TIZENHATODIK FEJEZET

Búcsúvacsora – Kanóc fogadalma

Alkonyodott, s ők még mindig csak ketten voltak az egész halásztelepen. A koloszkai búcsút, úgy látszik, nem mosta el a zápor: az emberek fedél alá húzódtak előle, aztán folytatták frissült erővel. Így kellett hogy legyen, mert még nem jött meg arról senki.

  Ők pedig nem bánták. Mintha csak kárpótolni akarta volna őket a délután a délelőtt küzdelmeiért.

  Ültek a teraszon, nézték a tengert, a házakat, a hegyet, de legtöbbet talán egymást. Beszélgettek és hallgattak. Hallgattak és beszélgettek. Nem esett szó közöttük a búcsúzásról, a távozásról – mindketten érezték: még találkoznak.

  Mirella fényképet vett elő a családi albumból, egészen új kép volt, még a haja is lokniba volt sütve a fényképezés tiszteletére. A fiú szerint lokni nélkül szebb, de a lökni nélküli képen éppen hunyorgott, amikor a fényképész exponált, s ettől olyan lett, mintha bandzsítana. A kép hátára ráírta:

KANÓCNAK SZERETETTEL:

Mirella

  Kanócnál nem volt album, ő tehát kénytelen volt feláldozni a villamosbérletét. Igaz, kissé idétlen képe volt benne, ráadásul tavalyi, de Mirella azt mondta, ez is több, mint a semmi, s ha Kanóc küld majd jobbat, akkor ezt visszaküldi. Különben is ő nem olyannak látja Kanócot, amilyennek a kép mutatja, hanem olyannak, amilyen életben. Ettől függetlenül a fiú nem írt a fénykép hátára ajánlást, csak ceruzával volt hajlandó ráfirkálni:

KÜLDÖK JOBBAT!

Kanóc

  A K-betűt erőteljes, határozott vonással írta, s a felső szára az égbe tört.

  – Akár egy miniszteri aláírás! – állapították meg róla, s ezen valahogy nevetni kellett.

  Aztán Kanóc az otthoni kalandjairól mesélt, szépen kiszínezte őket, de csak az igazat mondta, mert azt is lehet érdekesen, ha valaki ért hozzá.

  Mirella hálás közönség volt. Jókat nevetett minden semmiségen, de a fiút nem lehetett megtéveszteni: ez a kacagás nem csilingelt úgy, ahogy szokott. Mintha egy kissé fátyolos lett volna. Bár az is lehet, hogy csak a fiú érezte úgy, mert ő sem a szíve legeslegmélyéről volt vidám.

  Nem beszéltek a búcsúzásról, nem akarták, hogy a másik szomorkodjék, vidámak akartak lenni, s ez valamennyire sikerült is. Valamennyire, de nem egészen.

  Örültek, hogy kettesben lehetnek, de talán jobb lett volna, ha mások is vannak körülöttük, ha történik valami, valami érdekes, amire oda kell figyelni, ami elvonja a figyelmet az óramutató könyörtelen forgásáról.

  „Már csak tizenkét óra” – gondolta Kanóc nevetés közben, s amikor Mirella éppen Boglyas kopaszra nyíratását meséltette magának, belésajdult, hogy: „Már csak tíz óra!”

  Amikor lebukott a nap, Mirella a bokájára tekert egy törülközőt, hadd lássák majd rajta az érkezők, de valahogy ez sem tűnt mulatságosnak. Kanócnak is csupán azt juttatta vele az eszébe, hogy tüntesse el a kiadagolt gyógyszert. Ha már elkezdték, csinálják végig.

  Már-már sötétbe hajlott a szürkület, amikor a Szent IIja-hegy nyergén megjelentek az első fáklyák.

  – Jönnek! – mondta Mirella, s nézték, amint egyre sokasodnák az imbolygó fények. Kanyarodva haladtak, miként az ösvény.

  – Félóra, és ideérnek – mondta sóhajtva Kanóc, és megfogta a lány kezét. Mirella nem húzta vissza. És ő is sóhajtott.

  Kis idő múltán sípok, trombiták, kereplők, kolompok hangját hozta a hegy felől a szél. Fergeteges vidámság közeledett. Felnőttek, gyerekek fáklyafény mellett hozták tarsolyaikban a nap feledhetetlen emlékeit s a vásárfiát. Jött, csak jött a fényes pontokban tekeredő kígyó, az eleje elérte a halásztelep házait, ott kettévált; egyik fele a kemping felé kúszott, a másik pedig ágakra szakadozott úgy, ahogy az emberek hazaértek. Lárma, zaj, kacagás, nótázás.

  A gyerekek csak akkor eresztették el egymás kezét, amikor megpillantották övéiket.

  Branko bácsi szokatlanul jókedvű volt, sokat beszélt, Mária néni kedvesen nevetgélt rajta, Mato pedig trombitát fújt. Erőlködött, hogy valamiféle dallamot csikarjon ki az ócska szerkentyűből, de nem sikerült. Ági nem jött velük. Ő Erikkel jön a Vikingen. Lehet, hogy már itt is vannak valahol a vízen, onnan nézik a fáklyásmenetet…

  Negyedóra múltán ők is megérkeztek. Ági jókedvű volt. Igaz, pruszlikot nem szerzett, csak valami fafaragást, és rengeteget fényképezett. Kanócnak egy valódi guzlicát hozott, Mirellának divatos nyakláncot. S hosszasan sajnálkozott:

  – Szegény gyerekek, képzelem, hogy unatkoztatok. Nekünk nagyon gyorsan elszaladt a nap, de nektek biztos nagyon hosszú lehetett…

  Kanóc nem hazudtolta meg őt. Titokban összenéztek Mirellával, és hallgattak.

  Aztán Erik és Mato segítségével elkezdték levinni a csomagokat a Vikingre, mert ötkor indulás. Ne akkor kelljen hurcolkodni.

  Amikor Kanóc hamburgi hajósbőröndjét oldalra fordítva akarta elhelyezni, a fiú felmordult:

  – Állítva! És vigyázz! Törékeny!

  – Mi van benne?

  – Madártojás – mondta komoran.

  Nővére erre elnevette magát, aztán kissé csúfolódva kérdezte:

  – Értékesebb zsákmányt nem szereztél?

  Kanóc eleresztette a kérdést a füle mellett. Különben is ahhoz, hogy az ember kitárulkozzék, hogy abból is mutasson valamit, amit belül igazán érez, amit fontosnak talál, ahhoz megfelelő hangulat kell. És bizalom. S eszébe ötlött a Félkezű, aki nem nevetett rajta, aki komolyan vette őt.

  Berakodták a porszívós dobozt is, a fiú különféle rákjaival, sünjeivel és kagylóival. Szó, ami szó, még nem mindegyik volt csontszáraz, s Ági el is fintorította tőlük az orrát, de nem kezdett el arénázni, hogy a tengerbe szórja az egész büdös vacakot.

  Végül is minden elrendeződött.

  Mária néni terített. Hideget tálalt. Erik is velük vacsorázott.

  Ültek a nagy ebédlőasztal körül, Branko bácsi vörös bort töltögetett, kivétel nélkül mindenkinek, s szólásra emelkedett. Látszott, hogy tósztot akar mondani. Hosszasan és ékesen beszélt, az itóka megoldotta a nyelvét, de szerencsére nem értették. S Mária néniben volt annyi tapintat, hogy nem tolmácsolt semmit. Aki érti, érti; aki nem, nem érti. Mindenesetre lelkesen megtapsolták. Aztán koccintottak és ittak. Dalmát vörös bor volt, sötétvörös, s nem is volt savanyú.

  Kanóc viszont érezte tőle, hogy felszabadul, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megköszönje a szíves vendéglátást. Megkocogtatta poharát – ahogy Branko bácsitól látta –, aztán fölállt, s igazán őszintén, szívből jövően megköszönte a szíves vendéglátást, a felejthetetlen nyarat.

  Majd sorban odalépett a család tagjaihoz, s – mint ahogy a tévében egyes külföldi delegációk fogadásánál látni – mindenkit megölelt, megcsókolt. Branko bácsinál kezdte, akinek erős, fekete sörtéi reggel óta már kisarjadtak, s szúrt, mint a drótkefe. Mária néninél folytatta, aki anyásan megölelte őt, s még egy könnycsepp is megjelent a szemében, Matóval jó erősen hátba veregették egymást ölelkezés közben, s azután következett Mirella. Mirella, aki ekkorra már atyai jóváhagyással levetette bokájáról a törülközőt, s már nem is látszott rajta, hogy biceg.

  Nos, Mirella következett. S voltaképpen Kanóc azért is akarta ezt a búcsúzkodást, hogy Mirellától is… még egyszer… S most ott áll a kislány előtte zavartan, s nem tudja, mit kezdjen a kezével, s érzi a hátán, az oldalán és minden porcikáján, hogy nézik, pedig ez igazán nem tartozna rájuk, aztán Branko bácsi biztatni kezdi. Mária néni is, ő meg csak restelkedik, hogy ilyen mamlasz, aztán hirtelen elszántsággal odalép, jobbról-balról cuppanós puszit nyom az arcára, miközben megöleli. Sután, de erősen, úgy, hogy érzi, amint a kislány megremeg. Aztán Mirellát biztatják, és ő is ad két cuppanósat az arcára.

  Branko bácsinak alapos oka volt, hogy ismét töltsön, ezúttal a mielőbbi viszontlátásra emelte poharát, s Kanóc – Ági minden tiltakozása ellenére – egyből fenékig itta ki a poharat. Mirella is. Aztán nótázni kezdtek. Először meglehetősen rendben ment a dolog, a házigazdáék kezdték édesbús dalmát dalokkal, melyekben a more, a tenger szó szerepelt a legtöbbet, Kanóc és Ági folytatták magyarul, Mária néni néha belesegített, aztán Erik szólózott. Ezt kissé nehéz volt elviselni, mert egy fahang – szólóban – nem a legnagyobb műélvezet. Igaz ugyan, hogy Ito kutya is bekapcsolódott, együtt vonyított vele, pedig ő nem is kapott bort.

  Később már több nyelven énekeltek egyszerre, s mindenki szólózni akart, de kicsire nem adunk, egyszer egy évben van búcsú Koloszkában, s ez a másik búcsú, a holnap reggeli búcsúzás is olyan, amit nagyon meg kell ünnepelni.

  Szerencsére kiürült az üveg, mielőtt kirúghatták volna a ház oldalát, s Mária néni takarodót fújt. Eriknek a teraszra ágyazott, a kempingágyra. Ito kissé tiltakozott, hogy hálótársat kap, de amikor látta, hogy a lábtörlője nem forog veszélyben, megnyugodott.

  Hajnali ötkor keltek. Talpon volt az egész ház. Kissé álmosak, fáradtak voltak, de a ragyogó napsütés meg a hideg víz hamar rendbe hozta az egész társaságot.

  A mólóra mégis úgy vonultak ki, mint valami halottas menet.

  A Viking ott állt fehéren, ragyogva; Erik fehér sortban, fehér trikóban, kék sapkában jelentette, hogy útra kész.

  Most Branko bácsi kezdte az ölelgetést, s baráti ölelés címén mindenkinek úgy megdöngette a hátát, hogy gyengébb ember összecsuklott volna tőle.

  Kanóc nem mert Mirella szemébe nézni. Félt, hogy elbőgi magát, s azt nem akarta. Mindent, de azt nem.

  Aztán beszálltak a Vikingbe, s miközben Erik eloldotta a rögzítőkötelet, Kanóc és Mirella egymást nézték.

  Nem sírtak. Beszélgettek. Szó és hang nélkül, ahogy csak a tekintettel lehet.

  „Nem felejtesz?” – kérdezte a lány szeme.

  „Soha. És te?”

  „Én sem. Visszajössz?”

  „Vissza, amint lehet. Vársz?”

  „Nagyon várlak…”

  A motor megindult. A Viking lassan távolodni kezdett a parttól. Előkerültek a zsebkendők.

  Integetés, kendőlobogtatás. S távolodni kezdett a móló a rajta levőkkel, távolodni kezdett a part, minden egyre kisebb és távolibb lett, mint az érzelgősebb filmeken, mielőtt megjelenik a bűvös felirat, hogy: FINE.

  Pedig tényleg minden távolodott. Gyorsan ment a Viking, sebes járatú motoros volt, orrával magasan kiemelkedve szelte maga előtt a vizet.

  Az alakokat már nem lehetett megkülönböztetni egymástól.

  Ott haladtak el a Cápa-sziget mellett.

  – Milyen aranyos kis sziget! – mondta Ági, de választ szerencsére nem várt.

  Kanóc a szigetet nézte. A szigetet, amely csak egy a kék Adria sok ezer kis szigete közül. Egyike a legkisebbeknek. Ember nem lakja, csak a halászok keresik fel olykor, hogy megküzdjenek parti vizeinek halaival.

  Semmilyen térkép nem jelzi a szigeten található három kis öböl nevét. Pedig ott vannak.

  Mirella öble, Kanóc öble és a Küzdelem öble…

  S valahol talán most is ott úszik a nagy hal. A nagy hal, amely legyőzőjére vár…

  Kanóc a vizet nézi. Rejtelmes. Titokzatos. És muzsikál. Benne tükröződik az ég… Kék az ég. Tiszta kék, miként a tenger.

  „Nézem… Mirella, te is nézed most? Mire gondolsz? Tudod, mit Ígértem? Tudod, mit fogadtunk? Igen, eljövök majd hozzád, és akkor… akkor majd megfogjuk a nagy halat. Együtt… Hiszen tudod… ott úszik, és várja, hogy megküzdjünk vele!

  Egyszer már megvolt… de azt csak mi tudjuk. És azt hiszem, Mirella: ez a legfontosabb…”