A gazdálkodók – Férfimunka – Mirella gondolatai – A kibékülés – Együtt

Szégyen, gyalázat, de Kanóc cifrán elaludt. A korán kelő nap már jól felkapaszkodott égi lajtorjáján, mire a fiú felébredt. Hét óra volt.

  „Nem mentem segíteni Mirellának!” – dobbant nagyot a lelkiismerete, s alighanem olimpiai rekordot állított volna fel öltözködésben, ha egyáltalában nyilvántartanának ilyen csúcsot.

  – Megyek a boltba – szólt vissza csodálkozó nővérének, s úgy elfüstölt, mint egy versenyparipa.

  „Hátha még idejében érkezem… hátha késett a tejesbárka.”

  Nem késett. Miért késett volna éppen ma? A boltnál azonban a szokottnál valamivel nagyobb sor állt, s kint a pálmafa alatt a pultnál senki. A tejet is a boltból hordták ki.

  Kanóc bepillantott.

  Branko bácsit látta csak, aki barátságos mosollyal szolgálta ki a vevőket. Még Mato sem szorgoskodott mellette, pedig az az ő feladata szokott lenni.

  Kanóc nem értette a dolgot.

  Mi történhetett?

  A sorban állók morgásától kísérve furakodott be a parányi boltba, amelyben egyszerre alig öt vevőnek volt helye.

  – Csókolom, Branko bácsi! – köszönt feltűnő hangosan, hogy azonnal észrevegyék.

  Mirella édesapja barátságos kézmozdulattal köszöntötte, aztán folytatta munkáját.

  Amikor ismét felnézett, Kanóc elszontyolodott tekintetével találkozott.

  – Mirella? – kérdezte a fiú.

  – Á! Mirella? – értette meg a kérdést a boltos. – Marija, Mato, Mirella dolgoz. Föld dolgoz. – S a kezével mutatta, hogy mit dolgoznak, de abból Kanóc mit sem értett, elvégre nem volt a mezőgazdasági munkák tudora.

  – Hol dolgoznak?

  – Hol… hol… ááá, hol? – értette meg végre Branko. Azután kezével a sziget közepe irányába mutatott. – Janina dolgoz… Dva kilometro… – és a biztonság kedvéért még az ujjával is mutatta, hogy innen két kilométerre dolgoznak.

  Kanócban egy pillanatra felötlött, hogy talán illendő lenne itt maradni Branko bácsinak segíteni, de ő szemmel láthatóan nem tartott rá igényt, a maga részéről befejezte a beszélgetést, s már a következő vevő kötötte le a figyelmét.

  A fiú lelkiismeretét ez teljesen megnyugtatta.

  Kiment a boltból, s az iménti méltatlankodóknak széttárta karját, mutatván, hogy nem vásárolni volt.

  Most mit tegyen?

  Arra, valamerre, két kilométernyire dolgozik Mirella. Igaz, nincs egyedül, de ott van.

  Viszont Ági meg frászt kap, ha csak úgy hirtelen eltűnik. De elereszti-e?

  Hazasietett. Nővérét a konyhában találta.

  – Ma ketten reggelizünk – mondta. – A háziak kimentek a földjükre.

  – Tudom már – mondta Kanóc, s nem sokat köntörfalazott, egyenest a közepibe vágott: – Te Ági, én kimennék utánuk.

  – Minek?

  – Segíteni. Tudod, még tegnap megígértem Mirellának – nyelt egyet a füllentésre, ami nem szép dolog, de néha hasznos lehet. – Nem is értem, miért nem vártak meg – folytatta, s tekintetével bűvölte a nővérét.

  – Tudod legalább, hová mentek?

  – Persze! Ezen az úton két kilométer.

  Ági egy kicsit gondolkozott, láthatóan fontolgatta, hogy eleressze-e öccsét az önálló cselekvés mezejére, aztán döntött.

  – Utánuk mehetsz. De vigyázol magadra?

  – Az csak természetes! – szólt Kanóc, s kifordult az ajtón.

  Már a kiáltásnak is csak a foszlányai értek a nyomába:

  – Kanóc! A reggelid!

  A fiúnak ez eszébe sem jutott. Egy darabig futott, aztán sebes lépésre váltott át.

  Koncentrált, el ne tévessze az irányt!

  Alig tíz percet mehetett, s kis fennsíkra ért. A táj arculata itt teljesen megváltozott. A kopár bozót helyét művelt földek vették át. Kis kőfalak szegélyezte parcellák, bennük kerti növények. A szőlőt határozottan felismerte Kanóc, az őszibarackfákat is, még a bab is ismerősnek tűnt – más nem.

  Itt-ott kapálgattak a földeken, meg babot szedtek. Még Krisztonnal is találkozott, aki ezúttal nem csellengett, hanem derék, szorgos hétköznapjait élte. Gazdája a szőlő levágott hegyével tömött meg két kosarat, azok csüngtek kétoldalt a fanyergen, Kriszton oldalát verdesve.

  Kanóc megszólította a szamarat vezető asszonyságot:

  – Marijja Krisztinyac?

  Az asszonyság először a fejét rázva jelezte, hogy nem ő az, majd miután Kanóc többször is elismételte, megértette.

  – Á, Krisztinyac? – mondta, s szapora beszéd kíséretében mutogatott arrafelé, amerről ő is jött.

  – Hvala lepo – köszönte meg Kanóc a felvilágosítást, majd újabb tíz perc, és megpillantotta őket. Mirella világos blúzban és sortban volt, fején szalmakalap. Édesanyjával őszibarackot szedtek kosarakba, Mato pedig szőlőt kapált. Sietniük kellett a munkával, mert később olyan elviselhetetlen a hőség, hogy még a napon lenni is kibírhatatlan, nemhogy dolgozni. Mária néni vette őt először észre.

  – Ááá – mondta meglepetten –, a mi kis vendégünk!

  Ez aztán alkalom volt arra, hogy Mato is abbahagyja egy pillanatra a kapálást, s Mirella is megállt, kezében egy őszibarackkal. Zavartalan, nyílt tekintettel nézett Kanócra, s ebben a tekintetben nem látszott semmi elutasítás vagy ellenérzés. Lehet, hogy ő is kialudta a tegnapot?

  A fiú igyekezett a lehető legtermészetesebben viselkedni.

  – Mentem segíteni a boltba – magyarázta, miközben Mirellára nézett, hogy ő is értse, hiszen minden neki szól –, Branko bácsi mondta, hogy kijöttek a földre dolgozni. Gondoltam, én is segítek.

  – No, ez derék – szólt Mária néni, s megkínálta őt finom, érett őszibarackkal. Jó öklömnyi barackok voltak, s Kanóc most kezdte csak érezni, hogy nem is reggelizett. Nem szégyellte magát, ötöt is bevágott. Igaz, kettő még elég kemény volt, de kiderült, hogy azért, mert még kemény állapotban szedik le. Egyrészt mert befőtt készül belőle, másrészt mert eladásra viszik, és szállítás közben érik még. Ha puhán szednék, löttyedt lenne, mire a vevőhöz kerül.

  – Nekünk segítesz, vagy férfimunkát próbálsz? – kérdezte aztán Mária néni.

  Az őszibarackszedés tagadhatatlanul könnyebb és vonzóbb munka lett volna, főleg mert akkor Mirellával lehetne együtt. Igaz, hogy nem kettesben.

  A lányra pillantott. Tekintetében sem biztatást, sem elutasítást nem tudott fölfedezni. Inkább kíváncsiság látszott az arcán. „Vajon melyiket választod? A könnyűt vagy a nehezet?” – olvasta le Kanóc, ha ugyan jól olvasta.

  Mindenesetre érezte, hogy neki most bizonyítania kell a lány előtt. Bizonyítani, hogy férfi is tud lenni, akire számítani lehet.

  – A férfimunkát kérem – mondta szerényen.

  – Megpróbálhatod. Kapáltál már szőlőt?

  – Egyszer. Otthon, rokonoknál.

  – Mato majd megmutatja. Tessék, itt a kapám.

  Háromszög alakú, kiélesített, munkában fényesedett kapa volt, tenyértől simuló nyéllel.

  Mato megmutatta neki, hogyan fogja, hogyan kapáljon.

  Megpróbálta. Kicsit szokatlan volt, de ment neki.

  A talaj tele volt apró kövekkel, kőmorzsalékkal, a tőkék öregek voltak, a szőlő még apró szemű volt és kemény. Kell neki több mint egy hónap, mire megérik.

  Két egymás melletti sorban kapáltak. Mato kicsit visszafogta magát, s fél szemmel Kanócot figyelte.

  Munkájában nem látott semmi kivetnivalót. Alaposan, tempósan csinálta.

  Meleg volt. Kanóc lassan izzadni kezdett, trikója átnedvesedett, s vászonsapkája alatt csatakos lett a haja. Homlokán gyöngyözött a verejték. Legszívesebben ledobta volna trikóját is, sapkáját is, de a többiek is mind ruhában voltak; a nap az ő edzett bőrüket is felégette volna.

  Nem nagy föld volt Krisztinyacék földje. Errefelé senkinek sincs nagy földje.

  Kapálás közben Matónak még beszélgetni is volt ideje. Elmondta, hogy azok a nagy kövek, melyek a földjüket kerítik, valaha mind itt hevertek szanaszéjjel. Azután az ősök valamikor régen a nagy köveket kihordták oldalra, hogy a sovány földecskét megművelhessék. Volt úgy, hogy hátikosárral hordták össze a földet egy-egy mélyedésbe, hogy ültethessenek. Persze, akkor még abból éltek az emberek, amit a sovány föld adott meg halászatból. Nem lehetett elmenni máshová dolgozni, s nem volt idegenforgalom.

  „Keserves élet lehetett” – állapította meg magában Kanóc, s tisztelettel gondolt Mirella őseire, akik mázsás köveket görgettek, s kosárban hordták össze a talajt, csak hogy megélhessenek.

  Úgy látszik, ez a kemény, makacs szívósság öröklődött aztán generációkon keresztül, s talán ebből fakad Mirella keménysége is. A célszerűség, gyakorlatiasság, ami jellemzi őt.

  A lány – amikor édesanyja egy másik fánál foglalatoskodott – lopva Kanócot figyelte.

  „Keresett – állapította meg magában örömmel. – Keresett a boltban. Segíteni akart. S ide is kijött utánam. S a férfimunkát választotta… és halad Mato mellett. Pedig nem szokta, s látni, hogy nehezére esik. És tegnap az a virág…”

  S valahol belül, a lelke mélyén örömteljes büszkeséget kezdett érezni, ami ott lappang minden kamasz lányban, várva, hogy egyszer előbújhasson.

  „Íme, egy fiú… egy fiú, aki tetszik nekem, s aki értem teszi mindazt, amit tesz. Azért, hogy tartsam érte valamire, hogy kivívja vele tetszésemet.”

  A sejtelmek nem álltak még össze megfogalmazott gondolatokká Mirellában, csak érezte, hogy jó ez így. Kanóc érte törekszik, és neki teszi azt, amit tesz. S kívánhatna-e ennél többet?

  Telt az idő, Kanóc már a harmadik sort kapálta, s igyekezett Mato nyomában maradni, ami nem volt könnyű, hiszen Mato idősebb egy évvel, erősebb is, s megszokta ezt a munkát, gyakorlata van benne.

  Mirella bátyja azonban rendes volt. Nem rohant előre, nem kérkedett azzal, hogy ő jobban bírja, s a gyakorlott munkások ösztönös Bölcsességével úgy tartotta a tempót, hogy a másik, a kezdő, ha erőfeszítéssel is, de a nyomában maradhasson.

  Alig két sorra való volt már csak hátra, mire megteltek az őszibarackos kosarak.

  Mária néni odajött hozzájuk.

  – Befejezhetitek. Majd legközelebb. Mennünk kéne, még meg kell főznöm az ebédet.

  Mato letette a kapát. Két karkosár fülét kendővel összekötötte, hogy úgy vegye majd a vállára.

  Mária néni kendőt tekert össze, hogy a fejére tegye, s azon vigye a kosarat, Mirellának egy kisebb karkosár jutott volna meg a két kapa.

  Kanóc, bár a válla már húzott egy kicsit, Mária néni elé állt:

  – Én még befejezhetem. Két sor az egész…

  S akkor Mirella is megszólalt:

  – Csak egy. Az egyik az enyém.

  Mária néni szeretettel nézett egyikről a másikra, s megértő, bölcs anyáskodással csak ennyit mondott:

  – Nem bánom, maradjatok.

  Kanóc legszívesebben a nyakába ugrott volna érte, de ez valahogy túlontúl feltűnő lett volna. Különben se lett volna rá mód, mert Mária néni fejére fel kellett segíteni a kosarat. Az összecsavart, tekercsbe rakott kendőn úgy állt meg a súlyos kosár, mintha asztalra tették volna, s Mária néni egyenes derékkal elindult. Még csak a kezével sem nyúlt föl, hogy legalább oldalról támassza a kosarat. Mato a nyomában, neki mellén, hátán lógott a két kosár, a vállán az átvetett kötés tartotta a terhet.

  Elmentek.

  Kanóc Mirellára nézett, s várta, mit szól.

  Ő azonban nem szólt semmit, csak fogta Mato kapáját, s elkezdte az egyik sort kapálni.

  Kanóc a másikat. Pár perc múlva megállapította, hogy neki jobban megy a kapálás, mint Mirellának.

  – Ne siess, majd ráhajtok, és segítek neked – mondta, s boldog volt, amikor a lány igent bólintott rá.

  Százas sebességre kapcsolt. Nekirugaszkodott, hogy mihamarabb sora végére érjen, és segíthessen Mirellának. A lánnyal szemben kezdte el a második sort, hogy valahol majd összeérjenek.

  Tenyere égett a szokatlan munkától, de nem törődött vele.

  Egyszer azonban minden munka elfogy, ha hajtják, s így végül a két kapa is összeért.

  Megálltak a gyerekek, s fölemelve fejüket, egymásra néztek.

  – Kész… kész van… – lihegett Kanóc.

  – Kész van – mondta Mirella.

  Érezték, hogy még valami mást is kellene mondaniuk, hogy olyan sok megbeszélnivalójuk lenne, hiszen annyi minden történt tegnap óta, amit mind meg kellene tárgyalniuk, de valahogy nem tolakodtak a szavak a nyelvükre.

  – Pihenjünk egy kicsit – mondta a lány, s elindult a telek sarkában álló mandulafa felé. A fa öreg lehetett már, kissé kopaszodó. Molyhos, zöld mandulák ültek rajta a ritkás, napot alig szűrő levelek között.

  A kapákat egy vágással a földben állították meg, mint az igazi kapások, s leültek, egymástól jó két kartávolságnyira.

  Hallgattak.

  Kanóc nézte Mirellát. A lány nem tekintett rá, maga elé nézett, gondolkozott.

  Hát nem furcsa? Egy héttel ezelőtt még azt sem tudta, hogy Kanóc a világon van, most meg itt ül vele az ősök kövein, s úgy ülnek egymás mellett, mint akik már régen ismerik egymást, s akiknek fontos, hogy egymás mellett üljenek.

  Tegnap délután nagyon megharagudott rá. Annyira, hogy azt hitte, soha többé nem fog szóba állni vele. Azt a negyedórát ott a Sün-öbölben soha nem fogja elfelejteni. Soha, amíg él. És elmondani sem fogja senkinek. Éjjel sokáig nem aludt. Végigélte még egyszer a történteket. Látta a fiút az átlátszó víz fenekén, érezte a kétségbeesett tehetetlenséget, amint próbálja belőle kifolyatni a vizet, ahogy nem sikerül a mesterséges lélegeztetés; és átélte, amint a saját tüdejéből fújta, csak fújta kétségbeesett erővel a levegőt Kanóc tüdejébe. Akkor valahogy fel sem ötlött neki, hogy szája a fiú száján volt, hiszen nem volt más megoldás, s ő csak levegőt akart bele fújni, éltető levegőt… de mégis… így utólag… Szája Kanóc száján volt, mint azoké, akik csókolóznak. Pedig Mirella még sosem csókolózott. Eszébe sem jutott még, hogy meg kéne próbálnia. Különben is az ilyesmi biztosan magától jön, amikor itt van az ideje.

  Vajon a fiú emlékszik-e erre? Tudja-e, hogyan is volt? Nem tudhatja, mert akkor Mirella elsüllyedne a szégyentől. Persze jó lenne tudni, tudja-e.

  És talán mégsem kellett volna őt tegnap, röviddel a magához térése után megtépni, de nem tehetett mást. Valahogy úgy jött… nem is érti, de nem tehetett másként Pedig igazán nem kellett volna szegényt bántani. Hiszen csak jót akart. Élete első halát adta neki… s ő még csak el sem fogadta.

  „Undok voltam” – szűrte le magának a végső tanulságot, s valami bűntudatfélét érzett. Tegnap este érezte először, amikor Kanócot meglátta a virággal. Tudta, hogy az a virág neki szól, és ezt legalább jeleznie kellett volna.

  S most mit mondjon? Hogyan kezdje? Vagy a fiúnak kell elkezdenie?

  S akkor ott, az ősök kövei közül kinőve, megpillantott egy sárga virágot. A sziklák között gyökerezett, kemény szára volt s kis feje. Éppen hogy csak virág volt.

  Valahogy olyan ösztönösen jött az egész. Ránézett a fiúra, aztán a virágra mutatott.

  – Oda nézz! Mondd, nekem adnád?

  Kanóc látta a virágot, amelyet más nyeszlett kis gizgaznak tartott volna, de ő tudta, érezte, hogy az a legislegszebb virág: a megbocsátás virága.

  Odament szelíden, mintegy bocsánatot kérve tőle, leszakította, s odavitte Mirellának.

  – Tessék. A tied.

  A lány kinyúlt utána, hogy átvegye, közben összeért a kezük. S Kanóc most határozottan úgy látta, hogy Mirella elpirul.

  Leült melléje. Jóval közelebb, mint az előbb. Alig könyöknyire voltak egymástól.

  Mirella zavartan forgatta a virágot.

  – Köszönöm. A tegnapit is.

  Kanócban hirtelen csilingelni kezdett valami. Az ősök kövei mintha harangokká váltak volna, minden szőlővessző mintha egy-egy furulya lenne, s minden cirpelő tücsök egy-egy hegedűs!

  – Már nem haragszol? – bukott ki belőle a kérdés, s a lány felé fordult.

  A lány is megmozdult. Éppen egymás szemébe néztek.

  – Nem haragszom… Tegnap sem haragudtam. Csak fájt… Mert féltettelek.

  Kimondta. Kimondta! S ez a „féltettelek” többet jelentett minden olcsó, hivalkodó, cifra szónál.

  Kanóc érezte ezt. Soha nem volt még ilyen helyzetben, és nem is lesz több ilyen az életében, s attól az egy szótól, Mirella szavától, mintha lebegni kezdett volna. Szállni, mint a madarak, föl, egyre följebb. S mintha Mirella is vele szállna, együtt szállnának könnyedén, a kék ég végtelenjében.

  Volt ugyan egy homályos gondolata, hogy valamit válaszolni kellene, de mit lehet ilyenkor mondani, s kell-e mondani valamit?

  Nem is tudja, hogy történt, de keze kinyúlt, megfogta Mirella kezét, erősen tartotta, aztán az ujjaik egymásba kulcsolódtak.

  Talán csak pár pillanatig tartott az egész, mert Kanóc tenyerébe belenyilallt a fájdalom.

  Felszisszent.

  Mirella észrevette. Elengedte ujjait, megfogta kezét, s megnézte a tenyerét.

  Kanóc tenyere tűzvörös volt a kapálástól, az ujjai tövén három nagy vízhólyag éktelenkedett.

  – Ó, nagyon fáj? – Simogatott Mirella hangja, olyannyira, hogy még a fájdalom is csillapodott tőle.

  – Kicsit. Csak egész kicsit… – mosolygott rá a fiú.

  – Elmúlik – mosolygott a lány is, s ettől valahogy megint visszakerültek a földre. De ez is nagyon jó volt.

  Sokáig ültek. Közben a lábukat himbálták és beszélgettek. Mindenféléről összevissza.

  Csak arról nem esett szó közöttük, amit Kanóc tegnap este még annyira szeretett volna megbeszélni Mirellával, hogy kellene valami nagyot, valami igazit tenni, amitől komolyan veszik az embert… amitől hitele támad, amitől nem kételkednek benne…

  Mirella nem kételkedett már benne. Ezt világosan érezte, s számára pillanatnyilag ez volt a legfontosabb.

  Már delelőn állt a nap, amikor nekikészülődtek az indulásnak.

  Kanóc egyedül akarta vinni a kosarat, Mirella nem akarta engedni, hogy a fiú a fájós kezével cipeljen, aztán megegyeztek, hogy Mirella jobb kézzel, Kanóc ballal fogja a kosár fülét, a szabad kezükben egy-egy kapát visznek; aztán kiderült, hogy ez így mégsem jó, s ekkor Kanóc a vállára vette a kosarat, s nem engedte, hogy Mirella levegye róla, egyvégtében vitte egészen hazáig. Mirella meg a két kapát vetette a vállára, s úgy tértek haza, mint valaha a gazdálkodók. Igaz, hogy ezt nem vette észre senki, de az a fő, hogy ők úgy érezték.

  A konyhában Mária néni már tálalt.

  S nem is neheztelt, hogy ilyen sokáig elmaradtak. Kanóc ezért megint a legszívesebben megölelte volna.

  – Egészen átizzadtál. így nem ülhetsz ebédhez – zökkentette vissza őt Ági a hétköznapi életbe, s Kanóc élvezettel húzta le magáról a csatakos trikót.

  – A vállad! Milyen lett! – szörnyülködött Ági. – Tisztára meglátszik rajta a kosár mintája.

  Kanóc ekkor kivonult a fürdőszobába, mert azért néha igazán jólesnek a civilizáció áldásai is. Mielőtt beállt a zuhany alá, hosszasan nézegette magát a tükörben.

  Szemmel láthatóan belevágódott jobb vállába a kosár aljának rajzolata.

  Elégedetten bámulta, s azt sem bánta volna, ha örökké ott marad, mint a tetoválás.

  A meleg víztől erősen égni kezdett a tenyere, s a tükörben azt is fölfedezte, hogy az ülőfertályát kissé lehorzsolta az ősöknek ülésre nem túl alkalmas, érdes köve.

  No de mit számít mindez!

  Kicsire nem adunk! S ennyi kényelmetlenséget igazán vállalhat az, aki immár igazi férfimunkát végzett. Ráadásul Mirella szeme láttára és megelégedésére.

  Bárcsak minden nap ilyen nap lenne!