TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Cápa-sziget – Az első zsákmány – A tenger banditája – A nagy hal

  – Csodálatos! Sehol egy lélek, csak mi ketten és a tenger – tört fel Kanócból a kiáltás. Egy érzés, amit szóban talán nem is lehet kifejezni.

  – Csodálatos… – mondta táguló orrcimpával Mirella, s mélyen beszívta a tengeri levegőt.

  A Kornat lassan, méltóságteljesen húzott ki velük a kikötőből. A fiú kezelte az evezőket, a motort csak a nyílt vízen akarták bekapcsolni.

  Egy kicsit ugyan aggódták, hogyan sikerül majd, de bíztak benne, hogy jól megfigyelték Mato tudományát.

  S a mólón túl Kanóc megkísérelte.

  Sikerült!

  A motor brummogni kezdett, s a Kornat felgyorsulva szelte a vizet.

  – Óriási! Érzed, Mirella? Óriási! Ez olyan, mintha csak ezért születtem volna! – buggyant ki ellenállhatatlanul a fiúból. – Érzed? Megy előre a csónak! Közeledik a sziget, amit már nemcsak sóvárogva nézhetek a partról! Kiszállhatok, ha úgy tartja kedvem! Bejárhatom! Lemerülhetek parti vizeibe… és ott a nagy hal… Mirella, érzem, hogy ott van valahol!

  A lány hallgatagon nézte a szigetet, majd halkan megszólalt:

  – Kanóc…

  – Tessék?

  – És ha nem lesz olyan nagy az a hal?

  – Ugyan? Miért ne lenne nagy?

  – Nem tudom… de hátha nem nagy… és hátha nem is cápa lesz? Mato is mindig csak sügért fogott… de nagyot. Három-négy kilósat… és az már nagy hal.

  – Persze hogy nagy, de a miénk cápa lesz! Érted? Csak hinni kell benne, hallod, Mirella, hinni kell!

  S olyan meggyőződés sugárzott belőle, amely teljesen elsöpörte a kislány kétségeit. Szilárdan hitte, hogy kishitűséggel, kétkedéssel nem jutnak semmire. Hinni kell és akarni, s akkor nem maradhat el a siker. Lám, eddig is minden sikerült. Gyűjteménye egy porszívódobozba pakolva várja az elszállítást, sikerült a cselük, s mindent gyakoroltak már, amit ma cselekedniük kell. Nem, nem végződhet kudarccal! Ott a nagy hal… várja őket…

  S a tovasikló vízből képzelete röpke pillanatokra előhívta barátait. Barátait, akik csodálattal és tisztelettel kérdik majd tőle a tanévnyitón, az iskolaudvaron, miközben a diri mondja, csak mondja a maga szövegét.

  „…és mondd csak, Kanóc, nem féltél a cápától?”

  „Csöppet sem, Dugó. Tudod, velünk volt Branko bácsi két nagy szigonya. Mindkettő horgas acélheggyel… négy méter hosszú volt a nyele, és úgy belesimult az ember markába, hogy aki fogta, nagyon, de nagyon erős lett tőle!”

  S Boglyas, a barátja, irigyen mondja majd: „Tudod, én imádok magnózni, de odaadtam volna az egész apparátot tekercsekkel együtt, ha ott lehettem volna…”

  De a képzelet ködéből máris visszazökkent a valóságba. Egy pillanatra megérintette a szigony nyelét, s negyedfordulattal a sziget irányába állította a csónakot.

  A Cápa-sziget egyre közeledett feléjük. Középen a dombocska magasodni kezdett, világosan láthatóvá lettek fái, bokrai, sziklái, parti beszögellései. A víz színéről látni lehetett, hogy a sziget körül sekély a tenger. Ha pedig sekély, akkor helyet ad vízinövényeknek, csigáknak, rákoknak. Lakmározhatnak a kis halak, s vadászhatnak rájuk a nagyok.

  Két öblöcske is csábított a kikötésre. Egyik sem volt nagy, s mindkettőnek kicsiny kövekkel borított, enyhe lejtésű partja volt. Arrébb volt egy harmadik öböl is, de azt sziklapadok határolták, nem lehetett partjára ráfutni a Kornattal.

  – Melyikbe? – kérdezte Kanóc a lánytól, s Mirella a közelebbire mutatott.

  Partközelben Kanóc kikapcsolta a motort, s a csónak a lendülettől közeledett a parthoz.

  Már majdnem kiértek, amikor Mirella felkiáltott:

  – Vigyázz, a propeller!

  A fiú gyorsan kiugrott a combközépig érő vízbe, s minden erejét összeszedve, megállította a part felé sikló csónakot. Utána állapította meg; hogy az utolsó pillanatban. Alig valami hiányzott hozzá, hogy propeller súrolni kezdje a part köveit.

  Két horgony volt a csónakban. Kanóc egy kissé beljebb tolta a vízbe, nehogy apály idején megfenekeljenek, majd elölről is, hátulról is rögzítette a csónakot a vasmacskákkal.

  Mikor mindez megtörtént, a derékig érő vízben odaállt Mirella elé, aki eddig a csónakból segédkezett. Karját nyújtotta, úgy kérdezte:

  – Kivigyelek a partra?

  – Csak nem képzeled? – nevetett a lány, s máris fürdőruhára vetkőzve csobbant be mellette a vízbe.

  Egymást kézen fogva mentek ki a partra. Az érdes kövek kissé csiklandozták talpukat, de nem törődtek vele. A mindenkori felfedezők boldog izgalmával léptek ki a szárazföldre.

  – A sziget! – sóhajtott mélyen, felszabadultan Mirella.

  – A lakatlan sziget – tette hozzá Kanóc. – A mi szigetünk! Ugye, Mirella, a miénk?

  – Nincs gazdája… – Ha akarod, a miénk!

  S tekintetükkel máris birtokukba vették az alig több mint száz méter átmérőjű szigetet, amelynek növényzete hasonlatos volt Levranka szigetének növényzetéhez. Szárazságot jól tűrő örökzöld cserjék, fügefák, levendula, rozmaring, ciprusok a legteljesebb összevisszaságban. Látszott, hogy nem emberkéz telepítette őket, hanem a tenger madarai potyogtatták el a növények magvait. Vagy valaha, nagyon régen, talán földnyelv kötötte össze Levrankával, hiszen nem túl nagy volt közöttük a távolság. Ám ezen, most nem töprengtek. Kanócnak inkább az járt az eszében, hogy minden tisztességes útleírásban a felfedezők nevet adnak a felfedezett vidék különféle jellegzetes pontjainak. A szigetnek ugyan már van neve, de az öbölnek, ahol kikötöttek, még nincs. Mi lenne, ha…?

  S máris kimondta:

  – Ezt az öblöt, ahol partra szálltunk, nevezzük el Mirella-öbölnek.

  – Mirella-öbölnek? – csodálkozott a lány. Ilyesmi neki eszébe sem jutott volna.

  – Annak.

  – Nem bánom. De akkor a másik Kanóc-öböl lesz – s elnevette magát.

  – Óriási! – feszítette a fiú mellét a büszke öröm.

  – És a harmadik öblöt? – kérdezte a lány, aki közben már egészen belejött a névadásba.

  – Kornatnak a hajónkról.

  – Nem jó! – tiltakozott a lány. – Kornat nevű sziget már van. A csónakunk is onnan kapta a nevét. Tudod mit? Várjunk még vele.

  – Helyes. Úgyis felkutatjuk majd.

  S a két felfedező nagyon elégedett volt. Menten elhatározták, hogy megmásszak a sziget közepén levő hegyet. Hegynek mondták, nem dombnak, hiszen a sziget arányaihoz mérve, valóban hegy volt az. Kopár, sziklás teteje is volt, mint az igazi hegycsúcsoknak.

  Kanóc visszagyalogolt a csónakhoz, ellenőrizte a horgonyokat, s kivitte tornacipőjüket a partra, hogy az éles kövek s a bozót tüskéi föl ne sértsék talpukat.

  Alig pár perc múlva a csúcson voltak. Körültekintettek szigetükön és a tájon.

  A csónak irányában vagy kilométernyi távolságban terült el Levranka, a halászteleppel, falvaival, a Szent Ilja-heggyel, annak túloldalán Koloszkával, a búcsúsokkal, a forgataggal.

  Ellenkező oldalra alig háromszáz méternyire a Névtelen-sziget a Félkezűvel, gyümölcsfáival, csónakjával, kutyájával, titkával.

  Különben sehol semmi, csak a végtelen tenger.

  A csúcstól kissé lejjebb ciprusfa magasodott, öreg, vihartépte fa volt, törzse magán viselte a villámcsapások nyomait. Szemmel láthatóan két-három kisebb barlangocska is lehetett a szigeten. Menten el is határozták, hogy felkutatják majd őket, de csak aztán. A sikeres halászat után.

  Éppen indultak volna lefelé, amikor Mirella rádöbbent, hogy a hegynek még nem adtak nevet. Rögtön javallotta is, hogy nevezzék el Búcsú-hegynek, hiszen a koloszkai búcsú nélkül nem hághattak volna az ormára.

  Kanóc egyetértett a javaslattal.

  Sietve indultak le a Búcsú-hegyről a Mirella-öbölbe.

  Elhatározták, hogy először motor nélkül, evezővel körülcsónakázzák, hogy átlátszó vizébe beletekintve megállapíthassák, mit várhatnak tőle.

  Az időjárás kedvezett nekik. A víztükör sima volt, ilyenkor jól belelátni.

  Perceken belül megállapíthatták a vízivilágról is, hogy a sziget lakatlan.

  Kicsiny halrajok úsztak a vízben. Arrébb tengerirózsák lebegtették szirmaikat. Ott ültek a fenék köveire települve, s várták a zsákmányukat.

  – Nézd csak! – ragadta meg Kanóc karját a lány. Egy kóbor hajlamú halacska kivált a rajból, kíváncsian közeledett az egyik tengerirózsa szirmához. Amint odaért, és a szirmokat böködni kezdte orrával, a szirmok rátapadtak, csalántűiken át kibocsátott mérgükkel megbénították, s az imént még fickándozó halacska mozdulatlanul, holtan zuhant a szirmok közé.

  – Hűha! – kommentálta Kanóc az imént lezajlott tragédiát.

  – Vigyázz te is, ne érj hozzájuk, mert bőrgyulladást kaphatsz tőlük! – figyelmeztette a lány.

  Kissé arrébb új csoda. Éppen egy remeterák húzódott be egy elhagyott csigaházba, hogy azzal védje csupasz testét. Arrébb tengerifű, közötte néhány sonkakagyló. A víz fenekén ágaskodó szirteket vörös algák, moszatok borították, tengerisünök tapadtak a sziklákhoz, lepény- és csikóhalak lebegtek a vízben: minden zavartalannak, háborítatlannak, békésnek tűnt. S akkor az öböl bejárata felől sügérraj tűnt fel. Kanóc vette először észre.

  – Oda nézz!

  S figyelték a kilós, kétkilós sügéreket, amint beúsznak az öbölbe.

  – A vízipuskát! – mondta izgatottan Kanóc, s máris szemvédőt, uszonyokat öltött. Pillanatokon belül merült.

  Lábtempókkal haladt, kezében a puska.

  Fél perc alatt megközelítette a sügérrajt. Egész közel engedték magukhoz. A fiú kinézett egy szép példányt, meghúzta a ravaszt, és a hal máris nagyot rándult a találattél.

  Kanóc felbukott, és diadalmasan vitte a zsákmányát Mirellának.

  – Több mint egykilós – állapította meg a lány. Aztán cseréltek.

  A halak valamivel óvatosabbak lettek. Mirellának már nehezebb volt őket megközelíteni. Végül sikerült. Az ő hala alig hajszálnyival volt kisebb Kanócénál.

  Kezdetnek nem rossz eredmény. De nem folytatták, nehogy elvadítsák a többi halat. Nem ezért jöttek, hanem a nagy halért.

  Nagy halnak azonban nyoma sem volt a Mirella-öbölben.

  – Menjünk tovább – javasolta Kanóc.

  Lassan evezve megkerülték a szigetet a Kanóc-öböl irányában.

  A víz sekély volt a partközelben, sehol sem lehetett nyolc-tíz méternél mélyebb.

  A fenéken nagy sziklák. Kanóc legszívesebben lemerült volna a fenékig, de olvasmányaiból világosan tudta, hogy négy-öt méter mélyen már fáj a dobhártyára nehezedő víznyomás, hét-nyolc méternél pedig már be is szakadhat. Azzal pedig eszméletvesztés járhat együtt, s az úszó nem tud többé tájékozódni.

  Az egyik szikla mögül mintha polip csápjai nyúltak volna ki. Azt szívesen megszigonyozná, de túl mélyen van.

  Tovább!

  A Kanóc-öböl ridegebb és barátságtalanabb volt, mint Mirella öble. Fenekén nagy, barna moszattal bevont sziklák hevertek, mintha valaki egymásra dobálta volna őket. A víz nem volt négy-öt méternél mélyebb, úgyhogy fenékig lehetett merülni.

  – Talán itt a sziklák között lapul egy – mondta izgatottan a fiú, s övére felkötötte magával hozott tőrét is. Elvégre az jó szolgálatot tehet barátságtalan támadók ellen.

  Mirella akart először merülni, de Kanóc nem engedte.

  – Várj! Először körülnézek.

  Szigonypuska nélkül, pusztán tőrrel az oldalán merült.

  A fenék sziklái közelről igen barátságtalanoknak tűntek. Kevesebb volt a kis hal is. A sziklarepedésekből mintha pofák acsarognának ki. A fiú egyikről sem tudta megállapítani, mi az; lehet, hogy csak érdekes sziklaalakzatok, de azért megtapogatta tőrét, az oldalán van-e.

  Többször bukott fel és merült alá. Gondosan végig akarta vizsgálni a sziklarepedéseket, hátha talál valami érdemlegeset.

  A végén Mirella már megsokallta a várakozást.

  – Cseréljünk, mert itthagylak! – jelentette ki, s Kanóc bemászott a csónakba.

  Mirella fölvette szerelését. Kanóc a tőrét is oda akarta adni neki, de a lány inkább a szigonypuskát választotta.

  – Jó – mondta a fiú, de ahogy a lány merült, ő is felvette szemüvegét, uszonyát is a lábán hagyta, s megmarkolta a kis szigonyt. Ha segíteni kell, azonnal készen álljon.

  Mirella úszott a víz alatt. Tekintete gondosan pásztázta végig a sziklahasadékokat, s az igazat megvallva, félt is egy kicsit.

  Félpercenként fölbukott levegőért, s folytatta a kutatást.

  Éppen a hetedik merülésnél tartott, midőn az egyik sziklahasadékból barna, kígyószerű fejet látott előtűnni. Tátogó szájából vad tépőfogak meredtek elő. Nem volt nagy fej, de félelmetesnek hatott. A lány nem merte megtámadni. Sápadtan bukott a felszínre.

  – Mit láttál? – kérdezte izgatottan Kanóc. – Cápa?

  – Valami kígyószerű.

  – Lehet, hogy muréna – állapította meg Kanóc. – Nagy volt?

  – Nem tudom. Csak a fejét láttam. Nem volt nagy, csak ijesztő.

  – Várj, én is megyek.

  S Kanóc, kezében a kéziszigonnyal, merült.

  Olvasmányaiból tudta, hogy a muréna a tengerek banditája. Ha olykor hálóba kerül, a halászbárka aljába vetve mindent megharap, amit csak elér, úgyhogy tapasztalt halászok, amint a hajóra dobják, szétverik a fejét. Egyébként állítólag nem támad. Az öregebb példányok bőre oly vastag, hogy még az acélszigonyt is elgörbíti.

  Kanóc tudta, hogy nem veszélytelen merülésre indulnak, de legalább farkasszemet akart nézni a kígyószerű tengeri banditával.

  Néhány tempó, és Mirella a szigonypuskával az egyik hasadék felé mutatott. A hirtelen mozdulat alighanem támadásra ingerelte a leselkedőt. Mint a nyíl, vágódott hirtelen Mirella felé. A lány önkéntelenül meghúzta a ravaszt.

  A vízipuska kicsiny szigonylövedéke egy pillanatra megállította a muréna rohamát, de nem ejtett rajta halálos sebet. Az alig karhossznyi állat dühödten újabb rohamra készült. Mirella megfordulva menekült a csónak felé.

  Kanóc ekkor – kihasználva az állat megtorpanását – pontosan célozva, teljes erejéből döfött. Abban a pillanatban érezte, hogy döfése talált. S a szigony szakállas végén halálos sebet kapva rángatódzott a muréna. Vére megfestette maga körül a vizet.

  A küzdelem felemésztette Kanóc tartalék levegőjét is. Kétségbeesetten bukott a felszínre, de a szigony nyelét nem eresztette. Nagyokat szívott a levegőből, majd a közelíteni akaró Mirellára szólt:

  – Várj! Még nem döglött meg.

  Lassan odaúszott a Kornathoz, s a murénát szigonyostul belevetette a csónak aljába. Még akkor is rúgkapált, s tátogatta száját. A gyerekek kissé lúdbőrös háttal figyelték vergődését. A hal végül megfeszült, mint az íj, s azzal kimúlt.

  Csak ekkor mertek visszaszállni a csónakba, melynek aljában a szigony által derékon találva hevert a kinyúlva mintegy hetvencentis, vastag, kígyószerű, barnás szörny.

  – Phü! – fújtattak nagyokat, s biztatóan egymásra néztek, hogy erőt meríthessenek a másik tekintetéből. Tagadhatatlanul meleg pillanatokat éltek át az előbb. Bár a muréna nem tartozott a félelmetes nagyságú példányok közé – hiszen a nagyobbak ember hosszúságnyira is megnőnek –, de egyesek szerint a harapása mérges, és csak nagyon nehezen gyógyul.

  Kanóc kissé undorodva akasztotta ki a muréna testéből a szigonyt, s a tetemet lábával arrébb rúgta a két hal mellé.

  – Hátha a vére idevonzza a cápákat. Állítólag a vérszagra jönnek – mondta, s a csónakot két evezőcsapással közelebb vitte az iménti küzdelem színhelyéhez.

  Türelmesen vártak, s lesték a víz mélyét.

  Cápa azonban nem jött.

  Rekkenő volt a hőség. Az idő lassan már dél felé járt, s ők sürgősen magukra húzták az ingüket, felvették kalapjukat.

  – Ki kéne menni a partra valami árnyékot keresni – mondta Mirella, de Kanóc leintette:

  – Még átcserkésszük a harmadik öblöt. Majd utána.

  A lány ráhagyta.

  A harmadik öböl volt a legnagyobb. Ennek fenekét még nagyobb kövek, hasadékok borították, mint Kanóc öblét.

  Az iménti murénakalandon okulva, Kanóc nem engedte be a vízbe Mirellát a gyenge kis szigonypuskával. A lány csak biztosítson, ő majd kutat. A kis szigonnyal és a tőrrel.

  Merülés közben valami furcsa izgalmat érzett.

  „Mi az, csak nem félek?” – kérdezte magától, de a feszültség nem akart elmúlni.

  „Ez a hatodik érzék. Jó lesz vigyázni” – állapította meg, s alaposan tágra nyitotta szemét, hiszen bármelyik hasadékból előronthatott egy, az iméntinél jóval nagyobb muréna vagy az áhított cápa.

  Úgy tűnik, a szigetet nemhiába nevezték el egykor Cápa-szigetnek.

  Merülés… föl… merülés… föl…

  Mirella aggódva nézi.

  Egyelőre még semmi különöset nem észlel…

  Merülés… föl…

  Halrajokat lát. Sok kis hal. Félméternyire hagyják magukat megközelíteni, de amikor kinyúl utánuk, hirtelen arrébb úsznak. „Szigonypuskával tucatszám lehetne őket elejteni” – gondolja. De nem azért jöttek. Lehetetlen, hogy ilyen halas vízben ne legyen nagy hal… Biztos, hogy járnak erre ragadozó halak… De mikor? Lehet, hogy nem nappal, csak éjszaka?…

  Föl…

  Odaúszik a csónak oldalához, pihen egy kicsit.

  Közben megpróbálja rendezni gondolatait s a cápákról olvasott ismeretanyagát.

  Tudja, hogy a cápáknak mintegy 150 faja van, ezen belül még alfajok. Közülük jó néhány teljesen veszélytelen, mert planktonokkal táplálkoznak. Az egy-másfél méteres macskacápa és a tüskéscápa sem jelent veszélyt, mert táplálékuk rák, csiga, apró hal.

  Legveszélyesebb az emberre a kékcápa, amely viszonylag nem nagy, háromméteresre ha megnő, de ugyanolyan rettenetes a halálos ütést mérő pörölycápa, életveszélyes a heringcápa, a tigriscápa, bár a tízméteresre is megnövő óriási cetcápával itt biztosan nem lehet találkozni.

  A melegebb tengerekben és óceánokban jóval több a cápa, mint a Földközi-tengerben és melléktengereiben, de több az élelmük is. A kiéhezett adriai cápák viszont veszélyesebbek.

  Nyilvánvaló, hogy legbiztonságosabb lenne csónakból figyelni, mikor tűnik fel egy, s a Kornat biztonságából két kézre fogva megmeríteni benne a nagy szigonyt. De fél nap alatt egyetlen cápát sem láttak. Hátha valamilyen kisebb példány lapul a hasadékban.

  Kanóc úgy egész őszintén nem is vágyott találkozni egy nála kétszer nagyobb, vérszomjas szörnyeteggel, beérte volna egy kisebb, méteres példánnyal is. Elvégre az is cápa.

  Kissé kipihente magát.

  – Biztosíts, merülök – szólt a lánynak, s jobbra úszott, ahol az imént egy nagyobb hasadékot látott. Hátha ott lapul valami.

  „Egy tempó, kettő. három… ott a hasadék… és mi az ott az árnyékban?… Ó! Valami sötét… nagy… mintha fogai lennének… ő az?… Nem látom jól… Közelebb kéne úsznom… Mi az? Nem merek? Félek?… Most, amikor itt van, félek?… Mekkora lehet? Nem látom a testét… Ő lát… jobban úszik, mint én… gyorsabban… elég lesz-e a kis szigony? Nem elég… Túl nagy hozzá a hal… foga van… biztos, hogy van… Vissza a csónakhoz!… De ha megfordulok, hátba támadhat… lassan… hátrálva, vissza… nem szabad megfordulni… hátha csak azt várja… vissza… nem jön utánam… nem jön…”

  S a hátráló Kanóc vízből előbukó feje nagyot koppant a Kornat oldalán.

  – Segíts fölhúzódzkodni – szólt feszültségtől rekedtes hangon Mirellának, aki Kanóc mozdulataiból érzékelhette, hogy valami történt. Már maga mellé is készítette az egyik nagy szigonyt, hogy segíthessen, ha kell.

  – Mit láttál? – kérdezte, mert ráragadt a fiú izgalma.

  – Ott Arra…

  – Cápa?

  – Biztos. Foga volt.

  – Nagy?

  – Csak a fejét láttam.

  – Mit csinált?!

  – Figyelt. Figyelt, és nem félt.

  – És te? Mit éreztél? – akarta folytatni a lány az érdeklődést, de akkor észrevette, hogy Kanóc alig észrevehetőén, csupán annyira, mint amikor hirtelen megborzong az ember… nos, Kanóc reszket.

  – Jó, hogy visszajöttél – tette megnyugtatólag a fiú vállára a kezét. – Én is visszajöttem volna…

  Hallgattak.

  Aztán Kanócot valami végtelen nyugalom szállta meg. Valami hűvös, nyugodt bátorság, amely azt parancsolta neki, hogy vissza kell mennie a nagy halért. Vissza kell mennie!

  – Visszamegyünk érte – mondta határozottan. – Csónakkal, nagy szigonnyal… ha… ha velem mersz jönni.

  A lány megborzongott, erőt vett magán, s kijelentette:

  – Nem hagylak egyedül. Merre? – s megfogta az evezőket, hogy Kanóc a szigonyt vehesse kézbe.

  A Kornat lassan, alig észrevehetően siklott a hasadék fölé.

  – Óvatosan, hogy el ne ijesszük! – suttogta Kanóc.

  – Értettem. Figyelsz?

  – Nagyon.

  – Látsz valamit?

  Kanóc ellenzőt formált kezéből, hogy ne vakítsa el a vízen fürdőző nap.

  – Semmit. Semmit nem látok.

  A csónak kissé tovább siklott.

  – Most?

  – Most sem.

  – És most?

  – Várj csak… most! Most állj meg! Állj meg, Mirella! Oda nézz! Ott… ott jobbra, lent!

  S Mirella ámulva kiáltott fel:

  – A nagy hal!

  Kanóc szinte lázba esett.

  – Oda nézz! Nem is egy… kettő! Három! Négy, öt… most úsznak elő a sziklapad mögül…

  – A legkisebb is méteres!

  – Nézd, Mirella! Ott elöl, az majdnem akkora, mint én… Itt az alkalom!

  S Kanóc két kézzel megragadta a szigony nyelét.

  – Te a szigonyt, én téged… – mondta Mirella, s a csónak ülésén jól megtámaszkodva, két karjával hátulról átkulcsolta a fiú derekát.

  – Rögtön ideérnek! – feszültek meg Kanóc izmai.

  – Erősen! Ne kíméld! – biztatta a lány.

  – Vigyázz, Mirella! Most!

  S a fiú teljes erejét beleadva döfte a nehéz, négyágú szigonyt a vezérhal háta felé.

  Ütést érzett a tenyerén. De nem engedte el a szigonyt.

  – Talált! – kiáltott fel diadalmasan.

  – Tarts! – üvöltött kétségbeesetten, s a két gyerek a hal rángatásától majdnem kibukott a csónakból.

  Lekushadtak a fenékre, lábukat beakasztották az ülésdeszka alá. Mirella is a szigonynyelet markolászta, amikor lassan megindult velük a csónak. A csapkodó, bugyborékokat verő hal irányából véres volt a víz!

  – Erősen! Nem menekülsz! Nyomjuk a szigonyt. Bele… még bele! Nem megy… Jaj, a kezem! Csavarja! Tarts ki!

  S úgy érezték, a hal menten kitépi a kezüket. Ereje nem lankadt, csak dühe fokozódott.

  Azután egy hirtelen, nagy rántás, a szigony kiszakadt a halból, a gyerekek pedig szigonnyal a kezükben hátrabuktak.

  – Kitépte magát! Kitépte magát! – üvöltött fel keservesen Kanóc, s fölugrott, új döfésre készen.

  – Elment! Elment! – ingatta fejét elkeseredetten Mirella.

  – Nem ment! Nem lehet! Látod? Véres a víz… véres!

  – Mégis elment.

  – Az nem lehet! Utána megyek!

  S Kanóc szinte önkívületben húzta fejére a szemvédőt, markolta a kis szigonyt.

  – Megállj! Mit akarsz?! – ragadta meg őt kétségbeesetten Mirella.

  – Eressz! Megtalálom!

  – Nem engedem! Les! Rád les!

  – Viszem a szigonyt is!

  – Ketten fogtuk, mégis elszabadult!

  – Sebesült már, sok vért vesztett…

  S Kanóc, elveszítve minden józan megfontoltságát, egy célt látott csak maga előtt: utolérni… elejteni!

  Mirella kétségbeesetten tartotta az ugrásra kész fiút.

  – Nem lehet! A vérszagra visszajönnek a többiek! Öten egy ellen! Ellened! Nem!

  – Megyek!

  Ekkor a kislány eleresztette a fiút, felállt, s halkan csak ennyit mondott:

  – Ha bemész, én is utánad ugrom. De szigony nélkül.

  Az ugrani készülő Kanóc lendületét lefogta ez a halk mondat. Mozdulata megállt, aztán egy pillanatra megmerevedett, majd nagyot, lemondót sóhajtott.

  – Jól van, Mirella… nem ugrom…

  S fáradtan leült az evezőpadra.

  Vége. Elszalasztotta. Itt volt, de elszalasztotta.

  A lány vigasztalni próbálta:

  – Gyere, evezzünk, hátha fölveti a víz…

  – Hátha… – ismételte bágyadtán Kanóc, de érezte, hogy ezt a halat már nem veti fel a víz. Elment. Ez már örökre és visszavonhatatlanul elment…

  Negyedórát evezgettek föl-alá a part mellett, de sem a megsebzett halnak, sem társainak nyoma sem volt többé…