MÁSODIK FEJEZET

Ito nem japán császár, hanem kutya – Az ebéd nem világvárosi, de fő, hogy van – Elmélkedés a pálmafa alatt – A piros sapkás lány megjelenik – Alakul a dolog, alakulgat

Ági úgy kicsípte magát, mintha legalábbis randira készülődne, nem pedig strandra. Fölvette virágos fürdőruháját, miniszoknyáját, boleróját, szalmakalapot nyomott a fejébe, szemhéját bekékítette, a száját kirúzsozta, s magára kent valami förtelmes pacsulit.

  Amikor Kanóc szaglászni kezdett körülötte, felhorkant dühösen:

  – Talán nem tetszik?! Eredeti rózsaolaj!

  – Jaaaa… – hümmögött sejtelmesen Kanóc.

  – Mi az a „jaa”? Ki vele!

  – Hááát… Csaléteknek kented magadra ezt a rózsamicsodát, vagy el akarod vele ijeszteni a cápákat? Állítólag isteni szaglásuk van. Ettől a büdöstől biztos kimenekülnek a Földközi-tengerre!

  A hátbavágás elől ügyesen elhajolt, behúzódott a szoba sarkába, s onnan folytatta:

  – A műszempilládat nem teszed fel?

  Hiába leste a hatást. Ági közben rájött, hogy jobb, ha nem arénázik öccsével azért, amiért nem muszáj. Különben is felsejlett benne valamiféle pedagógiai alapelv, amiből már vizsgázott is, mely szerint csak akkor kell tiltani, büntetni, amikor arra igazi ok van, különben kárba vész a jobbító szándék. Így hát lenyelte a borsosnak ígérkező választ, és figyelemelterelő hadműveletbe kezdett.

  – Mondd, te még nem vagy éhes?

  – De, nagyon! – felelte Kanóc, s egyszeriben érezni kezdte, hogy lassan már húzzák a levesnótát. Igaz, hogy még nem kongatták el a delet, de itt bajos is lenne, hiszen templom sincs a faluban. Csupán egy kápolna árválkodik a szomszéd hegy oldalában, de az sem láthat, legfeljebb ha kétévenként, egy fél papot meg egy negyed harangozót.

  – Hol eszünk?

  – Állítólag van itt valami kifőzés vagy mi, csak előre meg kell rendelni náluk az ebédet.

  – Akkor rendeljük gyorsan, különben még feldobom a tappancsaimat! – ugrott fel a fiú.

  – Legalább kezet mosnál – hallatszott a nevelő szózat.

  – Itt állítólag takarékoskodni kell a vízzel.

  – Annyira azért nem!

  – No jó – dohogott a fiú, s elkotródott a fürdőszoba irányába.

  Motor nyomta fel a vizet a ház alatti tartályból, s ha megeresztették a csapot, úgy morgott, mint egy mutáló komondor.

  Amikor indulni akartak, az előszoba előtti terasz lépcsőjén viszont valódi morgás fogadta őket. Egy alacsony, tarka, kajla lábú kutya kelt fel a lábtörlőről, s állt eléjük.

  Ági riadtan hátrált előle, Kanóc viszont tüstént barátkozni kezdett vele.

  – Ne morogj, kis csámpásom – nyugtatgatta a kis fenevadat, de az oda sem figyelt rá.

  Még jó szerencse, hogy a lakásból előkerült a háziasszony. Harmincöt körüli, barna hajú, napbarnított, szikár nő volt, fülében nagy fülbevaló, előtte virágos kötény.

  – Ito! – szólt rá a kutyára, mire az menten elhallgatott. De az útból nem akart elmozdulni.

  „Ito… Ito… – A név valahogy olyan ismerősen csengett a fiúnak. – Persze, valami ehhez hasonlatos neve van a japán császárnak. Ennek a korcsnak viszont egyáltalán nincs felséges külleme” – állapította meg, de azért ő is beszélni kezdett hozzá.

  – Ito, kicsi kutyám… – mondta, mire a császárnevű kutya barátságosan megcsóválta farkát.

  „Mintha csak értene magyarul” – gondolta Kanóc, és bizonytalanul a kutya felé nyúlt, hogy megsimogassa.

  – Lehet. Nem harap – szólalt meg a háziasszony, Kanóc legnagyobb meglepetésére, magyarul.

  – Hát a néni tud magyarul? – kérdezte csodálkozva.

  – Tudok – hangzott a szabatos válasz.

  – Honnan tetszik tudni?

  – A Vajdaságban születtem. Édesanyám magyar volt.

  – Hisz ez remek! Akkor nem kell megkukulnom! – örvendezett a fiú. – Legalább lesz, akivel szövegelhetek néha.

  – Szövegelni? Az micsoda? – kérdezte a néni, aki úgy látszik, mégsem volt eléggé járatos a modern magyar kifejezések rejtelmeiben.

  – Ja persze, a néni még az ómagyart beszéli – állapította meg bizalmaskodva Kanóc, hiszen nem kis dolog az, ha itt, az isten háta mögött beszélgető társra lelhet az ember.

  – Marijja! – hangzott bentről egy kanálcsörgéssel kísért férfihang.

  – Bocsánat, ebédelünk – mondta az asszony Áginak, majd még egyszer megnyugtatta őket: – Ito jó kutya. Ito nem bánt.

  Ito meg mintha csak bólogatott volna hozzá.

  „Randa korcs – állapította meg Kanóc –, az anyja dakszli lehetett, az apja meg spániel vagy mi, csak azt nem értem: a tarka pöttyök honnan a csudából valók? Mindegy. Kutya. Bár nem látszik túl fiatalnak, de talán még idomítható.”

  Megsimogatta. A kutya engedte.

  – Mehetsz vissza kezet mosni – jegyezte meg a nővére.

  – Majd a tengerben. Legalább meglátom, milyen meleg.

  A kifőzés cégtábláján az előkelő Bár szócska hivalkodott. Ami azt illeti, nem volt éppen világvárosi, de sokkal jobb annál, mint amilyet ilyen helyen várhatna az ember. Nagy, tágas szoba, a söntéspult mellett két frizsider, a falipolcokon üvegek, kólás és fagylaltreklámok. S szemben a bejárattal az árjegyzék. Alighanem ételek, italok neve, ára állt a fekete táblán krétával – csakhogy ékes horvát nyelven.

  – Na, te nyelvzseni, most te dobsz! – noszogatta nővérét a fiú.

  Ági kísérletezni kezdett. Angolul, németül, oroszul, de sajna, minimális sikerrel. A kövér vendéglősné valami helyi nyelvjárásban válaszolgatott, azt viszont igen barátságosan tette.

  Kanóc legszívesebben röhögött volna a szitun, ha nem lett volna annyira éhes. A konyha felől pedig ugyancsak izgató ételpárák lengedeztek.

  – Na, mi lesz? – szólt oda Áginak.

  – Várj! – hangzott tömören. – Hátha találok valakit, aki tolmácsol.

  Az asztalok mellett már jó néhányan ültek. Fürdőruhás családanyák óvodáskorú csöppségeikkel, egymás tekintetébe mélyedő ifjú házasok, tisztes nagyapa külsejű férfiak várták, hogy elkészüljön végre az ebéd. S még odakint a tamariszkuszbokrokkal körülvett teraszon is voltak egypáran, kivált hátul a sarokban, ahol egy fügefa némi árnyékot adott a tűző napsütésben.

  Ahhoz képest, milyen kicsi és távoli sziget, elég sokan voltak. Sőt! Túl sokan. Bár némi kombinációval könnyen meg lehetett fejteni a dolgot. Szinte minden halászház emeletén volt egy-két szoba, amit kiadtak nyaralóknak. Nyáron összehúzódnak a helybéliek, akárcsak nálunk a Balatonon a fizetővendégeket fogadó nyaralókban. Voltak aztán, akik arrább, a szomszédos öblökben sátraztak családjukkal, csak ebédelni jártak ide meg vízért. A fogadósné ivóvízből jóval többet árusított, mint az összes egyéb italból együttvéve.

  Végül Ági talált tolmácsot, egy zágrábi fiatalembert – úgy látszik, mindig a fiatalembereket szúrja ki –, aki boldogan vezette az üzleti tárgyalást, miközben le nem vette szemét a lányról.

  „Ki ne essen, mert poros lesz!” – gondolta kajánul Kanóc, de azért magában némi elégedettséggel állapította meg, hogy nővére a legmutatósabb lány az összes jelenlévő között. A száját jártató, szemét legeltető zágrábi fiú helyében persze ő is csak Ágit bámulná. Már éppen kezdett reménykedni, hogy a svéd helyett fölcsípi magának ezt a zágrábit, s akkor neki megfelelő szabadsága lesz, amikor előkerült a fickó felesége egy két év körüli meztelen kis sráccal, s attól kezdve a zágrábi már csak ötölt-hatolt, s nem tudta, hogy hová nézzen. Aztán a gyerek az apja nyakába mászott, és addig murizott, amíg ki kellett vinni a teraszra.

  Viszont az ebédrendelés elintéződött.

  Valami töltöttpaprika-félét kaptak, csak nem olyan paradicsomosan csinálták, mint nálunk szokás.

  – A nagymami itt degeszre kereshetné magát a főztjével – állapította meg táplálkozás közben Kanóc.

  Ebben maradtak. Meg abban, hogy remélik, a kövér asszony mást is szokott főzni, nemcsak azt, mert kissé unalmas menü lenne. Mindenesetre ami biztos, biztos – Kanóc egy papírlapra felírta az egész étlapot. Gondolta, majd megtanácskozza Marijja-Mária nénivel magyarul az egészet; minek szoruljon mindig a nővére nyelvtudására.

  A kóla jéghideg volt, a jégrúd pedig egyenesen pompás. Tiszta rejtély, honnan veszik. A kis adag töltött paprikára való tekintettel Ági nem volt szőrös szívű, négy jégkrémet is engedélyezett Kanócnak, s ráadásul, becsületére legyen mondva, nem sápítozott, hogy a sok hideg megárt majd öcsikéje torkának. Igaz, hogy erkölcsi alapja sem lett volna hozzá, mert ő maga is bevágott vagy hármat. Azért csak annyit, mert ő – úgymond – vigyáz a vonalaira.

  Abban azonban testvériesen megegyeztek, hogy keresnek valami boltot – állítólag reggel tart csak nyitva –, ahol beszereznek némi töményebb ételt, kenyeret meg egypár konzervet. Jó lesz pótlásnak.

  Amikor elhagyták az étkezdét, a zágrábi pasas éppen a fügefa tövében pisiltette a kisfiát. Közben akkorát köszönt Áginak, hogy a felesége menten hátba vágta.

  „Na – gondolta Kanóc –, te is emlegetheted Tohonya bátyjának nagy mondását, aki ha meglát egy jó nőt, folyton azt hajtogatja: »Hej, de rosszul házasodtam! Hej, de rosszul házasodtam!« Az egészben az a legérdekesebb, hogy Tohonya bátyja még nem is nős, csak a szája jár neki…”

  Az öböl csöndes volt és elhagyatott. Pedig délelőtt még vagy ötvenen is fickándoztak benne. Most, a déli órákra úgy eltűntek, mintha csak vezényszóra tették volna.

  Apály volt. A víz kissé visszahúzódott, csak néhány almacsutkát, dinnyehéjat, hínárt meg üres csigaházat hagyott a parton. Arrébb egy pöttyös gyermekvödör árválkodott, biztosan ottfeledték.

  A nap perzselt. A falut körülölelő sziklás hegyoldal cserépkályha gyanánt ontotta a meleget. Alig valami árnyék. A tamariszkuszok is szinte pihegtek, csak a házak előtti kis kertek leanderbokrai emelgették a magasba rózsaszín virágaikat. A móló túloldalán öreg pálmafa meg rozmaringsövény jelezte, hogy ezen a vidéken még télen sem látnak havat.

  A tengert enyhe szellő borzolta. Fuvallatai eljutottak a partig, de meg sem kísérelték, hogy birokra keljenek a szinte, katlanként zárt öböl fullasztó melegével.

  Ági egy bokor félárnyékába rakta le a gumimatracot, mely nélkül igen böködős lett volna a kavicsos part, Kanóc pedig odatette melléje békaember-felszerelését. Gondolta, először anélkül ismerkedik a vízzel, amely egy-két fokkal melegebb is volt a kellemesnél, amikor belelépett.

  – Várj még… Légy szíves… – nyújtotta feléje nővére a napolajat.

  Ez annyit jelentett, hogy be kell őt olajozni. A fiú el nem tudta képzelni, mi a csudának dönti magára azt a rengeteg olajat. Képes volt egy délután hatszor is bekenetni magát. Dubrovnikban még a svéd dörzsölhette a hátát, de ha ló nincs, úgy látszik, az öcsi is jó.

  Kanóc már megfigyelte párszor, hogy a nők sokkal többet olajoztatják magukat, mint a férfiak. Lehet, hogy a bőrük kényesebb vagy jobban vigyáznak rá, de az is lehet, hogy egyszerűen csak szeretik, ha valaki kenegeti a hátukat. Ki ismeri ki magát rajtuk? Mindegy. Azt viszont elhatározta, hogy sürgősen lelép, mert ő bizony nem szereti az olajat pacsmagolni a kezén, pedig Ági délután még szólna neki egypárszor.

  – Bekenjelek? – kérdezte nővére, miközben úgy fénylett az olajtól, hogy akár natúrszeletnek is kisüthették volna.

  – Kösz. Majd keveset leszek a napon. Odamegyek, megnézem azt a pálmát, aztán úszom egyet.

  – Jó. De csak itt az öbölben. Előbb szerezz nekem egy leanderlevelet, hogy az orromra tegyem, különben nagyon lesüti a nap.

  Kanóc engedelmeskedett. A lány kettéhajtva orrára tette a levelet, amitől olyan lett, mint egy félbemaradt farsangi maskara. Ha a zágrábi pasas így meglátja, menten kiábrándul belőle. Aztán végigheveredett a gumimatracon, s a tamariszkuszbokor szűrt fényárnyékában óvatosan átadta magát a napozás élvezetének. Elvégre ha már tengeren vannak, legalább lássák majd a színéről odahaza a barátai.

  A fiú szabad lett.

  Ez az, amit ha nem is mond senki, de úgy belülről érzi az ember. Lefoszlanak róla a nyűgök, gondok, kötelmek, kötelességek és korlátok, csak van, a saját kedvére, s teheti, amit szeretne.

  Elindult a pálmafához, amelyik ott állt az öböl szélén. Azon túl már csak a keskeny parti sáv, körben a sziget csipkés körvonalai, beszögellései, bent a kék víztükörben – alig kilométernyire – két egész kicsiny sziget, messze a világoskék párákon túl egy nagy sziget körvonalai. Végtelen csönd és nyugalom.

  Félresöpörte a kavicsokat, és leült a pálma tövébe. A vastag törzs árnyékot vetett rá, s eltakarta a mögötte elterülő kicsiny halásztelepülést. Csak a végtelen kék vizet érzékelte, távolban két kicsiny vitorlával. Azok viszont oly messze voltak, hogy feledtetve a bennük ülő embert, szinte a természet részeinek vélhette őket a szemlélő.

  Kanóc elégedetten szusszantott, s félrehúzta fürdőnadrágja cipzárját. A piciny zsebben ott lapult az áhított és rejtegetett rágógumi.

  Lassan fejtette le róla a zöld külső papírt, majd a fehéres belsőt, a gumit szájába vette s ráharapott. Nyelvét átjárta a mentol csípős íze. Pár pillanatig behunyt szemmel élvezte, aztán rágni kezdte. Közben kezével a borítópapírokból apró galacsinokat formált, s elegáns pöcköléssel beleugrasztotta őket a vízbe. A játszi fodrok felkapták puha terhüket, s elkezdték őket himbálni.

  „Mégiscsak szép a világ – állapította meg Kanóc. – Jó itt lenni, ülni s bámulni, egyre csak bámulni…”

  Egy darázs zümmögésére riadt fel. Horkant egyet, megrázta a fejét.

  „Majdnem elaludtam – állapította meg. – Pedig most már valamit tenni is kéne. De mit?”

  Még erősebben kezdte rágni a gumit, s várta a világrengető gondolatot. Az ötlet, az „isteni szikra” azonban nem jött. Lehet, hogy neki is melege volt, s elment lubickolni a vízbe, vagy rászállt egy sirály hátára, hogy a levegőből gyönyörködjék a tengeri világ elzsongító ezer csodájában.

  „Na, mi lesz?” – ösztökélte magát Kanóc, de értelmes gondolat sehol.

  Szemét lustán jártatva, meg tudta állapítani, hogy a móló csónakjain vagy lakat van, vagy nincs bennük az evező. Halat pedig nem látott – igaz, hogy ahhoz fel is kéne kelnie. Különösebb bámulni- vagy tapasztalnivaló sem közelít sehonnan. Mindenütt csak a méla nagy unalom…

  „Érdekes. Unatkozom, és mégis ki lehet bírni” – állapította meg, talán először életében.

  S valahogy most a rágógumi sem ízlett annyira.

  Ezt aztán végképp nem értette. De nem is törte rajta a fejét. Nekitámasztotta a pálmafának, s behunyta a szemét…

  Arra riadt fel ismét, hogy valami nedves dörgölődzik a kezéhez. Ijedten ugrott fel, aztán lenézett, és hangosan elnevette magát. A kutya állt előtte. Ito, az elfuserált, császárnevű tarka dakszli. Felnézett Kanócra, s barátságosan csóválta a farkát.

  – Hát neked mit adjak? – kérdezte hangosan a fiú, de senki sem válaszolt. – Nincs semmi kajám.

  A kutya nem vett tudomást a bejelentésről, orrával megbökte Kanóc lába szárát.

  – Mondom, hogy almás – magyarázta a fiú. – Vagy: tudod mit? Szereted a rágógumit?

  Nem tudni, értette-e a kutya a szavakat, de ráncos pofája határozott érdeklődést mutatott.

  Kanóc ujjai közé vette az ízét vesztett gumimaradványt, s becsületesen felezve, kettéharapta. Egyik felét visszatolta a szájába, a másikat letette egy kőre a kutyának.

  A kutya odament, megszaglászta, gondolkozott egy kicsit, aztán felnyalta a kőről, kicsit forgatta a pofájában, majd lenyelte, s olyan lelkesen csóválta a farkát, mintha kapott is volna valamit.

  – Nesze, a másik fele – mondta nagylelkűen Kanóc, aki még nem tudta, hogy egy ízét vesztett rágógumin milyen jó barátot szerzett magának Ito kutya személyében.

  – Adj tanácsot: mit csináljunk? – kérdezte újdonsült barátját, de az csak nézni tudott meg vakkantani.

  Ekkor a víz felől csobbanások hallatszottak. A kutya felkapta fejét, s odanézett. Kanóc is. Az öböl közepén úszott valaki. Kiadós csapásokkal szelte a vizet, aztán a hátára fordult, lábaival propellert játszott, majd feldobta magát, lábát kiemelte a vízből, és nagy lendülettel lebukott a víz alá.,

  „Helyes! Úszni fogok!” – határozta el magát a fiú, s titokban egy kicsit bántotta is, hogy valaki megelőzte.

  – No, Ito, jössz velem? – indult befelé a vízbe.

  A kutya semmi hajlandóságot sem mutatott rá, hogy kövesse.

  A kíváncsiság egyik alapvető rugója az emberi természetnek. Íme, itt van egy egész tengeröböl, amely ha kicsi is, de elférnének benne kétszer annyian, mint a Palatinuson. S akkor belemegy valaki a vízbe, hogy egyedül úszkálhasson egy kicsit. Alighogy benne van, jön egy másik, aki úszkálhatna az öböl túloldalán, messzire elkerülve a már benne levőt – de nem! A másodiknak pont arra kell úsznia, amerre az első úszkál. Meg kell néznie, ki az, miféle, hogy úszik, jobban-e vagy rosszabbul, mint ő, és egyáltalában hogy jön hozzá az illető, hogy neki hamarabb szottyant kedve a kora délutáni fürdéshez?

  Kanóc jó úszó volt. Hamarosan beért az öböl közepére, oda, ahol az a másik úszkált. Piros fürdősapkája éppen eltűnt a víz alatt. A fiú leállt, taposott, s várta, hogy felbukjon az a másik. Több mint fél percig tartott, amíg bugyborékolt a víz, majd nagy hirtelen, torpedóként vágódott elő a piros sapka gazdája. Arcáról széles patakokban folyt alá a víz, miközben mély lélegzeteket vett.

  „Már a sapkájáról sejthettem volna: lány” – állapította meg Kanóc, és pár tempóval arrébb úszott, nehogy véletlenül a másik azt hihesse, érdekli.

  A piros sapkás is megállapította már, hogy fürdőtársa akadt.

  Mégpedig fiú, s ráadásul hozzávetőlegesen magakorabeli.

  Ezt ugyan már korábban is észlelte, amikor kileste a kutyával komázó fiút a pálmafa alatt.

  „Új fiú” – állapította meg azonnal, s máris felébredt kíváncsisága. Idevalósi volt, s a kis halásztelepülésen bátyján és a vendéglősné fián kívül nem akadt korban hozzáillő pajtása. Nyári barátai voltak csak, akik többnyire olyan távoli városokból érkeztek, amilyeneket ő még csak képen látott, s rengeteg érdekes, dolgot tudtak mesélni. Most éppen nem volt nyári barátja sem. S oly gyorsan repülnek a napok, hetek; jön a szeptember, eltűnnek a vendégek, s csak a sirályok várják a móló végében, hogy etesse őket.

  Önmaga előtt nem is tagadta, hogy ismerkedni akar. Csakhogy visszafogta őt az illendőség. Lány létére mégsem mehet oda a fiúhoz, s nem mondhatja neki: „Egyedül érzem magam, gyere, legyünk pajtások!”

  Annyi tapasztalata már volt a fiúkkal kapcsolatban, hogy akadnak közöttük bátrabbak, szemtelenek, de vannak kissé mulyák is, akik csak messziről bámulják őt, ám nem merik megszólítani.

  Az új fiúról még nem derült ki, hová sorolható.

  Kanócot sok mindennek lehetett volna nevezni, de mulyának a legkevésbé. A lányokkal kapcsolatban azonban kissé tartózkodó volt. Talán azért is, mert nővérének száját túlságosan is ismerte – s tartott tőle. Az osztálybeli lányokról kifejezetten rossz véleménye volt. Tudta róluk, hogy mindent kibeszélnek egymásnak. Még azt is, ami meg sem történt. Egyébként is gyakran nyafkák, nem tudni, mikor gondolnak valamit komolyan, és mikor csak úgy mondják. Nehéz őket kiismerni.

  Ezzel a pirossapkással meg még beszélni sem tudna. Pedig határozottan helyes. Annyit már megállapított róla, hogy csokibarnára sült, szeme koromfekete, s alighanem a haja is az lehet. Közelebb is úszhatna hozzá, de akkor talán még beképzelt lesz ez a lány. Mindegy. Vár. Majd csak kialakul valami.

  A lány, amikor látta, hogy a fiú nem mozdul, teleszívta tüdejét levegővel, és ismét lebukott a víz alá. Jó tartósan volt lent.

  Kanóc magában számolta: kereken negyven másodpercig.

  Amikor a lány felbukkant, egy pillantást vetett a fiú felé.

  Kanóc mintha azt olvasta volna ki tekintetéből: „Hadd látom, te mit tudsz?”

  Ez már persze így egészen más. Ez a lány azt hiszi, hogy ő talán nem mer lebukni a víz alá.

  Nagyot lélegzett s alámerült. Számolta a másodperceket, s az járt a fejében, hogy neki tovább kell maradnia, mint a lánynak.

  Negyvenöt másodpercnél fogyott el a szuflája.

  A pirossapkás már várta, hogy fölbukkanjon. Elismerően biccentett feléje, éppen csak akkorát, hogy ha akarom, biccentésnek veszem, ha akarom, nem. Aztán: lélegzetvétel, merülés.

  Kanóc ezúttal ötvenig számolt.

  A lány arca egészen piros volt, amikor felbukott a víz alól, de szemvillanásából érteni lehetett: „Ugye lepipáltalak?”

  Kanóc következett. Koncentrált, merült.

  Ötven után már nagy légbuborékokat fújt ki, de hatvan előtt nem jött elő a víz alól.

  A lányon látszott, hogy már aggódva várta.

  Biccentése ezúttal már teljesen nyilvánvaló volt.

  Kanóc visszabiccentett – köszöni az elismerést.

  Eközben – hogy, hogy nem – észrevétlenül közelebb kerültek egymáshoz. Alig lehetett közöttük már csak három-négy méter.

  A lány kezével jelezte, hogy merülni fog.

  Kanóc visszajelzett: ő is.

  A két fej egyszerre tűnt el az átlátszó vízben.

  …hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom… – Kanóc már-már fulladozva számolta a másodperceket, hatvanhétnél már karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, de épp a hetvenediket számolta, amikor erejét megfeszítve felbukott a víz fölé.

  A lány már kint volt. Ott taposott Kanóc közvetlen közelében, s várta, nem kell-e segítenie a fiúnak. Nem kellett.

  S a pirossapkás elismerően bólintott: győztél! – majd kissé lihegve a versenytől, lassú tempóval elkezdett úszni a világítóoszlop felé. Kanóc önkéntelenül elindult utána.

  Amikor a lány észrevette, hogy a fiú a nyomában van, rákapcsolt. Kanóc is felgyorsított. Fehér buborékseregeket termett körülöttük a víz, s ők hajtottak, mintha valami is függne attól, ki győz.

  Kanóc hiába volt jó úszó, egy centit sem tudott behozni a lányon, sőt a végén a lány még erősített, s teljes testhosszat vert rá a fiúra. Aztán lihegve csapott be a móló oldalához, majd elkapott egy üres csónakhorgot, s fölkapaszkodott a szabályos fehér kövekből épített mólóra. A fiú követte.

  Ott ültek némán, alig két karnyújtásnyira egymástól, nagyokat lihegtek, miközben lábukkal harangoztak a vízben.

  Kanóc arra gondolt: „Ez nem lehet nyafka!”

  A lány pedig: „Klassz srác. És nem a dicsekvő, szószátyár fajtából való. Bárcsak már megszólalna!”

  Kanóc talán most érezte először igazán, milyen nagy összekötő és elválasztó a nyelv.

  Itt ül mellette egy lány, aki határozottan tetszik neki, s akinek talán ő is tetszik, mégsem tud vele egy mukkot sem váltani. Piszok helyzet.

  Csak ültek és hallgattak.

  A lány unta meg előbb a csendet. Mondott valamit, valami semmiséget, valami bátorításfélét, s a fiú felé fordulva várta a választ.

  Kanóc ránézett, és értetlenül rázta meg a fejét, mint a némák.

  A pirossapkás arca egyszeriben befelhősödött.

  Kanóc érezte, hogy most… most van itt az a pillanat, amikor muszáj valamit mondani. Ha a nyelvet nem is érti a lány, de a hangsúlyt csak megérti.

  – Klassz csaj vagy – mondta kissé mutálva, majd megköszörülte a torkát.

  A lány elmosolyodott.

  „No lám, megértette! Nem tud magyarul, de megértette!” – örvendett Kanóc, és nekibátorodott. Nagy bátorságot tud adni, ha az ember tudja, hogy a beszélgető partner nem érti, csupán az arcvonásokból és a hanglejtésből próbálja kitalálni a szavak értelmét.

  – Gyorsabban úszol, mint én, pedig egy időben lejártam úszni a BVSC-be is – magyarázta tagoltán a lánynak, aki újfent csak elmosolyodott, de nem válaszolt. – Kár, hogy nem értjük egymást… pedig tetszel nekem – mosolygott most már ő is.

  A lány elpirult kissé – bár az ilyen barnára sült arcnál igazán nehéz megállapítani –, és bólintott.

  – Hát ha még értenél is! – folytatta nekibátorodva Kanóc. – De így csak beszélhetek neked, mint a falnak, aztán azt sem tudom, hogy mi újság.

  A lány elnevette magát. Szép fehér foga volt, de elöl az egyik mintha kissé csorba lett volna.

  – Kinevetsz? Nevess csak. Van is mit mulatni az ilyen Süket Jankón, aki még annyit se tud a nyelveteken, hogy jó napot.

  – Dobar dan – csilingelt a lány hangja. Szép hangja volt. Puha, mint a mályvarózsa szirma.

  – Dobar dan? – ismételte a fiú. A lány bólintott.

  – Aha, ezt hallottam már. Úgy rémlik, azt jelenti: jó napot.

  A lány ismét bólintott és mosolygott. Tetszett neki a játék.

  – Beszélj már valamit – mondta Kanóc –, ne csak a fogadat mutogasd.

  Észre sem vették a nagy beszélgetésben, hogy végigtotyogva a mólón, odajött hozzájuk Ito, az elfuserált dakszli.

  Megállt a lány mellett, s vakkantott, hogy vegyék már őt is észre. A pirossapkás megsimogatta.

  – Ito, gyere ide – mondta Kanóc. Meg akarta mutatni a lánynak, hogy a kutya hozzá húz.

  A kutya, mintha értené a felszólítást, a lányra nézett.

  A lány biccentett, mire a kutya odament Kanóchoz, és hagyta, hogy az simogassa.

  – Na látod, te pirossapkás, hogy hozzám húz – mondta Kanóc. A pirossapkás erre becézően odaszólt az állatnak:

  – Iti! – s a kutya máris ott volt nála.

  – Ide gyere! – parancsolta a fiú, de az eb meg se moccant.

  – Nem hallod, Ito, ide gyere! Ide hozzám!

  Hiába kérlelte, az állat most már csak bámult rá nagy, barna szemével ráncos pofája mögül, amelyen nyugalom és visszautasítás tükröződött.

  – Hallod-e, te pirossapkás, még a kutyát is megbabonázod! – fordult kissé sértődötten a lányhoz Kanóc.

  Ekkor a lány tökéletes magyarsággal megszólalt:

  – Az enyém. Vagyis a miénk.

  Kanóc majd leszédült a mólóról. Itt van ez a pirossapkás, mosolyogva végighallgatja az ő szavait, mintha egy kukkot sem értene belőlük, aztán most: puff neki! Még az a szerencse, hogy vaskosabb dolgokat nem mondott. De hogy is mondta? Övé a kutya? De hiszen akkor…

  – Akkor te ott laksz abban a házban – mutatott szállásuk felé Kanóc.

  – Ott – felelte a lány.

  – Én is.

  Most a lány akart beleszédülni a vízbe. Délelőtt nem volt odahaza, s még nem értesült az új vendégekről. Alig hápogott.

  – Akkor te… te vagy…

  – A lakótok. A nővéremmel együtt. Te meg a Mária néni lánya vagy.

  – Eltaláltad.

  – De hiszen ez remek! Érted, kis piroska, remek! – És örömében úgy hátba taszajtotta a lányt, hogy az nagy loccsanással belebucskázott a vízbe.

  – Mi… mi… mi történt? – hebegte, amikor fölbukott. De akkorra már Kanóc is nagy ugrással vetette magát utána. Ugrás közben harsányan elrikkantotta magát:

  – Éljen Rodostó II! Éljen a száműzetés!

  Azzal lebukott a víz alá. Vannak ugyanis pillanatok, amikor az ember annyira örül, hogy nem árt egy kis hideg zuhany. És Kanóc most ilyen pillanatokat élt át.

  A lány pár tempóval arrébb úszott, onnan kiabálta:

  – Mit ordítasz?!

  – Semmit! Majd elmagyarázom! – kiáltott vissza a fiú.

  – Jó, akkor érj utol, ha tudsz! – mondta a lány, és belefúrta magát a hullámok közé.

  Kanóc utána.

  Délután ötig kergetőztek, úszkáltak, beszélgettek. Közben megtelt az öböl fürdőzőkkel, zsivaj verte fel a csendes halásztelepet, hiszen ilyenkor délután lejönnek a sziget belsejében levő falvakból is egy kicsit megmártózni.

  A szirtfok lassan eltakarta a napot, árnyék borult az öbölre.

  – Érdekes, mintha a víz is hűlne – borzongott meg Kanóc.

  A lány észrevette.

  – Gyerünk ki – mondta.

  – Még nem fázom – virtuskodott a fiú.

  – Láttam.

  Ekkor a part felől harsány kiáltás szállt végig a vízen:

  – Mirella!… Mirella!

  – Hallod? Hívnak! Segítenem kell anyámnak vacsorát főzni. Este a mólón találkozunk. Folytatjuk a beszélgetést. De öltözz fel, mert ilyenkor szél fúj a tenger felől.

  – Mirella! Mirella!

  – Meeeegyeeek! – harsant fel a válasz, s a piros sapka elindult a part felé.

  Kanóc lassan, ráérősen úszott a nyomában. Közben ott muzsikált fülében a dallamos név: Mirella… Mirella…

  …és a hegy árnyékába borult halászfalu egyszeriben olyan fényes lett előtte, mintha még mindig a déli verő szikrázna a fehér falú házakon.