TIZENÖTÖDIK FEJEZET

„Gyenge voltál!” – Bánat és szeretet – Viharban – Rakétajel a Névtelen-szigetről – A Félkezű titka

Legmarcangolóbb akkor a bánat, amidőn a megeredő könnyek sem enyhíthetik. Amikor az embernek a szíve összeszorul, homloka lüktet, szeme ég, agyát ellepik az egymást kergető sötét gondolatok.

  Kanóc befelé sírt. Némán, könnytelenül. Lehet, ha egyedül van, akkor megerednek szeme csatornái, de így nem akarta, hogy látszódjék rajta. Csak arca feszült meg, s a feszülés néha egy-egy apró rángásban oldódott egy kicsit.

  Mirella nézte a fiút, s csalódása jobban fájt neki, mint a kudarc. Voltaképpen ő is nagyon akart bizonyítani, de neki ehhez a bizonyításhoz elég lett volna egy négykilós sügér is. Azt pedig biztos, hogy el tudná ejteni, ha útjába vetődne. Meg is tudná találni, ha nagyon keresné. A nagy halat igazából csak Kanóc miatt akarta ő is olyan erősen. Mert volt egy nála erősebb akarat, amelyik kitűzte a célt, annak elérésére sarkallta.

  S most elment a nagy hal! Lehet, hogy valahol arrébb elpusztul sebében, s tetemét felveti a víz, kisodorja a partra, de előfordulhat, hogy más ragadozók zsákmánya lesz. Egy biztos: azt a halat ők már nem emelik a csónakjukba.

  Ezt Kanóc is tudta. Az érzésből bizonyosság lett, s ez a bizonyosság égette annyira. Elszalasztotta. Pedig teljes erejéből döfött… pedig ketten tartották… és mégis…

  Mégis. Mert gyengék voltak! Mert gyenge volt! „Igen, gyenge voltam…” – sejlett fel benne a gondolat, aztán elhessegette magától, de az újra meg újra visszatért, rátelepedett, belefészkelte magát az agyába, s őrölni, kelepelni kezdte:

  „Gyenge voltál! Gyenge voltál! Gyenge voltál!”

  Igyekezett küzdeni a gondolat ellen, de az szívós volt és makacs, pillanatra sem hagyta nyugodni.

  Pedig nyugodhatott volna. A Kornat ott állt a sziget északi oldalán, a Névtelen-sziget irányában, egy egész kicsiny parti öbölben, melyre egy fügefa vetett némi árnyékot. A csónak mozdulatlanul állt, utasait az evezőpadhoz ragasztotta a moccanásra is képtelen bágyadtság. De minek is kívánna mozdulni a fáradt, ha nem serkenti többé a lélek?

  A fiú újra és újra végiggondolt minden mozzanatot, de az a zakatolás a fejében, az csak nem akart szűnni.

  „Gyenge voltál! Gyenge voltál…” – hallotta újra meg újra, s képek tolakodtak eléje, de nem a képzeletéből, hanem megélt emlékei rejtett zugaiból.

  Győrött voltak egyszer látogatóban Vince bácsiéknál, aki nagy horgász volt, s apuval együtt kivitte őt a Rábára. Akkor látott egy horgászt csónakjával, aki nagy halat akasztott. Egy óra hosszat fárasztotta a halat, amíg be tudta emelni csónakjába. Amikor a horgásztanyán megmérték, kiderült, hogy a harcsa tizenhat és fél kilós.

  Tizenhat és fél kilós… S egy erős, megtermett ember óra hosszat kínlódott vele!

  Ez a hal hány kilós lehetett? Húsz? Harminc? Több? Vágy tizenhat sem volt? Biztos, hogy tizenhat és félnél több volt… De mennyi? És milyen hal volt? Kékcápa? Szürke cápa? Vagy mi?

  Lehet, hogy nem a legnagyobbat kellett volna megszigonyozni, hanem a legkisebbet? Az alig métereset. Az talán meglett volna… Ahhoz hátha elég lett volna az erejük… De választhatta-e a kisebbet, amikor nagyobb is volt? Avagy: nem kellett volna mégiscsak erejéhez mértet választania?

  Érdekes, hogy a hal elejtésével nem tud majd dicsekedni, most valahogy eszébe sem ötlött. Nem az oly nagyon remélt dicsőség elszalasztása marcangolta, hanem az, hogy nem tudott bizonyítani. Önmagának nem tudott bizonyítani!

  Ámbár van még idő! Még megkísérelhetik. Egy kisebbet… jobban… óvatosabban… s akkor nem volt hiábavaló az egész! A készülődés… a töprengés… az alakoskodás, amelynek ily módon értelme sem volt!

  Arra ocsúdott fel gondolataiból, hogy Mirella a kezére tette a kezét.

  – Ne bánkódj – mondta szelíden –, lesz még másik.

  – Gondolod? – emelte fel rá tekintetét.

  – Biztos.

  – De mikor? – sóhajtotta. – Ezek elmentek, s lehet, hogy ma már nem jön helyettük másik! S nincs már több alkalom… holnap elutazunk.

  „Elutazunk…” – koppant nehezen, súlyosan a szó.

  Erre eddig – a nagy kalandra való készülődés közben – szinte még nem is gondoltak.

  „Már egy nap sincs” – sajdult bele Mirellába, s felrémlett előtte az ősz, amikorra elmennek a nyaralók, csak a telep pár lakója marad, s az unalmas, egyhangú hétköznapok. És nem lesz Kanóc… Mato is elmegy tengerésziskolára… elárvul a Sün-öböl, melynek sziklapadján életre lehelte a fiút s némán hallgatnak a kopárrá vált őszibarackosban az ősök kövei, ahol egymás mellett ültek.

  …és Mirella arcán lassan végigcsordult az első könnycsepp.

  Kanóc nézte, és érdekes módon ugyanarra gondolt, amire a lány. Milyen lesz nélküle?

  Felrémlett benne az új, csupa üveg iskola, Boglyas és Dugó, a barátai, Pamacs, az oszifő, meg Ázalag tanár úr, akinek átadja majd a gyűjteményt – de mit ér mindez, ha nincs ott Mirella?

  Legszívesebben ő is bőgött volna, de nem lehet. Meg kell vigasztalnia a kislányt.

  – Ne sírj – mondta csendesen. – Ne sírj, Mirella! Hallod? Ne sírj… – És megfogta a lány kezét. Fogta és szorította, szorította, összekulcsolódott az ujjuk, mint az ősök köveinél, s nézték egymást égő szemmel, s oly erősen, hogy meglátták önmagukat a másik tekintetében.

  Sokáig, nagyon sokáig ültek így szótlanul. Azután Kanóc szólalt meg. Hangja kissé rekedt volt, s talán reszketett is:

  – Visszajövök… Meglátod, Mirella, visszajövök. Hiszen még el kell ejtenünk a nagy halat… együtt… és még annyi minden van… még annyi helyen nem jártunk… és te is eljössz majd egyszer hozzánk… és… és írhatunk is… igen, sokat írhatunk egymásnak… és… hallod… ne sírj… ne sírj, Mirella…

  S a fiú szeme sarkában is megjelent az első könny.

  Könnyesen nézték egymást, és nagyon fájt nekik minden, és mégis volt benne valami jó. Valami kimondhatatlan, nagyon-nagyon jó…

  Aztán Kanóc átült Mirella mellé, s ügyetlenül, sután átkarolta Mirellát. A kislány ráhajtotta fejét Kanóc vállára, a haja simogatott, elapadó könnyeit felszárította a fiú testének melege. És Kanóc lassan lehajolt, és megcsókolta Mirella arcát. A kislány behunyta szemét, és nem tiltakozott. Kanóc újra megcsókolta, s arcuk úgy maradt összesimulva, nagyon sokáig…

  Arra ocsúdtak fel, hogy hirtelen szélroham borzolja a vizet, illegeti a csónakot.

  A tenger fodrozódni kezdett. A kék égen gomolygó fehér felhők tűntek fel.

  – Vihar készülődik – szólalt meg a lány.

  – Hamar kitör? – kérdezte a fiú, s eszébe jutottak a balatoni viharok, amelyek hirtelen söpörnek végig a tavon a Bakony irányából.

  – Mikor hogy. Még csak a felhők gyülekeznek. Lehet, hogy azután arrébb hajtja őket a szél. Nyáron ritkán esik. Nagyon ritkán.

  – Megpróbáljuk még egyszer! Hátha… – ragadta meg Kanóc az evezőket.

  S elhatározta, hogy ha ismét találkoznak a nagy halrajjal, csak a legkisebbet! A legkisebbet talán sikerül. Ahhoz talán lesz ereje! Kell hogy legyen! Nem győzheti le őt egy hal! Egy közönséges hal!

  Dacos indulat tüzelte új küzdelemre. Nem. Nem adja fel. Nem szabad feladni!

  S néhány evezőcsapással eltávolodott a parttól, hogy ismét visszatérjenek a nagy öbölbe, amelyet magában elnevezett a Küzdelem öblének.

  Amint a csónak kiért a part takarásából, táncoltatni kezdték a délről, Levranka irányából feltámadó hullámok. A Szent Ilja-hegy csúcsa fölött is felhők gomolyogtak, s a fehér gomolyok között feltűnt az első szürke. Azután még egy és még egy…

  – Ez kitör. Rövidesen – mondta riadtan a lány, – Kikötőbe kell érnünk minél hamarabb!

  Kanóc nem tiltakozott. Belátta, hogy nem kockáztathatnak az újabb és igen bizonytalan halászattal, inkább a menekülésre kell az erőt összpontosítaniuk.

  Vajon mennyi idő alatt teszi meg motorral a Kornat szél és hullámok ellenében a kikötőig az egy kilométeres távolságot? S hogyan kell kormányozni a hullámok ellenében? Sikerül-e ismét begyújtaniuk a motort?

  Alaposan megkínlódott vele, amíg sikerült. Értékes öt percet veszítettek vele. A Szent Ilja-hegy fölött már sötétszürkébe, majd feketébe váltottak a felhők, amelyek körös-körül az egész láthatáron eltakarták a napot.

  – Nem kéne itt kivárni, amíg elvonul? – kérdezte aggódva a lánytól.

  – Itt? Nem – rázta fejét Mirella. – A szigetnek a Cápa-sziget mellett van egy másik neve is: Villám-sziget, már meséltem. Alig van vihar, hogy ide ne csapna egy villám…

  S ekkor Levranka felől, mintha csak a testes Szent Ilja-hegy mordult volna égig zengőt, megdördült az ég, s villám cikázott. Azután még egy és még egy. S zengett, dörgött szüntelenül.

  A gyerekek tanácstalanul néztek egymásra. Ha indulnak, belejutnak a viharba; ha maradnak, utolérheti őket a villám.

  S ekkor a Névtelen-sziget irányából is felröppent egy piros rakéta.

  – A Félkezű! Észrevett bennünket! – mondta reménykedve a lány.

  Újabb rakéta röppent az égre.

  – Jelez! Nekünk jelez! Hív bennünket!

  S ekkor megpillantották a távolban a piciny bábunak látszó Félkezűt, aki – úgy tűnt – integet nekik. Lehet, hogy kiáltott is, de az égzengésben, szél ellenében hogyan is érhetne idáig a hang?

  A Névtelen-sziget alig egyharmad résznyi távolságra volt, mint a levrankai kikötő, s a hullámok is arrafelé húztak.

  – Próbáljuk meg… – mondta Mirella, s a Kornat, elhagyva a szélvédett partot, nekilódult a rohanó hullámoknak.

  Szerencséjük, hogy nem holmi hullámlovagló, modern motorcsónakcsodán voltak, amelyet ilyenkor oldalba kapnának a fel s alá zúduló víztömegek, hanem nehéz halászcsónakon. Olyan vízi alkalmatosságon, amelyet évszázadok tapasztalata alakított ki, erős bordázattal, pontosan olyan hosszúra, mint amekkora a két hullámtaréj közötti távolság.

  Száz métert szerencsésen megtettek… aztán pillanatok alatt újabb százat… de hogyan fognak kikötni?

  Jó szerencse, hogy a Névtelen-sziget kicsiny kikötőöble nem szélirányba esett. Csak arra kellett ügyelniük, a hullámok neki ne verjék a Kornatot a partnak.

  Ketten is tartották a kormányt, ahogyan elcsúsztak a sziget oldala mellett. Aztán egy fordulás, oldalba kapta őket egy hullám, s becsapott a víz a csónakba. De mielőtt az újabb hullámhegy elérhette volna őket, csendesebb vizet értek. Még egy pillanat, s a Kornat leállított motorral besiklott a piciny kikötőbe, ahol hangos koppanással ütközött neki a Félkezű csónakjának. Szerencsére annak is erős bordázata volt.

  – Az utolsó pillanatban! – szavakkal várta őket a Félkezű a parton, s láthatóan nagyon megkönnyebbült a gyerekek szerencsés megérkezésén. Segített megkötözni a csónakot, s türelmetlenül noszogatta őket: – Vegyétek ki a csomagotokat, mindjárt itt az eső!

  Mirella fogta az elemózsiás szatyrot, Kanóc pedig önkéntelenül is, de szákba rakva hozta a halászzsákmányt: a két sügért és a murénát.

  Mire a Félkezű házához értek, utolérte őket a sűrű, szürke függönyként alázúduló eső…

  A Félkezű arcán látszott, hogy elégedett. Ennél szerencsésebben nem történhetett volna.

  Leültette a gyerekeket, körtét rakott eléjük, majd rászólt a kutyájára, amely a sarokból morgott a vendégekre.

  A gyerekek körülnéztek.

  A Félkezű háza két helyiségből állt. Egyik volt a halászkamra, a másik a lakószoba. Ágy, asztal, négy szék, polc edényekkel, petróleumfőző s a falon egy igen régi kard, egy tőr, egy százesztendősnél is öregebb kovás puska – meg egy géppisztoly. Egy igazi, alighanem használható géppisztoly.

  Kanóc csodálkozva nézte.

  Az öreg meg a fiút nézte, aki még mindig a kezében tartotta a szakot a két hallal meg a murénával.

  Alighanem mindkettejüknek lett volna egymástól kérdeznivalójuk.

  A gyerekek hallgatagon majszolták a körtét. A háztetőn kopogott az eső.

  A Félkezű elégedetten mondta Mirellának:

  – Megtelik a ciszterna. Úgyis alig volt már benne…

  Aztán ismét a fiút nézte meg a halakat.

  – Halászni voltunk – mondta Kanóc. – Mondd meg neki, Mirella, hogy halászni voltunk.

  – Én érteni… – szólalt meg az öreg, s kezébe véve a szakot, a szigony ütötte sebeket nézte a halakon.

  – Szigonnyal – mondta a fiú, de ezt a szót már nem értette az öreg, Mirellának kellett lefordítania.

  – Branko? Marijja? Mato? – kérdezte ekkor a Félkezű.

  Mirella ekkor Koloszkát emlegette s a búcsút. Hosszasan emlegette.

  Néha az öreg kérdezett valamit, a végén pedig megnyugtatólag bólintott.

  Kanóc mit sem értett, csupán sejtette, hogy Mirella a szigetre kerülésüket magyarázta, s azt, hogy miért nem mentek a búcsúba. A kislány megkönnyebbülten mondta Kanócnak:

  – Megígérte, hogy nem árul el odahaza.

  – Ha ugyan előbb érünk haza, mint ők – jegyezte meg a fiú.

  A Félkezű házában csend volt és nyugalom. Nem volt benne semmi cifraság, látszott, hogy a gazda nem kedveli a fölösleges kacatokat, amiket fél kézzel bajos is lett volna rendben tartania.

  Kanóc szeme a géppisztolyra tévedt. S az is az eszébe ötlött, honnan van az öregnek rakétapisztolya. Bár arra még csak találhat magyarázatot egy magányos szigeten, melynek lakója így gyorsan segítséget kérhet a külvilágtól – de minek neki a géppisztoly?

  Az öreg viszont a murénát nézegette. Aztán kérdezett valamit Mirellától, aki válaszolt, s közben Kanócra nézett.

  A Félkezű elégedetten pillantott a fiúra, s magyarul mondta:

  – Jól. Nagyon jól.

  S a fiú ettől a dicsérettől – legalábbis úgy érezte – elpirult. S bizonyos volt benne, hogy a Félkezű ritkán szokott dicsérni. Valami megmagyarázhatatlan vonzódást kezdett érezni az öreg iránt, akivel pedig még csak harmadszor találkozott. Mégis mintha már régebben ismerné. Nem tud róla semmit, mégis mintha ismerné.

  Lehet, hogy a Félkezű is így volt vele, mert olyan tekintettel nézegette Kanócot, mintha csak az unokája lenne.

  Aztán fölállt, üres befőttesüveget szedett le a polcról egy üveg spirituszt.

  A gyerekek kíváncsian nézték, mit akar.

  A Félkezű mondott valamit Mirellának, de Kanóc hiába kérdezte, mit mondott az öreg, a lány csak annyit felelt, hogy titok.

  Az öreg deszkát, kést vett elő, levágta a muréna félelmetes fejét, beletette az üvegbe, spirituszt öntött rá, s rácsavarta az üveg patentfedelét. S úgy tette a fiú elé.

  – Hazavigy. Emlékezz. – S megveregette a vállát.

  Ekkor Kanócban mintha valami virág kezdte volna bontogatni szirmait.

  Lám csak – gondolta –, a Félkezű tartja valamire. Bizony!

  S ez az áradozás nélküli, ám mégis csendesen, lélektől lélekig áradó megbecsülés valahogy sokkal több volt, mint a harsány csodálat, a bámulat, a tettre akasztott cifra szóvirágok.

  Ez valahonnan a szívből jött, a szívig ért. S anélkül hogy kérdezte volna, anélkül hogy mondták volna, tudta, hogy az öreg nem nevette volna őt ki a nagy hal miatt, hanem odaállt volna magyarázni, tanítani, segíteni.

  Igaz, a keze, a hal- és dohányszagú ruhája kissé pecsétes, arca barázdált, és mégis milyen jó lenne őt megölelni!

  És Kanóc megszólalt:

  – Mirella, mondd el neki a nagy halat… Mondd el neki úgy, ahogy volt, és azt is, hogy nem sikerült! Azért csak mondd el neki…

  S a lány ajkáról, miként egykoron a hősmondák születhettek, lágy, dallamos horvát nyelven felhangzott a történet Kanócról, Mirelláról és a nagy halról, amelyet erejük bizonyításaként el akartak ejteni. Elindultak, mint egykoron a mondák ember hősei, hogy megtegyék, amit sorsuk tenni rendeltetett.

  Az öreg figyelmesen hallgatta. Csupán a végén szólt közbe.

  – Mit mondott? – kérdezte suttogva Kanóc.

  A lány hallgatott. Hallgatott arról, hogy az öreg azt mondta, hogy olykor nagy farkassügérek jelennek meg a túlsó sziget öbleiben, némelyik eléri a tizenöt-húsz kilót. De azt sem könnyebb elejteni, mint egy hasonló nagy cápát. Neki is csak ritkán sikerül.

  – Mit mondott? – kérdezte türelmetlenül Kanóc.

  – Azt, hogy cápa volt… és neki sem lett volna könnyű…nem kell szégyenkezned.

  A „cápa” szót alighanem érthette az öreg, mert egy pillanatra közbe akart szólni, de aztán a fiú arcára nézett – s hallgatott. Majd régen hallott szavak után kutatott emlékezetében, s amikor előkerültek, kimondta őket:

  – Maskor. Újra.

  S Kanóc megkönnyebbülten fellélegzett…

  Lassacskán szűnni kezdett az eső. Hirtelen támadt zápor hirtelen megy tóvá. Már csak ritkásan esett az utolja. A szél is csillapodott.

  Ők hárman meg ültek, nézték egymást, elgondolkoztak.

  S Kanóc tekintete és gondolatai meg-megálltak a géppisztolyon s az öreg fél kezén. Hátha nem sértő, ha megkérdezi.

  Az öreg kezére mutatva, óvatosan, nem tolakodva, de megkérdezte:

  – Cápa? Cápa volt?

  Mióta csak a Félkezűt meglátta, mindig volt egy olyan érzése, hogy cápaharapástól veszítette el a fél kezét.

  Mirella tolmácsolt.

  – Nem – mondta az öreg, s hallgatott. Egy darabig valahová a messzeségbe révedt, majd beszélni kezdett:

  – Nem vízi cápa volt. Veszélyesebb. Szárazföldi cápa. Német cápa. Gyilkolt. Ő ránk vadászott, mi meg belemartunk, ahol csak lehetett. Háború volt. Nekem egy vasúti hidat kellett felrobbantanom, hogy a fasiszták ne kapjanak utánpótlást. Az volt az én nagy halam. Mert mindenkinek megvan a maga nagy hala, legyen az szárazon vagy vízen, de le kell győzni… S az egyik kézigránát rosszul volt kibiztosítva… De a hal az meglett… és ez a legfontosabb.

  S mintegy bizonyságul felmutatta csonka keze fejét, tekintete pedig megállt a harcban szerzett egykori német géppisztolyon.

  Ismét csend lett. A Félkezű emlékeibe révedt, régi társaira gondolt, akik között egy magyar is volt, s a gyerekek meg azon gondolkoztak, amit az öreg a nagy halról mondott.

  Elállt a vihar. A felhők szélszárnyon tovaszáguldottak, magukkal vitték a maradék esőt, s ismét kisütött a nap,

  – Hazamegyünk – állt fel Kanóc, s remélte, hogy hamarabb érkeznek meg, mint a többiek. Ez után a nap után nem akart magyarázkodni. Minek is magyarázni a magyarázhatatlant, azt érezni kell, gondolkozni rajta, s elraktározni az ember sejtjeibe.

  A két halat otthagyták a Félkezűnek. Meg a muréna testét is. Csak a spirituszba rakott fejet vitte Kanóc magával. Azt észrevétlenül is el tudja helyezni csomagjában. Lehet, hogy egyszer majd megmutatja apunak. Akkor, amikor már beszélni is tud róla. Amikor el tudja majd magyarázni, hogy mit jelentett ez neki…

  S a Kornat az alig hullámzó vízen tíz perc alatt a még mindig kihalt halásztelep kikötőjébe ért.

  Gyorsan leszerelték a motort, a halászszerszámokat pedig a helyükre rakták. Kanóc gondosan elrejtette csomagjában az értékes üveget.

  A nagy napnak semmi, de semmi tárgyi nyoma nem maradt.

  Ami belül történt, az viszont mások számára nem látható, de elkíséri az embert. Rárakódik, miként a tenger koralljai egymásra rakódva építik, magasítják egyre önmagukat az idők és az élet végezetéig.