TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hol vagy, alkalom?! – Mire jó a régi népszokás? – Szivacshalászat – Ági is bekapja a horgot – Váratlan vendég – Egy távirat mindent romba dönthet

Kanóc erősnek érezte magát. Máskor is előfordult már, hogy mindent legyűrő energiák feszültek benne, azután amikor nekifogott valaminek, fogyni kezdett az erő, a lendület, lohadt az igyekezet, s a cél előtt elment minden kedve.

  Ez az érzés most valahogy más volt. Erősnek érezte magát, de nem akart vaktában nekirontani a világnak, nem mindent akart, csak egyvalamit, de azt szilárd eltökéltséggel. A nagy halat, a cápát! Amivel bizonyítani lehet. Erőt, szívósságot, akaratot, céltudatosságot – mindent. Bizonyítani a kétkedőknek, akik nem hisznek benne, akik lenézik, csúfolják, komolytalannak hiszik. Pedig ő valahol bent, ahol senki sem láthatja, s nem is érzékelheti, minden sejtjével érzi – sőt tudja! –, hogy nagy tettekre született. Csak a családja nem akarja elismerni. De most… most majd ők is kénytelenek lesznek!

  Még soha nem kívánt Kanóc ilyen erősen bizonyítani, s még soha nem tett meg ennyit a bizonyítás érdekében.

  Közel egy hét telt el már a Sün-öbölben szerencsésen végződött kaland óta, s öt napja már, hogy Mato kivitte őket a Kornattal hajókázni.

  Azóta szinte repülnek a napok. Reggel árusítás Mirellával, délelőtt kirándulás a Sün-öbölbe, ebéd, olvasás vagy szunyókálás, ismét Sün-öböl, este pedig az induló és érkező halászok megfigyelése a mólón. S mindent együtt: Mirellával.

  A közös cél nagy összetartó erő, s Mirella legalább olyan igyekezettel akart bizonyítani, mint Kanóc. S neki még nehezebb dolga volt, hiszen Kanócnál, aki pesti gyerek, már az is szép teljesítmény, ha tud bánni a csónakkal, könnyűbúvárkodik egy kicsit, s kezébe tudja fogni a szigonyt. Ám Mirella ősei jórészt halászok voltak, akiknél mindez természetes, s akiknél a nők dolga nem a halászat volt, hanem csupán a zsákmány elkészítése, esetleg, a hálókötés. Ő pedig lány létére akart férfiak dolgában bizonyítani. S végtére most e szándékában jó társra lelt.

  Kezdték egymást alaposabban megismerni. Kanóc többet látott, tapasztalt, olvasott, gyorsabban mozgott a fantáziája, Mirella viszont itt nőtt fel, s örökölte halász őseinek józan, egyszerű logikáját is. Kettejük jó tulajdonságai nagyon jól kiegészítették egymást. S Mirella emellett még igen jól tudott alkalmazkodni is, Kanóc pedig ezúttal nem. akart „villogni”. Alighanem Mirella volt az első, akiről bizonyosan tudta, hogy sem hencegéssel, sem látványos hókuszpókuszokkal nem imponálhat neki.

  A Kornattal megtett utazás utáni napon a Sün-öbölben tisztázták egymással, hogy a nagy hal elejtésére készülniük kell. Gyakorolniuk kell a merülést, a tájékozódást, a szigonypuska használatát, s minél többet meg kell tudniuk a vízről, a halakról, azok szokásairól s a rájuk, leendő vízi vadászokra leselkedő veszélyekről.

  Ági nem is sejtette, micsoda változás érlelődik öcsikéjében. Azt ugyan napról napra elégedetten állapíthatta meg: „Ma sem történt semmi!” Ami pontosabban annyit jelentett, hogy Kanóc ismét nem csinált semmiféle galibát. Ez ugyan önmagában véve is gyanús lehetett volna, de a fiú nem kószált el, csakis Mirellával, akiből viszont áradt a nyugalom, a biztonság.

  Egészen meghatották őt a gyerekek. Egyik este Kanóc egy piciny tengeri kagylókból készített nyaklánccal lepte őt meg, amelyet saját szedésű kagylóiból, Mirella segítségével készített. Mégpedig valami sajátos helyi technikával, amitől az egész érdekes lett, és sokkal mutatósabb, mint a bazárokban kapható kagyló nyakláncok.

  – Irtó rendesek vagytok – hatódott meg.

  – Csakhogy végre rájöttél – felelte Kanóc, mert ezt a helyzetet igazán nem lehetett kihagyni.

  Ági még csak vissza sem vágott a megjegyzésért, csak szelíden hátba ütögette, aztán jobbról-balról adott neki egy-egy cuppanósat. Mirellának is.

  Az esetből Kanóc világosan levonta a következtetést: családtagjai alighanem nevelhetők. Képesek elismerni a nekik tetsző cselekedeteit – ő azonban többre vágyott. Arra, hogy nagyon elismerjék s bámulják érte.

  Mirellának ki is fejtette ezt, a kislány ugyan egyetértett vele, de azért azt is mondta, hogy ne legyen elégedetlen. Kis dolgokkal is el lehet kezdeni. Amiben van is valami.

  Mindenesetre a nyakláncnak annyi haszna volt, hogy kezdett eloszlani Kanóccal kapcsolatban az eleve gyanakvás légköre. S ez nagyban elősegíthette a nagy akcióra való készülésüket.

  Csupán az alkalom hiányzott. Amikor nagyobb feltűnés és felhajtás nélkül birtokukba keríthetik legalább fél napra a Kornatot, s a Cápa-szigethez hajókázva, megtörténhetik a nagy bizonyítás.

  Most is éppen arról tanakodtak. Az alkalomról. Ültek a Sün-öböl sziklapadján, lábukat a vízbe lógatva harangoztak, s közben ötlet ötletet követett.

  – Legegyszerűbb lenne éjszaka elkötni a Kornatot – töprengett hangosan Kanóc. – Amikor mindenki alszik. Telihold esetén a motor bekapcsolása nélkül, evezővel is hamar odaérnénk. Csak sajnos, ennek nincs sok értelme.

  – Nincs – hagyta rá Mirella is, majd ő folytatta: – Ha jönne valami sürgős levél vagy sürgöny a Névtelen-szigetre, a Félkezűnek, olyankor, amikor sem apa, sem Mato nincsenek otthon, s nekünk kéne csónakkal odavinnünk! – sóhajtott. – Csakhogy nem jön neki sürgöny, s ha jönne, sem velünk küldenek…

  Már vagy a tizedik ötletről állapították meg, hogy fabatkát sem ér, amidőn Kanóc dühösen kifakadt:

  – Mégiscsak disznóság, hogy nincs egy olyan nap, amikor az egész falu népsége eltűnik, csak a csónakokat hagyják itt őrizetlenül! Ez lenne az igazi! De hát… – És legyintett.

  Mirella váratlanul izgalomba jött.

  – Hogy mondod? Az egész falu eltűnik, csak a csónakokat hagyják itt őrizetlenül… Hiszen… hiszen… hogy ez nekem nem jutott eszembe! – És vidáman nevetni kezdett.

  Kanóc dermedten bámulta. Egy idő után azonban nem bírta tovább hallgatni, és szelíden, de határozottan hátba vágta a lányt. Nem volt erős ütés, de csattant.

  Használt. Mirella elhallgatott.

  – No, mi az? – unszolta türelmetlenül a fiú.

  – Hogy én erre nem gondoltam!

  – Mireeee?!

  – A koloszkai búcsúra!

  – A koloszkai búcsúra?

  – Arra hát!

  – Az meg micsoda?

  Mirella szavaiból rövidesen megvilágosodott a dolog.

  A sziget legnagyobb, mondhatni: egyetlen igazi faluja Koloszka. Ott köt ki a szigetek közötti kis hajójárat, ott van bolt, szálloda, postahivatal meg templom. A templomban pedig szent Lukrécia ereklyéje, egy ruhafoszlány zárdai ruhájából. S évente a szent asszony nevének ünnepén nagyszabású búcsú van Koloszkában.

  Van horgászverseny, halsütés, felvirágzott csónakok felvonulása, kőgörgető verseny, népi énekek, táncok, aztán céllövölde, hajóhinta, maskarák felvonulása, vagyis: a koloszkai búcsú olyan esemény, amit látni kell. Amiért érdemes odamenni. Érdemes öt-hat kilométert gyalogolni. Olyankor még a szomszéd szigetekről is átjönnek motorcsónakokkal, mivel a koloszkai búcsú afféle helyi idegenforgalmi nevezetesség. Sőt! Több annál. Népünnepély. Egész szigetre szóló vigalom. A búcsú napján felkerekedik az egész halásztelep: apraja-nagyja nekiindul ünneplőben, még a pólyásokat is viszik búcsút látni. Este pedig a sötétben fáklyafény mellett térnek haza. Bár újabban van, aki a hagyományos fáklya helyett zseblámpát használ, főleg ha erősebben fúj a szél.

  – Hisz ez remek! – ugrott fel Kanóc, s fel-alá kezdett járkálni, ami nem is volt olyan egyszerű mulatság a parti sziklapadokon. – Ezt a koloszkai búcsút az a szent Lukrécia vagy kicsoda egyenest nekünk teremtette.

  – Te nem akarod látni? – rökönyödött meg egy pillanatra Mirella.

  – Dehogyisnem – felelte a fiú –, csakhogy a Cápa-szigetet még jobban akarom látni! S ha már választani kell a kettő közül… Te meg már úgyis láttad. Vagy talán nem tudsz majd meglenni nélküle?

  – Hogyne tudnék! – sietett bizonygatni a lány, bár egy pillanatra sajnálta a színes forgatagot. Aztán menten eszébe villant, hogy valamit valamiért. Pontosabban: a búcsút a nagy halért.

  Ez utóbbiban azután pillanatok alatt teljes és őszinte volt az egyetértés. Valóban a koloszkai búcsú napja az egyetlen alkalom, amikor észrevétlenül útra kelhetnek a szigetre. Akkor a falubeliek is, az üdülők is útra kelnek, tehát nem zavarhatja őket senki és semmi.

  Kanóc már egészen beleélte magát a dologba, amidőn sötét sejtelem nyilallott belé. Hangot is adott neki:

  – Mondd csak, Mirella, mikor van az a koloszkai búcsú? Remélem, még nem múlt el az idén!

  – Persze hogy nem. A névnap a jövő héten lesz, de a búcsút mindig vasárnap tartják. Vagyis: a jövő vasárnap.

  – Remek! – állapította meg kellő lelkesedéssel Kanóc. – Most már csak azt kell majd kitervelnünk, hogyan maradhatunk le az útnak indulóktól.

  S kezdetét vette az újabb tanakodás. Úgy kell itthon maradni, hogy gyanússá ne váljék a dolog, s ne csak egyikük maradhasson itthon, hanem mind a ketten.

  Kanócnál nem volt rágógumi. Pedig most igazán rászorult volna valami serkentésre.

  Egymás után vetették el az ötleteket. Az egyik túl egyszerűnek tűnt, a másik bonyolultnak. Az viszont kristálytisztán kiderült: ahhoz, hogy gyanú nélkül itthon maradhassanak, szükséges, hogy az egész család idejében tudomást szerezzen róla, hogy milyen nagyon el akarnak menni. Mennyire ott akarnak lenni a búcsún! Hogyan várják már azt a napot! Mirella, hogy ismét ott lehessen, Kanóc pedig, hogy ilyet is láthasson. Elvégre ez valami néprajzi dolog, s azok nagyon érdekesek. Mint például otthon a busójárás is.

  El is határozta, hogy Áginak kellő lelkesedéssel fog beszélni a búcsúról. Ági kifejezetten bukik a néprajzi vonatkozású dolgokra. Legkedvesebb ruhadarabja valami régi pruszlik, de büszkén feszít benne, valahányszor csak felveszi, mert „eredeti darab”. Valamelyik falusi padlás ócska rongyai közül kotorta elő, s ráadásul még jó pénzt is fizetett érte az öregasszonynak, aki már felmosórongynak se tudta volna elhasználni, annyira foszladozott. Ágiban tehát minden bizonnyal föl lehet ébresztem a gyűjtőszenvedélyt.

  – Mondd csak, Mirella, vannak Koloszkában ócska pruszlikok?

  – Miért kérded? – hökkent meg a lány.

  – Mert fontos. Vannak vagy nincsenek?

  – Nem tudom. Lehet, hogy vannak…

  – Vannak. Ha Ágival beszélünk, érzékeltetnünk kell, hogy vannak, csak gondosan rejtegetik őket. Padlásokon, halászkamrákban meg ilyen helyeken.

  – És ha még sincsenek?

  – Akkor a nővérem volt ügyetlen. Elpasszolta a szerencséjét. Világos?

  A kislány ugyan szabadkozott egy kicsit, holmi becsapást meg csalást emlegetett, de Kanóc figyelmeztette őt a nagy célra, s emlékeztette, hogy a visszamaradás sem lesz azért egészen tiszta ügy. De mit lehet tenni, ha az embert nem engedik el egy szóra a felmenő és oldalági rokonai cápára vadászni a tengerre?

  Kanóc okfejtése logikus volt, s ezt Mirella pillanatok alatt belátta.

  – Aki Á-t mond, mondjon B-t is – bölcselkedett Kanóc, Mirella viszont nem volt filozofikus hangulatban, így csupán csak ennyit felelt:

  – Mondjon. De most nem kéne inkább szaporítanunk a gyűjteményedet?

  Ez nagyon gyakorlatias ajánlat volt. Az ötlet ugyan Kanóctól származott, aki a Sün-öbölben történt szerencsés visszatérésük alkalmával elhatározta, hogy nemcsak a képzeletben, hanem a valóságban is elkezd mindenfélét gyűjteni az iskolai szertárnak.

  Gyűjteményét néhány kagylóval alapozta meg, de volt már benne sok egyéb is. A legkellemetlenebb zsákmány néhány tengerisün volt. Ezeket késsel kellett lefejteni a sziklákról, de úgy, hogy közben ne szurkálják össze a kezét, mert a tüskék szúrása gyulladást okozhat. Voltak különféle kisebb-nagyobb rákjai, közöttük egy valódi tarisznyarák is. Ezt szúnyoghálóból készített kis szákkal fogta, s gyorsan sikerült partra vinnie, mielőtt az állat erős ollójával kiszabadíthatta volna magát.

  A zsákmány ott száradt a Sün-öböl partjának legtávolabbi részén, hogy ne illatozzék közvetlenül az orruk alá.

  – Szivacsod még nincs – mondta Mirella.

  – Miért, itt az öbölben van?

  – Van hát. Oda nézz!

  Kanóc nézett, de nem látott semmi szivacsra emlékeztetőt.

  – Oda – mutatta Mirella az ujjával. Kanóc végül is úgy látta, mintha a tenger szeszélye sertés- vagy marhamájdarabokat tapasztott volna a sziklához.

  – Az szivacs?

  – Igen.

  – De hiszen a szivacs sárga! Ez pedig sötétbarna! S egyáltalában nem szivacsos.

  – Az már tisztított, amit te ismersz – mulatott a fiún Mirella.

  Azután elmagyarázta a szivacshalászat technikáját. A szivacsállatot búvárkéssel le kell kaparni a szikláról, a víz alatt alaposan ki kell nyomkodni, édesvízben átmosni, majd szárítani, s akkor sárgás színű lesz.

  Kanóc nem túl nagy lelkesedést mutatott a hentesmunkához, de azért megpróbálta. Fölvette búvárszemüvegét, uszonyait, kezébe vette a tőrét, és merült.

  Három tempó, s már a szivacstelepnél volt. Kinyúlt, hogy lefejtsen egy jó darabot a szikláról. Az állatnak síkos, nyálkás tapintása volt. A fiú megborzongott tőle, s fölmerült.

  – No mi az, nem sikerült? Vagy elfogyott a levegőd?

  – Á! Csak rájöttem, hogy a gumiszivacs jobb – felelte, s nem akarta bevallani, hogy undorodik. Határozottan hányingere támadt a szivacsgyűjtéstől. Inkább alámerült néhány érdekes kagylóért; meg pici kagylókat is akart még gyűjteni, hogy anyunak is készíthessen nyakláncot.

  Hat óráig folytatták a gyűjtögetést. Kanóc ekkor még egyszer büszkén megszemlélte eddigi zsákmányát. Szerfölött elégedett volt a száradó kagylókkal, rákokkal, sünökkel, csak az orrát facsarta „illatuk”.

  – Ha kiszáradnak, elmúlik – mulatott rajta Mirella.

  – Siethetnének száradni – jegyezte meg Kanóc, s elindultak hazafelé.

  A hegygerincen megálltak. A nyugovóra készülődő napkorong már vörösödni kezdett, a víz sima volt, az ég felhőtlen, mélykék. Nagyon messzire el lehetett látni.

  Kanócnak eszébe jutott, hogy Pamacs, az oszifő biztosan lefestené, mert imád festeni. A nyarat is mindig alkotótáborokban tölti festéssel, rajzolással. Volt is már kiállítása az iskolában. De úgy látszik, nem azt festette le, amit látott, hanem csak az impresszióit, mert a képeken valahogy minden más volt, mint eredetiben. De hát talán ez a művészet: másnak mutatja a dolgokat, mint amilyenek a valóságban.

  Idejében hazaértek, hiszen Mirellának még vacsorához kellett terítenie.

  Kanóc ezalatt nővérét környékezte meg.

  – Képzeld, mit hallottam! – kezdte sokat sejtetően.

  – Mit?

  – El nem tudod képzelni, milyen érdekesség van ezen a szigeten! Olyan, ami másutt sehol a világon.

  – Nem nagyzolsz?

  – Ééén?! – háborodott fel őszintén Kanóc. – Hát hallottál te már a koloszkai búcsúról? Ugye nem!

  – Képzeld, hallottam – hűtötte le Ági.

  – Igeeen? Kitől? – lohadt alább a fiú kedve.

  – Mária néni mondta, hogy lesz itt valamilyen búcsú a jövő vasárnap, s engem is meghívott.

  – Részletesen nem beszélt róla?

  – Nem. Csak mondta, hogy nagyon érdekes. A turistáknak is mindig tetszik. Kár lenne elmulasztani.

  – Csak ennyit mondott róla? – kérdezte fitymálva Kanóc, de úgy, hogy hangjából érezni lehessen: ő sokkal többet tudna mondani erről. Ha akarna. Ha kérdeznék. – Nem sokat tudsz róla – tette még hozzá, aztán mímelte, mintha részéről a témát befejezettnek tekintené.

  Ez viszont éppen elég volt ahhoz, hogy felkeltse vele Ági kíváncsiságát.

  – Te talán többet tudsz róla?

  – Mondjuk – jelentette ki öccse megfontoltan, ám némi hallgatás és töprengés után.

  – Hát akkor mondd!

  – Minek? Úgysem érdekel – kérette magát a fiú.

  – És ha mégis?

  Kanócnak kiváló érzéke volt hozzá, hogy lassan, adagolva etesse meg elképzeléseivel a kiszemelt áldozatot. Áginak ugyanis most tagadhatatlanul az áldozat szerepe jutott. Ő lesz az, akinek érdeklődését felkeltik a búcsú iránt, ahová azután majd mehet egyedül. Öccse ezúttal a lehető legkörmönfontabban akarta őt átverni. Igaz, mindez nem csibészségből vagy rosszindulatból történt, hanem a szent cél érdekében, s a fiú úgy vélte: a cél szentesíti az eszközt. Főleg ha az eszköz – vagyis Ági eltávolítása egy egész napra – nem is fájdalmas vagy kellemetlen az áldozatnak, hanem szórakozhat is rajta.

  Nem áradozott a koloszkai búcsúról. Csupán szűkszavúan érzékeltette, hogy – „amint ezt Mirellától sikerült megtudnia” – az valami egészen eredeti, népi esemény. Mondhatni, szinte szertartás. Ősi, miként a sziget. Később már azt is elárulta, hogy ilyenkor láthatók az ősi halászszerszámok s a még ősibb halsütés, az ősi kultikus eredetű kőhajítóverseny, sőt a nem annyira ősi, de annál színpompásabb helyi népviselet is. Amit manapság már csak erre az egy napra öltenek magukra a szigetlakók.

  – Különösen a női ruházat nagyon színpompás, amint hallottam – tette hozzá, majd fitymálva mondta: – De hát ez engem igazán nem érdekel.

  – Azt mondod, népviselet is van? – kapta be Ági a horgot.

  – Nem mondom, csak hallottam. De jobb, ha megkérdezed Mirellától. Ő részletesebben el tudja mondani ezeket a nőies micsodákat… Engem a halászok érdekelnek. A horgászverseny meg a virágos csónakfelvonulás. Állítólag velencei eredetű szokás, még a középkorból… alighanem a karneválokból vették át. Lehet, hogy még gondolájuk is van?

  Azzal úgy tett, mint aki a maga részéről a témát befejezte.

  Elővette az éjjeliszekrényről könnyűbúvárkönyvét, mint akit ettől kezdve már csak az érdekel.

  Pár perc múltán nővére megszólalt:

  – Mit gondolsz, árusítanak is népviseleti darabokat?

  – Tessék? Ja… hogy árusítanak-e? Kizárt dolog. Ki árusít manapság a piacon eredeti darabokat? Házaknál esetleg: valamelyik öregasszonytól… vagy talán valamelyik padlásról… onnan talán…

  A „padlás” szó hallatán Ági fantáziája teljes erővel működni kezdett. Öreg halászházak széljárta padlásai jelentek meg képzeletében, tele régi kacatokkal s egy-egy öreg hajósláda mélyén rejtegetett díszes ruhadarabokkal, S a búcsú forgatagát is elképzelte magának. Még mielőtt vacsorázni hívták volna őket, kijelentette:

  – Elmegyünk… feltétlenül elmegyünk.

  Kanóc erre a kijelentésre a nyakába ugrott.

  – Hurrá! Klassz vagy! – Azután beismerte, hogy amióta meghallotta a búcsú hírét, azóta eszi a kíváncsiság, s bele is halna, ha nem mehetne el oda, de félt, ha kimutatja, akkor a nővére azt hiszi, ez megint valamiféle gyermekes vágy, bolondság, pedig egy ilyen folklór-micsoda tényleg életre szóló emlék, és ne csak fürödjön az ember, de kulturálódjék is, ha lehet. És végtelen boldog, hogy a nővére is így gondolkozik.

  Ágit teljesen levette a lábáról Kanóc „őszinteségi rohama”.

  Jókedvűen mentek vacsorázni.

  Vacsoránál a téma a vasárnapi koloszkai búcsú volt. S mert az esemény valóban a szigetlakók legnagyobb és egyetlen, évente ismétlődő látványossága, Mária néni is kellő lelkesedéssel ecsetelte nagyszerűségét.

  Mirella rögtön faggatni kezdte apját, hogy az idén is kérhet-e valami szép vásárfiát, s máris a vasárnap tervezésével töltötték az időt. Milyen jó is lesz, amikor kora reggel, még mielőtt erősebben tűzni kezdene a nap, együtt elindulnak!

  Amikor erről volt szó, az asztal alatt Kanóc térdével megbökte Mirella lábát.

  „Minden a tervek szerint alakul” – jelentette a jelzés, amelyet a kislány ugyancsak a térdével nyugtázott.

  S alighanem madarat lehetett volna fogatni velük…

  Ekkor még nem is sejtették, hogy a neheze csak azután következik.

  Éppen a vacsora végén tartottak, amikor az előszoba előtti teraszon morogni kezdett a kutya, majd ugatásban tört ki.

  Mirella máris ugrott, hogy kinézzen. Nyilván idegen jött, őt ugatja Ito.

  A kislány szavára az ugatás elhallgatott, majd nyílt az ajtó, s Mirella maga előtt tessékelte az érkezőt.

  Anyu volt az. Váratlan, bejelentés nélküli villámlátogatásra.

  Voltaképpen már nagyon szerette volna látni csemetéit s meggyőződni a valóságról. Ági leveleiben ugyanis olyan kedvező dolgokat írt Kanócról, amelyek hihetetlenek voltak. Egy kalandos kedvű, fantáziadús kamasz nem változhat meg egyik pillanatról a másikra – gondolta anyu, s felhasználta, hogy a jugoszláv testvérvállalat üzemigazgatója ellenőrző körútra indult. Őt lerakta a kis motoros hajó Levrankán, s ment tovább, a többi szigetre, majd valamikor holnap délelőtt ismét erre jár, fölszedi, visszaviszi Dubrovnikba. Alig fél nap, s megnyugodhat anyai lelke. Vagy: közbeavatkozhat, ha szükséges.

  Lelke mélyén ugyanis meg volt győződve arról, hogy lánya az ő nyugalma érdekében eltagadja leveleiben Kanóc újabb meg újabb csínytevéseit, hogy ne aggódjék érte annyira.

  Ám minden úgy volt, amint a levelek jelezték. Erről ott az asztal mellett meggyőzhette őt Mária néni, aki esküvel is hajlandó lett volna bizonyítani, hogy Kanócnál jobb, rendesebb, illedelmesebb, segítőkészebb fiúval talán még nem is találkozott.

  Anyu ettől láthatóan nagyon boldog lett. Ez világosan kiderült abból, hogy Kanóc fejét megsimogatta, s ahogy ránézett.

  Ági előhozta a kagyló nyakláncát, s anyu egészen „elájult”. A dicséretekből bőven kijutott Mirellának is, hiszen ki más művelhette volna ezt a csodát Kanóccal, mint a kislány. Aki pedig – nem lévén hozzászokva az áradozó dicséretekhez – barnára sült arca ellenére is elpirult.

  Ezen aztán a felnőttek mosolyogtak, Kanóc pedig megint üzent az asztal alatt a térdével, hogy: „Nyugi, minden a legnagyobb rendben!”

  Asztalbontás után bementek anyuval a szobájukba, ahová éjjelre Kanócnak kempingágyat állít majd be Mária néni, hogy anyu is itt alhasson.

  S amikor így hármasban szépen együtt volt a család, anyu sejtelmesen megszólalt:

  – És most jön a meglepetés!

  Azzal táviratot vett elő táskájából, letette az asztalra, széthajtogatta, kisimította.

  – Olvassátok!

  Mindketten föléje hajoltak.

  A táviratban ez állt:

  JOEVOE HEETEN HEETFOEN EERKEZEM DUBROVNIKBA AZ ESTI GEEPPEL STOP EGY HEETIG MARADHATOK STOP VAARJATOK A REPTEEREN APU

  – Hurrá! – tört ki a lelkesedés elementáris erővel Kanócból, s indián táncot kezdett lejteni a szoba közepén. – Hurrá!

  S anyu Ágihoz fordulva máris rátért a gyakorlati teendők ismertetésére:

  – Motorost nem tudok értetek küldeni, de azt hiszem – pillantott Kanócra –, most már nyugodtan elindulhattok jövő szombaton a menetrendszerű koloszkai helyi kis hajójárattal. Legfeljebb átszálltok.

  S ekkor Kanócot mintha főbe kólintották volna.

  – És a búcsú? – kérdezte dermedten.

  – Miféle búcsú? – pillantott rá kíváncsian anyu.

  – A koloszkai búcsú! – mondta nyomatékosan Ági is.

  – Gondolom, megtartják nélkületek is – nézett rájuk csodálkozva anyu, s egyáltalán nem értette, mitől esett kétségbe az imént még haditáncot lejtő fia.

  – Azt nem lehet… – lett Kanóc falfehér.

  S valóban, mintha minden összedőlt volna, amit olyan gondosan elterveltek Mirellával. Amiért dolgozott, küzdött, taktikázott, alakoskodott, az most minden kútba esne! Hiszen ez lehetetlen!

  – Mi baja ennek a fiúnak? – kérdezte anyu Ágitól, de ő is kelletlenül válaszolt:

  – Semmi. Csak az, hogy mi már úgy elterveztük magunkban…

  – Sajnálom, de mit tegyünk…

  – Nem lehetne a hétfői hajóval bemenni? – kockáztatta meg óvatosan Kanóc.

  – Koloszkának csak kedden, csütörtökön és szombaton van kis hajójárata – felelte csendesen anyu. Hangjában megértés bujkált, s talán némi bocsánatkérő hangsúly is. Mintha csak ezt mondta volna: „Sajnálom, gyerekek, nem tudok rajta segíteni…” S Kanóc úgy érezte, összedőlt a világ…