NYOLCADIK FEJEZET

Mirella nélkül – Csellengés – Engesztelni, de hogyan? – Egyes-egyedül – Az embernek kell a szeretet, de jó dolgában ritkán ébred rá

Kutyánál csak az ember lehet kutyábbul. Kivált ha nincs hozzászokva, hogy csak úgy oldalba rúgják, mint egy kivert ebet.

  Kanóc kiült a teraszra, várt.

  Várta, hogy dolgavégeztével hátha kijön Mirella, s tud vele még néhány szót váltani. Az nem lehet, hogy csak így, ilyen egyszerűen… amikor ő…

  És olyan erősen gondolt a lányra, hogy annak biztosan csöngött a füle. Márpedig ha csöng, akkor tudnia kell, ki gondol rá. Ha pedig tudja, akkor hátha kijön. Hátha…

  Nem jött ki senki.

  A család ebéd utáni pihenőre tért.

  Erre délen ez szokás. Ebéd után, amikor a legrekkenőbben süt a nap, s bágyaszt a hőség, aki csak teheti, behúzódik a vastag falú szobák hűvösébe, ahonnan zöldre festett zsalugáterek tartják vissza a perzselő napsugarakat, s alszik. Nem sokat, alig egy-két órácskát, hogy aztán felfrissülten folytassa, s maradjon ereje az estékre, amelyek oly kellemesen enyhítők, hogy érdemes őket akár éjfélig is megnyújtani.

  Kanóc egy darabig fülelt befelé, a család hálója irányába, de semmi mocorgás.

  Elaludt. Képes volt elaludni!

  S ebben a pillanatban nagyon haragudott Mirellára. El is határozta, hogy nem gondol rá. Azért sem gondol rá. És ő is lefekszik. Aztán ha mégis kijönne Mirella, már csak a hűlt helyét találja. Aztán gondolkozhat majd…

  Bement a szobába, végigheveredett az ágyon. A zsalugátert jól becsukták, töksötét volt.

  Kanóc bámult fölfelé a mennyezetre, és elhatározta, hogy nem gondol semmire és senkire. Főleg Mirellára nem. Pedig ő fekszik a szomszéd szobában. Alig egy fal választja el tőle. És képes nyugodtan aludni! Vagy ő sem alszik? De miért is ne aludna? Elfáradhatott. Alaposan elfáradhatott…

  „Juszt sem gondolok rá!”

  És megpróbált Pestre gondolni, az iskolára, a srácokra. Hogyan is mondja el nekik a víz alatti szigonyos halászatot? Mert azt el kell mondania. Kellőképpen kiszínezve.

  Amikor évnyitóra gyülekeznek az iskolaudvaron, már akkor kipakol majd vele. Körbegyűjti a srácokat, akik balatoni vitorlázásról, a nagymama monori gyümölcsöskertjéről, bükki túráról meg más efféle piti dolgokról lefetyelnek. Akkor azt mondja majd nekik:

  – Csend! Ide süssetek! Tudjátok, amikor én lent az Adrián, a Sün-öbölben először kipróbáltam a szigonypuskámat, az volt csak valami!

  – Szigonypuskádat! Ugyan, ne hamukázz – szól közbe majd Dugó.

  S akkor ő rávágja:

  – Azt! Ha nem hiszed, délután följöhetsz hozzánk, megmutatom. Kár, hogy itt Pesten nem lehet használni. A Dunában csak koszos kis pontyok vannak, esetleg csukák vagy harcsák, de mik azok a tengeri halakhoz képest?

  És mindenki paff lesz a csodálattól. Lehet, hogy még biológiaórán is neki kell majd magyaráznia.

  Ázalag tanár úr megkéri őt:

  – Ugyan, édes fiam, hozd már be a következő biológiaórára felszerelésedet, s tarts nekünk előadást az Adria élővilágáról. Meséld el nekünk egy gyakorló vadász szemével nézve a dolgokat, az mégiscsak más, mint a tankönyv…

  Ő pedig mesél. S amikor odaér, hogy: „Képzeljétek, ott lestem a sötét nyílásnál a következő halat, s akkor…” – akkor… akkor mit fog mondani? És hogy mondja el Mirellát? S hogy Mirella őt kimentette? Pedig azt nem lehet letagadni. Az piszokság volna! És különben is mi a csudával hencegjen? Azzal, hogy majdnem belefulladt? Hogy egy csaj húzta ki? Nem csaj: lány! Nem is lány, hanem Mirella… Mirella, akihez fogható…

  Megpróbálta őt elhessegetni. De nem sikerült.

  Mirella alszik. Persze hogy alszik. Fáradt. Oka van rá, hogy fáradt legyen. És milyen rendes volt, hogy hallgatott. Melyik fiú tette volna meg azt, hogy hallgat? Pedig életet mentett. Az ilyenért voltaképpen érem járna, meg ki kellene írni az újságba. Főcímbe!

EGY JUGOSZLÁV KISLÁNY KIMENTETT A TENGERBŐL EGY MAGYAR FIÚT!

  Szenzációs kiadás! Esti Hírlap! Szenzációs kiadás…

  Pedig nincs is semmi szenzáció. Csak az, hogy él. Hogy Kanóc újpalotai lakos, immár nyolcadik osztályos tanuló, él. És az oszifőnöknek nem kell bejelentenie az évnyitón: „Kedves gyerekek! A nyáron, amint már az újságokból is értesülhettetek, tragikus esemény történt. Osztálytársatok és barátotok, Kanóc – és itt biztos megcsuklana a hangja – nincs többé. Élete virágjában ragadta el őt tőlünk a könyörtelen…”

  „Ah! Marhaság! Nem tudok értelmesebb dolgokra gondolni? De mire is? Mire?”

  Ááá…

  És Kanóc nagyot ásított… aztán még egyet…

  Pár perc múlva elnyomta őt a fáradtság. Megszűnt Mirella, az osztály, Pamacs tanár úr és minden, minden, csak a csend volt, szürkeség, mély szürkeség, aztán rátelepedett a kimerült emberek álomtalan, fekete csendje.

  Talán két órát alhatott. Fáradtan ébredt, úgy érezte, összetörték minden csontját.

  „Érdekes – gondolta –, milyen fáradt vagyok!”

  Nem szokott délután aludni. S a mai napon már történt vele annyi, hogy joggal érezhette magát fáradtnak.

  Nagyot nyújtózott, majd pár tornamozdulatot tett. Az állítólag serkentően hat.

  Kinyitotta a zsalugátert. Ilyenkor délután már elfordult erről az oldalról a nap. Hátulról sütött, rá az öbölre. Négy óra körül lehetett, ilyenkor van a legtöbb délutáni fürdőző.

  Az ablaktól alig négyméternyire volt az öböl. Az ablak alatt a kavicson gumimatracokon heverésztek, beszélgettek, kártyáztak, rádióztak; akik már megelégelték a vizet, vagy akik két mártózás között valami mással akarták elütni az időt.

  Kanócnak semmi kedve sem volt a vízhez.

  Ma nem. Semmi esetre sem.

  Megint Mirellára gondolt. Valahogy ki kéne vele békülni. De hogyan?

  Meg kéne keresni. Mit csinálhat?

  Felöltözött. Kiment a szobából.

  Alig ért a teraszra, már hallotta a lány hangját. Aztán meg is pillantotta. A szomszédok nyolcéves kisfiával labdázott. Nagy, pöttyös gumilabdát dobáltak egymásnak. Aki nem tudta elkapni, fél lábra állt. Gyerekes játék. Nem Mirellához való. Úgy látszik, csak unalmában… vagy…?

  Kanóc igyekezett úgy helyezkedni, hogy a lány meglássa őt. Intett is neki. Négyszer is intett.

  Semmi válasz. Semmi jel. Semmi biztatás.

  Pedig észrevette.

  Mit tegyen? Kérje meg, hadd álljon be ő is közéjük?

  És ha visszautasítaná?

  Vissza. Persze hogy vissza. Nem válaszolt az intésre, ez annyit jelent, hogy…

  Kanócot elkapta a keserűség. Utána a dac. Nem. Nem alázkodik. Most kunyoráljon Mirellának? Főleg a kis srác előtt. Ő is talál más elfoglaltságot, ha akar. De mit? Valamit. Mindegy.

  Lassan, tüntetően elvonult mellettük, s elindult csellengeni.

  Majd csak talál valami érdekeset. Valamit, amit még nem látott. De mit?

  A halásztelep oly kicsiny, s Mirella már mindent megmutogatott neki. Ohó! A kempinget még nem. Pedig tudja, hogy van kemping is, egy kicsit arrébb, egy másik öböl partján. Alig egy sziklakiszögellés választja el a falutól. A parton, ösvényen lehet megközelíteni. Kényelmes, kitaposott, gondozott ösvény, még egy kétkerekű kézikocsi is végigmehetne rajta vagy egy oldalkocsis motorkerékpár.

  Kanóc elindul arrafelé.

  Az utacska a vízig szaladó hegy lábánál vezetett, közvetlenül a parti sziklák mellett. A tenger itt sziklás volt, köves, fürdésre nem alkalmas. Kopár, mint maga az egész sziget.

  Pár perc múlva célhoz ért.

  Kicsit csalódott.

  A balatoni kempingekhez hasonlót várt, sok-sok sátrat, színes forgatagot, bábeli hangzavart – de ennek itt nyoma sem volt.

  A parton kis völgyecske nyomult be a lankásabbra váltó hegyoldalba, a völgyben fügefaliget meg bozótos. A fák gyatra árnyékában vagy húsz-harminc különböző színű sátor. Nem hatalmas, kocsival cipelt sátorcsodák, hanem olyan kisebb alkalmatosságok, amelyeket egy ember vagy egy család hátizsákban vagy kézicsomagban magával tud cipelni, hiszen ide nem vezetett autóút, a szigetet csak motorcsónakkal lehetett megközelíteni, s az az elszánt, aki úgy döntött, hogy itt, a vad természetben tölti nyarát, a maga erejére volt utalva.

  Sokan kifejezetten ezt szerették benne. Otthagyni a civilizációt, a kocsit, a benzinfüstöt, a kényelmet, aminek itt halvány nyoma sincs.

  Ez a kemping nem volt kerítve, gondnoka sem volt, itt csak sátorhelyet lehetett kapni, sziklákat, napsütést, hőséget, és az egész kultúrát egy, a bokrok közé rejtett, deszkából ácsolt illemhely képviselte. Még vízcsap sem volt, mosdani, fürdeni ott a tenger, ivóvizet a faluból, a vendéglőstől kellett hordani.

  Kanóc megállapította, hogy a kempingezők többsége családos. Sok volt a gyerek. Többnyire olyan tíz év körüliek, akik már maguk is tudnak cipelni egy kis motyót, s nincsenek szüleik terhére.

  Az öböl tele volt apró kővel, fürdőcipő nélkül ilyen helyen nem tanácsos a vízbe menni. De tiszta volt, barátságos, hívogató.

  A sátrak és fügefák között kifeszített köteleken ruhák, törülközők száradtak, pár családanya benzinfőző mellett foglalatoskodott, néhányan felfújható gumicsónakjukon ringatták magukat a tengerrel.

  Egy lapályos részen néhány gyerek focizott. Egykapura játszottak. Kanóc megállt mellettük, hátha maguk közé hívjak.

  Sokáig bámulta őket, de nem szólt hozzá senki. Pedig párszor visszarúgta nekik a labdát, amikor feléje szállt, ebből láthatták, hogy ért hozzá.

  Negyedóra múltán megkérdezte tőlük:

  – Beszállhatok?

  Azok értetlenül bámultak rá, majd amikor élénk taglejtésekkel megismételté: „Beszállhatok?” – az egyik vörös hajú srác kíváncsian kérdezte egy szőkétől:

  – Was sagt er?

  „Még beszélni sem tudok velük” – sajdult belé, s nem is erőltette a dolgot. Arrébb ódalgott. És nagyon sajogni kezdett ott belül.

  „Lám csak, mindenki van valakivel, mindenki csinál valamit, csak engem nem vesznek be sehova…”

  Még az sem villanyozta fel, hogy a cserjésből ismerős szürkeség csörtetett elő. Kriszton volt az, a szamár.

  Gazdája néha nekieresztette a világnak, hadd legeljen, úgysem kódoroghat el messzire, meg aztán haza is talál. És Kriszton élt is a szabadsággal. Mondhatnánk, ez a szabadság jövedelmezett neki. Sokat. Mindenki barátkozott vele, mindenki kedveskedett neki, és Kriszton nem volt túl válogatós. Köszönettel legyezgette fülét a tegnapelőtti szikkadt kenyérnek, de bekebelezte a friss almás lepényt is. Mikor mi akadt. S szamárlétének tapasztalatai között rögződött, hogy a kemping különösen jó legelő. A hulladéktárolóban mindig akad egy kis kenyérmaradék, gyümölcshéj s más egyéb, kórónál, száraz gizgaznál ízletesebb csemege.

  Ezúttal azonban hiába keresgélt. Ma, úgy látszik, mindenki húskonzervet bontott a vasárnap tiszteletére, a konzervdoboz pedig még egy szamár gyomrának is túl kemény falat lenne.

  Kriszton bánatos volt, s becsapottnak érezte magát.

  Ha Kanóc belelátott volna a szamár lelkivilágába – már amennyiben egy nagy fülű patás rendelkezik ilyesmivel –, akkor rájöhetett volna, hogy Kriszton ugyanolyan bánatos és kisemmizett, mint ő.

  Így azonban csak annyit látott, hogy a szamár ott settenkedik. Igen, szabályszerűen settenkedik, mint aki rosszban sántikál. Végiglátogatta az üres sátrak környékét, hátha lel valamit. De semmi. Csak száradó fürdőtrikók, s a szintetikus anyagból készült holmit Kriszton csikó kora óta szívből utálta. Egyszer elfogyasztotta egy zöld bikini felső részét, s majdnem beledöglött. Azóta óvakodik a száradó ruhadaraboktól.

  Ott egy sátor előtt viszont kint felejtettek valami gusztusosabbat. Egy szalmakalapot. Szép, nagy karimájú, művésziesen fonott szalmakalapot.

  Krisztonnak nem volt érzéke a művészi formák iránt, viszont úgy látszik, megérezte a szalma illatát.

  Óvatosan körülpillantott, aztán beleharapott a kalapba.

  Csak Kanóc látta őt. De nem szólt rá. Miért ne egye, ha jólesik neki? Legalább neki legyen valami jó az életében.

  Kriszton derekasan nekilátott. Patájával lefogta a kalapot, úgy tépkedett belőle.

  Már több mint a felét elfogyasztotta, amikor a kalap gazdája a távolból észrevette.

  – Jesszus Marijja! – sikoltott a hölgy, majd a férjét hívta, segítsen elvenni a szamártól a kalapot.

  Férjemuram is előkerült, s felesége biztatására határozott, kemény léptekkel megindult rendreutasítani a tolvajt, s visszaszerezni az ellopott kalap megmaradt felét.

  Kriszton észrevette a közelgő veszélyt, foga közé kapta a kalapot, és továbbügetett vele. Az ember kiabált és utánasietett. Kriszton menekült előle. A kiáltozásra mások is figyelni kezdték az izgalmas hajtóvadászatot. Egyesek úgy nevettek, hogy a könnyük is potyogott.

  Kriszton ugyanis valahányszor egérutat nyert, ismét leszorította a kalapot, s harapott belőle. Nyilván illatosított volt, s a szamárnak még sohasem volt illatosított szalmával dolga.

  Végül az atyafi cselesen, egy sátor mögül lopakodva, oldalról közelítette meg a szamarat, s rávetette magát a kalap roncsaira. A szamár sem hagyta. Egy darabig huzakodtak egymással, mire a kalap foszlányai megunták, kettészakadtak.

  A hangulat tetőpontra hágott.

  Ki a szamarat ünnepelte, ki az atyafit, aki diadallal vitte oda élénken kereplő feleségének volt kalapja foszlányait.

  Csak Kanóc nem nevetett. Miért is nevetett volna?

  Mi van azon nevetni való, hogy egy szamár megeszik egy szalmakalapot? Megette, hát megette. Éhes volt és kész.

  Egyszeriben nagyon utálni kezdte a sok röhögő embert.

  Legszívesebben odament volna a szamárhoz, hogy megveregesse a nyakát, de Kriszton eltűnt a cserjés csak általa ismert rejtekútjain.

  Kanóc is elódalgott. Mi keresnivalója lenne itt, az idegenek között? Semmi.

  Továbbsétált.

  Enyhe emelkedő következett, sziklás talaj, gyér növényzet, szakasztott olyan, mint amikor a Sün-öbölbe mentek Mirellával. Mirellával, aki most labdázik a szomszéd kis sráccal, és nem is gondol rá? Vagy mégis?

  Nagyot sóhajtott.

  Szürke. Minden szürke. Sivár.

  Pedig a délutáni nap is sütött, mélykék volt az ég, hívogató a tenger. De hiába, az időjárást, úgy látszik, nem a természet hatalmas törvényei irányítják, hanem az ember hangulata.

  Egy sziklán szürke gyíkocska napozott. Kis, szürke gyíkocska. Egyszerre élvezte a szikla és a nap melegét.

  „Megfogom – ötlött fel Kanócban, s eszébe jutott hazai terráriuma, amelybe gyíkokat fogott, csakhogy azok zöldek voltak, nem ilyen barnásszürkék. De a gyík is a természethez idomul. Otthon az erdőben zöld, itt a kopár sziklán meg ilyen. Hogy nehéz legyen észrevenni.

  Kanóc óvatosan, a háta mögül megközelítette, aztán gyors kézmozdulat – és a gyík farka a kezében maradt.

  A farka vesztett gyíkocska pedig bemenekült egy mély sziklarepedésbe, ahonnan legfeljebb robbantással lehetne őt előszedni.

  Kanóc nézte a kezében maradt farokvéget. És egyszeriben utálni kezdte magát. Mi értelme volt az egésznek? Miért kellett elvennie a gyík farkát? És minek kellett volna neki a gyík? Csak unalomból? Elkeseredésből? Vagy minek? Azért, mert Mirella haragszik?

  És gondolatai már megint a lánynál jártak.

  Hogyan érezte meg, hogy ő a víz alatt elájult? Mit érzett, amikor megpillantotta? Hogyan húzta ki? Hogyan élesztette? Mit érzett közben?

  Ó, hogy szerette volna, ha itt van a lány, itt ül mellette, s megkérdezheti tőle! Hiszen egyszer mindezt meg kellene kérdezni. És mit tett volna ő Mirella helyében? Hogyan mentette volna ki? Hogyan élesztette volna?

  Á! Mirellát nem kell éleszteni, ő nem megy bele ilyen veszélyes helyzetekbe. Mert Mirella sokkal megfontoltabb. Igenis megfontoltabb, akár tetszik, akár nem! Pedig egy évvel fiatalabb nála. És lány. De mégis…

  Voltaképpen miért van az, hogy vele mindig történik valami marhaság? Mert történik. Ez nem az első eset. Igaz, megfulladni még nem akart, de eddig nem is volt rá alkalma. Mert vigyáztak rá. Mert nem engedték veszélyhelyzetbe. Így is már kétszer el volt törve a karja… Jó, hogy az egyikről nem tehet, de a másikat, azt kifejezetten magának köszönhette.

  Valóban miért van az, hogy őt megbízhatatlannak tartják? Miért? Anya állandóan reszket miatta. Ági is azért annyira undok, mert fél. Fél, hogy neki valami baja esik, hogy becsavarodik, mert igenis be szokott csavarodni!

  Mit lehetne tenni, hogy mindez ne így legyen?

  Valami nagyot… igazit…

  Megfogni a nagy halat!

  Az már tett!

  De vajon az az igazi? Mi az igazi? És hogyan lehetne elérni?

  Milyen jó lenne valakivel megtanácskozni!

  De Boglyassal nem lehet, mert ő csak elhülyéskedi.

  Anyu lelkifröccsöket tartana, Ági szapulná.

  Apu? Messze van… sokat van messze…

  Mirella! Mirellával kéne megbeszélni…

  És bármerre kalandoztak is gondolatai, mindig mindenünnen visszataláltak Mirellához.

  Már nem haragudott rá, amiért dobta őt. Csak fájt. Nagyon fájt. És ki akarta őt engesztelni. De hogyan?

  Mivel jobb nem jutott az eszébe, elhatározta, hogy szed neki egy csokor virágot.

  Igen, az jó lesz. Szed egy csokor virágot.

  S elképzelte, amint átadja.

  Mirella elmosolyodik, és azt mondja:

  – Ezt nekem szedted?

  – Neked – feleli és átnyújtja. Mirella megfogja a csokrot, magához öleli, beleszagol, megint megöleli, aztán kezet nyújt neki, és azt mondja:

  – Köszönöm, Kanóc. Mégiscsak rendes fiú vagy. És vedd úgy, hogy minden el van felejtve… minden el van felejtve.

  Fellelkesülve látott neki a virágszedésnek, ami nem volt valami egyszerű dolog. Többnyire csak egész rövid szárú, kis sziklanövények nőttek, s ha virágzottak is, azokat nem lehetett csokorba gyűjteni.

  Végül talált néhány sárga, lila meg kék virágot, pedig a legjobban piros színűeket szeretett volna csokorba szedni. Piros színűeket, hogy Mirella megtudja belőle…

  A csokorral nem volt egészen megelégedve, noha a lehető legszebb volt, ami a sziget növényzetéből kitellett. Legfeljebb még egy-két virágzó leanderágat törhetne hozzá valamelyik ház elől, de arról Mirella úgyis tudná, hogy nem vadon termett, és hátha megint csak haragudna érte.

  Sietett haza.

  Amint a ház látótávolába ért, Mirellát kutatta.

  Már nem labdázott a kis sráccal.

  A teraszon ült édesanyjával, egy idegen asszonnyal meg egy magakorú lánnyal. Mind a négyen horgoltak, közben beszélgettek.

  Kanócot kiverte a verejték.

  Puff neki! Most hogyan adja át a csokrot Mirellának? Ennyi ember előtt mégsem lehet. Mit mondana hozzá? Pedig biztos megkérdeznék, mivel érdemelte ki Mirella a csokrot. És akkor mit válaszolna? Mirella hallgatna, de neki… neki meg kéne mondania. Mit válaszolhatna? Azt, hogy azért, mert megmentette az életemet? Vagy azt, hogy azért, mert Mirellát…

  El is süllyedne szégyenében.

  Vagy talán egy levelet kéne írni, és beletenni a csokorba, úgy odaadni.

  A levél feltűnő. És mit írhatna neki? Ha megkérnék Mirellát – pedig biztos megkérnék: „Mutasd milyen levelet kaptál!” –, akkor ő hogyan kerülhetne Mária néni elé?

  Megállt. Nem tudta, mitévő legyen.

  Aztán Mária néni éppen arrafelé tekintett, és megpillantotta őt.

  – Nicsak, fiam! Már azt hittem, elvesztél. Gyere csak. Ó, milyen szép virágot szedtél! No, ez derék! Virággal várod haza a nővéredet. Örülni fog neki. Add csak ide, vázába teszem…

  És a másik asszonynak meg a lánynak horvátul kezdte magyarázni, hogy Kanóc milyen rendes gyerek. Azok meg úgy pislogtak rá, mint valami látványosságra.

  Csak Mirella nem nézett rá, horgolásába mélyedt.

  Amikor a mama bement a konyhába a virággal, Kanóc jelentőségteljesen krákogott. Erre Mirella megrezzent, s Kanóc úgy vette észre, mintha elpirult volna. Bár azt ilyen barnára sült arcnál igazán nehezen lehet észrevenni.

  Mária néni vázába téve hozta vissza a csokrot.

  – Ideteszem az asztalra, legalább addig gyönyörködünk benne – mondta.

  És akkor… akkor Mirella felemelte a fejét, és ránézett a csokorra.

  Ránézett hosszan, mintha csak vallatni akarná, de nem szólt semmit. Egy pillantással sem jelzett Kanócnak, hogy tudja: az a virág neki szól. Pedig biztos, hogy tudta. Meg kellett hogy érezze.

  – Estére beteszem a szobátokba – folytatta Mária néni, majd odafordult az idegen asszonysághoz, s tovább trécseltek. A másik lány meg Mirellához szólt, hosszú, ékes horvát szóáradattal mesélhetett neki valamit, és Kanóc úgy érezte, ő itt most fölösleges. Teljesen fölösleges.

  – Én még sétálok egyet… – állt fel, de senki sem tartóztatta.

  Magához vette zsebpénzét, és elhatározta, hogy elmegy kólázni, mert akkor legalább nézgelődhet.

  A vendéglő tele volt. A kerthelyiségben is minden asztalnál ültek. A vendéglős kint a szabadban főzőcskézett. Valami tűzhelyszerű alkalmatosságban faszénparazsat szított, s kicsiny nyársakra húsdarabokat húzott, azokat sütötte a parázs fölött, készült a kebabcse, a nemzeti eledel.

  Kanócnak sehol sem jutott hely.

  Végül a vendéglősné odaintette, kérdezte, mit kíván. Ő csak annyit tudott mondani: kóla.

  Megkapta, kifizette, megitta.

  Gyorsan, mintha csak kergetnék.

  Azután elhúzta a csíkot.

  Bántotta, hogy az emberek mind olyan derűsek, vidámak, olyan harsányan beszélgetnek, nevetgélnek, énekelnek.

  Senki sem veszi észre közülük, hogy van itt valaki, egy ember… egy távolról érkezett ember, aki legszívesebben nyüszítene a magányosságtól. De kire van ez ráírva? És kit érdekel?

  Leszállt az alkonyat.

  Elindult a móló felé. Hátha már jönnek Ágiék? Úgy vágyott arra, hogy a nővérével együtt legyen, mint eddig még soha.

  Pedig még nem jöttek.

  A móló végén a világító lámpás már égett. Felvillant, négy másodpercre kihunyt, majd megint fölvillant. Fénye tükröződött a csendes vízen. A pecások lassan összecsomagoltak, s kicsiny vödörben vagy hálóban himbálva tüntettek sovány zsákmányukkal.

  Egy kövér ember a barátjának magyarázott valamit, miközben büszkén lengette kezében a haltartó zsákot. Három fekete hal volt benne. Olyanok, mint amilyeneket Kanóc megszigonyozott.

  Pfuj! Kanóc gyomra fölkavarodott, s úgy ment el mellettük, nehogy még egyszer a halakra tévedjen a tekintete.

  Mikor is volt? Délelőtt? Ugyan! Nagyon régen volt. Nagyon-nagyon régen. Valamikor, még fiatalkorában.

  Most fáradtnak érezte magát. És öregnek.

  A távolból éles reflektorfény közeledett a világító lámpás felé. Odaérve megkerülte a mólót, a bejáraton át megérkezett a Viking.

  Ági éppen türelmetlenül mondott valamit Eriknek, talán azt, hogy kissé későn érkeztek, amikor Kanóc máris ott termett.

  – Ági!

  – Szia, öcsi! – Majd kissé meghatottan hozzátette: – Szép, hegy kijöttél elém. Későn jöttünk, mi?

  – Kibírtam – mondta flegmán.

  – Látom, egészben vagy. Hogy telt a nap? – szállt ki a nővére.

  – Eltelt. Egészen jól eltelt.

  – Akkor nincs is lelkiismeret-furdalásom. Mert azért egy kicsi volt – fintorított egyet, s cuppanós puszit nyomott Kanóc arcára.

  Kanócot átjárta tőle a melegség.

  Erik is kiszállt, lekezelt vele meg a dán srác is, de ez abszolút nem volt érdekes. A holland lány elől meg kifejezetten elhúzódott. Nehogy még ő is adjon egy cuppanósat. Mert az nem olyan, mint amit a nővérétől kapott. Az egészen más. Családi!

  Óriási búcsúzkodás, aztán Erikék beszálltak, és a Viking kihúzott a kikötőből.

  Kanóc kissé csodálta is a svédet, hogy most, a sötétben, a világítótornyok fénye alapján fog még hajókázni jó pár kilométert. Úgy látszik, ért hozzá és szereti. Kanóc is szívesen kipróbálná, ha… ha lenne motorcsónakja, meg… ha értene hozzá.

  Ági elmesélte, hogy Korčula szigetén voltak, és hozott Kanócnak egy álarcot, olyasmit, mint a busóké, csak egy kicsit mást. Korčula szigetén a moreszka nevű népi ünnepségeken használatos. Istenien lehet majd vele ijesztgetni otthon a srácokat!

  A váza meg a virág ott volt a szobájukban. Ági ránézett, aztán Kanócra. – Ezt te szedted?

  A fiú bólintott.

  – Hogy te milyen rendes voltál! – mondta a nővére, megölelte őt, és jobbról is, balról is megint kapott egy cuppanósat.

  Kanóc egy kicsit elröstellte magát, aztán elhatározta, hogy legközelebb Áginak is szed egy csokorral, nemcsak Mirellának. Mert ez a virág mégiscsak Mirella virágja, még akkor is, ha Ági odatette maga mellé az éjjeliszekrényre éjszakára.

  Aztán leoltotta a villanyt, kinyitotta az ablakot, s odakönyökölt. Lehet, hogy azt kutatta a sötétben, merre járhat Erik, de az is lehet, hogy csak a tengert akarta látni.

  Kanóc még látta alakját, aztán csak a világító lámpás visszfényét látta, amint a mennyezetre be-betükrözött, és fáradt, mély álomba merült. Nehéz nap volt mögötte.

  És szerencsésen túlélte.