HARMADIK FEJEZET

A halász és családja – A szigonynak különös ereje van – Szövetségek kötődnek, és titkok születnek

Ágit már nem találta a parton. A gumimatrac meg a békaember-felszerelés sem volt ott. Ez furcsa. Véleménye szerint ugyanis nővére egész délután le nem vette róla a szemét, mert olyan: ha egyszer megígérte anyunak, hogy vigyáz öcsire, akkor arra mérget lehet venni. Most még sincs itt. Hm… hová tűnt?

  A keresést a legkézenfekvőbb helyen kell elkezdem: a szobájukban.

  Kanóc föltrappolt a lépcsőn, át a teraszon, az előszobán. Útját kiadós vízfoltok jelezték, csöpögött a fürdőnadrágja. Ahogy megállt szobájukban a szőnyegen, vékony kis patakok csordogáltak alá a lába szárán.

  Nővére ott ült egy széken, háttal az ajtónak, s a nyitott ablakon át bámulta a tengert. Mindössze egy sort meg egy melltartó volt rajta, de alighanem azt is nehéz lehetett elviselnie, olyan vörös volt a teste. Nagyon fájhatott, mert meg se fordult Kanóc érkezésére, csak szenvedő hangon nyöszörögte:

  – Te nem égtél le?

  – Én nem – felelte Kanóc –, de te… Hogy csináltad?

  – Elaludtam a félárnyékban. Aztán lement rólam a félárnyék, és mire valaki fölébresztett, már ilyen voltam.

  – Piszkosul leégtél.

  Meglehetősen tisztességtelen dolog, hogy az ember feje váratlan helyzetekben rögtön azt fontolgatja, miként is fordíthatja majd hasznára a dolgokat, de Kanóc rögtön felmérte magában az új helyzetet.

  Ági legalább három-négy napig még ruhában sem kacérkodhat a mennyei kemencével, ez pedig annyit jelent, hogy lazul a gyeplő.

  Hiába, ilyen az élet. Ami az egyiknek rossz, a másiknak jót hozhat.

  Kanóc ugyan nem kívánta, hogy így legyen, de ha már így van, úgysem lehet rajta segíteni.

  Őszinte együttérzéssel kérdezte nővérét:

  – Nagyon fáj?

  – Nem kifejezés. És az még csak hagyján, hogy nem napozhatok, de feküdni sem tudok. Sem hason, sem háton.

  – Kipróbáltad?

  – Hajaj! – S a válaszban annyi szenvedés csengett, hogy Kanóc egy pillanatra szinte utálni kezdte magát az előbbi haszonleső gondolatokért.

  – Csak ülni tudok meg állni meg menni…

  – Pedig én bekentem – mentegetőzött Kanóc, hiszen végtére is a nővére, ha jobban belegondolunk egy kissé, őmiatta sült le.

  – De hát ki hitte volna, hogy itt így süt a nap? Nem kellett volna elaludnom. És egyáltalán: itt déltájban nem szabad a napra menni.

  Ami így igaz. Erre az idevalósiak meg a tapasztaltabb nyaralók már régebben rájöttek, azért volt délben olyan üres az öböl. Aki csak tehette, a zsalugáteres ablakok mögött, a hűvös szobában szunyált. De egy Pestről szalajtott leány mit meg nem tesz azért, hogy „tengeri színe” legyen. Most aztán fejtheti majd a bőrt a lapockájáról meg a combjáról, hogy végül is elmondhassa otthon a barátnőinek: „A tenger? Ó, kedveseim, az isteni volt! És képzeljétek, úgy süt a nap!”

  Süt is, annyi szent!

  – Ügy látszik, délben vigyázni kell – motyogta Kanóc nem túl nagy meggyőződéssel, csak hogy mondjon ő is valami együttérzőt, de közben arra gondolt, hogy vele az ilyesmi nehezen fordulhatott volna elő. Ő ugyanis sosem szokott napozni. Ha a napon van dolga, akkor ott van; ha érzi, hogy éget, árnyékba megy, vagy vízbe bújik. Nem kell ehhez nagy ész!

  Ezzel lezárta magában Ági esendő állapotát, s áttért a gyakorlatiasabb kérdésekre. A nagy hancúrozásban ugyanis alaposan megéhezett.

  – Mit eszünk vacsorára?

  – Ott van egy tábla csoki. Megkértem Mária nénit, főzzön nekünk valamit, én ma nem tudnék étterembe menni. Ahhoz ruhát kéne a hátamra venni…

  – Persze… – felelte Kanóc, miközben viharos gyorsasággal vetette magát a csokira. Fél fogára elég is volt.

  Ági csak akkor fordult meg. S menten felkiáltott:

  – A szőnyeg!

  Mi tagadás, Kanóc alatt már szépen átázott.

  – Nyugi, majd megszárad!

  Ami így igaz. A parkettát meg nem Kanóc fogja majd tisztítani. Ági sóhajtott, de ennyivel beérte. Aztán rendelkezett:

  – Eredj, öltözz át. És mosd le magadról a sós vizet, mert beleeszi magát a bőrödbe, és csípni fog. De csak a zuhanyt használd, ne ereszd tele a kádat. Megkértek, hogy takarékoskodjunk a vízzel, mert ha kifogy a ciszternából, tankhajóval kell hozatni drága pénzért.

  – Légy egészen nyugodt!

  S Kanóc fogta a törülközőt, szappant meg a ruháit, s elindult. Közben eszébe jutott, hogy Mirellával vacsorázik, s visszafordult.

  – Mit gondolsz, jó, ha a kék garbót veszem fel?

  – Felőlem… – hangzott a fájdalom diktálta, beteg hangú válasz, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy Ági most a legteljesebb mértékben a maga bajával van elfoglalva.

  A fürdőszobában a motor megint morgatta, visíttatta a csöveket, amikor Kanóc megeresztette a csapot. Becsületére legyen mondva, ezúttal nem sajnálta magától a vizet. Még a haját is megmosta; igaz, hogy nem volt hosszú, mert olyat manapság már csak az élemedett családapák meg a kiöregedő beatgitárosok hordanak.

  Nagy gonddal fésülte bátra a haját, két hullámot is nyomott bele, mint ahogy sátoros ünnepeken szokta. A tükörbe nézve sajnálattal állapította meg, hogy az állán van valami kis pattanás, de úgy egészében elviselhető a külleme. Kék garbója éppen olyan színű volt, mint a szeme, haja kissé barnába olvadó szőke, szemöldöke vékony, orra szabályos. Igaz, hogy a füle kissé eláll a fejétől, de hiába igyekezett egy kicsit közelebb nyomogatni, nem fogadott szót a kezének.

  „Majd ha megszárad a hajam, eltakarja” – gondolta, s befejezte a szépítkezést. Legalább háromszor annyi időt fordított rá, mint amennyit különben szokott.

  Az alapos munka örömével éppen el akarta hagyni a fürdőszobát, amikor rádöbbent, hogy csupán alsónadrág van rajta. A vadonatúj Lewis farmert, amit a múltkor hozott a papa Milánóból, szobájukban felejtette.

  Óvatosan nyitotta ki az ajtót, s végignézett az előszobán. Üres volt. Uzsgyi, át rajta! Nem szeretett volna Mirellával lengemagyarkában találkozni.

  Mirelláék a konyhában terítettek. Nagy konyhájuk padlója nem kő, sem műanyag, hanem valamilyen bordó csempe volt.

  Közepén nagy, kör alakú ebédlőasztal állt, körötte székek. Hat szék. A gázhoz legközelebb Mária néni ült, mellette Branko bácsi, a férje.

  Branko bácsi fekete hajában csak pár ősz hajszál fehérlett. Úgy festett, mint filmeken az olaszok. Köpcös, zömök, erős ember volt, busa szemöldökkel, kigombolt ingéből kilátszott szőrös melle, de még a karja is olyan bozontos, mintha éppen szakállat akarna rajta növeszteni.

  Mellette tizennégy éves fiú ült, Mirella bátyja: Mato.

  Nem volt magasabb Kanócnál, de jóval erősebb. Termete az apjáéhoz hasonlított, arca az anyjáéhoz.

  Mirella nem hasonlított a szüleire. Csak a haja volt szakasztott olyan fekete, mint az apjáé, s háta közepéig érő, szép hosszú hajáról Kanóc nem hitte volna, hogy befér a piros fürdősapka alá.

  Határozott örömére Mirella mellett kapott helyet, egy teríték pedig üresen maradt, mert Ági nem jött ki vacsorázni. Mária néni bement érte, hogy hívja, s Ági akkor elmondta neki, mi a helyzet. A háziasszony a hírt aztán továbbadta a családnak, s bár Kanóc nem értette, mit beszélnek horvátul, de az egyes szavakból, taglejtésekből kivette, hogy Ági leégése a téma, s hogy mindnyájan nagyon sajnálkoznak rajta.

  Sajtos, paradicsomos spagetti volt a vacsora. Nem vágták fel késsel, hanem feltekerték a villájukra, s úgy ették, mint az olaszok.

  Kanóc is megpróbálta, de ahogy forgatni kezdte villáját, az egyik szál kipenderült, egyenest neki a kék garbónak. Paradicsomos foltot hagyott rajta.

  A többiek nevettek. Aztán Mária néni nedves törülközővel kidörzsölte a foltot, Mirella pedig kezébe vette Kanóc villáját, és megmutatta neki, hogyan kell a spagettit szakszerűen feltekerni.

  Aztán beszélgettek. Muris volt, mert hol a család beszélt egymással horvátul, amit Kanóc nem értett; hol vele beszélgettek magyarul, amit viszont Branko bácsi nem értett, mert ő csak egypár szót tudott magyarul. Viszont tudott olaszul, mert az édesanyja olasz volt, és az igent még horvát beszéd közben is úgy mondta, hogy: sě, sě.

  Mirella állítólag Branko bácsi mamájára hasonlít, azért olyan, mint az olasz lányok. Itt, az Adrián különben is sokan élnek olaszok, és sokan is beszélnek olaszul. Meg sok az olaszos étel.

  – Könnyebb, mint a magyar konyha – mondta Mária néni.

  Ebben a hőségben nem is lennének jók a nehéz ételek. Pörköltfélét csak télen szokott főzni, amikor szeles, ködös, esős idő van, és jó, ha belülről melegíti valami az embert, mert itt télen sem szoktak fűteni.

  „Az ám, azért olyan szokatlan a szobánk” – gondolta ekkor Kanóc, aki csak most jött rá, nemcsak hogy kályhát, de még kéménylyukat sem látott. Kémény csak a konyhában volt.

  Hamar elszaladt az idő. A spagetti mind egy szálig elfogyott. Csak Kanócnak ment lassan a tekergetés, végül Mária néni kést is adott neki, hogy felvághassa; a fiú megköszönte, ám nem vette igénybe. Ő is úgy akart enni, mint a többiek. A végén már az egész család ott drukkolt körülötte, s amikor az utolsó falatot is a szájába tette, lelkesen megtapsolták.

  Jégbe hűtött kristályvizet ittak rá, ami különösen jólesett.

  Vacsora után Branko bácsi fölállt, Matóra nézett, aztán fejével az ajtó felé intett. A fiú ugrott. Látszott rajtuk: valahová készülnek.

  – Hová mennek? – kérdezte Kanóc Mirellát.

  – Halászni – felelte a lány.

  – Most?

  – Most hát. Éjszakai halászatra.

  Mintha valami kis csengőszerkezet lenne az ember belsejében, amelyik zakatolni kezd, amikor valami fontos dolog történik. A „halászat” szó hallatán Kanóc belseje egyszeriben remegni kezdett. Legszívesebben odarohant volna Branko bácsihoz, megkérni, hogy vigye magával, de valami visszatartotta. Az a kis fék, amelyik ott szunnyad az emberben, s amelyik kordában tudja tartani a hirtelen vágyakat. Beletáplálja a visszautasítástól való félelmet az emberbe, s az elutasítást senki sem kedveli különösképpen.

  Kanóc sem kedvelte. Tehát nem szólt. Várta, hogy mi lesz. Titokban egy kicsit remélte, hogy a kellemes hangulatú vacsora folytatásaként magukkal hívják őt is, bár erre semmi jel sem mutatott.

  – Te is velük mehetsz? – kérdezte súgva Mirellát.

  A lány nemet intett fejével, s arca láthatóan elborult.

  Ebből már olvasott Kanóc.

  – De a felszerelést segíthetünk nekik a csónakba vinni – jegyezte meg Mirella, s valamit szólt horvátul apja után.

  Branko bácsi bólintott.

  Lementek a lépcsőn. Vigyázniuk kellett, hogy átlépjék Itót, mert a kutya megint ott hevert a lábtörlőn.

  A terasz alatt széles, garázsszerű, kétszárnyú kapu volt.

  Azt nyitotta ki a gazda.

  Fölgyújtotta a villanyt.

  Ami a mesebeli Aladdinnak lehetett a kincsesbarlang, azt érezte Kanóc, amidőn körülnézett.

  A tágas raktárban körös-körül töméntelen halászfelszerelés volt. Gondosan összerakott hálók, felső szélükön parafa úszókkal, aljukon ólomgolyókkal, merítőhálók, lámpák, horgok, szigonyok, evezők, vitorla, csónakmotor és a legkülönfélébb, sosem látott kéziszerszámok – az adriai halászélet mindennapi kellékei.

  Közben Mirella magyarázott.

  Édesapja reggelenként három óra hosszat a kis település boltosa, de csak nyáron, szezonban van forgalma, egyébként halászatból élnek. A halat megeszik, ha kicsi a fogás; Orebičbe, a kapitányvárosba viszik eladni, ha gazdag a zsákmány.

  Amíg Mirella magyarázott, apa és fia összedolgozott mozdulatokkal kezdték előkészíteni a halászkészséget.

  Pár félszó, s a falról lekerült két szigony, egy karbidlámpa, evezők, a bakról csónakmotor s egy kannában üzemanyag.

  – Ma nagy halra mennek – súgta Mirella –, nem visznek hálót meg horgot, csak szigonyt meg zsákot.

  Branko bácsi szétosztotta a gyerekek között a vinnivalót, ő a motort cipelte.

  Kanócnak a két szigony jutott.

  Három-négy méter hosszú nyélen ülő, háromágú szakállas szigonyok voltak, olyasformák, amilyenekkel a régi római képeken Neptunt, a tengeristent ábrázolják.

  Sok halászatot megérhettek, mert nyelük egész sima volt a sokévi markolástól.

  Kanócot valami szokatlan, eddig sosem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. A szigonyok markolása valahogy erőt, nyugalmat adott. Az erős nyél belesimult a tenyerébe, ujjai már jól átérték, s a hegyek fekete vasa már nem játékszer volt, hanem fegyver. Fegyver, amellyel halászok egész nemzedéke szállt szembe a tenger lakóival; fegyver, melynek fogai erős, kegyetlen harapással akaszkodnak bele céljukba, amelyek tépik a pikkelyt és a húst, s amelyekre ha egy hal felakadt, annak többé nincs menekvése.

  Mintha mindaz, amit e félelmetes halvadászszerszám jelent, átsugározna abba, aki néma áhítattal tudja a kezébe szorítani e beszédes, sima nyeleket.

  Branko, aki a sor végén ment a csónakmotorral, mintha csak olvasott volna Kanóc szigonynyélre kulcsolódó ujjaiban. Mintha csak magát meg a fiát látta volna abban az időben, amikor még nem szállhattak ők sem tengerre a halászokkal, csupán a parton segíthettek. De hát egyszer csak eljön a nap, hogy a gyerek, aki eddig csak horgászbottal próbálta erejét, ügyességét, beszállhat a csónakba, s nem evezőt kap a kezébe, hanem szigonyt. Szigonyt, amelynek fogását még gyerekfővel százszor próbálta, használatát apjától, nagyapjától hallotta, látta. Szigonyt, amelynek használatához nem gyermekkéz, hanem férfierő szükséges.

  A halász lopva vizsgálgatta a fiút: megbírná-e már a szigonyt?

  Talán.

  De az éjszakai halászat nem talánokból áll. S azt sem tudhatja, ez a magyar gyerek mennyire szokta a vizet, a csónakot. Jobb, ha a parton várja meg őket Mirellával együtt – döntötte el végül magában.

  Kanóc mindebből mit sem sejtett. Vitte a szigonyt, tudván, hogy nem szállhat be vele a csónakba, de markában érezte a kemény fa visszaszorítását, s ezt az érzést már mindörökre megjegyezte.

  Ilyen szigonnyal fog majd ő is elejteni egy nagy halat. Egy cápát! – mert el akarja ejteni. S amint végigmentek a mólón, jobbra-balra sötéten hallgatott a víz, amely valahol magában őrzi azt a halat, amelyet a sors Kanócnak rendelt, amelyet el kell egyszer ejtenie.

  A csónakokban itt is, ott is halászok készülődtek lámpáik fénye mellett. Hálókkal, horgokkal – szigonyokkal alig.

  Mirella, aki az élen ment az ő lámpájukkal, megállt. Testes halászcsónakra vetődött a fény. Nem karcsú, törékeny, szélsebes motorcsónaktest állt előttük, hanem erős bordázattal ellátott, nehéz adriai csónak. Olyan, amelyik bírja a hullámcsapásokat is, melynek szépségében nem tesznek kárt az aljában vergődő halak, s amelyik biztosan, imbolygás nélkül megáll, amikor a halászok behúzzák a kerítőhálót, vagy nagy lendületet véve, elhajítják a szigonyt.

  Kornat volt a csónak neve. Egy adriai szigetről kapta az öreg hajóács tiszteletére, aki egykor e szigeten készítette.

  A beszállás simán, zökkenőmentesen folyt. Mato az orrban helyezkedett el a lámpával, apja a farában indította a motort. Egy-két rántás, és a svéd Eriksson-motor megindult.

  Mirella integetett utánuk, majd leeresztette kezét, és némán nézte a távozókat.

  Hányszor szeretett volna velük tartani, részt venni, segíteni, de eddig még csak hálós halászatra vitték ki, szigonyra soha.

  „Még csak tizenkét éves vagy és lány” – hangzott az apja szava, valahányszor kérlelte.

  Egy idő óta már szóvá sem teszi. Csak segít kihordani a halászkészséget, áll a mólón, int egyet utánuk, majd leül a kövekre, és vár. Várja, hogy visszatérjenek. Sokszor az édesanyja jön ki érte, s behívja aludni, mert a férfiak éjfél utánig is kinn maradnak a vízen. Volt úgy, hogy csak a hajnal hajtotta őket haza. Van, hogy öt-hat halat is hoznak; van, hogy egyet sem. Szerencse is kell hozzá. A lány most is úgy tett, ahogy máskor. Leült a móló egyik kövére.

  Kanóc még nézte a távozókat, aztán ő is mellé ereszkedett.

  – Elmentek – mondta.

  – El – sóhajtott Mirella.

  Hallgattak, és nézték a felvillanó kikötőlámpást. Négy másodpercenként villant fel a fénye, hirdetvén a vízen járóknak, csendes tengeren siklóknak és zajló hullámokkal küszködőknek egyaránt: itt a bejárat, eddig kell csak eljutni, innen már biztos révbe érnek.

  Tíz perc is elmúlhatott, amikor Kanóc megkérdezte:

  – Téged nem szoktak magukkal vinni?

  – Soha. Pedig Matót tizenkét éves korában már kivitte apu. Az első hala egy háromkilós sügér volt. Apa meghívta rá a szomszédokat is, egyenek belőle.

  Kanóc arra gondolt, az első nagy halára ő kit hívhatna meg. Ki lenne az, aki értékelni tudná, hogy ő ejtette el, egyes-egyedül? Anyu? Lehet, hogy büszke lenne, de aggodalmas szózatot tartana. Nagymami? Sápítozna. Ági? Azt magyarázná, hogy mit sem ér az egész halfogás, mert két négyes meg egy hármas került a bizonyítványába. És apu? Ő mit szólna hozzá? Megpróbálta maga elé képzelni aput. Biztos, hogy komoly arcot vágna, mert ő valahogy mindig komoly arcot vág, de a szeme sarkában az a kis ránc mosolyogna. Nem szólna sokat, de biztos, hogy vállára tenné a kezét. Talán annyit mondana: „Jól van, fiam!” Ha nagyon jó kedvében találná, még azt is hozzátenné: „Jöhet a következő!”

  De apu messze van. Nagyon-nagyon messze. Pedig milyen jó lenne vele együtt tengerre szállni és együtt keresni a szigonyra méltó, nagy halat!

  A Kornat már messze járt. Valahol a két sziget vonalában lehetett.

  – A Cápa-szigetre mennek – suttogta Mirella.

  – A Cápa-szigetre? – riadt fel gondolataiból Kanóc.

  – Oda.

  – Cápavadászatra?

  – Nem. A cápa már nagyon ritka errefelé. És kicsi.

  – Ige-en? – kérdezte hangjában némi csalódással a fiú. – Akkor mégis miért hívják Cápa-szigetnek?

  – Villám-szigetnek is nevezzük, de valamikor emberevő cápa tanyázott a közelében. Aztán egy halász elejtette. Több mint négyméteres volt.

  – Mikor történt?

  – Régen. Én még nem éltem akkor.

  – Kár… Vagyis kár, hogy nem most ejtette el…

  – Nagy a forgalom. Megritkultak a cápák. Pedig valamikor apu is elejtett egyet. Kékcápát. Azt mondják, olyan hosszú volt, mint egy ember. De már az is régen volt.

  A tenger felől hűvös szél kezdett fújdogálni, s kicsiny hullámokat loccsantott szét a móló kövein. A vízen itt-ott halászcsónakok fénye táncolt, messze a távolban egy hajó kajütlámpái égtek, a távoli Szent Ilja-hegy mögül most bújt elő a telihold. Halszag érződött a levegőben.

  Párok sétáltak a mólón, néha egy-egy halk szót váltottak, mások cigarettáztak, volt, aki halkan gitározott és énekelt.

  A két gyerek csöndesen üldögélt; ők, akik délután olyan jól játszottak, beszélgettek egymással, s akik olyan jól tudtak nevetni a garbóra fröccsent paradicsomon, most, amikor bőven lett volna idejük a beszédre, hallgattak.

  Így van ez. Az esti tengert nézve vagy hallgatni kell, vagy énekelni. A köznapi szót nem dajkálják hátukon a hullámok, csak a gondolatokat, érzéseket ringatják, s a csendes, érzelmes dalokat, amelyek a tengerről és fiairól szólnak.

  A hangulat körülfogja, átitatja az embert, bevési magát emlékei közé, hogy bármikor felidézhesse csendes, meghitt néma pillanataiban.

  Minden szó, ami ilyenkor elhangzik, szinte vág, csak a suttogást lehet elviselni.

  – Kanóc, későre jár – suttogta valaki a hátuk mögött. Ági volt az. Úgy látszik, őt is elkapta a hangulat, mert szokatlanul csendes volt és szelíd. Ámbár lehet, hogy csak a fájdalmai miatt.

  A fiú egy szempillantás alatt megállapíthatta, hogy nővére még a szobai szerelésben, vagyis sortban és melltartóban van, csupán egy selyemstólát terített a vállára, de azt is úgy tartotta, hogy alig érjen a bőréhez. Biztos nagyon fájhat neki. Megsajnálta, s ezért nem is ellenkezett.

  – Jól van, megyek, nem várom meg őket – állt fel, ami a halászat eredményét illető kíváncsiságát tekintve, óriási lemondás volt.

  – És te? – kérdezte Mirellát.

  – Én sem várok. Minek? – hangzott lemondóan, majd hármasban lassan elindultak a part felé.

  Egyik-másik halász már visszatért a vízről. Kerítőhálókat húztak elő a csónakokból, szedték őket rendbe. A hálószemekbe megakadva itt-ott még kis hal lapult.

  Kanóc megállt egy pillanatra, nézte a halászokat.

  A két lány továbbment.

  Ági ekkor így szólt Mirellához:

  – Mirella… Beszéltem édesanyáddal. Hallottam, komoly lány vagy. Nézd csak… én most pár napig napközben nem tudok kimozdulni a szobából. Az öcsémet pedig rám bízták. Vagy ott tartom magammal, vagy elengedem, de csak ha tudom, hogy nem csinál semmi bolondságot. Tudod, egy kicsit hirtelen természetű. Könnyen becsavarodik.

  – Mit csinál? – hökkent meg Mirella.

  – Becsavarodik. Vagyis szertelen és kiszámíthatatlan dolgokat művel. Érted?

  – Értem.

  – Nem merem őt magára hagyni, de ha tudom, hogy van vele valaki, aki ismeri a környéket, és tudja, mit lehet és mit nem, akkor nyugodt vagyok.

  – Én tudom – felelte Mirella.

  – Azért szólok neked. Elvállalnád-e Kanócot pár napra? De alaposan gondold meg, mert nem mindig öröm vele lenni.

  Mirella egy pillanatra hátranézett, oda, ahol Kanóc állt. A kislánynak eszébe ötlött, hogy szívesen van együtt Kanóccal. Jó mellette lenni, akkor is, ha beszél, akkor is, ha hallgat. S ilyen fontos dolgot, ami ennyi felelősséggel jár, még sosem bíztak rá. S az nem lehet, hogy a fiúval ne tudjon szót érteni.

  – Rám bízhatod – mondta határozottan.

  – Kösz! – szorította meg kezét Ági. – De neki egy szót se arról, hogy beszéltünk egymással!

  – Tudok hallgatni,

  …És Ági úgy karolta át Mirellát, mintha régi-régi barátnők lennének, akik között nincs korkülönbség, nincs országhatár, akik régtől fogva megértik egymást, akárcsak most, amikor új, közös titkuk akadt.

  Kanócnak is volt titka. Bár még nem alakult ki egész pontosan benne, hogy mit akar, de már dajkálta magában a gondolatot a nagy halról, amelyet el kell ejtenie.