TIZENKETTEDIK FEJEZET

Nyugtalan éjszaka – Erik ismét jókor érkezik – Minden oké!

A lidércnyomásos rossz álomnál csupán az rosszabb, ha az ember nem tud aludni. Ezt Kanóc most saját magán tapasztalhatta.

  Feküdt a pilleágyon, csöndesen, nyitott szemmel. Ági már régén szuszogott, látszólag anyu is elaludt már, amikor, a fiú forgolódni kezdett. Sehogy se találta a helyét, de nem az ágy nyomta, a szíve volt nehéz. Szerencsétlennek érezte magát és tehetetlennek. Aput ő is akarta várni, hétfőn az esti gépnél, de diadalmasan akarta fogadni, büszkén és győztesen, nem pedig kushadva, mint egy sarokba kergetett pincsikutya. Pedig ez a teljes vereség. A legteljesebb vereség. A legislegteljesebb vereség.

  Szidta magában a menetrend készítőjét, aki csak a hét páros napjain indított Koloszkából kis hajót, nem gondolván rá, hogy ezzel egy nagyra hivatott cápavadásztól fosztja meg az emberiséget.

  Kanóc addig-addig forgolódott, amíg édesanyja halkan, hogy Ágit ne zavarja, megszólalt:

  – Mi az, fiam, te nem alszol?

  Kanóc meghökkent, mintha tetten érték volna gondolatait. Aztán nyugalmat erőltetett magára, s csak annyit felelt:

  – Nem.

  – Mi bajod? – hallatszott kedves-bársonyosan a sötétből, az ágy felől.

  – Nem vagyok álmos.

  – Min gondolkozol?

  – Semmin, anyu. Igazán semmin.

  Ez ugyan nem volt igaz, de igazán nem árulhatja el, mi keseríti el.

  – Nagyon bánt? – hangzott szelíden.

  – Micsoda? – tettetett meglepetést a fiú.

  – Az a búcsú…

  Mély hallgatás volt a válasz.

  – Aha, értem – hangzott nagyon barátian anyu felől –, de mit tegyünk? A menetrend az menetrend… Próbáld meg túltenni magad rajta. Annál sokkal érdekesebb előadásra viszlek el a városban az ünnepi játékokon. Jó lesz?

  – Jó – hagyta rá Kanóc, mert érezte, ha sokáig folytatják még a beszélgetést, nem tud magán uralkodni, és kipakol. Olyan jó lett volna elmondani valakinek, mi bántja, de anyunak nem lehet. Nem érti. Fél. Félti. Pedig… – s nagyot sóhajtott.

  – Ne bánkódj már, aludj – hallatszott ismét anyu hangja.

  – Alszom – felelte, s oldalra fordult. Kissé bebújt a takaró alá, hogy ne hallatsszék, ha sóhajt, majd lassan-lassan tempós alvásritmusban kezdett lélegzeni. Hadd higgye anyu azt, hogy elaludt. Még hallotta, amint édesanyja felkönyökölt, feléje figyelt aggódva, majd megnyugodva visszafeküdt, s néhány perc múlva már egyenletesen szuszogott,

  A fiú még várt egy kicsit, aztán óvatosan fölkelt, s papucsát kézbe fogva, kiosont a szobából. Úgy érezte, nem bírja tovább, olyan fullasztó odabent.

  Kiment a teraszra. Ito felemelte mellső lábára hajtott fejét, s ránézett.

  – Pszt… – szólt rá Kanóc, s átlépett fölötte. A kutya ugyanis éppen a lábtörlőn feküdt.

  Lépteit önkéntelenül is a móló felé irányozta. Papucsban és pizsamában sétált, de ki törődik ilyen csekélységekkel? Különben is már éjszaka van, ilyenkor minden jótét lélek dicséri az Urat, vagyis szunyál, ha nem bántják a gondok.

  A móló kihalt volt, csak két szerelmespár csókolózott szorgalmasan, de ők úgyis egymást bámulták, nem Kanóc pizsamáját.

  A halászok már hazatértek, a csónakok ott ringtak kikötve, némán, csábítóan.

  „Ha most az egyikbe beleülnék, és nekivágnék a Cápa-szigetnek…” – villant fel a fiúban egy pillanatra. De értelmetlen lett volna. Se szigonya, se semmi. S különben is mit szólna hozzá Mirella? Még egyszer nem kockáztathatja a barátságát. Még akkor sem, ha lőttek a nagy akciónak. Vajon kivel megy majd ezek után Mirella a szigetre? Egyedül nem. Annál óvatosabb.

  Egy-egy kicsiny hullám halkan loccsanva csapódott neki a betonnak, s meg-megcsikordult valamelyik horgonylánc.

  Kanóc megállt a Kornat előtt. A kikötői lámpás felvillanó fényében el lehetett olvasni a feliratot. A csónak teste szélesen, öblösen, hívogatóan intett feléje. A fiú megfogta a láncát, maga felé húzta. A csónak engedelmeskedett, a horgony félméternyi partközeibe engedte az orrát. Kanóc önkéntelenül átlépett rá. A vízi alkalmatosság megbillent, siklani kezdett, de az elöl-hátul rögzített láncok megtartották. A fiú az ülésre huppant.

  A csónak alig észrevehetően ringott. Kanóc a vizet nézte, a lámpást, a csónakmotor helyét, beleképzelte a Kornatba a szigonyokat és Mirellát… és Kanócnak, igen, Kanócnak csendesen eleredtek a könnyei. Végigcsorogtak az arcán, le a szája sarkába, onnan az állára, onnan pedig le a Kornat sok halászatot megért, száraz ülésdeszkájára.

  Szinte nem is érzékelte, hogy sír, csak a melle emelkedett sebesebben, s a torkát szorongatta valami.

  Sokáig ülhetett. Aztán megélénkült a szél, bebújt a könnyű pizsamakabát alá, s Kanóc megborzongott. – S eszébe jutott, hogy az édesanyja fölébredhet, s akkor keresni fogja. Minek aggódjon miatta, ha már segíteni nem tud rajta…

  A kutya ismét fölemelte fejét, amikor átlépte és csendre intette, s ő halkan megnyitotta az ajtót.

  Az ajtónyitásra édesanyja fölriadt.

  – Ki az? – motyogta. – Ja, csak te… Hol voltál?

  – Ki kellett mennem – suttogta Kanóc, ami alapjában véve nem is volt lódítás.

  Édesanyja megnyugodva fordult a másik oldalára, s ismét elaludt. A fiú is lefeküdt, de már derengett a hajnal, mire sikerült elaludnia. Alvása nyugtalan volt, mint a lázas betegeké, de lassan elnyomta a mély, fekete, álomtalan kábulat.

  Reggel a tejárusítás idejét átaludta. Amikor Ági felébresztette, kétségbeesetten öltözött és rohant, de Mirella már éppen hazafelé készülődött.

  Szemrehányóan nézett a fiúra, aztán mikor meglátta annak sápadt, kialvatlan arcát, megijedt.

  – Mi történt?

  Kanóc mindent elmondott. Este volt annyira férfi, hogy nem szólt még Mirellának. Legalább neki ne fájjon éjjelre.

  – Most mi lesz? – nézett rá a lány riadt-tanácstalanul, s mentek hazafelé esendően, fáradtan, törődötten, mintha kilencven esztendő terhét viselné a lábuk.

  A reggelinél szokatlan csend honolt. Ági sem volt beszédes kedvében, csak hát rajta nem látszott annyira, hogy ő is fájlalja a koloszkai búcsút. Pedig ő csupán egy nyomorult pruszlikban vagy más ruhadarabban reménykedett, nekik kettőjüknek viszont minden álmukat, vágyukat, törekvésüket, küzdelmüket jelentette az a nap. A koloszkai búcsú napja.

  Már akár a lélekharangot is kongathatták volna, s meg lehetett volna rendelni a siratóasszonyokat, olyan hangulat uralkodott, amikor vakkantás jelezte a terasz felől, hogy ismét érkezik valaki.

  Széles „good morning”-gal Erik lépett be az ajtón. Normális körülmények között Kanóc minden bizonnyal megjegyezte volna Áginak: „ha egy svéd megőrül, akkor nagyon megőrül” – így viszont eszébe sem jutott csúfolódni. Egyszerűen tudomásul vette, hogy itt van a vasárnap, megjelent a svéd is. Fel sem rémlett benne, milyen beláthatatlan lehetőséget jelentett Erik érkezése.

  Ági kissé feszélyezetten mondja anyjának:

  – Ez Erik… eljött meglátogatni.

  – Találkoztunk már Dubrovnikban – emlékeztette őt anyu.

  – Ja persze… emlékszem már. A Revelin-erődben, a hangversenyen…

  – Ott is, meg kétszer a strandon… – mondta szelíden, de nem minden célzatosság nélkül anyu.

  – Sok a közös témánk… – mondta Ági.

  – No persze, előfordul, hogy rokon lelkek találkoznak – hagyta rá anyu, de magában egy pillanatra ugyancsak elkapta őt a harctéri idegesség. Semmi kedve sem lenne Svédországba férjhez adni a lányát. Szerencsére az még messze van, s egy huszonegy éves lány eléggé felnőtt ahhoz, hogy túlélje a nyári ismeretségeket. Nem szükséges kapásból házasságra gondolni.

  A „rokon lelkek” láthatóan nem tudták, hogy mit cselekedjenek. Végül Ági valahogy elnyiszálta a gordiuszi csombékot, mert kijelentette, hogy Erikkel most kiülnek egy kicsit a teraszra beszélgetni. S tették.

  Ekkor történt az, hogy Kanóc Mirella térdének jelzését érezte az asztal alatt. Kérdően tekintett a lányra. Ő egy kicsit megemelte a fejét. A fiú nem értette, mit akar jelezni, Értetlenül nézett rá. Mirella ekkor ismét jelzett a lábával, és mereven az ajtó felé bámult.

  A kijárati ajtó felé, amerre Ági eltűnt a svéddel.

  S Kanóc fejében leesett a kétkrajcáros. Minden megvilágosodott. Íme, a megoldás kulcsa! Erik! Pontosabban motorcsónakjuk, a Viking.

  Óriási!

  S visszajelzett Mirellának, hogy érti. Buzgalmában viszont olyan erősen nyomkodta Mirella lábfejét, hogy a kislány felszisszent.

  – Valami baj van? – kérdezte ekkor tőle anyu, aki alighanem kiszúrt valamit a szemjátékból.

  – Semmi… semmi baj… Minden a legnagyobb rendben – mosolygott Mirella, Kanóc pedig felállt.

  – Elnézést, de nekem egy kis elintéznivalóm van – mondta udvariasan, elegánsan, s ellejtett a terasz irányába.

  – Pardon, hogy zavarok! – tört rá, elnézést kérve a beszélgetőkre, mert az ember legalább legyen udvarias, ha már kérni akar.

  – Remélem, nem sokáig – szűrte Ági foga között a nem egészen invitáló választ.

  – Ne félj, lekopok – jelentette ki Kanóc –, csak Erikkel lenne egy kis tárgyalnivalóm. Ha lennél olyan kedves tolmácsolni.

  – Mit akarsz tőle?

  – Egy kérdés… egy icipici kérdés csupán. Ha lennél olyan kedves megtudakolni tőle, hogy mit csinál jövő vasárnap.

  Ági elmosolyodott.

  – Képzeld! Eljön hozzám látogatóba. Koloszkába! Ennyi sütnivalóm azért nekem is van! – S gúnyosan öcsikéje szeme közé nevetett.

  Erik fülelt, hogy a hanglejtésből értsen valamit, s kérdezte, hogy mi újság.

  Minden angol tudományát összeszedve, Kanóc sietett neki válaszolni:

  – Oké! Oké, Erik! Minden oké!

  Otthagyta az ekkora érzelmi kitörésekhez még nem eléggé edzett svédet, s berontott édesanyjához.

  – Anyu! Oké! Minden oké! Erik bevisz bennünket Dubrovnikba jövő vasárnap. A koloszkai búcsú után! Oké?

  Édesanyja elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

  – Összeesküvők – s bólintott, hogy részéről is oké.

  Ettől aztán Mirella is nekividámodott, pillanatok alatt meleg és barátságos lett a hangulat, mosoly, csacsogás, csivitelés, amiből anyu számára is nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a koloszkai búcsú nem akármilyen esemény, az úgy szabályozza az emberek hangulatát, mint ahogy az időjárás változásaira emelkedik vagy süllyed a barométer.

  Anyunak szép délelőttje volt. Kanóc és Mirella közrefogták, megmutogatták neki a falut, a mólót, a kempinget, még Kriszton szamarat is előkerítették a tiszteletére; Kanóc kagylót szedett a kikötői öbölben, Mirella megmutatta, hogyan készíti a nyakláncot, szóval teljes volt a családi béke és egyetértés.

  A Sün-öbölről, annak titkairól azonban bölcsen hallgattak.

  Déltájban visszajött anyuért a kis hajó. Négyen búcsúztatták: a két csemetéje, valamint Mirella és Érik.

  – Jövő vasárnap éjfél után Dubrovnikban leszünk – mondta Ági.

  – Éjjel akartok utazni? – aggodalmaskodott anyu. – Nem veszélyes? Kanóc még gyerek, neki aludnia kell… Indulhatnátok hajnalban is.

  Rövid tanakodás Erikkel.

  – Semmi akadálya – közölte Ági a végeredményt – Hajnalban indulunk. Hétfőn. Legkésőbb tízre megérkezünk.

  S volt kendőlobogtatás, puszidobálás meg minden, amit csak két, saját lábára álló csemete produkálhat, akik boldogok, ha az édesanyjuk jön, de azt sem bánják túlságosan, ha néha megy.

  Kanóc örült. Felengedett benne az éjszakai feszültség, és úgy érezte, most már nem lehet több akadály. Különben is remek, hogy Erikkel mennek majd haza, hiszen a Viking elég nagy ahhoz, hogy az elejtett zsákmányt is magával vigye.

  Szerette volna Mirellával megosztani örömét, alaposan kibeszélgetni magát. Alighanem Ági is szakasztott így volt a svéddel, mert alighogy eltűnt a hajócska, csak álltak négyen a mólón, nem tudván, most mihez is kezdjenek egymással.

  Kanóc ekkor ismét megmutathatta, minő diplomáciai érzék lakozik benne.

  – Van valami elképzelésetek mára? – kérdezte Ágitól, de úgy, hogy abból nyilvánvaló legyen, hogy ők Mirellával a világ minden kincséért sem akarnak a nyakukon lógni.

  – Semmi különös. Beszélgetni szeretnénk.

  – Helyes. Mi is.

  Ebben maradtak. S abban, hogy Ágiék ebédelni sem jönnek haza, valahol majd esznek.

  – Kénytelenek leszünk kibírni – felelte udvariasan Kanóc. És ez már megint a régi magabiztos, kissé gunyoros Kanóc volt.

  Aztán szétváltak.

  Kanóc Mirellával a szokásos napi programot bonyolította le a Sün-öbölben.

  Elhatározták azt is, hogy a hét folyamán más kisebb, elhagyatott öblöket is felkeresnek, hogy most már idegen terepen – akarom mondani: vízben gyakoroljanak.

  A jövő vasárnapi nagy akció útjában már nem látszott több akadály.

  S máris a kezükben érezték a bámulatra méltó, csodás zsákmányt.