HATODIK FEJEZET

Erik, a mentőangyal – Könnyűbúvár-gyakorlatok a Sün-öbölben – Meghitt beszélgetés – Kanóc nem ismeri ki magát saját magán

Néha éppen akkor jön a segítség, amikor az ember legkevésbé várná. Vasárnap reggel váratlanul beállított Erik, a dubrovniki svéd fiú. Az apja motorcsónakjával, a Vikinggel jött, egy dán barátja volt vele meg egy holland lány, aki folyton a dán fiú nyakában lógott.

  – Eljöttünk egy kis szigetlevegőt szívni – fogalmazta meg Erik, pedig azért igazán nem csónakázik három órát az ember, főleg amikor szigetet Dubrovnikhoz sokkal közelebb is találhat. Tiszta sor, hogy Ági miatt jött.

  Kanóc először illedelmesen magába fojtotta röhögését, amikor Ági tette magát előtte:

  – Ó, micsoda meglepetés! És nem is tudom, hogy találtak ide…

  Pedig öccse szerint nemcsak a pontos címet adta meg nővére, de tán még a ház alaprajzát is megküldte, hogy Erik biztosabban idetaláljon. Világos, hogy a barátait meg csak falból hozta magával, az illendőség kedvéért.

  Még virágot is hozott Áginak, aki ettől tökéletesen rendbe jött. Kanóc viszont egy csomag holland rágógumit kapott, mégpedig Ági szeme láttára, aki nem tiltakozott, csak haloványan megjegyezte:

  – Ó, az öcsikém nem is szereti a rágógumit.

  De mire ezt kimondta, Kanóc már biztonságba helyezte az ajándékot, s olyan bájosán mosolyogva biztosította Eriket arról, hogy újabban egészen megszerette a rágógumit, főleg ha holland, és ha tőle, Eriktől kapja, hogy Áginak szava sem lehetett rá. Csak egy suta bájmosolyt eresztett meg hozzá, amitől megint csak röhöghetnékje támad az ép eszű embernek.

  Később már odáig is eljutottak, hogy Erik sajnálkozva megszemlélte Ági cafatos vállát, s kijelentette, hogy ezek után a tervezett fürdés, napozás helyett inkább kirándulni kellene Orebičébe, a kapitányvárosba vagy a gyönyörűséges Korčula szigetére.

  Ági kapásból igent akart mondani, azután Kanócra tekintett, aki az angol szavakból próbálta kihámozni, miről is van szó.

  Az Orebičet és a Korčulát mindenesetre tökéletesen értette, s élénken bólogatott hozzá.

  Nővérében ekkor felrémlett, hogy ezeken a forgalmas helyeken túlságosan is hamar találhatna öcsikéjének különféle érdekességeket, főleg erre-arra közlekedő utasszállító hajót, amelyekre fel is lehet lopakodni, így rövid lelki vívódás után győzött benne a kötelességérzet, s szapora „nono” tiltakozással igyekezett Eriket szándékáról lebeszélni.

  Ekkor jött el az a pillanat, amikor Kanóc bebizonyíthatta nagylelkűségét.

  – Eredj vele, én maradok – jelentette ki az arénába lépő gladiátorok elszántságával. – Majd csak eltelik valahogy ez a nap. Különben is Mirellának megígértem, hogy ma megverem úszásban… – És olyan ártatlan tekintettel bámult nővérére, mint egy jól nevelt kisfiú.

  Ági egy darabig latolgatott, a svéd közben egyre csak karattyolt, agitálta rendületlenül, míg végre Ági kijelentette Eriknek:

  – Oké!

  Ezt azután Kanóc is megértette. Vagyis hogy minden: oké! Ági eltűnik a maga társaságával, ő pedig végre kipróbálhatja Mirellával a szigonypuskát.

  Óvakodott azonban, nehogy túlzottan derűs ábrázatot mutasson az „oké” után, mert akkor Ági még szimatot fogna. Olykor félelmetes szimata tud lenni. Huszonnégy órával előre megszimatolja Kanóc legújabb „tettét”, olyankor, amikor Kanócnak még halvány fogalma sincs arról, hogy „tettre” nyílik lehetősége.

  Ági szimatát szerencsére eltompította Erik pipájának illatos dohányfüstje, amitől Kanóc szerint a halak két kilométeres körzetben fölfordulnak.

  Amíg nővére visszavonult a szobába, hogy „tatarozza magát”, ami nem kis időt szokott igénybe venni, addig Kanóc közelebbről megtapasztalta a Vikinget. Ha már nem utazhat vele, legalább a kikötőben élvezze. Mirellát is magával hívta, beszálltak a motorcsónakba, mindent kitapasztaltak, megtapogattak, miközben Erik pipázva figyelte, hogy semmiben se tegyenek kárt. Némi tapasztalatai már neki is voltak Kanóccal kapcsolatban.

  A fiú azonban ezúttal szokatlanul nyugodtan viselkedett. Nem csavart el, nem szerelt le semmit, a motort sem akarta szétszedni, csupán érdeklődött, már amennyire kézzel-lábbal lehetett.

  Végül aztán megjelent Ági is teljes díszben, Kanócék kiszálltak, az utazók beszálltak. A holland lány végigcuppogta Mirellát és Kanócot. Erik berántotta a motort, a Viking motorja felbúgott, s a csónak éles kanyart véve, kezdte maga után húzni a csíkot. Ági integetett, a holland leány integetett, a dán srác a kezét rázta, Erik a pipájával tisztelgett.

  Kanóc meg csak állt a mólón, mint „az elhagyott gyermek” némán vádló szobra, mozdulatlanul és szemrehányóan, mindaddig, amíg az utazók ki nem jutottak a látótávolból. Akkor aztán felsóhajtott: „Na végre!” – s örömében úgy lapockán legyintette Mirellát, hogy a lány majdnem belebucskázott a vízbe.

  – Pardon! Nem akartam – mentegetődzött aztán, de a lány igazán nem haragudott. Kapott ő már az édesbátyjától ennél sokkal különbeket is.

  A fiú kifejezetten boldog volt. Boldogságát az sem zavarta, hogy a nyelve még kissé viszketett a tegnapi darázscsípéstől, de már enni is tud rendesen meg beszélni is, s ami a legfőbb, már a légzőpipa csutoráját is a szájába tudja venni.

  Szép vasárnap ígérkezett. Reggeli után Branko bácsi és Mato levonultak a halászkamrába a csónakmotort bütykölni, Mária néni a szomszédasszonnyal trécselt, s egy szava sem volt, amikor Mirella és a fiú elköszöntek.

  – Kettőkor ebéd – szólt utánuk, s egy csöppet sem zavarta őt, hogy nincs is velük óra. Mirella a nap állásából negyedórányi pontossággal meg tudta mondani az időt. Annyira nem figyelt rájuk, hogy észre sem vette: a gyerekek szigonypuskát visznek magukkal. Mirella vásárolta Kanóc zsebpénzéből, a kocsmáros fiának közvetítésével, a sörszállító motoros bárka egyik matrózától. Kissé használtnak tűnt már, de látszólag kifogástalanul működött.

  Már öt házzal arrébb jártak, amikor Ito kutya utolérte őket. Néhányat vakkantott, jelezvén, hogy ő is velük tart, aztán hol előttük, hol mögöttük csámpázott görbe lábain.

  A Sün-öbölbe vezető kapaszkodó-ereszkedő most valahogy sokkal rövidebbnek tűnt Kanócnak, mint legutóbb. S ezúttal nem kellett Mirellának pihenőt tartania a fiú kedvéért, mentek, mintha kergették volna őket. Csak Ito fáradt el a szokatlan hegymászásban, s alighogy leértek a Sün-öbölbe, nyomban leheveredett egy babérbokor tövébe.

  – Na végre ideértünk! – fújtatott nagyokat Kanóc, menten fürdőnadrágra vetkőzött, s máris ugrott volna a vízbe.

  – Megállj – fogta meg a vállát Mirella, s aztán mit volt mit tenni, Kanóc kénytelen volt leülni, hogy kissé kipihenje a mászás okozta izzasztó fáradtságot. Ebből Mirella nem engedett. „Voltaképpen igaza van” – gondolta Kanóc, s engedelmeskedett. Ebben nagy része volt annak, hogy Mirella egész másképpen tudta adagolni a dolgokat, mint a nővére. Ági rászólt volna: „Tudhatnád, hogy felhevülten nem megyünk bele a vízbe.”

  Mirella ezt így mondta: „Egészen megizzadtam. Hadd hűljek le egy kicsit. Szeretném, ha együtt mennénk a vízbe.”

  Lehet erre nemet mondani?

  Ültek egy kőlapon egymás mellett, s Mirellának eszébe” jutott, hogy Kanóc említette, sokat olvasott már a békaember-mesterségről meg a víz alatti halászatról. Így hát – tudta, vagy nem tudta? – töviről hegyire elmagyaráztatta magának.

  Kanóc pedig nagy volt. Végre egyszer valaki kíváncsi arra, ami őt érdekli, s amit olyan gondosan tanulmányozott!

  Észre sem vette, hogy magyarázat közben kézmozdulataival Pamacsot, az oszifőt utánozta.

  – Tudod, Mirella – gesztikulált a kezével –, a könnyűbúvárok sokféleképpen merülhetnek. Legegyszerűbb persze az, ahogy mi fogunk merülni, szemüveggel, légzőpipával. Persze, ennek megvan az a hátránya, hogy csak olyan mélységig lehet lemerülni, amilyen mélyre a pipa enged. No persze, ebben az az érdekes, hogy az ember egészen másként látja a tengert a víz alól, mint amikor fentről néz bele… És a pipa segítségével addig maradhatsz a víz alatt, ameddig kedved tartja. Ha mélyebbre akarsz merülni, mondjuk itt az öbölben a fenékig, akkor orrcsipeszt lehet használni, pipát nem, s addig marad az ember a víz alatt, amíg tud. Így merülnek a gyöngyhalászok. Igaz, ők sokszor negyven méter mélyre is lemennek, és több mint két percig bírják levegő nélkül.

  – Én egy percig is alig – szólt közbe a lány.

  – Én is körülbelül addig – felelte Kanóc, majd folytatta a tudományos kiselőadást. Határozottan élvezte, hogy végre ő is mondhat valami újat Mirellának.

  Hosszasan ecsetelte, hogy az igazi könnyűbúvár légzőpalackkal merül le, azzal sokáig lehet lent a víz alatt, de nem szabad túl mélyre lemenni, mert akkor elveszíti a tájékozódóképességét, elfogja a mélységi mámor.

  – Hacsak a társa ki nem menti – szólt közbe a lány, amitől Kanóc egy pillanatra meghökkent. Lehet, hogy Mirella csak úgy beszélteti itt őt a vakvilágba?

  – Mi az, te értesz hozzá?

  – Ááá! – nyugtatta meg őt ártatlan képpel Mirella. – Csak tudod, nálunk is adta a tévé a Cousteau kapitány-sorozatot. Abból aztán tanult egyet-mást az ember.

  – Hát igen – hagyta rá Kanóc. – Nézni más volt, mint csak könyvben olvasni. Hanem tudod mit? Fogadok, ha Cousteau kapitány ismerte volna a Sün-öblöt, itt is forgat egy filmet!

  – Lehet – hagyta rá a lány, de magában nagyon örült, hogy a híres tengeri kutató nem járt errefelé, s nem ismeri az ő birodalmát. Mit érne az egész, ha már a fél világ láthatta volna filmen? Az már akkor nem csupán az övé. Pedig a dologban ez az egyetlen igazán fontos. Egy kicsiny kis öböl, amelyik egész országrészeket, világrészeket pótol, amelyik itt van, csakis itt, kézzelfogható közelségben. Amelyiknek a vizébe bele lehet merülni, ahol ismerősek a sziklák, de még a mohák, a moszatok is.

  Magában viszolygott is tőle egy kicsit, hogy éppen itt próbálják ki a szigonypuskát, megritkítván vele az öböl barátságos halait, de tudta, ha nagyobbat akarnak elejteni valahol másutt, akkor csak meg kell szerezni a szükséges gyakorlatot. Mint ahogy a merülésben, a könnyűbúvár-felszerelés használatában is tökéletesíteniük kell magukat. Igaz, hogy már tavaly óta megvolt a szemüvege, pipája, uszonya, de csak ritkán használta, akkor is inkább az érdekesség kedvéért, főleg amíg egészen új volt. Kanóc felszerelése viszont még igazán új volt, s ebből ítélve a fiú csak olvasmányai alapján értette jól a témát. Márpedig nem szabad kockáztatni, hiszen Ági rábízta Kanócot. Felel érte.

  – Gyere, próbáljuk ki a szigonypuskát! – türelmetlenkedett a fiú.

  – Várj. Először gyakoroljunk. Jó?

  – Minek az?

  – Nézd, Kanóc, lehet, hogy te kiválóan érted, de én még kezdő vagyok… ezt beláthatod.

  – Az más – mondta Kanóc, s alapjában véve titokban ő is örült, hogy előbb gyakorolják egy kicsit a készülék használatát, mert az igazat megvallva, alig háromszor volt még csak rajta a dubrovniki strandon, s akkor is rendkívül kényelmetlennek érezte, hogy pipán keresztül vegye a levegőt.

  – Helyes, előbb gyakorolunk – mondta most már egész engedékenyen. – Mégpedig úgy, ahogy a szakkönyvek írják. Az egyik búvár merül, a másik biztosít. Ki merüljön előbb?

  – Hát… – nézett rá bizonytalanul Mirella.

  – Felőlem merülhetsz… – előzékenykedett a fiú. Valójában kíváncsi volt rá, a lány hogy csinálja, nehogy azután ő szégyent valljon.

  – Kezdheted te is – kedveskedett a lány –, hiszen te értesz hozzá.

  – Na persze.

  – Meg aztán te vagy a férfi.

  Ez az utóbbi érv rendkívül nyomós volt. Egy pillanat alatt háttérbe szorította Kanóc bizonytalanságát, s cselekedni kezdett. Felvette az uszonyokat, feltette a szemüveget, szájába vette a légzőpipát, és beleereszkedett az öböl vizébe. Közvetlenül a víz színe alatt lassan úszni kezdett, miközben tágra nyílt szemmel nézte a tekintete elé tárulkozó látványt.

  A tenger errefelé teljesen átlátszó. A partról is jól lehetett látni az alig öt-hatméteres vízfenék szikláit, a hozzájuk tapadt tengericsillagokat, -sünöket s a kényelmesen úszkáló halakat. Még a vízbe vetett pénzt is lehetett volna látni, amint lassan alámerül.

  Ez a látvány azonban egészen más. És az érzés! Óriási!

  Kanóc legszívesebben kikiabálta volna az egész világnak:

  – Emberek, látok! Látok a víz alatt! Mindent látok! Nem úgy, mint ti, szárazföldiek! Másképpen! A vízben vagyok, egy vagyok a vízzel, úszkálok, mint az a csikóhal ott… ott meg egy tengericsillag… itt egy -sün kapaszkodik a sziklába… De aranyos vagy! Megfoglak! Uu, szúrsz, te nyavalyás?! Igazad van! A helyedben én is szúrnék. Ott meg halak! Egész raj kis hal… egyet megfogok… érdekes, rosszul becsültem meg a távolságot… Hiába, itt mások a méretek! Csodálatos ez a lebegés! Csodálatos!

  Mirella a partról figyelte az úszkáló fiút. Látta, hogy aggodalomra semmi ok. Kanóc jól úszik, s nyugodt, lassú tempókkal használja az uszonyokat. Ahhoz képest, hogy kezdő, remekül – állapította meg magában, de persze Kanócot nem sértette volna meg azzal, hogy kezdőnek titulálja.

  Ekkor azonban szörcsölés, loccsanás, s Kanóc krákogva bukott fel a víz fölé.

  Kissé mélyebbre akart merülni a pipája által engedettnél, a légzőeszköz víz alá került, ő meg beszívta a vizet. Lihegve, prüszkölve úszott ki a partra.

  – Rövid a szára – magyarázta Mirellának.

  – Rövid – hagyta rá a lány. – Pihenj egy kicsit, most én merülök.

  Azzal beleereszkedett a vízbe, s uszonyaival békatempókat vett. Simán, kapkodás nélkül, mint aki valóban saját elemébe került.

  „Jól csinálja” – állapította meg magában Kanóc, és gyönyörködve nézte az úszkáló lányt.

  Piros bikini volt rajta – Mirella nagyon szerette a piros színt, s jól is állt neki –, piros volt a fürdősapkája is, bőre csokoládébarnára sült, hiszen már május elejétől a vízen volt, teste karcsú, hajlékony, lába formás, combja vékony, de izmos.

  „Mennyivel más, mint az osztályban a lányok!” – gondolta Kanóc. S el sem tudta őt képzelni, amint pusmog a többi lánnyal, röhincsél, vihorászik, szamárfület mutogat, esetleg süsüt integet a homloka előtt, vagy éppenséggel nyelvet ölt. „Talán nem is tud nyelvet ölteni” – mosolyodott el, amikor megpróbálta elképzelni, milyen lehet Mirella akkor, amikor mérgében éppen nyelvet ölt.

  Ito felébredt szunyókálásából, és odatotyogott hozzá. Vakkantott párat, s a fügefák felé szimatolt. Itt a völgyben, ahol védettebb fekvésben voltak a növények, s nem perzselt úgy a nap, még csak most kezdtek érni az első fügék. Illatuk alighanem eszébe juttatta Itónak a tegnapi fügelakomát, amit Kanócnak köszönhetett. Hol a fiúra pislantott, hol a fán lógó fügék felé szimatolt.

  – Jól van, no – állt fel a fiú, s nézegetni kezdte, melyik füge érett már. – Nem túl érettek, még nincsenek itt a darazsak – állapította meg, de azért talált pár szemet. A legszebbet félretette Mirellának, egyet gondosan szétszedett, nehogy ismét darázs legyen benne, s megette.

  A kutya türelmetlenül vakkantva követelte ki a maga részét. Neki három szem jutott. Amikor kevesellte, Kanóc letépett neki egy éretlen gyümölcsöt, letette a kutya elé, Ito megszaglászta, aztán otthagyta.

  – Látod, te bolond, még éretlen – okította a fiú az ebet, amikor Mirella partra úszott.

  – Hű de jó volt! – szedte le magáról a szemüveget, s tette le maga mellé a csutorát.

  Egymásra mosolyogtak, s Kanóc – aki talán még életében nem udvariaskodott egy lánnyal – karját fogva segítette Mirellát, amikor le akart ülni. Még a békauszonyt is levette volna a lábáról, ha a kislány hagyja. De nem hagyta. Eltolta bokájától Kanóc kezét, s nevetett.

  – Hagyd, csiklandós vagyok!

  Ezen aztán Kanóc is nevetni kezdett, pedig mi van azon nevetnivaló, hogy valakinek csiklandik a bokája?

  Most Kanóc öltözött be a merüléshez. Aztán megint Mirella következett. Mindketten úszkáltak vagy háromszor.

  Akkor viszont Kanóc kitalálta, hogy mélyebbre merülhetnének, ha pipa nélkül merülnének, mint a gyöngyhalászok, persze csak addig, amíg szuflával győzik.

  Mirella nem kérette magát.

  Egyetlen kikötése az volt, hogy amíg a merülő úszkál, addig a másik a parton állva beugrásra készen figyelje. Meg az, hogy ne versenyezzenek, ki bírja tovább a víz alatt, mert azt ő úgyis elveszítené.

  Ebben aztán megegyeztek.

  Ismét Kanóc kezdte.

  Jól teleszívta magát, és lemerült. Igyekezett leúszni egészen a fenékig, de a víz minduntalan föl akarta őt hajtani.

  „Persze, a könnyűbúvárok súllyal nehezített övet viselnek, azzal jobban merülhetnek…”

  Bosszankodott, hogy ez nem jutott merülés előtt az eszébe, s erejének jó részét arra fecsérelheti, hogy a víz felhajtóereje ellen küszködjék.

  Szuflája hamar elfogyott – felbukott, kiúszott a partra.

  Mirella megvárta, amíg kifújja magát, s ugrani akart.

  – Várj – fogta meg a kezét a fiú. – Csinálok merülőövet.

  Farmerja zsebébe nyúlt, amelyből zsebkendő, bicska meg madzag került elő. Keresett pár tyúktojásnyi, gömbölyű követ, belekötötte a zsebkendőbe, a két végére madzagot kötött, s odalépett Mirellához.

  – A derekadra kötöm, hogy ne hajtson fel a víz.

  Miközben felkötötte, Mirella nevetett.

  – Te bolond, csiklandozol!

  Pedig Kanóc vigyázott, hogy hozzá se érjen. De hogy lehet egy bikinis lány derekára kötni egy madzagot úgy, hogy egy csöppet se érintse az ember?

  Mirella derekán nagyszerűen szuperált az öv. Igaz, hogy kiúszáskor kiesett belőle az egyik kő, de a találmány alapjában véve bevált.

  Egymás után lemerültek majdnem a fenékig, ott úszkáltak egy kicsit, aztán fölbukkantak.

  A másik meg beavatkozásra készen figyelte. Sőt: Ito is odakacsázott az őrszem mellé, s érdeklődéssel nézte, mit játszanak. Vagy melege volt, vagy kedvet kapott ő is az úszkálásra, mert legközelebb, amikor Mirella volt a soros, ő is utánaugrott. Igaz, hogy nem bukott a víz alá, csak prüszkölve úszott egy kört, majd kikapaszkodott a parti sziklára, megrázta szőrét, csak úgy fröcsögött belőle Kanóc lábára a víz.

  – Mégy arrébb, te! – figyelmeztette szelíden lábával a kutyát.

  De az, úgy látszik, mégsem értett, egészen jól magyarul, mert ahelyett hogy arrébb ódalgott volna, elkezdte nyalni Kanóc lábfejét.

  – Meg ne edd, te! – mordult a kutyára, majd amikor az nem akarta abbahagyni, fél lábra állt, mint a gólya. A kutya akkor a másik lábát kezdte el nyalogatni. A vízből kimászó Mirella meg úgy nevetett rajtuk, hogy majd visszaszédült az öbölbe.

  Aztán lehuppant a sziklapadra.

  – Elfáradtál? – kérdezte Kanóc.

  – Kicsit.

  – Pedig ideje lenne kipróbálni – intett a szigonypuska felé Kanóc. – Nemsokára haza kell mennünk.

  Mirella az égre nézett, s bemérte, merre jár a nap.

  – Még nincs tizenkettő sem. Van majdnem két óránk. Ki kell egy kicsit a tüdőnket pihentetnünk.

  Megszárítkoztak, s kissé beljebb mentek a tűző napról az egyik fügefa szűrt árnyékába.

  Mirella megette a számára félretett fügét, majd Kanóc elővette az Eriktől kapott holland rágógumit. Kínálta a lányt. Miközben a papírját bontották, Ito a farkát csóválta. Mirella galacsinná gyúrta a sztaniolpapírt, odadobta a kutya elé. Az szaglászta egy kicsit, nyalogatta, majd sértődötten leheveredett.

  A két gyerek hasra feküdt, fejüket karjukra támasztva, féloldalt nézték egymást, miközben rágták a gumit.

  – Jó itt nálatok – szólalt meg kis idő múlva Kanóc.

  – De csak ilyenkor – mondta Mirella. – Nyáron. Ősszel meg télen minden üres. Aztán jönnek az esők, a szelek.

  És mesélni kezdett a hegyekről metszően lecsapó bóráról, a hideg szélről, amelyik szürke hullámokat hajt maga előtt, bebúvik a ruha alá, beszökik a lakásba az ablakok résein, s olyankor nagyon jól fel kell öltözni. És legjobb a konyhában, mert ott legalább ég a palackos gáz: ha anya süt, akkor a sütő melegít, mert a szobákban nincs fűtés. Itt nem szoktak fűteni. A bóra nem tart sokáig. Aztán ott van a sirokkó. A meleg szelek. Mindig vihart meg esőt hoznak magukkal. Olyankor táncolnak a halászcsónakok még a móló védte öbölben is, s amikor elvonul az eső, kanállal merik ki belőlük a vizet.

  Kanóc pedig Budapestről mesélt. Újpalotáról, ahol lakik, s ahol az iskolájukba ezernégyszáz gyerek jár. Meg a huszonkét emeletes toronyházról, amelynek a belsejében víztorony van, s a tízemeletes sávházról, amelyben lakik, ahol nyolc lépcsőház van, és a házban több mint ezerkétszáz lakó.

  – Többen laknak egy házban, mint ahányan a mi egész szigetünkön. Pedig itt négy falu van… – csodálkozott Mirella, aki gyermekkora óta itt él a szigeten, s még csak kétszer volt benn apjával Dubrovnikban, amelynek utcái, házai, boltjai mind egy-egy csoda, amellyel nem lehet betelni. Amióta telepes tévéjük van, azóta már mást is látott a világból, de a kép az csak kép, nem kézzelfogható valóság.

  S Kanóc mesélt, csak mesélt neki a távoli városról, amit úgy hívnak, Budapest, s ahol metró van meg busz meg liftek, és még a tülekedés is olyan érdekes, ha az ember a mulatságos oldalát nézi.

  Addig, mesélt a fiú, amíg észrevette, hogy Mirella lehunyja a szemét, s lassan, egyenletesen szuszogni kezd.

  „Elaludt” – állapította meg Kanóc, s közelről, alig két könyök távolságból nézte az arcát. Fekete volt a szemöldöke, hosszú, fekete a szempillája, orra kicsiny, szája kicsi, ajka széles, gömbölyű. S a sarka alvás közben néha megrándult…

  „Be kéne takarni” – gondolta Kanóc; óvatosan, hogy a lány föl ne ébredjen, elhúzta mellőle a könyökét, csendesen föltápászkodott, ingét a lány hátára terítette. Mirella oldalára fordult, magára húzta az inget, s tovább aludt.

  Kanóc legszívesebben odaült volna melléje, és simogatta volna a haját, de aztán elszégyellte magát, és megállapította, hogy az tisztára piszokság volna, ha visszaélne a helyzettel. Azt viszont határozottan érezte, hogy ha nem akar visszaélni a helyzettel, akkor tanácsosabb, ha most nem Mirellát nézi, hanem inkább mással foglalkozik.

  Még egy pillantást vetett az alvó lányra, aztán hátat fordított neki.

  „Hát nem vagyok tisztára hülye? – gondolta. – Nézhetném kedvemre, és ha egy kicsit a hajához érnék, talán még föl sem ébredne rá, én meg hátat fordítok neki. Tisztára hülye vagyok…” – motyogta magában.

  Nem fordult meg. Leült. Háttal Mirellának. Hallgatta lélegzését, s ez valahogy olyan jó volt. Egyszerre izgató és megnyugtató. Hogy lehet ez?

  Kanóc sehogy sem ismerte ki magát saját magán.

  Hiába, van ez így néha – mondanák erre a bölcsek.