HETEDIK FEJEZET

A szigonypuska csábítása – Kanóc első hala – Életveszélyben – Ito ugat – Mirella, az életmentő – Kanóc életében először könyörög, de hiába

Mirella már vagy negyedórája alhatott, amikor Kanóc tekintete a szigonypuskára tévedt.

  Nem a legkorszerűbb szerkezet volt, nem sűrített levegő lőtte ki a szigonyt, hanem rugó. A szigony sem volt akkora, hogy azzal komoly, nagy halat el lehetett volna ejteni, mégis fegyver volt. Víz alatti halászatra alkalmas, izgató fegyver.

  Kanóc eddig csak könyvekben meg filmen találkozott e fegyver használatával. Igaz, hogy amikor Mirella megszerezte, szárazon kipróbálta, de hát az csak próba volt.

  Milyen lehet a valóságban?

  Hátrapillantott. Mirella még aludt.

  Felkeltse? Ne? Biztosan elfáradt a sok merülésben. Mégiscsak lány, kevesebbet bír.

  Igen ám, de mi van, ha sokáig alszik, utána meg rohanni kell haza? Ki tudja, holnap kijöhetnek-e, vagy Ági a sarkukra telepszik?

  Tanácstalan volt.

  Lassan felállt, nézte a vizet. Kereste, lát-e elejtésre alkalmas halat.

  Az öbölben sok hal volt, de a legnagyobbak sem látszottak többnek arasznyinál. Nem éppen szabályos méret, még hazai horgászvizeken sem, de hátha ezek eleve ilyen kis fajtájúak. Mint odahaza a keszeg vagy a kárász.

  Vajon mit szólna Mirella, ha felébredve halat találna maga mellett? Ugyan mit szólna?

  Örülne.

  Kanóc fejében fészket vert a gondolat: meg kéne lepni egy hallal Mirellát.

  És elképzelte, amint Mirella felébred, és ott van a hal mellette.

  – Jé? Hal! – lepődne meg. – Hogy került ide?

  – Ó, csak úgy magától. Odarepült.

  – Oda ám! Hiszen ezt valaki elejtette…

  – Ugyan, semmiség volt az egész.

  – Hogy csináltad?

  – Egyszerűen.

  – Miért nem vártál meg vele?

  – Meg akartalak vele lepni. Örülsz?

  – Örülök.

  – Az első halam… és én neked… mert te… szóval, ugye érted, mit akarok mondani?

  – Értem, Kanóc, nagyon is értem – mondaná Mirella, és nézne, csak nézne rá szeretettel és bámulattal, azzal a csodálatos szemével.

  Arra ocsúdott fel, hogy Ito odadörgölődzött a lábához.

  – Hm, te mit szólsz hozzá? Meglepjük a gazdádat? – kérdezte a kutyát.

  Az nem ugatott, csak barátságosan csóválta a farkát.

  – Meglephetjük – mondta, és megfogta a szigonypuskát.

  Könnyű kis szerkezet volt, fél kézzel kezelhető.

  Kanóc felhúzta a rugóját, felvette a szemüvegét, uszonyát, és elhatározta, hogy pipa nélkül merül, mert úgy le tud menni egészen a fenékig. A legnagyobb halat akarja elejteni Mirellának. Eszébe sem ötlik, hogy párosával kéne merülni, hogy kell a biztosítás – hiszen mi baj is érhetné ebben a kis öbölben? Pár tempóval végigússza, s egy rugaszkodással a fenéktől a felszínéig ér az ember.

  Még egyszer hátrapillantott, aztán belemerült a vízbe. A kutya érdeklődve bámult utána.

  Két tempóval utolért egy halrajt. Ujjnyi, ezüstös halacskák úszkáltak gyanútlanul a víz alá bújó napsugárban. Akármelyiket meglőhetné, de sajnálja őket. Olyan kicsik még, és olyan szépek! Másikat nézni nincs már ideje, fogytán a levegő. Felbukik a víz színére. Két-három mély lélegzetet vesz, majd ismét alábukik, végigcserkészi a vízfenék fölötti alsó sziklapad beszögelléseit, hátha akad valami zsákmánynak méltóbb.

  Nicsak, ott! A hasadékban… valami fekete hal. Olyasmi, mint a harcsa. Csak kicsi. Nem lehet több harminc centiméternél. A levegő fogytán… fel!

  Elszalasztotta.

  Megint teleszívja magát, lebukik. Oda, hol az előbb volt. Hátha még ott az a hal.

  Szerencséje van. A hal gyanútlan. Ráirányozza a szigonypuskát… egy… kettő… há… és meghúzza a ravaszt. A szigony kivágódik, a hal megrándul, és… jaj!… oldalából folyik a vér… pedig hideg vérű, úgy tanulta, és mégis: vér!

  Tüdeje szorítani kezdett. Fölrúgta magát. A szigony zsinórján utána jött a zsákmány is. Még vergődik egy kicsit, aztán elhagyja ereje, csap egy nagyot, s kinyúlik.

  Kanóc sajnálja kicsit, pedig büszkének kéne lennie. Nagyon büszkének. Az első hala. Az első tengeri hala. Igaz, nem cápa, hanem valami törpeharcsaféle, de bizonyára jóízű, mert látta, hogy a mólón örültek énnek a fajtának a horgászok.

  Leszedi a halat a szigonyról. Ito ott szaglászik, de hagyja a zsákmányt. Sütve megeszi, még a szálkáját is, mint a macskák. Így nem kell neki.

  Kanóc gyengéden leteszi a halat Mirella közelébe.

  Voltaképpen föl kéne ébresztenie a lányt, hadd halásszon ő is, de olyan szépen pihen. És hátha talál neki nagyobb halat is.

  Kanóc újabb vadászatra indul.

  Ismét úszik a víz alatt. Kezében a fegyver. Megint a sziklapadot kutatja. Ott… ott valami sötét alagút! Érdekes, ezt eddig nem észlelte. Persze, mert fölötte egy kőpad. Az alagút felől áramlik a víz. Hohó! Megvan a nyílás, ahol az öböl a tengertől az utánpótlást kapja. A halak is itt úszhatnak be. Csakis itt. Itt kéne lesben állni.

  Levegőt!

  Kanóc elrúgja magát, s a víz felszínén teli tüdőből szívja magába a friss levegőt. Kicsit tovább volt odalent a kelleténél. Ott… ott kell leskelődni, hátha betéved egy nagyobb hal.

  Lélegzetvétel, lebukás.

  Figyeli, hátha jön valami. Semmi.

  Fel!

  Le!

  Fel!

  Le!

  Éppen hogy csak annyi időre bukik fel, hogy ismét teleszívja magát, és máris siet vissza.

  A kőpad. Az alagút. Fent a nap… De mi történt?

  Kanóc szédül… mintha tántorogna, mint a részegek. Levegőt! Merre… most merre?! Hol van a fönt, és hol van a lent? Ez az oxigénhiány! Sok széndioxid gyűlt össze a tüdejében. Olvasott róla… igen… ez az! Fel kell jutni! Fel kell jutni! Különben… Ó, Mirella, ha most ott állnál a víz szélén, látnád, hogyan ténfergek itt… látnád és tudnád, hogy… jaj… mi ez? Piros karikák… fekete karikák… megfulla…!

  Mirella arra ébredt fel. hogy Ito torkaszakadtából ugat. Felült. Körülnézett. Kanóc sehol. Ito a vízparton ugat! Óóóó! Ott lent… Kanóc fekszik! Kezében a puska!

  És Mirella fejest ugorva, kétségbeesetten úszik arra. S a fiú mozdulatlan. Megragadja. Nehéz. Megfordítja. Elfogy a levegője. Fel!

  A kutya vonít. Levegőt! Le!

  Kanóc. A haja! Megmarkolja. Elrúgja magát. A nehéz test vele mozdul. Úszik fel. Kihúzza a kőpadra. Ito kétségbeesetten szaladgál fel-alá.

  Mirella agyán átfut, amit ilyen esetekről hallott. Nincs segítség, magának kell cselekednie.

  A fiú sok vizet nyelt, ki kell belőle rázni. Megemeli a lábát. Fejre akarja állítani, de nehéz, nagyon nehéz. Kanóc térde alá nyúl, úgy emeli fel a derekáig. A feje lent, folyik a szájából a víz.

  Mesterséges légzést.

  Mirella látta már, hogy csinálják, de soha nem próbálta. Megkísérli. Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő – és folytatja kétségbeesett erővel.

  Nem lehet, hogy… Nem! Az nem lehet f

  Egy-kettő… egy-kettő… egy-kettő!

  Mióta fekhetett a víz alatt? Régen? Vagy csak most?

  Lehet, hogy nem jól lélegezteti? Nem ért hozzá…

  Van még egy mód… képen látta… a szájból szájba fújt levegő. Teleszívja tüdejét, és kétségbeesetten fújja be Kanóc szájába a levegőt. Egyszer, kétszer… tízszer, hússzor, harmincszor.

  És Kanóc egyszer csak megrezzen, s Mirella érzi, hogy a fiú tüdejéből lassú, gyenge szuszogással áramlik visszafelé a levegő… aztán megrázkódik a teste, és mély lélegzetet vesz!

  Pár perc múlva Kanóc félig kinyitotta a szemét. Először csak a világosságot látta, aztán Mirellát.

  Mirellát, aki mellette ült, fogta a kezét, s némán, hangtalanul sírt. Könnyei végigcsorogtak az arcán, le egészen az álláig, onnan nagy, súlyos cseppekben hullottak alá.

  Szólni akart, de gyenge volt még hozzá.

  A mély lélegzetvételekkel lassan kis erőre kapott. Először csak a torkát köszörülte, azután halkan, rekedten megszólalt:

  – Ne sírj, Mirella, ne sírj! – És gyengéden megszorította a lány kezét.

  A kéz azonban megszűnt az övét fogni, Mirella gorombán elrántotta, s arrébb ment. Megtörülte a szemét, leült egy kőre, és szívét egyre jobban elöntötte a harag. Legszívesebben nekiesett volna Kanócnak, hogy üsse, tépje, cibálja.

  Remegett. De nem akarta, hogy a fiú lássa.

  Kanóc rövidesen felült.

  Kissé szédült még, de megtámaszkodott, s tekintete Mirelláét kereste.

  A lány azonban nem nézett rá.

  Kanócból könyörögve buktak elő a szavak:

  – Mirella… legalább szólj! Mondj valamit! Szidj össze! Csak ne hallgass, Mirella! Hallod?

  Semmi válasz.

  – Mirella… én azt sem bánom, ha pofon vágsz. Megérdemelném, csak szólj… Szólj már!

  A lány hallgatott.

  Kanóc szeme ekkor a halra pillantott, amely némán, mozdulatlanul, kimeredt szemmel feküdt a kövön. Mirella eddig észre sem vette.

  A fiú kétségbeesetten folytatta:

  – Hidd el, én nem akartam rosszat! És… azt a halat is neked lőttem. Életem első halát. Mirella… És odatettem melléd. Ott van… látod? Meg sem nézed? Mirella!

  És Kanóc ültében közelebb csúszott, megfogta a halat, s tehetetlenségében a lány felé nyújtotta.

  Mirella felsikoltott:

  – Vidd el innen! Nem kell!

  – A tied…

  – Nem kell…

  – Miért nem?

  – Még kérded?!

  Kanóc szinte nyüszített:

  – Nézd, én belátom, hogy… de te is értsd meg!

  A lány szava keményen vágott, mint az ostor:

  – Azt hittem, a barátom vagy.

  – Az vagyok.

  – Nem igaz! Becsaptál! Egy kis halért képes voltál becsapni! És ha ott maradsz?! Így feküdtél, mint ez a hal! Érted?! Így feküdtél! Te! Te!

  Nekiesett a fiúnak, ütötte, tépte, a haját cibálta.

  Kanóc nem védekezett. Tűrte, mindent tűrt, és örült, hogy fáj, mert tudta, hogy a lánynak igaza van.

  Mirella abbahagyta. És megint eleredtek a könnyei.

  – A tengerhez kettő kell – szipogta. – Az egyik, aki vigyáz… De így hogy vigyázhatok rád? Te… te!

  Kanócnak úgy összefacsarodott a szíve, mint még életében soha. Mindent odaadott volna érte, csak hogy meg nem történtté tehesse azt, amit vétett a lány ellen. Valahonnan egész mélyről törtek fel belőle a szavak:

  – Mirella, értsd meg, hogy soha többé… Ott a halad, a tied. Neked lőttem… Vedd már el, kérlek. Nem látod, hogy kérlek? Könyörgök…

  – Nem kell… Nekem nem ez a kis hal kell. Nekem a barátom kell. És a cápa sem kell. Ha nincs barátom, akkor az egész nem ér semmit! Te… te…

  Leborult a kőpadra, és hátát rázta a zokogás.

  Kanóc feltápászkodott, imbolyogva állt meg mellette. Kérlelte, könyörgött, de a lány hajthatatlan volt.

  – Ne szólj most! Hagyjál!

  Sokáig sírt. És Kanóc nem tudta, mit csináljon. És észre sem vette, hogy még mindig kezében tartja azt a ronda, döglött halat. Csak akkor döbbent rá, amikor Mirella abbahagyta a sírást, és felült.

  Kínlódva mondta:

  – Mirella! Visszadobjam a halat? Vissza?

  A lány nem felelt, csak nézett. A szeme vörös volt, arca könnytől maszatos.

  – Visszadobjam? Ne szólj, csak ints a fejeddel.

  De Mirella még csak nem is intett.

  – Nézd, visszadobom!

  A hal a magasba röppent, majd meredek ívben csobbant az öböl vizébe.

  De Kanóc nem a hal vesztét bánta.

  Hallgattak. Aztán a fiú sokat beszélt. Beszélt, csak beszélt, de a lány egy szóval sem válaszolt.

  Ült, immár könnytelenül, arcára rátelepedett a gond, de rejtve maradtak gondolatai.

  Egy idő múltán az égre nézett, s csak annyit mondott:

  – Mennünk kell.

  Elindultak. A lány elöl. A kutya, mintha csak vigasztalni akarná, némán kaptatott mellette. Hátra sem néztek a bágyadtan támolygó Kanócra.

  Ebéd előtt hazaértek. Mindenki el volt foglalva a maga dolgával, nem kérdezősködtek, hogy telt a délelőtt.

  Rekkenő hőség volt. Némán, éhség nélkül kanalazták a levest.

  Asztalbontás után Kanóc várta, mi lesz.

  Semmi sem lett.

  Mirella nekiállt segíteni az anyjának, neki meg odaszólt:

  – Elfáradtam délelőtt. Ma már nem fürdők.

  Kanóc úgy ódalgott el, mint a kivert kutya. S még Ito se tartott vele.