TIZEDIK FEJEZET

A dicséret – Egyezkedés – Mato barátsága – A Kornat utasai – Halászinasok – A Névtelen-szigeten – A cinkosok összenéznek

Kanóccal életében először fordult elő, hogy kalapot emeltek előtte. Mégpedig a tulajdon nővére. Márpedig ez legalább akkora csoda, mintha nyugaton kelne a nap, s este sem térne nyugovóra, hogy fogócskázhasson a holddal.,

  A csoda még akkor történt, amikor Kanóc, megérkezvén Mirellával meg a kosárral, dolgavégezetten benézett a szobájukba.

  Ági éppen levelet írt, ki tudja, kinek, amikor öccse megjelent. A lány erre fölállt, kinyitotta a szekrényt, kivette féltve őrzött elegáns nyári kalapját, a fejére tette, majd Kanóc felé fordulva megemelte, pukedlit csinált, s földig lengette a divatos tökfedőt.

  Kanóc hápogni kezdett a meglepetéstől.

  – Mmmi ez? – nyögte ki végül.

  – Láthatod. Kalapot emeltem előtted!

  – Előttem?

  – Előtted!

  – Te?! Előttem?! És mire föl?

  – Azért, amit Mária néni mondott rólad, a hátad mögött.

  – Mit mondott? – riadt meg ösztönösen Kanóc, mert valahányszor mondtak valamit róla, abból eddig még mindig, baj lett.

  – Nyugi! Dicsért!

  – Engem?

  – Téged hát!

  – De miért?

  – Holmi kapálást emlegetett, meg azt, hogy milyen készséges, jól nevelt fiú vagy… meg miegymást…

  Kanócban százhúsz fokra szökött a büszkeség, de gondosan palástolta. Sőt! Még a torkát is köszörülte:

  – Szóval én ugyebár jól nevelt, készséges…

  – Pontosan. Ezt állította. Rólad!

  – Miért, ezt te eddig nem tudtad? – nézett ártatlan tekintettel nővérére Kanóc, mire Ági elnevette magát.

  – De! Mindig is sejtettem! Csak nem tapasztaltam!

  – Majd hozzászoksz! – mondta rendkívül jelentőségteljesen a fiú. Voltaképpen cukkolásnak szánta, ám amikor Ági meglepett arcára vetődött tekintete, fény gyúlt az agyában.

  „Hohó! – gondolta. – Hát még akkor mekkorát nézel majd, amikor megjelenek a mólón egy cápával! Madzagon húzom majd magam után, és minden üdülő azt fogja bámulni. A pecázókat megeszi a sárga irigység, hogy ők a drága felszerelésükkel csak tenyérnyi, girnyó halakat fognak, én meg cápát!”

  Ági elrakta a kalapot, visszaült az asztal mellé, Kanócban meg hirtelen lelohadt a lelkesedés.

  „Szép, szép, hogy cápát akarok fogni, de hogyan? Azzal a szigonypuskával még egy nagyobbfajta pontyot is nehezen, nemhogy valami tisztességesebb halat. Mondjuk: cápát. És még Mirellával is tisztázni kell, hogy a történtek után benne van-e a dologban? És ha igen, hogyan kellene igazából hozzáfogni? Úgy, hogy ép bőrrel megússzuk, de a zsákmány is meglegyen. Mindenesetre célszerűbbnek látszanék csónakból halászni, igazi szigonnyal. Úgy mégiscsak kisebb a kockázat, nagyobb az esély. De hogy lehetne a dolgot megfaggyúzni?…”

  A gondolat egyre követelődzőbben kezdte birizgálni. Még szerencse, hogy a gyomra is korgott, különben a gondolat rögeszmévé vált volna, a rögeszmétől pedig „becsavarodott” volna.

  Így viszont, zuhanyozás után, inkább a konyha felé settenkedett, megtapasztalni, vajon a leves felforrt-e már, és egyáltalában: mikor lehet valamit burkolni. Mert éhgyomorra még normális gondolatai sem támadnak. Persze más lenne a helyzet, ha előszedhetne egy rágógumit, de nem szedhet elő. Ági a szobában ül, s az asztal épp a toalett-tükörrel szemben áll, vagyis nővére a tükörből leshetné, hol tartja rejtett készleteit, melyek sorsa nem lenne kétséges. Elkobzás, megsemmisítés. Azt már nem!

  Mielőtt Kanóc éhen halt volna, vagy a nadrágszíját lett volna kénytelen rágni, mint a jégen rekedt sarkutazók, elkészült az ebéd. Kanóc úgy nekiesett az ételnek, mint a szánhúzó kutyák szoktak a Jack London-könyvekben.

  Arra azonban jutott ideje, hogy Mirellának odasúgja:

  – Ebéd után feltétlenül beszélnem kell veled. Nagyon fontos. Jó?

  Mirella rábólintott, s ő is nagy pusztítást végzett a tányérján.

  Ebéd után szép csendesen elódalogtak a bolt irányába, ahol a pálmafa ad némi húst a déli melegben, s még sincsenek a család hallótávolában.

  Mirella már sejtette Kanóc arckifejezéséből, hogy a fiú valami lényeges bejelentést kíván tenni. De mit?

  Csak nem akar szerelmet vallani?

  Mirella nem tudta még, milyen az, de már hallotta a nagyobbaktól, hogy a fiúk szoktak olyat csinálni. Hátha Kanóc is? Hiszen délelőtt is úgy megszorította a kezét.

  Amikor leültek a fa tövébe, kíváncsi is volt, mi következik, félt is. Mindenesetre a biztonság kedvéért kissé arrébb húzódott a fiútól.

  Kanóc meglepődött, de nem próbált közelebb csúszni. Beszélgetni nagyon jól lehet így is. De hogyan kezdjen hozzá? Hátha Mirella már elfelejtette, vagy. neki nem is olyan fontos?

  – Mirella… – kezdte, aztán elhallgatott.

  – Na? Mit akarsz mondani? – biztatta bátortalanul a lány.

  – Meg akartam tőled kérdezni…

  – Mit? – kérdezte a lány, és sebesebben kezdett kalapálni a szíve.

  – Hát azt, hogy ugye, nem felejtetted el?

  – Nem. Mit? – nézett rá meglepetten a kislány.

  – Hát azt, amit beszélgettünk… a nagy halról, vagyis a cápáról.

  – Ja?… Azt nem – felelte némi csalódással, de megnyugodva Mirella.

  Szóval Kanóc a nagy halról akar vele beszélgetni. Helyes. Attól igazán nem jön zavarba. És különben is jobb, ha értelmes dolgokról beszélgetnek, nem pedig mindenféle butaságról. Arra még igazán ráérnek.

  – Szóval arra gondoltam – mondta a fiú –, hogy szigonypuskával nem fog menni.

  – Azzal nem. Kicsi – hagyta rá Mirella.

  – Igazi szigonnyal kéne. Csónakból.

  – Igen, úgy, ahogy ők csinálják.

  Az „ők”-ön a lány természetesen apját meg bátyját értette, akik szakszerűen szigonyozzák meg a halat. Úgy, amint az szokásos volt már a nagyapák és dédapák korában is.

  – Ki kéne főzni valami értelmeset – töprengett a fiú, s automatikusan elővette a rágógumit, amit ebéd után mégis sikerült titokban magához vennie. Széles mozdulattal megkínálta a lányt, majd ő is rágni kezdett. Hátha eszébe jut közben valami bombajó ötlet.

  Mirella is alighanem a remek ötleten törhette a fejét, mert kijelentette:

  – Egy biztos. Semmi olyanba nem megyek bele, ami veszélybe sodor. Nekem egyszer elég volt. Érted? Egyszer elég volt. – És komoran nézett maga elé.

  „Mégiscsak lány! – gondolta kissé lekicsinylően Kanóc. – Egy férfi, amikor tenni kell, nem a veszélyekre gondol meg a kudarcok lehetőségére, hanem a célra. A nagy halra. A cápára. Amit el kell ejteni. Úgy, ahogy Kolumbusz is felfedezte az Újvilágot. Igaz, hogy azt hitte, Nyugat-Indiába csöppent, aztán tévedett egy földrészt, de elindult, hajózott és: odaért. A kishitűek ellenére is odaért. És nagy ember lett! Igaz, hogy ő nem vitt magával az útra nőnemű lényt, mert tudta, hogy az csak a veszélyt szajkózná folyvást. Forduljunk vissza, forduljunk vissza… – mondta volna az útitársnő, és akkor Amerika még mindig arra várhatna, hogy fölfedezzék. És akkor az lenne nekik a nagy szám, nem az elnökválasztás meg a katonai junták, ahogy a tévé szokta mondani…”

  No persze, Kolumbusznak volt hajója, voltak matrózai, Kanócnak egyik sincs. Neki csak Mirella van, aki lány és aggódik, bár az igazat megvallva, erre van is némi oka. S alapjában véve nem is olyan nagy baj, ha aggódnak az emberért. Ha féltik. Márpedig Mirella félti őt, nem úgy, mint Kolumbusz a matrózait.

  Gondolatai sebesen jártak, már olyan zöldségek is megfordultak benne, hogy erőszakkal kellene megkaparintani egy csónakot, de ezt elhessegette magától, mert ebbe aztán Mirella végképp nem egyezne bele. Márpedig akárhogy nézzük, a legszerényebb expedícióhoz is legalább két ember kell. Vagyis: csakis a kislánnyal egy akaraton lehet cselekedni.

  Miközben Kanóc sebes röptű képzelete Kolumbusz társaságában immár felfedezte az Újvilágot, Mirella is csak látszólag tétlenkedett.

  Pedig ő legalább olyan feszülten gondolkozott. De ő olyan megoldásokat keresgélt, amelyek célravezetőek, ám elkerülik a fölösleges kockázatokat. Főleg Kanócot féltette, mert tapasztalatból tudta, hogy a fiú hajlamos a hirtelen, meggondolatlan cselekedetekre. Azok pedig mindig veszélyt rejtenek.

  Végül is támadt egy ötlete. Szövetségest kell szereznie. Hozzáértő szövetségest. S a bátyjának kedvére volt Kanóc. Talán ezen a nyomon kéne elindulni. S gondolatainak azonnal kifejezést is adott. Diplomatikusan, hogy ne rontson ajtóstul a házba.

  – Matónak nagyon megtetszettél. Dicsért.

  Kanóc meghökkent.

  – Hogy kerül a csizma az asztalra?

  – Micsoda? Nem értem – nézett rá kétségbeesetten Mirella, amiből Kanóc előtt nyilvánvaló lett, hogy a nyelvi finomságokat illetően a lány még némi csiszolásra szorul. Jóindulatúan magyarázta: – Azt kérdeztem, hogy kerül ide most az, amit mondtál?

  – Jól. Hát nem érted?

  Kanóc nem értette.

  – Úgy, hogy Matót be kéne venni a dologba. Ért a motorhoz, a szigonyhoz, ismeri a haljárást.

  – És megmondaná tervünket édesapádnak. Vagy ami még rosszabb: Áginak. Alma, ez alma…

  Mirella megint bárgyú tekintetet vágott, s Kanóc ismét kénytelen volt megmagyarázni, hogy nem az exportgyümölcsről, Szabolcs aranyáról volt szó, hanem arról, hogy ez nem járható út.

  – Persze ha úgy segítene, hogy nem tud róla, hogy segít, az más lenne.

  – Hogy segíthet, ha nem tud róla? – Ez sehogy sem akart a lány fejébe menni.

  – Bízd csak ide, majd kialakul! Csak arra kérlek, hogy ne szólj bele, amikor tárgyalok vele.

  – Tárgyalni akarsz vele?

  – Hát persze.

  – Mikor?

  – Most. Azonnal. Rögtön. Tüstént! Iziben! – zuttyant ki egy lélegzetre a fiúból, s iszonyúan megelégedett ezzel a nyelvi leleménnyel, amellyel, úgy érezte, teljesen elbűvölte a lányt. Ha a suliban órán mondta volna ezt a sok rokonértelműt, bizisten kamatozott volna már egy ötöst vagy legalábbis egy négyest. Itt meg csak úgy potyára csiholja az agyát. Pontosabban nem is potyára, mert hiszen elegendő díj lenne az, ha Mirella oda meg vissza lenne a bámulattól ekkora tudás hallatán.

  Mirellát azonban nem nyűgözte le a magyar nyelvtudomány, de hát ez nem is lényeges, elvégre szünidő van.

  Kanóc nem is nagyon csipkedte magát most ilyen fölösleges dolgokkal, erejét Matóra tartogatta. Még nem tudja, mit akar tőle, azt sem, mit fog neki mondani, pedig nem ártana valami kész tervvel lerohanni a fiút. Olyan tervvel, amelytől nem foghat gyanút. Mert beavatásról szó sem lehet. Ezt Kanóc határozottan érezte.

  Úgy látszik, a mai nap pótolni akarta őt a tegnapiért. Ma határozottan mázlista volt. Már délelőtt elkezdődött, amikor is sikerült kibékülnie Mirellával, sőt! Folytatódott Mária néni dicshimnuszával és Ági kalapemelgetésével, s most… most Mato következik. Érezte, hogy sikerülnie kell. Valaminek sikerülnie kell, ami előreviheti célja felé. Mert hogy nem hagyja magát semmiféle akadálytól visszatántorítani, azt erősen elhatározta magában.

  Szerencséje volt. Matót éppen a halászkamrában találták. Egyedül!

  Mirella biztatóan megbökte hátulról a derekát, ami úgy csiklandozta, hogy majdnem felnyerített, de fékezte magát. A lány pedig óvatosan lemaradt. Hagyta Kanócot, hadd cselekedjék. Hátha neki sikerül az, ami egy édes testvérhúgnak soha.

  – Szervusz – óvatoskodott be félig az ajtón Kanóc.

  – Szervusz – hangzott a válasz.

  – Bejöhetek?

  – Gyere.

  – Nem zavarlak?

  – Nem zavarsz.

  Mato épp a csónakmotoron bütykölt valamit. Egyedül, az édesapja nélkül. Nyíltan, nem is titokban. Ez pedig azt jelenti – sajdult bele Kanócba –, hogy Mato hozzányúlhat a motorhoz. Ért hozzá. Hagyják, hogy rendben tartsa. Úgy látszik, tökéletes a bizalom. Pedig Mato alig egy évvel idősebb nála. Pontosan: egy évvel és két hónappal idősebb, mint azt Mirellától tudja.

  Kanóc csupán most döbbent rá arra, hogy Matót még nem látta játszani. Nem jött közéjük, hanem csupa felnőttes dolgokkal kötötte le magát. Reggel az apjának segített, napközben bütykölt vagy olvasott, este olykor szintén a felmenőjével ment el halászatra. Mintha ő is annyi idős lenne, mint Ági.

  Mi lehet az oka?

  Nem tudott rájönni. Született városi gyerek volt. Nem tudta, hogy a természetből élő emberek, akik nehéz munkával keresik kenyerüket, már korán befogják fiaikat segíteni. S a játékok, játszótársak hiánya is a felnőttes tevékenységek felé irányítja őket. Mato különben is tengerész akart lenni, készült a tengerésziskolai felvételire. Ha ezt elvégzi, matróz lesz, később, ha ereje, kitartása nem lohad, még hajóstiszt vagy akár kapitány is válhat belőle. S a tengerésziskolához erős, kitartó, fegyelmezett, tengert ismerő fiúkra van szükség. Olyanokra, mint a halászok fiai, akik már generációk óta küszködtek a hol terített asztallal, hol sovány megélhetéssel adózó tenger mellett.

  Kanóc közelebb ment Matóhoz, s érdeklődéssel nézte, mit csinál. Közben világosan kialakult benne, hogy Mato tapasztalataiból kellene valamit ellesni. Minél többet és minél hamarabb. De hogyan? Ehhez vagy sok idő kell, vagy az, hogy egyszer vele mehessen a tengerre. Pontosabban vele mehessenek. Mirellával együtt. Igen. Ezt kéne valahogy elérnie.

  A legegyszerűbb lenne azt mondani: „Nézd, Mato, szeretnénk veled hajókázni. Nem vinnél ki bennünket?” Persze, ez olyan gyerekes pitizés lenne. Kanóc pedig szeretné, ha Mato nem gyereknek, hanem magához hasonló érett fiatalembernek tartaná őt. A kapálással már letette nála névjegyét, nem szeretné elrontani a róla kialakult jó véleményt.

  – Segíthetek valamit? Amihez nem kell szakértelem. Mért sajnos nem értek hozzá – mondta őszintén és egyszerűen, s ebben nem volt semmi számítás.

  – Fogd meg ezt, add ide azt – hangzottak ezután Mato szűkszavú utasításai, s Kanóc boldogan engedelmeskedett. Mintha az a másik a bátyja lenne. Idősebb, tapasztaltabb bátyja, akitől van mit tanulni. Aki nem nevelési gyakorlóterepnek tekinti öccsét, mint Ági teszi, hanem hagyja vele együtt dolgozni.

  Mato pedig csavarozott, zsírozott, olajozott, s az igazat megvallva, kissé tetszett is neki a dolog. Mivel az emberi természet olyan, hogy nem elég, ha tud – szereti, ha ezt mások is látják és elismerik. Kanócnál hálásabb közönséget pedig nehéz lett volna találni. Hát még amikor azt is megengedte neki, hogy két csavart ő húzzon meg!

  Beletelt vagy egy óra is, mire befejezték. Mato elégedetten jelentette ki:

  – No, kész van. Apám meg lesz lepődve, ha meglátja.

  – Hát nincs itthon? – kérdezte Kanóc.

  – Bement a városba. A szomszéd faluból, a félkettes kis hajóval.

  – Ma haza sem jön? – kérdezte most már nem csupán puszta kíváncsiságból Kanóc.

  – Csak éjjelre.

  – Akkor ma ki sem próbáljátok a motort.

  – Voltaképpen ki kéne próbálnom.

  S most következett el az a pillanat, amikor Kanóc határozottan megérezte, hogy itt „lehet valamit keresni”. Csak ütni kéne egy kicsit a vasat. Persze óvatosan.

  – És mi akadálya, hogy kipróbáld? Ja persze, apád nélkül nem mehetsz ki a vízre.

  – Miért ne mehetnék? Nemegyszer voltam már. Csak elég nehéz a motort kicipelni a Kornathoz.

  – Ha egyedül nehéz, segítenék…

  És Matót az imént már legyezgetett hiúság lépre vitte.

  – Nem rossz ötlet – jelentette ki, s a hangsúlyból Kanóc már világosan érezte: nyert ügye van. – Segíthetsz. Legalább meglátod működés közben is, mire képes ez a kis motor. Hát versenyzésre nem, de olyan stabilan hajtja a Kornatot, hogy öröm nézni. És aránylag egész csendes. Nem ijeszti el a halakat. S ez nálunk nagyon fontos.

  – Ja, hát kiviszel engem is? – kérdezte Kanóc, akkora meglepetést színlelve, melyből csak úgy sugárzott a csodálat.

  – Persze hogy kiviszlek.

  – Kösz. Nagy vagy!

  Mato sem értette az újmódi kifejezéseket, s Kanóc ekkor elmagyarázta, hogy azt akarta kifejezni: Mato jó baráthoz méltóan viselkedik. S amikor a fiú elégedett arckifejezéssel nyugtázta Kanóc válaszát, ő bedobta az újabb horgot.

  – Mirellát is visszük? Biztos örülne neki.

  – Nem bánom.

  A nap még kerekebb lett, az ég kékebb, a tenger varázslatosabb, s tíz perc múlva mindhárman cipekedtek. Igaz, hogy addig Kanócnak még Ági ellenállását is le kellett győznie, de hirtelen rohammal bevette azt a várat is.

  – Ági, ugye jó dolog motorcsónakázni? – rontott rá.

  – Jó hát.

  – Tegnap te Erikkel egész nap élvezhetted.

  – Mire akarsz kilyukadni? – fogott ekkor gyanút nővére.

  – Mato kivinne egy kicsit a Kornattal. Persze csak ha elengedsz. De ha akarsz, te is velünk jöhetsz. Mirella is jön.

  Igaz ugyan, hogy nővérének meghívására nem volt felhatalmazva, de nagyon remélte, úgysem tart velük.

  – Hová mennétek? – puhult Ági.

  – Csak itt a közelben kerülnénk egyet. Mato tökéletesen ért a motorhoz. Szét is tudja szedni meg összerakni.

  – Akkor már értem, miért vagy te is olajos – jegyezte meg Ági, de hangjában megértő elnézés bujkált

  – Szóval?

  – Mehetsz.

  – És te?

  – Nekem elég volt tegnap – felelte. Mert mit is kezdene ő, a felnőtt, ott a gyerekek között?

  – Kösz! Rendes vagy! – mondta Kanóc. – Ha találok valami jó formájú kagylót, akkor a tied.

  S elfüstölt, mielőtt Ági meggondolhatta volna engedékenységét.

  Már csak az evezőket meg az üzemanyagkannát kellett berakniuk, amikor Kanóc mellékesen, mint akit csupán elméletileg érdekel a dolog, kikottyantotta:

  – Mondd, Mato, szigonyt nem viszünk?

  – Szigonyt? Minek?

  – Hát ha esetleg utunkba akad valami… Meg aztán tudod, éh még sosem láttam, hogyan halásznak szigonnyal. Nálunk nem szokás. Kíváncsi vagyok rá.

  – Jó, elvisszük a kis szigonyt.

  Kanóc máris ugrott, hogy megragadja a falhoz támasztott két szigony közül a kisebbiket, amelyiknek a nyele lehetett vagy három méter, s akkora fogai voltak, mint egy vasvillának, de Mato leintette:

  – Nem azt. A kis szigonyt.

  S valahonnan a hálók mögül előszedett egy alig másfél méteres kis pilinckát, ami nem is volt négyágú.

  Kanóc csalódottan vette tudomásul:

  – Ja, csak ezt?

  – Kis halra jobb, mint a nagy.

  – Miért, nagy hal nincs?

  – Ritka. Nagy szigonnyal pedig nem lehet kis halat fogni.

  – Te tudod! – felelt Kanóc, s igyekezett magát meggyőzni arról, hogy ez is óriási eredmény, amit elért, s az ember ne legyen telhetetlen.

  Különben se most kell elejteniük a nagy halat, most csupán a szemüket kell nyitva tartani, hogy kitapasztaljanak mindent, amit lehet.

  Volt mit nézegetnie. Hogyan kell a motort a helyére tenni, hogyan kell a csónak tatjához rögzíteni az anyáscsavarokkal, indítani, gyorsítani, lassítani, kormányozni…

  Kikanyarodtak a kikötőből, amelyben vagy harminc csónak állt, maguk mögött hagyták a világítólámpást, Kanóc mélyet szívott a „sós, tengeri levegőből”, s elégedett pillantást vetett az egyre távolodó partra. A halásztelep házai egyre kisebbek lettek, a mólón álló emberek babákká törpültek, csak hárman voltak a végtelen vízen, s a világ közepe a motor hajtotta halászladik: a Kornat. S mindennek tudója és értője a felelős hajóparancsnok: Mato, a leendő hajóskapitány.

  Kanócnál talán csak Mirella volt elégedettebb. Ritkán szokták őt kivinni csónakkal, Mato pedig még sohasem vitte. Pedig itt lenne a legfőbb ideje. Ha bátyját felveszik a tengerésziskolába, akkor neki kell majd apjával kijárnia a tengerre – ha ugyan engedik. De hátha! Elvégre egy lány is érhet annyit, mint egy fiú. Ő is meg tudja tanulni a fortélyát, s két év múlva ő is lesz olyan erős, mint most Mato.

  Attól azonban gondosan óvakodott, hogy ezt kijelentse, de gondolni rá igazán szabad. Az ember fejébe szerencsére nem lehet belelátni.

  Mato is boldog volt. Érezte erejét, biztonságát, s tudta, hogy most minden tőle függ: indulás, megállás, fordulás – ő határozza meg az irányt, a sebességet, a tempót, saját belátása szerint. Azok ketten önmaguktól legfeljebb az evezővel tudnának kepickélni, az viszont nagyon lassú és nehéz játék.

  A tenger sima volt. Ez itt a szigetvilág. Jugoszlávia tengerparti részén a körülbelül kétezer sziget közül itt található néhány. Kisebbek-nagyobbak. Part közeliek és néhány tíz kilométerre a parttól. A szigetek, a partok, öblök kicsit mindig lefogják a nyílt tengerre jellemző állandó hullámverést, s ez ilyenkor nyáron, szélcsendes időben csak amolyan játék tenger. Ezt a vizet biztonsággal járhatja a halászcsónak is, ha nem távolodik el túlságosan messzire a parttól. Motorral megközelíthető egyik szigetről a másik is s körbejárható mindegyik, ha a csónak gazdája úgy óhajtja.

  Mato eltávolodott a parttól vagy fél kilométernyire, aztán irányt változtatott, s a távolságot tartva, a sziget pártvonalával párhuzamosan haladt. Rajtuk kívül csak egy távoli vitorlás volt a vízen, s a kikötő meg a kemping környékén néhány lomha gumicsónak.

  Kanóc nagyon élvezte a dolgot. Igaz, hogy a Balatonon ült már motorcsónakban, s gyakran járt ki evezni a Városligeti-tóra, ez azonban egészen más. Mássá teszi maga a tudat is: ez itt már a tenger. Sokért nem adta volna, ha ő ülhet Mato helyén.

  Úgy látszik, a fiú megérezte gondolatait, mert odaszólt hozzá:

  – Akarod egy kicsit átvenni?

  De még mennyire hogy akarta!

  A sebesség állandó volt, a motorra nem volt gondja, csak a kormányzásra. A motoron volt egy rúd, a motor kiállt a csónak tatja mögött, valami vastengelyen lehetett jobbra-balra forgatni, aszerint fordult a csónak.

  – Arra vigyázz, ne fordítsd el hirtelen derékszögbe – magyarázta Mato.

  Kanóc pontosan végrehajtotta az utasításokat, s miközben fogta a kormányrudat, az járt a fejében, mit is szólnak majd a dologhoz odahaza a srácok.

  – Tudjátok, amikor a nyáron az Adrián a Kornat nevű motoros bárkát vezetgettem – kezdi majd, s szinte fel sem tűnt neki, hogy a csónak előlépett bárkává. Hiába, a képzelet nagy varázsló, főleg ha nekieresztik.

  – Te motoros bárkát vezettél? – kérdik majd hitetlenkedve, de az ilyen hitetlenkedések mögött mindig némi irigység lapul. Irigység amiatt, hogy a másik átélte, megtette, képes volt rá, mindegy, hogy mire, olyasvalamire, amit mindenki szívesen megtenne, ha módja lenne rá. S ezek a kissé hencegő mesélések arra is jók, hogy az ember, hallgatva az elbeszélőt, a helyébe képzelhesse magát, s átélhesse azt, amit szerencsésebb társa már átélt. Elvégre azért ember az ember, hogy tapasztalatait ne csak saját cselekedeteiből szedje össze, hanem másokéból is.

  Kanóc képzeletében alaposan kiszínezte, hogyan is adja majd elő ezt az élményt. Annyi szent, hogy a csónak bárka lesz, elvégre azt nem taglalja majd, mekkora bárka volt, s a néhány perces vezetés is dagadni kezdett, egészen addig, hogy: „Tudjátok, három napig hajókáztunk a szigetek között…”

  Aztán vagy hiszik, vagy nem – de hogy bámulnak, annyi bizonyos. Különben is: más is felnagyítja azt, ami vele történik. Főleg ha jó a beszélőkéje, és tud szövegelni.

  Kanóc gondolatait ekkor Mirella pillantása szakította meg. A lány sóváran nézte, amint Kanóc kormányozza a csónakot, de nem szólt. Pedig látszott rajta, alig várja, hogy ő is csinálhassa.

  S Kanóc, aki éppen az imént határozta el, hogy az osztályban ősztől kezdve Kapitánynak szólíttatja majd magát, komoly lelki válságba került.

  Nagyon szerette volna még fogni a kormányaidat, de Mirella tekintete mást mondott. Nem, nem parancsolt – kért. Szépen, csendesen, szelíden kérlelt: „Add ide nekem is egy kicsit!”

  S Kanóc megszólalt.

  – Odaadhatom neki? – kérdezte Matótól.

  – Már meguntad?

  – Hogy gondolod! Csak biztos ő is szeretné egy kicsit…

  – Átadhatod.

  És Mirella megérte azt a pillanatot, amire már évek óta vágyott. Ő vezetheti a Kornatot! Pedig nem is ő kérte. Mert amikor ő kérte, akkor elütötték azzal, hogy még kicsi, ráér. S íme, most…

  Kanóc rendes volt – állapította meg magában. Nagyon rendes. És Matóra sem lehet panasza. Pedig sokszor éreztette már vele, hogy ő a kisebb, s hogy ő lány.

  Vagy félóra hosszat felváltva kormányozták a csónakot, amikor Mato visszavette tőlük. A sziget egyik távolabbi öble felé irányította a Kornatot. Elhagyott, néptelen öblöcske volt, fürdőzők nem bolygatták vizét.

  Mato felgyorsított, az öböl közepe felé tartott, neki a partnak, majd leállította a motort, s a lendület segítségével némán siklottak be az öbölbe. A parttól néhány méternyire kidobta a horgonyt. Voltaképpen csak háromágú vasmacska volt, de megakadt a fenékben, s helyben tartotta a csónakot.

  A Kornat alig észrevehetően ringatódzott.

  Az öböl hasonlatos volt a Sün-öbölhöz, csak nem védte kőfal a tenger felől. A víz, a hullámok és a halak akadálytalanul hatoltak belé.

  És Mato kezébe vette a szigonyt. A végén ugyan volt egy piciny vaskarika, úgyhogy zsineg segítségével a csónakhoz lehetett volna erősíteni, de Mato nem rakott rá zsineget, csak egy kis úszóhólyagot. Ha netán kicsúszna a kezéből, ki tudják halászni a vízből.

  Csendet intett nekik, kezébe vette a szigonyt, s felállt. Terpeszben állt, mint a mozgó autóbuszon szokás, amikor éppen nem kapaszkodik az ember. Jó, szilárd állást választott, hogy a lendület ki ne röpíthesse a csónakból.

  Leste a vizet, amelyben kis halakból álló rajok úszkáltak.

  A víz egész sekély volt, nem lehetett több másfél-két méteresnél, s szinte minden egyes homokszemet meg lehetett különböztetni egymástól, lenn a fenéken.

  Jött egy nagyobbacska hal. Lassan, kényelmesen, mit sem sejtve. Mato kezében meglendült a szigony. Amikor a hegye vizet ért, a hal megneszelte a veszélyt. Csapni készült a farkával, hogy arrébb inaljon, de már késő volt. A szigony hegye hátba kapta.

  Mato kiemelte, s megmutatta, hogyan kell a halat a szigony szakálláról leakasztani. Aztán a csónak fenekébe dobta a zsákmányt. A hal még élt. Kínlódva ugrált. Mato a szigony nyelével fejbe csapta, hogy ne kínlódjék.

  Aztán ismét felállt, s mutatta, magyarázta nekik a helyes fogást és a mozdulatot.

  Kanóc bosszankodott, amiért otthon hagyta a fényképezőgépét. Pedig van neki egy saját, külön bejáratú Szmenája, amivel megörökítheti élete nagy eseményeit. S akkor tessék! Itt van az egyik legnagyobb élmény, amikor áll a csónakban, Mato a kezébe adja a szigonyt, hogy próbálja ki ő is. És ilyenkor nincs itt a fényképezőgép! Bár ennek nem csupán hátránya van, hanem előnye is.

  Egy jól sikerült fotó ugyanis pontosan mutatná, hogy a „bárka” nem is bárka, hanem csónak, s ha az ember megszigonyoz mondjuk egy félkilós halat, azt fénykép birtokában igazán nem lehet legalább kétkilóssá növelni. Ebből viszont nyilvánvaló, hogy a civilizáció technikai eszközeinek megvan az előnyük is, hátrányuk is.

  Kanóc azonban ezúttal nem ért rá ezen sokáig töprengeni, hiszen cselekednie kellett. Mégpedig ügyesen, mert ahogy eddig látta, a célpontok, vagyis az úszkáló halak nem éppen cápa méretűek.

  Ott jön egy arasznyi… Látja, hogy Mato biccent a fejével, megfeszíti a karját, s ahogy Matótól látta, döf.

  Mellé!

  Bosszús. De látja, hogy nem nevetik ki érte.

  Mato ekkor elmagyarázza – amit pedig már ő is olvasott –, hogy az átlátszó víz is torzít valamit. Ezt figyelembe kell venni a távolság és a nagyság becslésénél.

  A második halat is elhibázta.

  A harmadikat éppen hogy sikerült eltalálnia. Igaz, nem a háta közepén vagy az oldalán, hanem majdnem a farkúszójánál.

  Kicsiny, alig harmincdekás hal lehetett, méreten aluli. De hal volt. A szigony pedig szigony, s Kanóc saját kezűleg cselekedte azt, amit cselekedett.

  A hallal pontosan úgy bánt el, ahogy az imént Matótól látta.

  És anélkül, hogy a csónakparancsnok engedélyét kérte volna, a szigonyt máris továbbadta Mirellának.

  A lánynak, miközben állt, és a szigonyt tartotta, megremegett a keze. Pedig igazán nem volt reszketős fajta, de mégis, most, hogy régóta óhajtott vágyának teljesedése előtt állt, és szigonyt kapott a kezébe, hirtelen eszébe jutott az összes eddigi visszautasítás s az elhallgatott, magába fojtott kérés.

  Háromszor is tévesztett.

  Mato már türelmetlen lett, s valami olyasmit motyogott, hogy „mégsem való lány kezébe”, amikor negyedszerre sikerült Mirellának is. S vagy öt centivel hosszabb halat ejtett zsákmányul, mint Matóé volt.

  Kanóc és Mirella még sokáig folytatták volna, de Mato már csak egy-egy újabb próbálkozást engedélyezett. Kanócnak sikerült, Mirellának nem.

  A halak viszont – mintha csak elmondanák egymásnak a rájuk leselkedő veszélyt – hirtelen eltűntek.

  S a Kornat ismét elindult. Mato visszakanyarodott, s nagy ívben még messzebb vitte be a csónakot a parttól, mint az imént. A Cápa-sziget meg a Névtelen-sziget magasságában hajóztak.

  – Oda megyünk? – kérdezte izgatottan Kanóc.

  – Hova?

  – Arra a szigetre – mutat a fiú a Cápa-sziget felé.

  – Nem. Oda nem megyünk – hűtötte le válaszával majd magyarázatul hozzáfűzte: – Ott még lehet néha szigonyozni nagyobb sügért is. S fölöslegesen nem zavarjuk őket.

  És túloldala felől – vagy kétszáz méternyire megkerülte a szigetet, amelynek átmérője sem lehetett több száz-százötven méternél. Kis, kúp alakú sziklacsúcs emelkedett a közepén, alacsony bokrok borították, egy-két csenevész fügefa állt rajta. Állatnak nyoma sem látszott. Lehet ugyan, hogy egér vagy béka vagy gyík lakja, de azok ilyen távolságból nem látszanak szabad szemmel. S Kanóc mélyen fájlalta, hogy nem hozta magával színházi látcsövét, amely érkezése óta pihen egyhuzamban a bőröndje fenekén. Elhatározta, hogy előszedi, ki tudja, mikor veszi hasznát. Most például határozottan jól jönne.

  A Cápa-sziget elmaradt mögöttük, s tőle alig háromszáz méternyire feltűnt a Névtelen-sziget.

  Ez alig pár méternyire emelkedett ki a tengerből, alacsony dombnak tűnt az egész, melynek déli partján, az északi szelektől némileg védve, kicsiny, fehér ház állott.

  A ház mellett tarka, vizsla formájú kutya bámészkodott, aztán egyszerre csak ugatni kezdte a csónakot.

  Az ugatásra kilépett a házból a gazdája:

  A Félkezű.

  Intett nekik. Visszaintettek. Ismét intett. Láthatólag invitálta őket, kössenek ki.

  Alig szobányi öböl volt a ház előtt, ott állt az öreg csónakja. Kis, saját kezűleg összehordott kőpad védte a hullámverések idején, s alig kétméteres részen lehetett bejutni. Mato ügyesen kikötött. Kiszálltak.

  A kutya, amelyről kiderült, hogy ki tudja, miért, de a Mirijam névre hallgat, gyanakodva szimatolta őket végig, de miután semmi ártó szándékot nem tapasztalt, barátságosan csóválni kezdte a farkát.

  A Félkezű szapora horvát beszéddel fordult Matóékhoz. Mirella csendesen tolmácsolt Kanócnak.

  – Levelet akar elküldeni, csakhogy a héten nem jön be a faluba, arra kér, mi adjuk fel – magyarázta, s valóban előkerült a levél. Mato pedig egy régi újságba csomagolva, betette a legbiztosabb helyre, a szerszámosládába.

  A Félkezű akkor leültette őket a ház elé a padra. Kanóc ugyan szívesen megnézte volna a szigetet is, amely nagyon is különbözött a Cápa-szigettől. Itt sokkal több volt a termőföld, gyümölcsfákat lehetett látni meg veteményeskertet. S amikor az öreg bement a házba, hogy pár szem körtét hozzon ki egy fatálban eléjük, Kanóc az ajtó nyílásán keresztül látta, hogy Branko bácsi halászkamrája kismiska az öregéhez képest.

  A Félkezű azonban nem hívta be őket. A körte viszont ízlett. Mirelláék ékesen dicsérgették is a gazdának, Kanóc pedig közben az öreget figyelte.

  „Hol veszítette el a kezét? Miért nem ereszt be a házába?”

  S szilárdan hitte, hogy itt valami rejtély lapul meg. Érdekes lenne kideríteni, de ehhez legalábbis beszélnie kéne a nyelvet.

  Az öreg barátságosan elköszönt tőlük, s a Kornat a hazai kikötő felé vette útját.

  Lement a nap, s pontosan napszálltakor, amikor még teljesen világos volt, felvillant a kikötői lámpa fénye. Négy másodpercig égett, ötre elaludt. Pedig még enélkül is vígan be lehetett találni a kikötőbe.

  Alig szürkült még, amikor kiszálltak.

  Leszerelték a csónakot: a motort, a szigonyt, az üzemanyagkannát bevitték a tárolóba, s kicsiny szákban vitték a zsákmányt, a négy halacskát. Nem voltak kiállítási példányok, a mólón sorakozó alkonyi kapást leső horgászok mégis irigy tekintettel gusztálgatták a négy halacskát. Sovány levesre elegendő az is, ha nincs több.

  Kanóc fitymálva nézte a pecásokat.

  „Mekkorát fogtok ti nézni – gondolta –, amikor megjelenünk majd a nagy hallal! A cápával!”

  Óvatosan megbökte könyökével Mirellát.

  Lehet, hogy a lány is éppen erre gondolt, mert nagyon egyszerre villant fel a tekintetük.