NEGYEDIK FEJEZET

Ez a nap is jól kezdődik! – Bolt a pálmafa alatt – Mirelláék titka – Ketten a Sün-öbölben – A nagy elhatározás

A hajnal besettenkedett a zsalugáteres ablakon, s egy szemtelen fénycsík éppen ott állt meg Kanóc orrán. Az orr nyugodt szuszogással nyugtázta az édes hajnali álmot. Egy korán kelő légy azonban napozódombnak nézhette, élvezettel rátelepedett, s elkezdte a lábát köszörülni. Erre a domb hirtelen megrándult alatta, egy kéz emelkedett, önkéntelenül odakapott, s megvakarta a légy iménti helyét. Mocorgás, morgás, aztán két félig nyitott szempilla hunyorgott bele a fénybe. Kanóc felébredt. Pár pillanatig kábán feküdt, amíg rájött, mi újság, aztán hirtelen felült, körülnézett.

  Nővére nem volt az ágyában. Ott ült szegény, bikiniben egy széken az ablak előtt, s imbolyogva bóbiskolt. Alighanem az egész éjjelt ott tölthette álmatlanul, csak nemrég nyomhatta el a fáradtság.

  A fiú határozottan megsajnálta. Legszívesebben betakarta volna, párnát támasztott volna a hátához, hogy biztonságosan nekidőlhessen, de ettől mentsen meg most minden teremtett lelket a magyarok Istene. Ági fájdalom ébresztette haragjában minden bizonnyal fúriaként viselkedne. Jobb is lesz eltűnni a közeléből.

  Kanóc a tőle telhető legnagyobb csendben sortot, garbót, tornacipőt húzott. Igaz, hogy a zokniját nem találta, de kicsire igazán nem adunk. Nyomás egy kis hajnali terepszemlére!

  A tenger sima volt, moccanatlan és fenékig átlátszó. Kicsiny halak gyülekeztek a terméskő gát mellé a napsütésbe, s egész falkában rezegtették farkuszonyukat, mintha csak a pirkadatnak integetnének.

  A nyílt víz felől lassú csapásokkal húzott be a móló mellé egy lomha halászbárka, lánca csikorogva vágta szét a csendet, amikor kikötötték.

  A halásztelep lassan ébredezni kezdett. Zsalugáterek nyíltak, s egy-egy asszony, gyerek indult el bevásárlószatyorral az öböl túloldalán levő pálmafa felé. Kanóc lassan, nézgelődve őgyelgett utánuk.

  „Érdekes – gondolta –, itt a házaknak nincs kerítésük.”

  Kertjük sem volt, csak itt-ott egy-egy tamariszkusz- vagy leanderbokor, meg ott túlnan egy poros rozmaringsövény. Voltaképpen utca sem volt, szabadon lehetett csalinkázni a házak között. Egy-egy ajtó előtt a kikövezett részen asztal állt, székek, másutt meg két ház közé feszített köteleken száradtak az este kimosott ruhák.

  Éppen egy kötélen lógó, denevérszárnyú, narancssárga kötényt került ki, amikor hátulról hirtelen befogták a szemét. Megtapogatta a két kezet, megfogta őket, hogy lefejtse magáról, amikor csengő nevetés hangzott fel a háta mögött.

  – Mirella…

  A lány piros ruhában, bugyborékoló hajnali jókedvvel állt mögötte. Hosszú, fekete haját is piros szalag kötötte össze hátul, a nyaka magasságában, onnantól lefelé úgy lefegett, mint valami lófarok.

  – Mit álmodtál? – kérdezte nevetve a lány. – Mert úgy mondják, teljesül.

  – Nem is tudom. Mintha valami szigonyt láttam volna.

  – Nagy szigony volt?

  – Nagy.

  – Hány ágú?

  – Nem figyeltem. De azt hiszem, négyágú.

  – Ó, az nagy halat jelent! Nagyon nagy halat.

  – Ez komoly?

  – Ugyan. Csak mondják. Én is álmodtam már négyágú szigonnyal, aztán sehol semmi. Hátha neked nagyobb szerencséd lesz. Te fiú vagy!

  Olyan mulatságosán sóhajtotta, azt, hogy „te fiú vagy”, hogy mosolyogni kellett rajta.

  – Kinevetsz? – komorult el a lány.

  – Ugyan. Csak…

  – Csak?

  – Eszembe jutott, milyen jó, hogy te meg nem vagy fiú – bukott ki Kanócból oly hirtelen a válasz, hogy maga is meglepődött rajta.

  Mirella elpirult, és nem kérdezősködött tovább. Mentek egymás mellett, és a földet nézték.

  – Hová indultál? – kérdezte végül a lány.

  A fiú megvonta a vállát.

  – Sétálni. Csak úgy. És te?

  – A boltba. Segíteni apámnak. Sok a kempingező, mind vásárolni akar.

  – Veled mehetek?

  – Igen, de siessünk: ilyenkor hozzák a tejet. Az az én dolgom.

  – Segíthetek?

  – Mit? Hiszen még beszélni sem tudsz – felelte a lány.

  – Majd meglátjuk.

  – Gyere, siessünk!

  A bolt nem volt igazi bolt, csupán egy kis helyiség, egy pulttal, néhány polccal. Rajtuk száraztészták, liszt, cukor, só, konzervek, fűszerek, ital. Csupa olyan áru, ami nem romlandó. A kenyér, a zsemle meg a tej még nem érkezett meg, pedig a bolt előtt már sorba álltak az emberek. Sortban, fürdőruhában, kosárral, szatyorral, hátizsákkal. Még alig volt hat óra, de a nap már úgy sütött, hogy némelyek, akik nem hoztak magukkal szalmakalapjukat, újságpapírból készítettek maguknak csákót.

  A szállítóbárka éppen akkor érkezett. Pöfögve állt be a pálmafa közelében egy stéghez, s elkezdték kirakni a kenyeret, a zsemlét, a tejterméket. A behordásban mindenki segített.

  A tejet a pálmafa alá húzott fehér asztalról Mirella árusította.

  – Gyere, fogd – szólt Kanócnak.

  Odakészítették a rekeszeket, amelyekben érdekes, piramis alakú zacskókban volt a tej. Ez sokkal tovább frissen tartja a tartalmát, mint ameddig a mi zacskós tejünk friss marad. Ezt már tapasztalatból tudta a fiú; de hiszen kell is az itt, ahol jóval melegebb az időjárás, mint Budapesten.

  Igaz, hogy Kanóc nem ismerte a nyelvet, de pillanatok alatt hasznossá tudta tenni magát.

  A vevők Mirellának mondták meg, hány zacskóval kérnek, a lány odaszólt magyarul Kanócnak, ő kiadta a tejet, a lány bevasalta az árát, és máris jöhetett az újabb vásárló. Gyorsan fogyott előttük a sor. Pedig volt sátrazó, aki tíz-húsz zacskóval is vitt, hogy víz helyett is azt igyák. A ciszternavíz ugyanis nem oltja igazán a szomját annak, aki másféléhez szokott.

  Alig telt el fél óra, a tejesrekeszek kiürültek. Aki vásárolni akart, annak igyekeznie kellett, mert több tejet nem hoztak, és a bolt is csak reggel nyolcig tartott nyitva.

  Mirella lemosta a pultot, aztán rámosolygott a fiúra.

  – Ügyes voltál. Köszönöm.

  Kanócnak ettől a dicsérettől kaparászni kezdett valami ott belül. Váltig szerénykedett, hogy: „Ugyan… szóra sem érdemes…” – de ezt a dicséretet nem adta volna oda Boglyas tollaslabdaütőjéért, pedig azért már ígért annak idején négy aranyhörcsögöt is.

  Munka végeztével kiderült, hogy mindkettőjüket himbálja az éhség. Kanóc viszont arra is rájött, hogy Ági helyett neki kell ellátnia az élelmiszer-beszerzést, ha enni is akarnak. Pillanatok alatt megegyezett Branko bácsival, s hitelbe vásárolt egy vajat, három üveg ribizlilekvárt, két csomag kekszet, egy tubus mézet, fél vekni kenyeret, sőt még tej is jutott neki a félretettből.

  Kosara nem lévén, egy kartondobozban cipelte haza zsákmányát.

  Mirella teli szatyorral lépegetett mellette, s elmagyarázgatta, melyik házban ki lakik, mit kell tudni róla. Mire hazaértek, Kanóc úgy érezte, mintha már legalább egy hónapja élne itt.

  Nővére a bevásárlásért olyan dicsérettel fogadta, hogy akár nagyságos úrnak érezhette volna magát tőle, ha nem lett volna annyira őszintén boldog.

  Ez a reggel, Mirella, az árusítás, az út visszafelé… nos, ez a nap határozottan jól kezdődik! Jöhet a folytatás!

  A folytatás sem ígérkezett rossznak. Ági megegyezett Mária nénivel, hogy ellátja őket, így már a reggelit is a közös családi asztalnál költötték el. Kanóc ismét Mirella mellett ülhetett, s versenyt ettek. Reggeli után pedig Ági nagy kegyesen kiadta az engedélyt: „Ahová Mirella megy, oda te is vele mehetsz… feltéve, ha elvisz…”

  Mivel Kanóc kérni sem tudott volna mást, így olyan elégedettség szállta meg, hogy még a napi rágógumiadagját is majdnem elfelejtette kicsempészni az ágybetét alól. Aztán dupla adagot vett elő, bár nem volt róla meggyőződve, hogy Mirella is szereti a rágógumit.

  A reggeli mosogatás után a kislány odaszólt neki:

  – Fürdőruhát vegyél, rá egy farmert meg valami inget is. A búvárfelszerelésedet is magaddal hozhatod. Elviszlek a Sün-öbölbe.

  Ez a „Sün-öböl” tüstént felbirizgálta a Kanóc fantáziáját. Jól hangzott. Kicsit rejtélyes volt, kicsit kalózos: titokzatos térképek érzetét idézte, meg valahogy olyan elásottkincs-szaga is volt.

  – Ebédre hazagyertek – szólt utánuk Mária néni, amikor elindultak.

  A falu lassan elmaradt alattuk. A házak zsugorodni kezdtek, a két gyerek meg csak kapaszkodott felfelé a piszkosfehér mészkősziklákon, mélyeknek vájataiban alig akadt egy kis föld. Sárgát virágzó sziklanövények pihegtek a repedésekben, néhol egy-egy csenevész bokor nyújtóztatta leveleit a napsütésben. A kövek egyre melegebbek lettek, útnak, ösvénynek nyoma sem volt.

  – Hol van az a Sün-öböl? – kérdezte kissé türelmetlenül Kanóc. – Csak nem a hegytetőn?

  – Azon is túl – nyugtatta meg Mirella.

  – Soká érünk oda?

  – Mi az, elfáradtál? – méregette a lány a fiút, aki erre igyekezett olyan erősnek látszani, mint Kinizsi Pál, amikor éppen a fogai között tartott török vitézzel ropta a csűrdöngölőt. Úgy látszik, mégsem győzte meg egészen Mirellát kiváló erőállapotáról, mert a lány abbahagyta a kapaszkodást, és leült egy lapos kőre.

  – Pihenjünk egy kicsit.

  – Ó, én bírom!

  – Látom. De azért csak pihenjünk.

  – Miattam fölösleges.

  – Én viszont elfáradtam.

  – Az más – tárta szét kezét lovagiasan Kanóc, s lerogyott egy másik kőlapra. Egy pillanat múlva úgy érezte, mintha kályhán ülne. Izgett-mozgott egy kicsit, óvatosan Mirella felé pislogott, majd amikor látta, hogy a lány türelmesen ül, hősies elszántság szállta meg, s maradt. „Legfeljebb odaégek egy kicsit” – gondolta, s emlegetni kezdte magában a Sün-öblöt, amely nem tud olyan szép és kívánatos lenni, hogy megérje ezt a kegyetlen kapaszkodót.

  Mirella úgy tett, mintha a tájat nézegetné. A hegyeket, alant a falut s a végtelen tengert, de közben a szeme sarkából Kanócot figyelte. Bírja-e az utat? Elfogy-e a türelme? Mert ha nem bírja vagy kifakad, akkor menten visszafordulnak. S akkor már Kanóc nem is több előtte, mint akármelyik közönséges nyári, pancsikoló gyerek.

  A lány szemében ugyanis a Sün-öböl volt a nagy erőfeszítések árán elérhető gyönyörűség földje.

  Két évvel ezelőtt fedezték fel bátyjával, Matóval, amikor egyszer a hegyen csatangoltak. A hegy lábánál, ahol a sziklákat ostromolják a hullámok, egy kis beszögellést pillantottak meg. Egy beszögellést, melyet szirtek védtek a hullámok ostromától, s amelynek vagy háromszobányi kis lapálya is volt, ahová a hegyekből alácsordogáló őszi esők összehordtak némi földet, s ahol a tűző naptól védve, szokatlanul buján hajtott a természet. Madárvetette fügefák érlelték termésüket, embermagasságúra nőtt a rozmaring, a babérbokrok vetettek árnyékot a zöldellő fűre. A sziklahasadékokban lila veronikák nyíltak, s följebb egy repedésben öreg olajfa tárta ki a napnak virágait.

  Mirelláék a felfedezők örömével ereszkedtek alá az úttalan kapaszkodókon, hogy odalent megkapják mindazt, amit csak Dubrovnik telepített, patinás kertjei adhatnak meg, de nem az ő kopár, sziklás földjük.

  A falusi udvar nagyságú öböl a tenger felől teljesen zárt volt, valamilyen alagúton kaphatta vizét, s a csendes vízben halakat, rákokat és rengeteg tengeri sünt láttak. Ezért nevezték el Sün-öbölnek. A tenger felől nem lehetett megközelíteni, csak a magasból, hegyet mászva, sziklán kapaszkodva. Nem is vetődött arra turista soha. Mirella és Mato pedig nem árulták el a titkot senkinek, csak akit barátjuknak tekintettek, azt hívták meg ide.

  Ám aki nem bírta az utat, vagy visszarettent, az nem is lehet igazi barát. Hogy is lehetne jóban-rosszban számítani az olyanra, aki lusta vagy megretten? Az ilyen nem érdemli meg a Sün-öblöt, s nem érdemli meg a barátságot sem…

  Kanóc nem sejtette még, milyen kitüntetés érte, és milyen próbatételnek vetették alá azzal, hogy Mirella meghívta magával. S azt sem sejthette, hogy sokszor egy-egy szón, mozdulaton, fintoron múlhat egy barátság, sőt egy egész életre kiható élmény.

  Keze fejével törölgette a homlokán gyöngyöző verítéket, s a lehetőség szerint egykedvűen nézegette a tenger végtelen kékségét, amelyet csak egy-egy kicsiny sziget pöttyözött.

  Hallgattak. Aztán Kanóc felállt.

  – Mehetünk, ha te is úgy gondolod.

  – Gyerünk! – pattant fel a lény.

  Ismét nekiindult.

  Alig százméternyire fölöttük volt a hegygerinc. Gömbölyűen, púposán koronázta a hegyet, nem voltak csúcsai, csak kisebb kiszögellései.

  Pár perc múlva fölértek.

  Ekkor Mirella ünnepélyesen fordult Kanóchoz.

  – Most, mielőtt elindulnánk a Sün-öbölhöz, fogadalmat kell tenned.

  – Fogadalmat?

  – Azt. Mondd utánam!

  – Mondom.

  – Fogadom…

  – Fogadom… – bicsaklott meg kissé Kanóc hangja, mert ez az egész, itt a sziklás hegygerincen, alant mindenfelé a tengerrel, valahogy olyan szokatlan, olyan titokzatos volt.

  – …hogy a Sün-öböl titkát…

  – …hogy a Sün-öböl titkát…

  – …és a hozzá vezető utat…

  – …és a hozzá vezető utat…

  – …soha senkinek el nem árulom…

  – …soha senkinek el nem árulom…

  – …s arról, amit ott látok, nem is fecsegek.

  – …s arról, amit ott látok, nem is fecsegek.

  – Kész. Kezet rá! – mondta Mirella, s a kapaszkodástól szürke kis kéz kinyúlt Kanóc felé.

  Kanóc lassan nyújtotta a magáét, aztán keményen, férfiasan megszorította a lány kezét. Hosszan fogták egymás kezét, s erősen, mint ahogy a törpe ciprusok kapaszkodnak meg a sziklák hasadékaiban.

  – Jól van, indulhatunk – bólintott a lány. – Mindig csak utánam gyere, de ne közvetlen a nyomomban, hanem öt lépéssel lemaradva. És vigyázz, ne inogjon a kő, amelyre lépsz, vagy amibe kapaszkodsz. A búvárfelszerelésedet meg rakd be az inged alá, hogy mindkét kezed szabad legyen.

  Elindultak. Meredek volt az ereszkedő, teli kőgörgeteggel. Mirella, aki jól ismerte az utat, lábával megmozgatta maga előtt a kilazult köveket, s azok nagyokat pattanva gördültek alá a mélybe.

  Alig pár lépést mehettek, amikor Mirella lemutatott.

  – Oda nézz! Az az! Az a Sün-öböl!

  Kanóc lenézett. A kopár sziklák között kis zöld völgyfenék hívogatott, s egy csendesen tükröző, kicsiny tavacska, melyet barna sziklapad védett a tenger feltámadó hullámaitól. De korántsem érezte azt az áhítatot, amit a lánynak jelentett a Sün-öböl megpillantása.

  Beletelt vagy tíz percbe, amíg leértek.

  – Ez az! – mondta Mirella kissé meghatottan, s körülmutatott birodalmán.

  Csend volt. A hullámok robaja kívül rekedt a kőpadon, amely a tenger felől tökéletesen takarta az öblöt, ami inkább egy tó, egy kedves kis tó benyomását keltette. Asztal nagyságú sziklapadok nyúltak a vízig, s lépcső gyanánt folytatódtak az átlátszó tengerben, amelynek mélysége nem lehetett több öt-hat méternél.

  S Kanóc, aki már járt szüleivel a Tátrában, látott harsogó hegyi patakokat, ismerte a fenyvesek hűvösét s a Bakony erdeinek árnyékos csendjét, a Bükk-fennsík hűvös némaságát, most, itt az öböl mellett kezdte csak megérteni Mirella áhítatát és csodálatát, amit neki, a tűző naphoz és a szürkésfehér sziklákhoz szokott embernek, e másféle, szinte paradicsominak tűnő táj jelent. S most kezdte igazán érezni, mit jelent az, hogy Mirella beavatta őt a titkába.

  – Kösz, Mirella – mondta csöndesen, mert ehhez a környezethez valahogy a csönd illett.

  Vannak helyek, amelyekből árad a nyugalom, ahol az ember pihenni vágyik, csak a gondolat mocorog, de az is csak lassacskán, hogy ne zavarjon. A Sün-öböl ilyen hely volt.

  Itt megszűnt a külvilág; Ági, a falu, anyu és apu is oly távolinak tűnik, csak a csend van, a pillanat, a gyík, amelyik ott arrébb sütkérezik, s a kék színű, kicsiny lepkék, amelyek a sziklahasadékok virágai fölött lebegnek. És Mirella, aki máris lerúgta magáról a farmert, blúzát egy babérbokorra akasztotta, ott áll fürdőruhában, és éppen most gyömöszöli hosszú, fekete haját a piros fürdősapka alá. Kanóc szeretne odaállni melléje és segíteni neki, közben titkon megsimogatni a haját, de nem mozdul, nem szól, csak hallgat, és nézi, amint a lány beleereszkedik a legfelső sziklapad térdig érő vizébe, s locsolja magára, hogy kissé lehűljön, s a vízgyöngyök kicsiny patakokká állva csordogálnak alá barnára sült testén.

  – Mi az? Te nem jössz? – kérdi, s Kanóc erre felocsúdik.

  Lerúgja nadrágját, leszórja ingét, s máris ott áll fecskében a lány mellett. Mirella ráfröccsent kéttenyérnyi vizet, aztán beleveti magát az öböl vizébe. Kanóc utána. Rúgkapálnak, kergetőznek, fogócskáznak, forr, sistereg a víz, ijedten menekülnek a halak, csak a tengeri sünök kapaszkodnak egykedvűen a fenék szikláiba, ugyanúgy, mint reggel, s mint később, negyed óra múlva, amikor a két gyerek lihegve, elfáradva fekszik ki szárítkozni az egyik sziklaasztalra.

  Csend. Napsütés. Aztán egy sirály húzott el fölöttük, kíváncsian letekintve, kik zavarják a nyugalom e parányi birodalmát. A sirály röpülése Kanócot is mozgásra késztette. Keresni kezdte a rágógumit. Ott volt mind a kettő a zsebében.

  – Mirella…

  – Tess…

  – Szereted a rágógumit?

  – Ühüm…

  – Hoztam. Tessék. De egy szót se róla Áginak, mert az a fixa ideája, hogy a rágógumitól becsavarodok. Pedig csak segít gondolkozni,

  – Én szeretem – mondta a lány, s mindketten fölültek. Fogaik szakadatlan egyhangúsággal őrölték a mentolos gumit, érezték erős, hűs ízét.

  Kanócban pedig lejátszódott a tegnap, az este, Branko bácsi halászkamrája libbent hirtelen a szeme elé. S egyre vágyóbban alakult ki benne az elhatározás. Szigony. Csónak. Nagy hal… nagyon nagy hal, amit egyedül kell elejteni… Dehogyis egyedül! Ketten. Mirellával… Igen… Mirellát nem hagyhatja ki belőle. Nem, őt semmi esetre sem hagyhatja ki… Mi lenne, ha ők ketten…? Igen, ketten… ó, az óriási dolog lenne! És képzeletét máris betöltötte a kép.

  Mirellával ketten ülnek a csónakban, nehezen húzzák az evezőket, s a csónak után kötve… igen, ott háznak egy nagy halat… a parton embertömeg, ott van mindenki… az egész falu, a kempingezők… ott áll Ági, Mária néni, Mato, Branko bácsi, s legelöl ott áll anyu. Meglepetten nézi, amint kikötnek, és csigával meg csörlővel kezdik kiemelni az óriás halat. Anyu meglepetten felsikolt:

  – Kanóc! Kicsi fiam! Mi ez?!

  Ő pedig flegmán csak úgy megjegyzi:

  – Ez, anyu? Ó, semmi, csak egy cápa…

  Anyu sopánkodik:

  – Milyen borzalmas fogai vannak!

  De ő rettenthetetlenül lehűti:

  – Fogai? Hát az akad neki egypár darab, merthogy ez egy emberevő cápa. Majd kifőzöm a koponyáját, és elviszem az iskolai szertárnak. De mondd csak, anyu…

  – Tessék, kisfiam.

  – Milyen lehet a cápahúsból készült halászlé?

  – Nem tudom.

  – Úgy ennék… Főznél belőle?

  – De hiszen ez egy döglött cápa…

  – Persze hogy döglött. Én szigonyoztam le – felelné fitymálva.

  Anyu elolvadna a csodálattól:

  – Te?! Hát ezt nem hittem volna! Te hős nagyfiam!

  És akkor Branko bácsi odalépne, és átadná neki a nagyobbik szigonyát, és hosszasan áradozna horvátul, esetleg olaszul, amiből ő csak annyit értene, hogy: Bravó!… Bravó!… Bravó! – de tökéletesen elég, ha ennyit ért belőle az ember.

  Aztán amikor az iskolában megjelenne, és a cápa kifőzött koponyáját négy rakodómunkás cipelné utána, akkor Pamacs tanár úr, az oszifő összecsapná a két kezét, s csak ennyit nyögdécselne: „Édes fiam… te… te… te… ezt igazán az iskolai szertárnak hoztad?”

  És előkerülne a diri is, összegyűjtené az egész iskolát az udvarra, mint évzárókor szokták, őt felhívná maga mellé a dobogóra, hosszasan rázná a kezét, s csak annyit tudna rebegni: „Köszönöm… az egész iskola nevében, nagyon-nagyon köszönöm!” – és a srácok éljeneznének, és helikopterek húznának el az udvar fölött, léggömböket szórnának ki, és a léggömbökből az égen ez a felirat állna össze: ÉLJEN KANÓC! Ő pedig csak szerényen hajlongana a nagy arénázásban, s a nagy emberek hűvös nyugalmával csak annyit mondana: „Semmiség az egész… semmiség… és különben is… ez csak a kezdet…”

  – Min gondolkozol? – hallotta valahonnan a távolból Mirella hangját.

  A kép szertefoszlott.

  – Én?

  – Te. Még mosolyogtál is közben.

  – Ja, néha szoktam. Amikor fontos dolgok járnak az eszemben.

  – Szoktak?

  – De még mennyire!

  És észrevette, hogy a lány kíváncsisággal teli bámulattal tekint rá, miközben karhosszúságúra nyújtja ki a szájából a rágógumit. Aztán gondosan visszaszedte a szájába, és komolyan kérdezte:

  – Tényleg. Mire gondoltál?

  Kanócon végigszáguldottak a gondolatok. Megmondja? Ne? És ha a lány kineveti? Ó, nem! Mirella nem olyan. És különben is, ha elárulta a titkát… meg amúgy is a nagy hőstettet Mirellával együtt akarja végrehajtani. Mert Mirellánál jobb társat nem tud hozzá. Még Boglyas se lenne alkalmasabb. Pedig vele már két éve egy padban ülnek, és mindent elmondanak egymásnak. De Boglyas csak kiröhögné. Meg Boglyas evezni sem tud. Tengert sem látott még, s azt sem tudja, milyen egy igazi szigony. Ha valakivel együtt, akkor az csak Mirella lehet.

  – Hogy mire? – nézett a lányra. – Hosszú…

  – Titok?

  – Előtted? Ugyan!

  És csöndesen, komolyan, mint ahogy a felnőttek szokták a nagy elhatározások előtt, csak ennyit mondott:

  – Te Mirella, mi lenne, ha megfognánk a nagy halat?

  – A nagy halat? – kérdezte visszafojtott hangon a lány.

  – Azt. Amit Mato megfoghatott, te nem. Mert te lány vagy. Nekem meg azt mondják, hogy gyerek vagyok. Pedig ez nem is igaz. Tudom, hogy én már… hiszen érted…

  Mirella tágra nyílt szemmel nézett rá. Hiszen a nagy bizonyítás vágya benne is élt, de eddig megmaradt csendes, visszafojtott vágynak, amely nem sürgeti türelmetlenül a tetteket. S most íme egy rokon lélek, egy társ, egy szövetséges, aki ugyanazt akarja, amit ő. A tettvágy hirtelen elragadta, elnyomván az ösztönös óvatosságot.

  – Felelj már! – sürgette a fiú.

  A lány bólintott.

  – Értem. Persze hogy értem.

  – No ugye!

  …És mindkettőjüknek sebesebben kezdett el verni a szíve. Sokáig hallgattak. Aztán Mirella megkérdezte:

  – Hogy gondolod?

  – Még nem tudom – felelte a fiú –, de el kell ejtenünk. Lehetőleg egy cápát.

  – Cápa nincs.

  – Dehogynincs – vágott közbe ingerülten Kanóc –, van, csak nem keresik eléggé! És az se lenne baj, ha csak egyméteres is. Az is cápa, nem igaz?

  – Igaz – mondta a lány, majd sóhajtott –, de én beérném egy sügérrel is. Nagy sügérrel. Nagyobbal, mint a Matóé… De ahhoz csónak kell meg szigony.

  – Vagy szigonypuska. Tudod, Mirella, nekem van egy könnyűbúvárkönyvem, abban benne van, hogy szigonypuskával is lehet víz alatt halra vadászni. Szemvédőnk, uszonyunk van, pipánk is, csak szigonypuskát kéne szerezni, s akkor a víz alatt úszva is…

  – Gondolod? – s a lány hangjában némi kétkedés bujkált.

  – Biztos vagyok benne. Csak gyakorlat kérdése az egész. És itt – nézett körül Kanóc –, itt aztán lehet gyakorolni… Akarod? – fogta meg a lány kezét.

  – Nem bánom. Próbáljuk meg – felelte Mirella, bár nem volt meggyőződve arról, hogy a terv végrehajtható. De Kanóc lelkesedése őt is magával ragadta.

  – Jó, megpróbáljuk. De nem szólunk senkinek.

  – Nem szólunk. Még Matónak sem?

  – Még neki sem.

  – Jó. Neki sem szólok. Úgyis csak kinevetne.

  – Márpedig rajtunk ne nevessen senki.

  – Ne is!

  Hallgattak. És fel sem tűnt nekik, hogy még öt perc múlva is fogták egymás kezét.