TIZENHARMADIK FEJEZET

Búcsúlázban – Felszín és mély – Váratlan baleset – Kanóc bedobja magát – A csel sikerül

A héten a legfőbb beszédtéma a koloszkai búcsú volt. Arról trécseltek reggel a boltnál sorban állók, kíváncsian érdeklődtek róla a helybeliektől a délelőtti fürdőzők, süteményrecepteket cserélgetve készülődtek rá a háziasszonyok, csak a vendéglősné emlegette lekicsinylően, mivel a búcsú miatt egy nyári vasárnapon teljesen vendég nélkül marad. Akkor aztán választhat: vagy pihen, vagy maga is átgyalogol a hegyen, megtekinteni a vásári forgatagot, a hal- és pecsenyesütőket, mert biztos, hogy vendégei legalább egy hétig azt emlegetik: mit ettek-ittak a búcsúban.

  Mirella és Kanóc gondoskodott róla, hogy Branko bácsiék házában is magasra szökjék a búcsúvárás láza. A házigazda annak örült, hogy találkozhat régi cimboráival, Mato a céllövöldét áhította leginkább, Ági népművészeti gyűjtésre készült, Mária néni pedig boldog volt, hogy egyszer egy napon legalább nem kell főznie.

  A két gyerek – nos, ők mindennek örültek, ami várható a búcsú napján.

  Mirella a bazárosokat emlegette legtöbbet, Kanóc pedig az általános csodavárás izgalmában égett.

  Egyébként egészen másra készültek. Becsavarogták a környék összes elhagyatott tengeröblét, s amelyik alkalmasnak bizonyult rá, ott gyakorlatoztak. Merülés, víz alatti cserkészés, a szigonypuska használata. S mindezt titokban, hogy gyanút ne keltsenek.

  Előfordult már, hogy öt-hat kilós halakat láttak lebegni, csak nem tudták őket megközelíteni a közéjük ékelődött tengerifű vastag, húsos szálú levelei miatt, amelyek olykor élesek, akár a kés, és sebet ejthetnek a gyanútlanul odatévedőn.

  Cápát ugyan nem láttak, ám nem is csoda, hiszen sosem távolodtak el harminc-negyven méternél messzebbre a parttól, s inkább a sekélyebb vizeket cserkészték.

  Ebédnél, vacsoránál viszont nem volt más témájuk, csak a búcsú. A család már szinte mosolygott, amikor rákezdték, de nekik is jólesett, hiszen ők is várták. Egyre jobban, s amint közeledett, egyre türelmetlenebbül.

  És eljött a szombat. Szakasztott úgy telt, akár a többi nap, egészen estig.

  Amikor terítésre került volna sor, Mirelláék még nem voltak odahaza. Mária néni először csak a fejét csóválta, hiszen ilyen még nem fordult elő. Aztán dohogva megterített a kislány helyett.

  Már eljött volna a tálalás ideje, de a gyerekek még sehol sem voltak. A háziasszony kiállt a teraszra, s körülnézett, hátha megpillantja valahol a késve érkezőket.

  Nyomuk sem volt.

  Ági az óráját nézve csatlakozott melléje.

  – Mi történhetett? – aggodalmaskodott. – Hiszen még azt sem tudom, hová mentek. Mostanában már be sem jelentik, csak mennek.

  – A Sün-öbölbe szoktak járni.

  – Értük megyek. Merre van? – mondta elszántan Ági, akiben az aggodalom hatására egyszeriben magasra hágott a felelősségtudat.

  – Valahol arra – mondta bizonytalanul Mária néni, s a hegy felé mutatott –, a tetőn át, le a túloldalon. Én még nem voltam ott, de Mato tudja, hol van.

  Matót viszont átküldte az édesapja hideg sörért a vendéglőbe, várni kellett rá, amíg visszaér.

  Branko mester a hír hallatán férfiakhoz illően nyugalomra intette az idegeskedő nőket, de lopva ő is megtörülte homlokát. Magában pedig elhatározta, hogy ha épségben kerülnek elő, akkor négyszemközti atyai csevegésre rendeli be a szobába leányát. Ilyen izgalmat okozni! S még a vendég épségéért is ő felel! Ki más felelne?

  Amikor Mato feltűnt a sörrel, apja szapora kiáltozással sietésre ösztökélte. A fiú futni kezdett, s lihegve érkezett meg. Branko harsány, szapora beszéddel – alighanem olasz őseitől örökölte – közölte vele, mi a helyzet, s azt, hogy azonnal indulnak a gyerekek felkeresésére.

  Az izgalom éppen tetőzött, midőn a bozótos cserjés irányából a gyalogösvényen feltűnt Kanóc.

  Mirella nem volt mellette – a fiú karjában hozta őt. Fáradtan támolygott.

  A család tagjai amilyen gyorsan csak tehették, rohanni kezdtek feléjük, közben kiabáltak, integettek.

  Kanóc ekkor a telep szélső háza elé kitett padra lefektette Mirellát, ő maga pedig lihegett, mint egy kovácsfújtató. A homloka, haja csatakos volt az izzadságtól – alighanem régóta cipelhette a lányt. Mirella arcára pedig kiült a fájdalom.

  A legelső érzése mindenkinek a megkönnyebbülés volt. A megkönnyebbülés, hogy egyáltalán megvannak. A másik viszont az aggodalom, hogy mi történt.

  Minden kiderült.

  Már éppen hazafelé jöttek, amikor Mirella lába alatt megindult egy szikla, kicsúszott alóla a talaj, elesett, utána nem tudott lábra állni. Valami erős szúrást érzett a bokájában, Először megpróbálta, hogy Kanócra és egy botra támaszkodva sántikáljon tovább, de nem ment. Így a fiú hozta le karjában a hegyről.

  Az apa, aki konyított valamit az elsősegélynyújtáshoz, azonnal megvizsgálta a lány bokáját. Ha csak hozzáért és megmozdította, Mirella sziszegett.

  – Törés is lehet meg rándulás is. De biztos, hogy nem nyílt törés – állapította meg Branko, aztán karjába kapta lányát, s a család díszkíséretében, gyászos arckifejezést öltve mentek haza. Mirellát azonnal lefektették, s Branko elment körülnézni, akad-e az üdülők vagy a kemping lakói között orvos, mert a telepen nem volt. Koloszkán volt csak doktor, de értesítés jött a telepre, hogy egy hétig ő sincs, mert valami továbbképzésre kellett mennie.

  Valamennyien ott nyüzsögtek Mirella körül. Állandóan kérdezgették tőle: fáj-e, és ha igen, kibírható-e? Ági fájdalomcsillapítókat hozott elő táskájából, a kislány pedig hálásan megköszönte neki, és bevette.

  Branko bácsi dolgavégezetlenül tért vissza. Nem tudott orvost keríteni. Miután ily módon végképp a saját tudományára volt bízva, végigtapogatta a sziszegő Mirella bokáját, megpróbálta mozdítani is, de a kislány megint csak sziszegett.

  Apja végül is kijelentette, nem hinné, hogy törés. Biztos csak ficam, ámbár akkor azonnal megdagadt volna. Borogatást kell rá tenni.

  Mirella lábát ekkor bebugyolálták egy nedves törülközővel, szárazat kötöttek rá, s a lelkére kötötték, feküdjön nyugodtan, meg ne mozduljon.

  Kis idő múlva Mirella kijelentette, hogy most már valamivel jobb. Hatott a fájdalomcsillapító is, s ha mozdulatlanul tartja a lábát, akkor nem fáj.

  A háttérben tébláboló Kanócra csak akkor fordítottak figyelmet. Branko bácsi odament hozzá, megveregette a vállát, megölelgette, szapora szóval mondott valamit, alighanem azt, hogy milyen derék fiú volt, ismét a vállát veregette, s mondogatta, hogy bravó… bravó…

  A fiú szerényen kijelentette, hogy ugyan, szóra sem érdemes, a világ legtermészetesebb dolga, hogy hazahozta Mirellát, de meggyőződése szerint bárki megtette volna, s ezért igazán nem jár dicséret, ő csak a barátja iránti kötelességét teljesítette.

  Mária néni ekkor vacsorához terített, s a legfinomabb falatokat Kanóc elé rakta. Ez volt az ő köszönete.

  A sebesült vacsoráját az ágyba vitte neki édesanyja, s párnát tett a háta mögé, hogy fölülhessen.

  Mirella ahhoz képest, hogy nemrég még óriási fájdalmai lehettek, derekasan nekilátott. Amikor befejezte az evést, megköszönte édesanyjának, és sírva fakadt.

  Mária néni először nem tudta, mire vélje, aztán belé is belésajdult: hiszen holnap van a koloszkai búcsú!

  Vigasztalóan simogatta a kislány fejét, aki elkeseredetten hüppögte:

  – Rendbe fogok jönni? Ugye, rendbe jövök addig? – De a kérdésre anyja csak széttárta a karját.

  A sírás kihallatszott a konyhába is, ahol a család ült. S mindannyiuk szívébe szánakozás költözött, s magukban arra gondoltak: lám, el van rontva a holnapi nap.

  Senkinek nem akaródzott beszélgetni. Csak ültek némán, gondolataikba mélyedve.

  Ági halkan odasúgta Kanócnak:

  – Remélem, nem törés. Mégiscsak rettenetes, hogy nincs az egész szigeten egy orvos. Pedig talán röntgenezni is kéne.

  Kanóc visszasúgta: reméli, hogy nem törés.

  Mirella lassan abbahagyta a szipogást, olvasnivalót kért, s könyörgött az anyjának, hogy ne foglalkozzon vele, el lesz ő már egyedül is.

  Kanóc is odament hozzá, s felajánlotta neki, hogy bent marad vele beszélgetni, de Mirella kijelentette, köszöni szépen, most legjobb lesz, ha magára hagyják.

  A fiú titokban elismerő pillantást vetett rá s távozott.

  Mirella pedig behunyta szemét, s halálosan fáradtnak érezte magát. A színjáték rettenetesen megviselte. Látni apjának őszinte aggodalmát, anyjának kétségbeesését – ez több volt, mint amit el lehet viselni. Ha még tíz percig ott aggályoskodnak körülötte, nem bírja tovább, és mindent bevall. Pedig ha már elkezdték, végig kell csinálni. De miért? És mindenáron? És nem gyerekség ez az egész? Valóban olyan fontos, hogy mindent megér? A hazudozást is? A lelkiismeret-furdalást is?

  Kavarogtak benne a gondolatok, s nem tudta, mi a helyes, mi nem. Hiszen ha nem tart Kanóccal, a fiú képes, és egyedül is megszökik. Az talán jobb lenne? Meg különben is már olyan szépen eltervezték, annyi munkájuk, kínjuk, örömük fekszik az egészben, hogy most… most a cél előtt nem szabad feladni.

  Csak ne lenne oly nehéz a színlelés… de nagyon nehéz… és mégis… folytatni kell.

  Sóhajtott, behunyta szemét, hogy erőt gyűjtsön.

  Mária néni ezalatt nekiállt mosogatni, a többiek meg kivonultak a teraszra, hogy felfrissüljenek az alkony hűvösében.

  A gazda cigarettázott, Mato elment valamerre. Ági és Kanóc tétlenül ültek.

  – Micsoda sajnálatos eset! – szólalt meg Ági.

  – És pont most! – mondta keserű mosollyal a fiú.

  – Biztos, hogy holnap nem tud gyalogolni – tette hozzá a lány.

  – Gyalogolni?! Ugyan! Jó, ha lábra állhat! Pedig hogy várta a búcsú napját! – S együttérzésében akkorát sóhajtott, hogy egy kisebb hajóvitorla megfeszült volna tőle.

  – Kár, hogy nem jöhet velünk! – sajnálkozott Ági is.

  – Hogyhogy, te ezek után még el akarsz menni? – nézett rá szemrehányóan az öccse.

  – Gondolod, hogy segítünk rajta azzal, ha maradunk?

  – Nem. Nem segítünk. De mégis…

  – Ne felejtsd el, hogy Erik is odajön.

  – Ja persze…

  – Csomagolnunk is kell majd. Holnap este nem lesz időnk.

  – Jó. Majd csomagolunk. Később.

  Hallgattak.

  Kis idő múltán Kanóc ismét megszólalt:

  – Szerintem azért mégiscsak piszokság elmennünk a búcsúra.

  – Miért? Te nem vagy rá kíváncsi?

  – Nagyon. De akkor is…

  – Ne légy szentimentális. És kérlek, ne is sajnálkozz rajta úgy, hogy ő is észrevegye. Annál jobban fáj neki.

  – Igenis – felelte Kanóc, és maximálisan elégedett volt a dolgok menetével.

  Később Mária néni is kijött a teraszra.

  Ahogy ott üldögélnek, hát egyszer csak fél lábon ugrálva, sérült lábát néha leeresztve, megjelenik közöttük Mirella.

  Örömmel közli a családdal, hogy már nem fáj annyira, s lám, a lábujjhegyére már rá is mer lépni. Reggelre biztos, hogy rendbe jön.

  – Várjuk csak meg a reggelt – szólt édesanyja, s azonnal leültette.

  A kislány ekkor szívhez szólóan könyörgött, hadd menjen holnap velük a búcsúba. Hiszen annyira várta. És tudja, hogy mindnyájan várták, és igazán nem kívánhatja, hogy miatta bárki is idehaza maradjon, hiszen reggelre kutya baja.

  Apja szigorú szóval visszaparancsolta az ágyba. A kislány édesanyjára támaszkodva, fél lábon bicegett be a szobába.

  Családi kupaktanács következett.

  A kérdés: menni vagy nem menni?

  A tárgyalás ékes horvát nyelven folyt le, amiből Kanóc egy kukkot sem értett, csak a neveket, az igent, nemet, a fejrázásokat, az arckifejezéseket, a gesztikulálást, az indulatokat.

  Mielőtt a döntés megszületett volna, családilag bevonultak a szobába, megvizsgálni a kislány bokáját.

  Édesapja megállapította, hogy nem is dagadt, vagy ha igen, akkor sem nagyon, s abból, hogy a fájdalom csökkent, arra lehet következtetni, hogy nem törés. Márpedig egy ficam legfeljebb ha kellemetlen, de nem veszélyes. És nem ok arra, hogy itthon maradjanak. Persze Mirella nem jöhet velük, de volt már a búcsúban, lesz is még, a vásárfiát meg helyébe hozzák.

  A döntés hallatán a kislány sírva fakadt, s fel akart ugrani az ágyból, hogy két lábra állva mutassa meg: tud már járni.

  Apja visszanyomta az ágyba.

  Szívfájdító zokogás volt a válasz. Kihallatszott a teraszra is. Ági a lehető legmélyebb sajnálattal hallgatta, Kanóc is rendkívül keserves képet vágott, de belül nagyon elégedett volt.

  Mirella már megtette a magáét.

  Holnap reggel az ő mutatványa következik…

  Hajnalban aztán Ági halk nyögésre ébredt. Álmosan felült, körülnézett.

  Öccse kétrét hajolva feküdt az ágyán, s nagyon halkan, szinte visszafojtva nyögött.

  A lány lelépett az ágyról.

  – Mi a baj? – kérdezte riadtan.

  – Semmi, csak a gyomrom vacakol.

  – Hol?

  – Itt – mutatott a fiú a hasa tájékára.

  Ági szeméből menten kiröpült az álom. Még csak ez hiányzik, hogy öccse ezen az orvos nélküli szigeten vakbélgyulladást kapjon!

  – Mióta?

  – Már az este sem volt tökéletes, de nem akartam szólni.

  –Mutasd csak: hol fáj?

  És Ági elkezdte nyomogatni Kanóc hasának jobb oldalát. Rémlett neki valami, hogy a vakbélgyulladás ott jelentkezik, s ha a beteg a nyomkodásra nyüszíteni kezd, akkor baj van. Minél jobban nyüszít, annál nagyobb a baj.

  – Fáj? – kérdezte nyomkodás közben.

  – A nyomás nem.

  – És itt?

  – Ott sem.

  – Hát ott?

  – Nem.

  – Akkor hol fáj?

  – Belül. De ha nem nyomkodod, akkor is éppen úgy érzem.

  Ági elméje hirtelen megvilágosodott, némi megkönnyebbüléssel, ám annál szigorúbban csattant kérdése:

  – Mondd, miket zabáltál te tegnap összevissza?

  – Én? – kérdezte szemmel láthatóan szeppenten a fiú.

  – Te, te! Persze azon kívül, amit itthon ettél!

  – Seeemmit. Vagyis hogy… – kezdte zavartan.

  – Mi az, ki vele!

  – Hát… tegnap csatangolás közben találtunk egy szilvafát… már kékült… biz isten, kékült… érett volt… vagy legalábbis érőfélben… Mirellának ugyan más volt a véleménye, ő nem is evett belőle, de igazán olyan jólesett, meg a füge is jó volt, igaz, hogy egy kicsit már lottyadt volt, de úgy az igazi, túléretten…

  – Te szerencsétlen! Szóval telezabáltad magad éretlen szilvával meg félig rohadt fügével. Gyomorrontás ez, kisapám, gyomorrontás a javából!

  – Tudom – jegyezte meg nyögve Kanóc. – Már be is szedtem a keserűsót meg a széntablettát – s még mielőtt Ági további lelki dörgedelmekben részesíthette volna, fölugrott az ágyról. – Már hat is! – kiáltotta átszellemülten, s eltűnt a mellékhelyiség irányában.

  Ági időközben az ég fő- és aprószentjeit emlegette, s ellenőrizte öccse állítását. Alighanem igazat mondott a fiú, hiszen a keserűsóból annyi hiányzott, hogy egy elefántnak is elegendő adag lett volna, a széntablettából is elfogyasztottak vagy hat szemet.

  – Már valamivel könnyebb – tért vissza kis idő múltán a fiú. – Mire indulnunk kell, teljesen rendbe jövök.

  – Jössz ám a majd megmondom hová! – csattant fel dühösen Ági. – Aki tizenhárom évesen ilyen marha, az megérdemli, hogy itthon maradjon!

  – De hiszen… – kezdett tiltakozni Kanóc, aztán hasához kapott, és ismét kirontott.

  Közben a házigazdáék is felébredtek.

  Öltözködés, készülődés.

  Mirella ott bicegett közöttük bánatosan.

  Kanóc visszatérvén magányából, csatlakozott hozzá, s keserves kunyerálással bizonygatta, hogy most már teljesen rendbe jött, és igazán velük mehet.

  – Mi történt? – kérdezte aggodalommal Mária néni, de amire felvilágosíthatták volna, Kanóc már ismét elfüstölt.

  Visszaérkezésekor Ági irgalmatlan volt.

  – Itthon maradsz és koplalsz! Tea és keksz. De mindenekelőtt beveszed ezt a két Sulfaguanidint. Délben és estefelé még kettőt-kettőt.

  Kanóc siránkozás helyett megint rohant.

  Mirella meg abbahagyta a bánatoskodást, s hősiesen ki jelentette, hogy megfőzi a teát Kanócnak, s ellenőrzi, hogy beveszi-e a gyógyszereket.

  – Fekszel a nyugágyban, és borogatod a bokádat! – kapta meg az anyai utasítást. – És ha a fiú nagyon éhes lesz, legfeljebb pirítós kenyeret kaphat teával. Te meg főzöl magadnak valamit. Makaróni, sajt, paradicsom van.

  A reggeli, amelyen Kanóc csak mint megfigyelő vehetett részt, atyai, anyai, nővéri jó tanácsoktól volt terhes. Ki mit csináljon, mit ne csináljon, miért csináljon, miért ne csináljon.

  Mato már nem bírta hallgatni, gyorsan bekapta reggelijét, s kivonult a szóáradat elől, mintha csak rá is zuhogott volna.

  A két gyerek békésen tűrte a tortúrát. Helyeseltek, bólogattak, hümmögtek, ígérgettek, bizonygattak.

  Végül is vége szakadt a kínszenvedésnek, a család fölkerekedett. Süteményt vittek, magukkal meg egy kis szódás bort. az útra, hiszen hat kilométer a hegyen keresztül nem rövid séta. Lehetne ugyan csónakkal is menni, de a Kornat nem alkalmas arra, hogy puccparádéban beleüljön az ember. Különben se lehetne ilyenkor helyet kapni a koloszkai kikötőben.

  Egyébként is az a tradíció, hogy gyalog mennek, gyalog jönnek.

  Az ösvényen libasorban haladnak az emberek.

  Kanóc és Mirella a teraszról figyelte az egyre távolodó családot. A lány nyugágyban hevert, a fiú komoly beteghez illően kerti fotelban ült, s amikor a család lelkiismeret-furdalástól vezéreltetve vissza-visszanézett rájuk, betegekhez illő bágyadtsággal integettek utánuk. A távozók még visszaintegettek mindaddig, amíg csak el nem tűntek a kanyargós ösvényen.

  A gyerekek ekkor egymásra néztek, és kibuffant belőlük a nevetés. Nevettek, mintha csak tréfa volna az egész. Pedig a lelkük mélyén bántotta őket a dolog.

  Kanóc felállt, férfiasan erőt vett a bizonytalanságán.

  – De most már adj valami harapnivalót, mert himbál az éhség.

  Mirella ledobta kötését, besietett a konyhába, vajas kenyeret kent a fiúnak, paradicsomot szelt hozzá, s Kanóc úgy zabált, hogy ennek láttán Ági menten elájult volna. Ha látta volna. De nem látta senki. Ketten voltak a házban, s a halásztelep később kelő lakói is kezdtek már útra kelni. S velük együtt az üdülővendégeik.

  – Mondd csak, mit csináltál azzal a keserűsóval? – kérdezte Mirella a fiút?

  – Hogy mit? – felelte két nyelés közben. – Megitattam a mosdóval. Annak nem lesz baja tőle, nem igaz?

  Mirella kuncogott.

  – Jól nyögtél tegnap – nézett rá Kanóc elismerően. – Jászai-díj első fokozat.

  – Az meg micsoda?

  – Kitüntetés. Jó színésznők kapják. Nagy alakításért. Hát te nagy voltál. Megjegyzem, piszokság, amit csináltunk, de mi mást tehettünk volna! Szegény ember vízzel főz, nem igaz?

  – Nem értem, ki főz és mit?

  – Úgy tettünk, ahogy tehettünk, nem igaz?

  – De.

  Egy pillanatra elhallgattak. Valóban csúnyán visszaéltek családjuk szeretetével, aggodalmával, de nem tudtak más kiutat. A nagy bizonyítás csakis így vált lehetségessé.

  – Mit gondolsz, mi lesz este, ha megpillantják a zsákmányt? – kérdezte Kanóc. Mirella homloka elfelhősödött, – Néznek, mi?

  – Biztos. De lehet, hogy az apám pofon vág. Mert becsaptam. De azért büszke lesz. Ha nem is mondja.

  – Én az egyik fülemen beeresztem, amit a nővérem mond, a másikon meg ki. Bár ő Erik jelenlétében nem fog nagyon arénázni…

  Közben a telep egészen elcsendesedett. Az utolsó búcsúba indulók is ráléptek már az ösvény keskeny szalagjára.

  – Remélem, már nem jönnek vissza – mondta Kanóc.

  – Ó, már félúton járnak! – mondta Mirella.

  – Ezek szerint… – folytatta a fiú.

  – Szabadok vagyunk! – fejezte be a lány.

  S örömükben megölelték egymást. Kanóc fölemelte Mirellát, megforgatta, letette, megint fölemelte, megforgatta, aztán összekapaszkodott kézzel kezdtek el forogni a teraszon, Ito kutya legnagyobb csodálkozására.

  – Készülhetünk – mondta a lány. – Te a felszerelést, én az elemózsiát.

  Mirella készített egy kis ennivalót, egy kanna vizet, Kanóc a búvárfelszerelést, a szigonyokat, s mindketten fürdőruhát húztak, rá sortot, inget, szalmakalapot.

  A készülődés láttán Ito is ott csellengett a lábuk alatt, de Mirella szigorúan rászólt:

  – A helyedre! Te itthon maradsz, vigyázol a házra!

  Lementek a lépcsőkön, s megálltak a halászkamra ajtaja előtt. Nem volt kulcsra zárva. A szigetlakok nem zárják egymás elől a házaikat.

  – Nyisd ki az ajtót – mondta a lány,

  A fiú szélesre tárta.

  A napsugarak betódultak az ablaktalan kamrába, megvilágították a bakon álló motort, rávetődtek a benzineskannára, a falhoz állítva ott álltak a szákok, s igen, ott volt a kis szigony mellett a két nagy, szakállas Neptun-szigony is. A nagy halra, a cápára való, a sok hal vesztét okozó halászszerszám.

  Mirella és Kanóc néma csöndben álltak az ajtó előtt, szinte áhítattal. Mellük gyorsabban kezdett fel-alá emelkedni, szívük erősebben dobogott, s érezték, hogy mostantól kezdve minden lépésüket, minden cselekedetüket a legalaposabban meg kell fontolniuk.

  Itt már nem színészkedésre megy a játék, most valami nagy, ismeretlen harcba indulnak, ahol nem csupán nyerni, hanem veszíteni is lehet. Alulmaradni a küzdelemben, sőt ott maradni örökre, úgy, hogy soha senki meg nem tudja, mi történt ezen a szép, békés nyári napon. Egy pillanatra mintha mellbe vágta volna őket a vállalkozás nehézsége, felelőssége, hiszen eddig csak a dicsőségre gondoltak.

  A felelősség! Igen. A felelősség!

  A szigorú rendbe rakott halászszerszámok viszont a munka, a küzdelem komor valóságát árasztották magukból. A gyerekek megborzongtak. Azután egy pillantás a tengerre, amely kéken hívogatott, a néptelen kikötőre, ahol csónaktársaival együtt ringott a Kornat, s felengedett a pillanatnyi feszültség.

  Szinte egyszerre mozdultak s lépték át a kamra küszöbét.