ÖTÖDIK FEJEZET

A világ legkisebb piaca – A félkezű fügeárus – Kanóc megmutatja, hogy helyén a szíve – Kriszton szamár felborzolja a kedélyeket – Nehéz a hősök sorsa!

Kanóc szerette a reggeleket. Főleg ha sütött a nap, s nem kellett iskolába mennie. Ilyenkor valami kellemes bizsergés járta át, mert arra gondolt, hogy ma is mennyi minden érdekes történhet. Hiszen a világ telis-teli van érdekes dolgokkal, csak észre kell őket venni. Akadnak ugyan pupákok, akik képtelenek erre, de úgy kell nekik.

  Ez a nap különösen szépnek ígérkezett. Ma próbálják ki Mirellával a szigonypuskát a Sün-öbölben. Persze, ha el tudnak szabadulni hazulról. Addig még van mit tenni. Először is eladják a tejet. Ezt ketten csinálják. Ma különben is kétszer annyit kell eladni, mert szombat van. Aztán ott van a reggeli, Mirellának a mosogatás, és el ne felejtsük… állítólag ma van a piac is. A piacok pedig érdekesek. Ott mindig történhet valami.

  Minden ment rendben a maga útján. Az egyetlen újság az volt, hogy Ági a reggelihez rendesen felöltözött, s nem is pisszegett már, ha hozzáért a ruha. Kissé megviselte őt az utóbbi három nap, de most már biztos, hogy túléli. Már beszélni is van kedve, nemcsak sziszegni meg nyögni.

  Reggeli közben például kijelentette:

  – Rejtély! Rejtély, mi történt Kanóccal; mert nem is tudom, mikor fordult vele elő, hogy három napig nem csinált semmi galibát.

  Ez alapjában véve dicséret akart lenni, de mégiscsak nagy piszokság, mert Mirella is hallotta. És Ági sem venné jó néven, ha Kanóc égetné le őt a svéd krapek előtt. Pedig ő is mondhatna olyanokat, hogy: „Én nem is tudom, Ági, mi történt veled, hogy mostanában olyan gyakran fölveszed a műszempilládat… és érdekes, hogy még a strandra is…”

  Ági azonban mit sem sejtve a Kanóc fejében dúló gondolatokról, kedvesen folytatta:

  – Azt hiszem, Mirella, te vagy rá jó hatással. Miattad moderálja magát.

  Kanóc ekkor már szükségesnek vélte, hogy figyelmeztesse nővérét tapintatlanságára. Hosszan előrenyújtotta lábát az asztal alatt, és rátaposott a cipőjére. Érdekes módon nem Ági sziszegett tőle, hanem Mato…

  „Úgy látszik, eltévesztettem” – gondolta Kanóc, s gyorsan visszahúzta a lábát.

  – Mindenesetre tény – folytatta nővére –, hogy ma megírom anyának, legyen egészen nyugodt, minden a legnagyobb rendben… Nagyon meg vagyok Kanóccal elégedve.

  – Kösz! Ez megnyugtat – vágott fancsali képet a fiú, s szentül elhatározta, hogy ezt még alkalomadtán visszaadja. Lehetőleg kamatosan.

  A reggeli hangulat folytatódott azzal, hogy Ági elhatározta, ő is elkíséri Mirellát és Kanócot a piacra, ahol állítólag gyümölcsöt is lehet kapni. Ettől aztán Kanóc kedve ment el a piac megtekintésétől, de hiába, a szent családi kötelékek olykor szorosan fonódnak a szabadságra vágyó családtag nyakára.

  A csalódás egyre fokozódott. Kanóc valami látványos piacot várt. Olyasformát, mint a dubrovniki. Árusokkal, bazárosokkal, nyüzsgéssel, nézgelődési lehetőséggel. Ezt a piacot azonban még csúfolni sem lehetett piacnak.

  Három árusból állt az egész. Egy középkorú asszonyság hagymát, fokhagymát, káposztát meg valamiféle nagy szemű, fejteni való babot árult, egy fogatlan öregasszony tököt, almát meg vörös szilvát, végül egy marcona tekintetű öregúr körtét, sárgadinnyét, görögdinnyét, kelkáposztát, diót, ringlót meg fügét. Ennyi volt az egész.

  Az érdekes mindössze annyi volt benne, hogy az árut közvetlen a vízparti betonra rakták ki, mögöttük kikötve álltak a csónakok, amivel a kis szigetekről jöttek.

  Akadt még egy szürke csacsi is, de az úgy látszik, idevalósi lehetett, nagyon otthonosan járt-kelt, s a vásárlókból kiudvarolt egy kis hagymaszárat vagy káposztalevelet. A löttyedt körtét is úgy fogadta, mint a legfinomabb csemegét.

  Egy-két vásárló lézengett csupán, s még csak alkudozni sem lehetett, annyit kellett fizetni mindenért, amennyit az árus kért.

  Ági fitymálva nézte végig a kínálatot. Végül is az öregúrnál kötöttek ki. Jó hatvanas lehetett, arcán pár napos, őszes borostával, a jobb szemöldöke egy helyen megszakadt, forradás nyoma látszott rajta, a bal karja meg tőből hiányzott. Kosztümben elment volna középkori dalmata kalóznak, aki késsel a szájában támadja meg a velencei gályákat, ha nem lett volna ehhez a marcona külsőhöz mérten nagyon szelíd, meleg tekintetű barna szeme.

  Amikor a ringlóra mutatva kijelentette, hogy az ára „pet dinara”, Ági odaszólt magyarul Kanócnak:

  – Hallod, ez drága…

  – Nem drága… Ez van ara – szólalt meg legnagyobb meglepetésükre az öreg tört magyarsággal.

  – A bácsi beszél magyarul? – csodálkozott rá Kanóc, mire az öregúr kis gondolkozás után kibökte:

  – Kicsi beszél… Sok nyelv beszelni kicsi…

  És miközben dinnyét, ringlót meg körtét mért nekik a rugós mérlegen, az is kiderült, hogy ő a Cápa-sziget közelében látható Névtelen-sziget gazdája. Ott termeli egyedül ezeket a gyümölcsöket, zöldségeket. Kiegészítés a nyugdíja mellé. Olykor halászik is, de inkább csak magának, mint eladásra.

  Kanócot persze leginkább az izgatta, hol szerezte a forradást, meg mi történt a fél karjával, de ezt mégsem lehet csak úgy vásárlás közben megkérdezni. S az sem volt köznapi, hogy az öreg németül is, franciául is, olaszul is szót értett a vásárlókkal, akik a közeli kis kempingből jöttek el kiegészíteni készleteiket.

  Ági már egyre noszogatta Kanócot, hogy menjenek, nincs itt semmi érdekes.

  Kanóc pontosan tudta, hogy nővére a darazsaktól fél. A füge kosáron ugyanis annyi darázs nyüzsgött, mintha itt tartanák a fő-fő darázslakodalmat. Amikor Kanóc megpendítette, hogy legalább fél kiló fügét is kellené még venni, Ágit teljesen elkapta a harctéri idegesség:

  – Fügét? Ebből? Azt már nem!

  Jó, ha nem, hát nem. Nincs fellebbezés, hiszen nála a pénztárca.

  Annyi hasznuk viszont volt a darazsaknak, hogy Ági elhatározta, hazavonul. Nagyon rendes volt, magával vitte a vásárolt gyümölcsöt is, persze csak azért, „nehogy Kanóc mosatlanul egyen belőle, és még összeszedjen valami nyavalyát tőle”.

  Mirella, aki eddig tapintatosan nem avatkozott bele a családi ügyekbe, most megszólalt:

  – Nehéz természete van!

  Annyi meggyőződés volt a hangjában, hogy Kanóc legszívesebben megölelte volna érte. Bár azt könnyen félre lehetne érteni. Így csak annyit felelt:

  – Nekem mondod!

  Ezzel aztán röviden és velősen túltették magukat a családi kötelékeken.

  Kanóc a kószáló fülest vette szemügyre. Fiatal szamár lehetett, és a Kriszton névre hallgatott. Munkája a teherhordás volt, amikor akadt cipelnivaló. Mirella elmagyarázta, hogy itt nem kocsit huzatnak vele, hiszen ahhoz út kellene, hanem fanyerget tesznek a hátára, arra keresztbe vetik a zsákokat, vagy kétoldalt kötik fel a kosarakat, víztartályokat, s a csacsi – patájával vizsgálva léptei helyét – a leggörgetegesebb hegyre is felkapaszkodik terhével. S ami a legfőbb, nem túl igényes. Megeszik mindenféle gizgazt, kórót, más egyéb úgysem akad az útjába.

  Kriszton szelíd jószág volt, megszokta, hogy nyáron sokan simogatják, sokan dédelgetik. Azt is türelmesen elviselte, hogy Kanóc megsimogassa, veregesse a nyakát, de amikor a hátára akart felülni, a szamár arrébb ugrott.

  – Kriszton, drága kis paripám, csak egy kicsit! – udvarolt neki a fiú, s ismét megkísérelte a felülést. A szamár megint arrébb ugrott. – Na, engedd meg! – simogatta őt Kanóc, de a szamáron nem akart fogni a bűvölés, folyvást arrébb ugrott. – Hát ezen nem lehet lovagolni?! – kérdezte dühösen a fiú, amire Mirella türelmesen elmagyarázta, hogy itt ritkán ülnek szamárhátra, akkor viszont úgy, hogy ráteszik a teherhordó fanyerget, s arra oldalról ülnek fel, mint valami székbe. Ehhez van szokva a csacsi.

  Kanóc már éppen nyomozást kezdett, merre is lehet az a szóban forgó fanyereg, amikor kitört a ribillió.

  Okozója egy bécsi kis srác volt, aki – miközben az anyja vásárolt – az árusok háta mögött azzal szórakozott, hogy a csónakok kötelét leakasztotta a betonba ágyazott vascölöpökről. A tenger meg himbálni kezdte őket, apály is volt, húzódott vissza a víz, s a csónakokat szép csendesen elcsórta gazdájuk háta mögül.

  Először a fogatlan öregasszony fedezte fel a dolgot, s csapott olyan ékes jézusmáriázást, hogy egyszeriben mindenki odarohant. A másik asszonyság csak állt tehetetlenül, nézegetvén, hol van egy szabad csónak, amivel a magáé után eredhetne. A marcona öregúr, úgy látszik, a cselekvés embere volt, kezdett gatyára vetkőzni, hogy utánaeredjen szökevény csónakjának.

  A szeplős kis kölyök pedig, aki az egészet okozta, már bömbölt, mert az anyja javában püfölte, miközben ékes németséggel hintette rá a házi áldást.

  Mindenki beszélt, tanácsolt, korholt, de a halászbárkák le voltak lakatolva, a három csónak pedig szép csendesen távolodott.

  A helyzet megérett a cselekvésre. Ezt Kanóc röpke pillanat alatt megállapította, s éppen amikor a marcona hadfi gatyásán a vízbe ereszkedett, Kanóc is ugrott. A vízbe. Ruhástul. Igaz, hogy mindössze sort és trikó volt rajta meg tornacipő, de ha hosszúnadrágban meg frissen vasalt zakóban lett volna, Kanóc akkor is ugrik.

  – Utánam, Mirella! – kiáltotta, s gázolva indult a derékig érő vízben a csónakok után.

  A lány nem követte. Ügy találta, piros szoknyájában, blúzban ez kissé feltűnő lenne. Így csak a partról irányította:

  – Először az egyiket kapd el… azzal a többit!

  – Éééértem! – süvöltött Kanóc válasza, s a parton összesereglett bámészkodók legnagyobb gyönyörűségére s a kárvallottak egyetlen reménységére, megkezdődött Kanóc első szigeti akciója.

  A víz mélyülni kezdett, a fiú pedig úszni. Az öreg csónakja volt hozzá a legközelebb, arrafelé irányította karcsapásait. A csónak lomhán hintázott, a fiú viszont sprintben úszott. Olyan gyorsan, mintha csak az iskolabajnokságot akarná megnyerni.

  Még húsz méter… már csak tíz… öt… és elérte. Megkapaszkodott a csónak kátrányos oldalában.

  Most már csak fel kell húzódzkodni, bent az evező, és összeszedni a másik két csónakot is. Igaz, egyedül kissé nehéz lesz, de igazi, férfinak való feladat. Ez a fő! Igen ám, de az öreg csónakja nem holmi szépen lakkozott, patyolattiszta luxusjármű volt ám! Kívülről gondosan bekenték kátránnyal, ne szivárogjon, s ne kezdje ki fáját a víz, ne tapadjanak rá a mindenféle csigák meg moszatok. Fölülről még csak be lehetett szállni úgy, hogy az ember nem koszolódott, de az oldalán fölhúzódzkodni: hajaj!

  Kanóc kénytelen volt mérlegelni a helyzetet. Ha fölkapaszkodik, kátrányos lesz a ruhája. Volna ugyan egy megoldás, leveti, bedobja a csónakba, s Ádám-kosztümben húzódzkodik fel, de egy pillantást vetett a part felé, s úgy ítélte, ahhoz túl nagy a nézőközönség. Egy szalmakalapos hölgy pedig már látcsővel figyelte, mi történik.

  Pedig ha a ruhát összekátrányozza, azért Ági biztos leszedi róla a keresztvizet, de mit lehet ilyenkor tenni? Dönteni kell. Gyorsan!

  Kanóc döntött. A vízben lehúzta magáról trikóját, belehajította a csónakba, aztán „vesszen a gatyám” fohászkodással felhúzódzkodott a csónak peremén.

  A partról izgatott moraj kísérte a sikert. Kanóc – mivel a csónakmotor kezeléséhez nem értett – megragadta az evezőket, s nekifeszült. Pár csapás, és már „érezte” a csónakot. Kissé lassan, lomhán mozgott, de annál biztosabban feküdt a vízen.

  A fiú a másik két csónak nyomába eredt. Először az öregasszonyét sikerült elérnie. Addig-addig forgolódott a magáéval, amíg megközelítette a másik csónak orrát, megragadta kötelét; s a sajátján talált karikához kötötte. Így eredt a harmadik csónak nyomába. Nagyon megérezte, hogy kettőt hajt. Még az a szerencse, hogy az öbölben aránylag csendes volt a víz.

  A harmadikkal rengeteget kínlódott. Kötélre vette, nem tudott evezni tőle. Végül megint csak beugrott a vízbe, s a harmadik csónakot odakötötte az öregasszony csónakjának farához. Azután visszaszállt az öregébe, s a hármas konvoj lassan vánszorogva megindult a part felé.

  „Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő” – vezényelt magában a fiú, s húzta az evezőt inaszakadtából. Három csónak azonban kissé nagy teher… Amint közelebb ért a parthoz, most érkezett fürdőzők ugrottak a vízbe, odagyalogoltak a csónakokhoz, s Kanóc minden tiltakozása ellenére vontatni kezdték a part felé. Mire kiért, útja szinte diadalmenet volt.

  A tettes, a szeplős kis bécsi kölyök is abbahagyta a bőgést a verés miatt, amit anyjától kapott, s alighanem azt ordibálta, hogy ő is be akar szállni a bácsi mellé a csónakba.

  Ezért is kapott az anyjától két legyintést.

  „Pedig nem csinált semmi rosszat – gondolta Kanóc. – Ez a kis ingyencirkusz igazán hiányzott az embereknek.”

  Ahogy közeledett a kikötés pillanata, mindenki ott nyüzsgött a parti betonon. Az öregúr gatyaszárban várta csónakját, hogy kiköthesse, közben pedig senki nem gondolt Krisztonnal.

  A szamár, úgy látszik, féltékeny lett, hogy nem vele foglalkoznak, de valószínűbb, hogy az árusok kirakott portékája ébresztett benne ellenállhatatlan éhségérzetet. Amíg az emberiség a három jármű érkezése körül foglalatoskodott, Kriszton – mint akinek ez a legtermészetesebb dolga – nekilátott bekebelezni a piac maradék árukészletét. A hagymát, fokhagymát csak kirángatta a kosárból, majd fitymálva otthagyta, a babot szétszórta, a káposztát falni kezdte; majd úgy vélte, a gyümölcs mégis finomabb, s miután a dinnye már elfogyott, ette a ringlót meg a körtét. Alighanem életében nem zabált még ilyen jót, mert ha van a szamárnak arckifejezése, akkor Krisztonról nyugodtan állítható, hogy valósággal röhögött. Nyilván örömében.

  Az árusok viszont nem röhögtek. Az egyik vevőjelölt jelezte a vészt, mire a két kofa otthagyva kikötést, csónakot, megfordult, s szapora átkok kíséretében nekiestek a szamárnak. Húzták, rúgták, ütlegelték, de Kriszton meg se mozdult. Még volt egy kis szilva a kosárban. Aztán megelégelve a szidalmakat, hirtelen megugrott. Még hátra is rúgott, de volt benne annyi tisztesség, hogy senkit sem talált el. Egy pillanatra visszafordult, harsányan iát zengett búcsúzóul, majd – mint aki a legjobban végezte dolgát – elkocogott.

  Az árusok ekkor nekiestek a bécsi asszonynak. Alighanem azt kerepelték, hogy mégiscsak ő, pontosabban az ő kisfia az okozója az egésznek, hiszen ha nem oldozza el a csónakokat, akkor nem kell azokat menteni; s ha nem kell menteni, senki sem hagyta volna őrizetlenül kosarát. Ebben aztán volt is valami.

  Ötperces vita, mutogatás, tolmácsolgatás után az asszonyság is belátta az eladók igazát, pénzt vett elő, s elkezdte kifizetni az őket ért kárt.

  Az öregúr csendesen eltette a pénzt, aztán morfondírozni kezdett, visszahúzza-e nadrágját a vizes gatyára, majd úgy döntött, gatyában marad. A piacozást mára befejezte. Kosarait a csónakba rakta, majd megkereste Kanócot, vállára tette kezét, megölelte, megveregette a vállát, és kezet nyújtott.

  – Hvala lepo! Keszenek szepen… Nekem nehez lenne volna… – mutatott fél karjára, értésére adva Kanócnak, hogy fél kézzel úszni nem egyszerű.

  Aztán az öreg fogta a fügés kosarat, s Kanóc kezébe nyomta.

  – Finom. Tiednek. Kosár jövő hét visszaadjál, vagy elhozzál szigetre… – intett a Névtelen-sziget felé.

  „Ez meghívás!” – dobbant meg hirtelen Kanóc ütője, hiszen valami titkot szimatolt az öreg körül. A sebhely meg a fél kéz… Lehet, hogy az öreg valamikor cápavadász volt, és cápa harapta le a kezét?

  Fogta a fügés kosarat, s búcsút intett a motorpöfögéssel elpályázó öreg után.

  A két asszony is csónakba szállt, a fiatalabbik barátságosan intett, de az öregasszony annyit sem mondott a csónak visszahozataláért, hogy bikkmakk. Azt számolgatta, mennyi pénzt kapott a bécsi asszonytól, aki kisfiának tartott hosszú és ékes szentbeszédet, hogy okuljon az okulni valókból. Ami azt illeti, elég sokba került neki fiacskája játéka. Ennyiért már akár felfújható plasztikcsónakot is vehetett volna a gyereknek. Azt talán mégsem szereti Kriszton. Bár ki tudja?

  Kanóc ottmaradt a kiürült piacon Mirellával meg a fél kosár fügével, amit még vagy negyed kosár darázs is szaporított.

  – Mert már érett – magyarázta Mirella.

  – Sejtem – nézte gyanakodva a darazsakat Kanóc.

  – Elkergetem őket – jelentette ki Mirella.

  Kanóc ugyan kissé kételkedett benne, hogy a darazsak Mirella szavára eltávoznának, de mit lehessen tudni.

  Mirella levetette kötényét, aztán hessegetni kezdte őket. A darazsak dongtak, fenyegetőztek, aztán méltatlankodva arrább röpültek, oda, ahol a földre kiszóródva három túlérett füge hevert a porban. Úgy ellepték őket, hogy szinte gurítottak maguk előtt.

  Az árusok csónakjai már ott húztak a távolban. Kanóc még egy pillantást vetett utánuk. Mirella erre megjegyezte:

  – Ügyes voltál. Jól csináltad.

  Kanóc, elégedetten nyugtázta a dicséretet, és sokért nem adta volna, ha az esemény tanúi az osztálytársai; vagy legalább Boglyas lett volna itt, ő aztán úgyis elmondaná mindenkinek. Legalább egy fénykép lenne róla, amit mutogatni lehet! Így még anyu is csak azt fogja mondani:

  „Te már megint nagyítasz, kisfiam. Még hogy te egyedül, három csónakot…”

  Ági meg csak az összekátrányozott nadrágot látja az egészből.

  „Na tessék, kidobhatjuk. Mert pont neked, egy gyereknek kellett a csónakok után eredni! Nem voltak ott a közelben felnőttek?”

  Persze hogy voltak. De azoknál nem esett le idejében a tantusz. Ó, hogy még a dicsőségnek sem lehet maradéktalanul örülni!

  És Kanóc, a hős, akit az előbb még annyian ünnepeltek, keserűen elmélkedett magában a dicsőség többféle fogadtatásáról.

  – Na mindegy – sóhajtott, s elindult Mirella után hazafelé.

  – Mi mindegy? – kérdezte a lány, aki megérezte, de nem értette keserűségét.

  – Á, nem érdekes! – legyintett Kanóc, s hogy valami jó is legyen az életben, belenyúlt a fügés kosárba. Ha a darazsak megehetik mosatlanul, neki sem fog ártani. Különben is majd alulról keres egy szemet.

  – Kérsz? – nyújtotta a kosarat Mirella felé.

  – Most nem – felelte a lány.

  – Én eszem. Ági úgyis arénázni fog miatta. Pedig megdolgoztam érte.

  S elkeseredetten harapott bele a legkívánatosabb fügébe. Édes, fűszeres íz omlott szét szájában.

  – Finom – állapította meg, s máris beleharapott a következőbe.

  Nyelvén égető fájdalmat érzett.

  – Au! – szisszent fel, s kiköpte a fügét. Már későn. Egy darázs, amelyik a fügébe fúrta magát, beléeresztette Kanóc nyelvébe a fullánkját.

  Nyelve égett, és dagadni kezdett.

  Mirella megragadta a kezét.

  – Siessünk haza! Ecetet kell rá tenni! Az segít!

  Segít ám, de csak azonnal. Mire hazaértek, már feldagadt Kanóc nyelve. Alig bírt megszólalni.

  Ági felmérte a helyzetet, s ahelyett hogy csöndben maradt volna, sopánkodni kezdett. Mintha őt csípte volna meg a darázs.

  – Tudtam! Tudtam, hogy a. fügével baj lesz! Látod, úgy kell neked! Ha vízbe áztattad volna, a darázs kimászik, és nem csíp meg. De te! Te mohó vagy! És ráadásul hasmenést is kapsz tőle!

  Kanóc legszívesebben odaállt volna feleselni, de kinek van kedve hiábavalóságokat visszabeszélni, amikor el van zsibbadva az egész szövegelője! S ráadásul nemcsak a csípés marja, hanem az ecetes zsebkendő is, amit Mirella a szájába erőltetett.

  Azt viszont már nem tűrhette, hogy Ági az egész fügét ki akarta szórni a szemétbe. Megragadta a kosár fülét, úgy huzakodtak. Aztán mikor úgy érezte, hogy nővére bizonyulna erősebbnek, hirtelen elengedte a kosarat.

  Ági hanyatt esett, a füge szétgurult.

  Az érett szemek tottyadtan hevertek a terasz kövén.

  A lány ültéből szórta Kanócra az égi áldást, a fiú befogta a fülét, hogy ne hallja.

  Ekkor farkát csóválva előballagott Ito, a félresikerült tarka dakszli, szaglászni kezdte a fügéket, megnyalta őket, aztán az egyikbe beleharapott. Majd a másikba, a harmadikba. A negyediket gyanakodva szaglászta, lábával kaparászta, s lám, előmászott belőle egy darázs. Kábán tűrte, hogy a kutya a lábával arrébb tolja.

  – Na látod – szólalt meg Ági –, a kutyának több esze van, mint neked.

  Ezt azonban már Mirella sem hagyhatta szó nélkül. Epésen megjegyezte:

  – Kanóc nem csúfolt, amikor leégett a hátad…

  Azzal választ sem várva, bement a konyhába segíteni az anyjának.

  Ági viszont elhallgatott.

  Kanóc fogta a gumimatracot, hogy félrehúzódjék valahová a ház árnyékába. Ebédelni sem jött fel. Adta a sértődöttet, pedig ki kíván dagadt nyelvvel forró paradicsomlevest kanalazni?

  A kutyánál viszont határozottan bevágódott a fügével. Ito, miután mind megette, nekigömbölyödött hassal megkereste Kanócot, hálásan leheveredett melléje, s délutáni szunyókálásából fel-felriadva is mindig azt leste, itt van-e még a fiú.

  Ezzel együtt a mai napnak már lőttek. Pedig milyen jól kezdődött az egész.

  Még az az egyetlen szerencse, hogy délután Mirella lejött hozzá, hideg tejet hozott meg szalmaszálat, s ott anyáskodott mellette estig, s egyetlen szóval sem csúfolta.

  A szigonypuska kipróbálását azonban el kellett halasztaniuk. Kanócnak semmi kedve sem volt megmászni a hegyet a Sün-öbölhöz vezető úton, s ha meg is mászta volna, feldagadt szájába úgysem tudta volna rendesen beleszorítani a légzőpipa csutoráját.

  Hiába, van úgy, hogy minden szépen indul, jól folytatódik, aztán lőttek neki. Sebaj, lesz még jobban is! Csak ki kell várni!