Száműzetésben – A szigony hátha jelent valamit – Testvér és rabtartó – A rágógumit sikerült megmenteni

A tenger kék volt, mint apu valódi amerikai töltőtolltintája. Csakhogy közelről nézve a víz átlátszott, s a móló külső oldalán a víz alá tolakodó napsugarak mintha csak a kíváncsi gyerekek kedvéért furakodtak volna a mélybe. Fénnyel cirógatták a moszatokkal bevont hatalmas termésköveket, melyek között kicsiny, szürkés halak fogócskáztak.

  Kanóc még nem fedezte fel őket. Állt a kis öblöt a nyílt tengertől elrekesztő minimólón, az alig négyméternyi magas kikötői lámpás tövében – melyet a lelkes idevalósiak világítótoronynak tiszteltek –, s bámulta a távolodó motorcsónakot.

  Anyu hátrafordulva ült a középső ülésen, és búcsúzó anyákhoz illően kendőt lobogtatott. Igaz, hogy nem kis fehér keszkenőt, hanem a nagy, tarka selyemkendőjét, azt viszont annál lelkesebben. Nem tudni, a szemében ott csillogtak-e a búcsú százszor megénekelt könnyei, hiszen az ilyen apróság ilyen nagy távolságból jó tengerésztávcső nélkül már igazán nem látszik. Kanócnak pedig csupán egy vacak színházi távcsöve volt, az is csak a bőröndje mélyén, a többi kacat között. A bőrönd pedig e percben a parti halászház tengerre néző emeleti szobájának padlóján hevert az ablak és az éjjeliszekrény között, pontosan ott, ahová Kanóc érkezésekor lehajította.

  Nővére, Ági – aki az érzékeny búcsút az ablakból integetve élvezte végig – az istenért se tette volna odébb. Inkább háromszor hasra esne benne, de nem enged elveiből: „Mindenki takarítsa a saját szemetét!” Mintha egy valódi, Hamburgból származó hajóstáska szemét lenne. Igaz, hogy a magasra nyúlt barna lányt eddig még nem sokat zavarta a padlón heverő csomagolóalkalmatosság. Ő is a távolodó motorcsónakot nézte, integetett, majd a lámpást támasztó Kanócra tévedt tekintete. Éppen sóhajtani akart, amikor észrevette, hogy a fiú mozdulatlanul bámulja a távolodót.

  – Talán integetnél anyu után! – süvöltötte oda öcsikéjének, mire ő megadóan fölemelte kezét, tett egypár integetéshez hasonlító bágyadt mozdulatot, aztán amikor az egyre kisebbedő tengerjáró eszközt már elég távolinak vélte, leengedte kezét, és nagyot sóhajtott:

  – Ez is megvolt…

  Majd kényelmesen megfordult, egy pillantást vetett szállásuk ablakára, ahonnan már eltűnt a nővére, hogy elfoglalja ruháival és piperecikkeivel a szobában unatkozó szekrény nagyobbik felét.

  Kanóc, hogy senki sem ügyelt rá, most lélegzett csak fel igazán, s körüljártatta szemét az öblön, a kicsiny halászfalu fehérre meszelt házain, „száműzetésének” jövendő színhelyén.

  Még ide jövet, látatlanban elkeresztelte magában a helyet Rodostó II-nek. Csakhogy II. Rákóczi Ferencet végső soron az ellenfelei juttatták el a törökországi Rodostóba, őt viszont a saját tulajdon szülőanyja hozta el ide száműzetésbe, ebbe a még Rodostónál is kietlenebbnek látszó szigeti halászfaluba. S rábízta őt a legszigorúbb, legkérlelhetetlenebb porkolábra – tulajdon nővérére!

  No de hát ilyen az élet. S ha valaki akar valamit, ami eltér az élet megszokott rendjétől, azért bizony meg kell szenvedni…

  Pedig minden milyen pompásan kezdődött! Anyut megbízták a Turistahivatal dubrovniki kirendeltségének vezetésével, ő pedig jó anyához illően – no meg hogy nagyinak is legyen némi pihenése – magával hozta gyermekeit az Adriára. Úgy vélte, lányára ráfér a nehéz egyetemi év után, fiának meg hátha jót tesz a környezetváltozás, hátha lehűti kissé burjánzó fantáziáját, kalandvágyát.

  Tévedett. Kanóc három nap alatt tökéletesen otthon érezte magát az Adrián. S attól kezdve csupa rettegés lett a család egyébként már edzett idegzetű nőtagjainak élete.

  Minden nap külön talányt jelentett: „Hová csavarog el? Hová megy be? Mit szed össze? Hová tűnik?”

  Amikor a második hét végén a fiú felszökött a dubrovnik–rijekai gyorshajójáratra, s Korčula szigetéről kellett őt visszahozatni, betelt a pohár, megszületett a határozat: száműzetés! Szigetre! Olyanra, amelynek nincs rendszeres távolsági járata. Sőt a legjobb lenne, ha semmiféle járata nem lenne. Csak az a motorcsónak, amellyel anyu a száműzöttet, no meg Ágit, az őr szerepét vállaló áldozatot idehozta.

  Levranka szigete, amelyet anyu kiválasztott a kétezer adriai sziget közül, alkalmas börtönnek tűnt.

  Igaz ugyan, hogy Kanócnak Levrankáról folyton Aranka jutott az eszébe, erről pedig az énektanárnőjük, akit Bujdosó Arankának hívtak, s nemcsak kövér volt, hanem ráadásul vénlány is, s amikor már nagyon komiszak voltak az óráján, mindig sopánkodva emlegetett valami lakatlan szigetet, ahol szívesebben élne csörgőkígyókkal együtt, mint így, negyven égetni való kölyökkel összezárva.

  „Bár ő lenne most itt a helyemben! Meglenne az öröme” – gondolta Kanóc, miközben szemét meresztgette a távozó után.

  Anyu végképp eltűnt a motorcsónakkal. Már az a kicsiny pontocska sem volt kivehető, amely az imént még látszott ott a távolban, a két sziget között. Szégyen és gyalázat, ha az ember örül felmenői távozásának, de vannak helyzetek, amikor a vastagodó hangú férfiember jobb szereti, ha a biztonságot jelentő anyai kötény minél messzebb lengedezik tőle.

  Persze ha anyu belelátott volna Kanóc fejébe, amikor elváltak, minden bizonnyal elfogja őt a harctéri idegesség, de az anyák általában mind ilyenek. Úgy féltik felcseperedő fiúgyermeküket, mintha az örökké pendelyes lenne, és a partedlire köpné a spenótot. Általában képtelenek felfogni, hogy egy fiatalembernek igenis lehetnek önálló elképzelései, gondolatai, tervei az életet illetően. Igaz, ezek a tervek nem mindig olyan simák és zökkenőmentesek, mint amilyennek azt az anyák elképzelik: de ha ez nem így lenne, akkor még mindig nem fedezték volna fel Amerikát, s ha nem fedezik fel Amerikát, akkor még ma sem ismernénk a rágógumit. S ha nem lenne rágógumi, akkor hogyan tudna Kanóc világrengető terveket forgatni a fejében?

  Ági tartott a rágógumi serkentő hatásától is, és még mielőtt elindultak volna Dubrovnikból, átkutatta Kanóc csomagjait. Kiszórt belőle két csomag rágógumit. Azt, amit öccse – elővigyázatból – csaléteknek hagyott elöl, hogy vesztük árán megmentse a további kutatástól és megsemmisítéstől a tornacipőjébe rejtett titkos készleteket.

  Annyi szent, ha ezekről Ági tudott volna, dehogyis vállalja, hogy Kanóccal kettesben tölti a nyarat ezen a szigeten! A világért sem!

  Pocsék kis sziget, kisebb, mint a Velencei-tó, csakhogy abban víz van meg nádas, ezen meg sziklák meg bozót meg a kilencszáz méter magas Szent Ilja-hegy, ahol még vadon tenyészik a sakál, meg pocsék, útnak csúfolt szamárcsapások s vagy négy kis halászfalu. Igaz, hogy körötte talán még kékebb a tenger, mint Dubrovniknál, s akadnak körülötte még apróbb szigetek is, de itt, az irdatlan kőtömegben, ahol még a szőlő és a füge is csak a hátikosárban összehordott parcellákon terem meg, kút, forrás vagy más tisztességes ivóvíz egy liter sem. Azt isszák, ami a téli esős időszakban leesik a ciszternákba, vagy amit nagy tartályokban csónakon hoznak a messzi partokról.

  Így aztán itt csak az száll meg nyaralni, akinek vagy nagyon kevés a pénze, vagy olyan hősi lélek lakozik benne, hogy a csend és a nyugalom kedvéért hajlandó elviselni kényelmetlenségeket.

  Lehet, hogy egykor száműzöttek is éltek a szigeten, de azokról nem szól a krónika. Viszont a part menti halászfalvakat mintha csak száműzötteknek építették volna. Meredek sziklahegyekről gyatra kis gyalogösvények, szamárcsapások kanyarognak le egy-egy hegybe nyúló öbölbe; ahol a keskeny parti lapályon tíz-tizenöt földszintes, egyemeletes dalmata halászház néz farkasszemet a tengerrel. Előttük móló, kicsiny csónakkikötő, s az emberek úgy ismerik egymást, hogy még azt is tudják, mi fő a szomszéd fazekában.

  Innen csak az tud megszökni, akinek szárnya, szamara vagy csónakja van. Kanócnak pedig – egyelőre – egyik sem volt. Igaz, hogy egyelőre még nem is akart megszökni. Pillanatnyilag még ismerkedett a tereppel. Alapelve volt, hogy először egy kicsit körülnéz, ismerkedik, aztán durr bele az események közepébe. Különben is: a világon még nem született meg az a jégmező és az a sivatag, ahol Kanóc fel ne találná magát, ha akarja.

  – Nézzük csak… hová is keveredtem? – morfondírozott. – Aha… ez itt az öböl. Nem túl nagy, de szabályos öböl formája van, a part irányába egyre sekélyebb a víz, az alja szép tiszta kavics, a tenger felől bezárja a móló két szarva, melyek között alig pár méter széles átjárón járhatnak be a motorcsónakok, kisebb parti vitorlások. Kicsiny vaskampókat betonoztak bele, néhány motorcsónak, ladik van hozzájuk kikötve orral a mólónak, farukat meg a vízbe vetett vasmacska rögzíti, nehogy elforduljanak, egymásba gubancolódjanak, ha jön a dagály…

  Nicsak! Ott az egyik ladikban szigony… Mi a csuda! Ez annyit jelent, hogy itt a közelben nagy halak is vannak! Esetleg cápák! Talán ott, a két közeli sziget valamelyikének partjainál. No, ez már mindenesetre érdekes! Ebből még lehet valami! Négyágú szigony nagy halat ígér.

  Máris megindult híres fantáziája. S a nyúlánk, szőke fiú, akit mozgékonysága, képzelőereje, lobbanó cselekedetei miatt még óvodáskorában nevezett el édesapja Kanócnak, képzeletben fogta a szigonyt, kievezett a tengerre, megközelítette azt a bal oldali szigetet, amelyen az a kis, púpos hegy látszott, s a sziklás part menti öbölben leste a vizet… S az áttetsző vízben hirtelen megjelent egy nagy hal. Akkora, hogy olyan nagyot nem is látott a dubrovniki tengeri akváriumban.

  – „Megvagy! – szorította meg a szigonyt, ám ekkor:

  – Megvagy! – markolta meg az álmodozót nővére. – Megjegyzem, szokatlan, hogy ott talállak, ahol az előbb is voltál. Talán kegyeskednél a szobánkba fáradni és kirakni a hóbelevancodat, mert én azt megmondhatom…!

  – Tudom, „a más szemetjét nem takarítod!” – zökkent vissza a fiú a rideg valóságba, s megadóan sóhajtott.

  Voltaképpen nem voltak ők rossz testvérek, csakhogy Ági lány volt, Kanóc meg fiú. És volt közöttük kereken nyolc év különbség. Ági nagyon örült öcsikének nyolcéves korában, mert eljátszhatta vele a kismamát. Babázhatott vele még tízéves korában is. Megtaníthatta versekre, énekekre, amikor Kanóc az óvodáskorba lépett. S határozottan büszke volt, amikor mint gimnazista lány ő járt szülői értekezletekre Kanóc iskolájába anyu és apu helyett.

  Megint családi prédikáció következik. Pedig semmit sem rühellt jobban, mint a kiokítást. Otthon a nagymama intelmeit még csak el lehetett viselni, mert olyan ódivatúak voltak. Anyu szelíd, szívbe markoló szavakkal szokta ecsetelni balul végződő cselekedeteinek összes látható és elképzelhető következményét. Ági dühös könyörtelenséggel ostorozni, mintha csak valami KISZ-taggyűlésen gyakorolna kemény, elvi bírálatot. Egyedül apu volt elviselhető. Ő nem prédikált, csak kérdezett, megpróbálta megérteni a kifogásolt cselekedetek rugóit, majd tett utána néhány megjegyzést, amelyek általában meghökkentették az embert. Gondolkozni kellett rajtuk. No persze, csakhogy apu most nincs itt. Sőt otthon sincs. Most éppen Brazíliában bővíti a magyar exporttermékek piacát. Jó neki! Mint külkereskedő bejárhatja az egész világot. Kanóc is szívesen vele ment volna, de a vonatkozó állami jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy hivatalos úton levő külkereskedők magukkal vigyék kalandvágyó fiaikat.

  Ági közben csak mondta, csak mondta a magáét, olyan mély keserűséggel, mintha ő volna a száműzött, nem pedig Kanóc.

  No de az ember lánya felcseperedik, elkezdené élni a saját életét, megjelenik egy-két udvarló is a láthatáron, s akkor az érdeklődő öcsike már egyre zavaróbbá válik. Amikor a felnőtt hölgy legszívesebben a Margitszigeten taposná a port a fiújával, vagy éppen egy presszó meghitt homályában cserélnék ki az egymást és a világot megváltó nézeteiket, akkor jön öcsike, hogy a kedves testvér segítsen neki íjat csinálni a nagypapa egykori meggyfa botjából. S azt is elvárná, hogy randevú helyett álljon le vele zseblámpaelemből morzetávírót barkácsolni vagy lekvárosbödönből köcsögdudát.

  Ami sok, az sok! A testvéri szeretetnek is vannak határai!

  Voltaképpen ez a „rodostói különnyaralás” a testvéri áldozatok legnagyobbjai közé tartozik.

  Dubrovnik nagyváros, s Ági erre készült fel. Nyári színházi fesztivál, rengeteg fiatal, strand, tánc, szórakozás, és ott a városban találkozott is egy szőke svéd fiúval, aki a második naptól kezdve folyton a nyakán lógott. A fiú apja hegedűművész akit ide szerződtettek a fesztiválra, ő maga szintén egyetemista. Csak éppen Göteborgban. Tehát lelki rokon.

  Kanóc tulajdonképpen ezért is kezdett önálló akciókat, mert nem elég, hogy Ági a svéd fiúval folyton a múzeumokat bújta volna, de még a strandon is folyton a svéddel karattyolt a maga tört angolságával, ám úgy látszik, nagyon jól megértették egymást. S ha egy érző keblű öcsi, akinek már megvan a magához való sütni valója, látja, hogy ő valahol fölösleges, akkor mi mást tehetne: önállósítja magát, és lelép… vagy fellép…

  Oda, ahová tud. Hol egy szigetre, hol egy induló hajóra.

  De hát az ilyesmit a felnőttek nem értik meg. S az egészben az a legszebb, hogy éppen Ági emlegette legtöbbször a visszahozott Kanóc „burjánzó fantáziáját”, „labilis személyiségét” meg más efféle tudományos marhaságokat, pedig alapjában ő volt az oka mindennek. És a legnagyobb mártír lett, amiért vállalnia kellett az öcsike különnyaraltatását.

  Mintha itt nem is ugyanaz a nap sütne, és nem ugyanabban a tengerben áztathatná az ember a tyúkszemét. És ha éppen akar, ide is eljöhet az a svéd Ági után azzal a haláli elegáns motorcsónakjával, ha annyi fontos beszélgetnivalójuk van.

  Ez voltaképpen nem is lenne rossz. Hiszen akkor Kanóc egy kissé kiszabadulhatna a felügyelet alól. Mert a cselekvés alapja a személyes szabadság – mondta egykor valami jó fej. Kanóc már nem emlékezik rá, hogy ki, de biztos, hogy jó fej volt, mert igaza van.

  Most viszont nem volt itt a svéd, nem volt személyes szabadság, csak Ági volt, aki karon ragadta Kanócot, hogy felcipelje a szobába rendet csinálni. Közben, ahogy mentek, egyre csak járt a beszélőkéje:

  – Figyelsz rám? Látod ezt az öblöt? Ez itt a strand. A mólóig nyugodtan úszkálhatsz. Ott is csak kétméteres a víz. Cápaveszély állítólag nincs. Az úszóövet használhatod. A gumimatracot is, amikor nekem nem kell, de evezőt nem faraghatsz hozzá. A békaember-szemüveget, az uszonyt meg a légzőpipát felszín alatt használhatod, de a merüléshez alkalmas ólomövet elzárom előled. A tőrt is. Csónakba nem szállhatsz, horgászás csak a móló belső oldalán, a reggelit minden második nap te szerzed be, különben alhatsz, amíg akarsz, viszont mindennap este kilenckor takarodó…

  – Az korán van! – mordult fel az eddig türelmesen hallgató fiú.

  – Jó, legyen tízkor. Úgyis későn sötétedik… – született meg a kompromisszum. – Barátkozni azzal fogsz, aki akad, de tenni csak azt teheted, amit én megengedek! – hangzott tovább. – Elvégre ha már feláldoztam miattad a nyaramat, a legkevesebb, amit elvárhatok tőled, hogy maximális megértéssel viseltess…

  …és mondta, csak mondta tovább. Kanócnak már szinte kotyogott tőle az agya. Nővére az elrontott dubrovniki nyaralás miatt érzett minden keserűségét öccse nyakába zúdította.

  Ő meg csak hallgatott, s azt gondolta: „Beszélj, csak beszélj, a többi úgyis kialakul.”

  Nővére azonban hirtelen fölemelte hangját:

  – És ha nem fogadod meg, amiket most mondtam, akkor tudod, mi következik, kisöreg: szobafogság, érted, szobafogság… Rád zárom az ajtót, te meg nézheted az ablakból a tengert, mert én nem vagyok hajlandó minden percemet arra áldozni, hogy csak rád vigyázzak. Különben is még a szakdolgozatomat is…

  …és jött az újabb szóözön, de erre Kanóc már végképp nem figyelt oda. Szemével jövendő otthonukat, a halászházat méregette, amely ott állt, alig négyméternyire a parttól. Emeleti szobájuk földszint feletti magassága nem lehetett több, mint két és fél, három méter. Szükség esetén, ha a nővére valóban beváltja fenyegetését, egy jó ugrásnyi az egész…

  No de hol vagyunk még attól?

  „Először is úgy kéne kipakolni – gondolta –, hogy Ági ne legyen ott, amikor a tornacipőmre kerül sor.”

  Kanócnak határozottan szerencséje volt. Addig piszmogott a bőrönd tartalmával, míg nővére megunta nézni, a bikinijével a kezében tüntetően elvonult a fürdőszoba irányába.

  Ekkor Kanóc villámgyorsan cselekedett. Rejtekhelyéről előszedte a rágógumikat, a hirtelen mozdulattal eldugta őket ágybetétje alá, ahol feltételezhetően senki sem fogja majd keresni. Egy darabot azonban zsebre vágott. Arra még a mai nap folyamán égetően szüksége lesz. Akkor, amikor lecihelődve a partra félrevonulhat majd valahová elmélkedni. Mert van, akinek a jó ötletekhez kávéra van szüksége; van, aki teát iszik vagy cigarettát szív; van, akinek a rágógumi serkenti fokozottabb munkára az agytekervényeit. S olykor ugyebár az sem baj, ha a serkentésre szánt rágóguminak egy kissé tornacipőszaga van. Kicsire igazán nem adunk!