40. fejezet

Titus még tántorgott a láthatatlan csapástól, mikor Ozias tovább folytatta.

– Mert a határon állandó harcok dúltak, a legtöbbet Charisemnon kezdeményezte – mondta kémmestere – a határon lévő helyőrségek nagy része súlyos károkat szenvedett. Csak annyi kellett, hogy Charisemnon határozottan eltalálta az egyiket, ami véletlen balesetnek tűnt. Senki sem szentelt volna figyelmet az eredménynek, mivel annyira átlagossá vált.

Elméjét visszahúzta a jelenre, hogy egyéb gondolatait szó szerint arrébb tolta, míg ideje nem lesz pánik nélkül átgondolni, gondosan meggondolta Ozias elméletét. Vonakodva ismert el bármit is ellenségével kapcsolatban, de Charisemnon nem volt bolond. – Ha ezt csinálta, akkor az a finom intelligencia jele. – A szavak fájtak neki. – Vannak kémeid a határon mégse hallottál semmit.

– Pontosan ez az uram. – Ozias a fejét rázta. – Senki sem zavart volna egy újabb megsérült épülettel. Még ha a földalatti struktúra nem is szokatlan a határon, nekünk is vannak bunkereink. – Az utolsó információ Sharine számára szólt.

– Micsoda ravaszság – mormogta Sharine, szárnya Titusét súrolta… mert a férfi közelebb mozdult.

Titus összefonta karjait. – Ha a gyanúd igaz Ozias, nem tudom elhinni, hogy az a kutyaszar arkangyal bolonddá tett.

– Az én nevemben is beszélhet uram. – Ozias arcán furcsa pillantás volt, vonakodott elismerés és rémületes zavar keveréke, de bátran talpra állt. – Ha én lettem volna Charisemnon Arkangyal, akkor nem tartottam volna titokban az építményt.

– A többi építményt hagytam volna, hogy különböző határ helyőrség célra használják, majd lassan elvittem volna onnan az embereket, kivéve akikben megbíztam. Elég finoman, így senki sem gondolkodott volna el rajta.

– Pontosan – mondta Titus – ha az épület pont a földalatti részen van, akkor megsérült és soha nem állították teljesen helyre.

Ozias bólintott. – Charisemnon biztos azt mondta az embereinek, hogy hagyják ott a találatot kapott területet és energiájukat a veszélyes területtől messze lévő épületek építésére koncentrálják.

Titus összeszorította állkapcsait, egy ideg pulzált állának vonalán. – Eléggé bosszant, hogy nagy valószínűséggel igazad van.

– Attól tartok nem tud annyira bosszankodni, mint én. Ez ragyogó stratégia. Dühös vagyok, hogy nem gondoltam valami hasonlóra magam is. A csatornákat használva megtámadhattuk volna a másik oldalt.

Titus a fejét rázta. – Ez egyszer vagy kétszer működött volna, mielőtt ugyanolyan megtorlást alkalmaztak volna és a végén ugyanott lettünk volna. – Kezeit a csípőjére tettem. – Menj a fogadott öcsédhez.

Kémmestere rábámult, nem pislogott. – Uram, nagyon jól tudja, hogy képtelen vagyok visszatérni az öcsémhez anélkül, hogy először megtudnánk az elméletünk helyes-e.

Sharine nevetése gyengéd volt, olyan hang, ami kellemes volt a fülnek és Ozias odafordult, hogy úgy nézzen rá… Nem kíváncsian. Sokkal több volt ez. Elbűvölve és a szélén kis csodálattal. Mert ez a Kolibri volt és Titus rájött, hogy a legtöbben soha nem látták ennyire élőnek, vibrálónak őt, semmi köd nem volt benne.

Ha előtte édes és éteri volt, most ragyogott a fényében, egy kicsi és ragyogó nap volt. – Valami ilyet mondana a fiam is – mondta Oziasnak. – El tudom képzelni, hogy ott áll, ahol te most, kezei a derekán vannak és szárnyai remegnek a türelmetlenségtől.

Ozias, néhány ezer évvel volt idősebb Illiumnál, újra mosolygott és ez mélyebb volt, sokkal valósabb, felfedte a szépségét, ami tompa láthatatlanságba fordult képességével. – Próbáltam egyszer betoborozni a fiát – mondta.

– Tudom, hogy soha nem hagyná el Raphaelt. – Sharine sötét pillantást lőtt Titus és kémmestere felé is. – És azt hittem barátok vagytok Raphaellel.

Titus kuncogott. – Ez egy játék. – A legkielégítőbb. – Elég gyakran az egyikünk ajánlatot tesz valakinek a másik udvarában, aminek ellenállhatatlannak kellene lennie, de ez a büszkeség számunkra, hogy egyik nagyon magas rangú emberünk sem fogadta el még azt.

Ahogy Sharine a fejét rázta, ajkai küzdöttek a mosolygás ellen, Titus hozzátette – A fiatalabbak számára igen jövedelmező lehet. Megtanítom nekik hogy legyenek harcosok és magasan képzettekként térnek vissza Raphaelhez, mikor ellenajánlatot tesz. A kölyök cserébe megtanítja az embereimnek hogy virágozzanak ki egy állandóan változó világban, és olyan tudással térnek haza, ami kihúzza az udvaromat a sötét korból.

Ők ketten elég elégedettek voltak ezzel a csendes és soha el nem ismert cserével. Ahogy Titus és Alexander elégedett volt egy sokkal nyitottabb és mindig barátságos kivagyiság játékkal. De egyiküknek sem volt lehetősége ilyen kihívó kalandra, mióta Alexander felébredt.

– Most repüljünk – mondta. – Nézzük meg, hogy túl sok intelligenciát tulajdonítunk az ellenségemnek, vagy tényleg lóvá tett minket.

– Várj, a dolgozóban kell hagynom a naplót. – Sharine megfordult és gyorsan visszarohant, a szárnyai színek sokkja voltak ezen a sivár helyen.

Ozias ránézett, mikor a nő eltűnt, barna szemei szokatlanul puhák voltak. – Lady Sharine nem az, akinek hittem őt… de ő megmaradt egy kincsnek, egy csillagnak, amit egy kis alakban ejtettek fogságba.

Titus nehezen morgott, összefonta karjait. – Azt mondod hagyjam békén? – Elég biztos volt benne, hogy Ozias pontosan észrevette mennyire közel állt Sharinehoz, hogy súrolódott a szárnyuk, észrevette a múló nedvességet a tunikáján és összetette Titus száradó hajával és a nedves foltokkal a nadrágján.

A nő nem mosolygott, fapofát vágott. – Ellenkezőleg uram. Azt mondom lopjuk el magunknak, így összeesküdhetünk, hogy megvédjük, ha valaki bántani akarja.

Titus vigyorgott, megcsapta kémmestere vállát, óvatosan lejjebb vett az erejéből. Ozias erős, de nem Tzadiq volt. Mégis Ozias megengedte, hogy ritka vigyora megvilágítsa az arcát, Titus tudta, hogy Sharine nem akarja, hogy megvédjék. Ha megpróbálná, akkor azt cselesen kell. Ez nem volt Titus legerősebb képessége.

Morgása visszatért, ahogy Sharine megjelent.

Sharine felemelte rá szemöldökét, de nem tett fel kérdést, ahogy ők hárman felszálltak. Az út nem telt sokáig, bár Titusnak vissza kellett fognia magát, hogy a többiek tartani tudják a sebességet. A kémmestere az elméjével szólt hozzá, ahogy majdnem elérték a korábbi határt.

Lady Sharine sokkal gyorsabb, mint amire számítottam. A legnagyobb sebességemet tartja fenn és nem tűnik fáradtnak.

Titus tudta, hogy egy hosszabb út kifárasztaná, még nem épült fel az ehhez szükséges ereje, de a kémmesterének igaza volt. Mindig azt feltételezte, hogy a fiatal Illium azért olyan gyors, mert az apja egy arkangyal volt, de az igazság ezzel kapcsolatban mindig a szemük előtt volt.

A kicsi, ragyogó kolibri hihetetlen sebességgel tudott mozogni a méretéhez képest, néha sokkal gyorsabban, mint egy arkangyal. Ezt a kis tényt valamikor az élete során szedte fel és megragadt benne. Mégse kötötte össze a pontokat, ami az angyalság finom és szeretett kincséhez vezetett.

Leszállva Titus becsukta szárnyait, Sharinere nézett, ahogy Oziassal együtt szállt le. – Honnan van a beceneved? – kérdezte, meg akarta erősíteni az elméletét. – A Kolibri?

– Miért teszed fel most nekem ezt a kérdést? – Felemelte kezeit, tenyérrel kifelé, de válaszolt a kérdésre. – Raan mondta mindig, hogy úgy repülök, mint egy kolibri. Itt és ott, és mindenhol, annyira gyorsan, hogy egy elmosódott csík voltam az égen. – Kitárta szárnyait, majd szép precizitással összecsukta őket.

– Nem vagyok annyira gyors, mint régen – mondta grimaszolva. – Megkérdőjelezhetetlenül a gyakorlás hiánya a részemről. De érzem, hogy az izmok kezdenek felébredni és nem engedem meg, hogy újra aludjanak.

Ostobának érzem magam ma. Ozias mentális hangja mogorva volt.

Ebben az egész világ csatlakozik hozzád, biztosította Titus kémmesterét, még ahogy elnyomta a belsőjében égő zöld tüzet. Féltékeny volt egy rég halott férfira, attól a legmagasabb szinten válik hülyévé, és már érezte, hogy az ellensége bolonddá tette.

– Nos – mondta, felmérte az elhagyott őrség épületeit. – Azt a területet kell keresnünk, ami korábban omlott össze, és olyannak hagyták itt, mintha már régebben történt volna, vagy az egyik új az, abban az esetben ha Charisemnon úgy döntött elrejti az igazságot az építéssel és újjáépítéssel.

Ők hármam megint felszálltak, a helyőrség más része felé tartottak. Titus magasra repült, így minden részét láthatta, egyben emlékezhetett az itt vívott harcokra. Charisemnon soha nem támadta meg a földi csapatokat, csak mikor Titus is jelen volt.

Ebben legalább az íratlan szabályokat követte. Egy arkangyal sem kereste, hogy tizedelje meg a másik erőit. Nem volt „győzelem” az össztűzben, mikor angyalokat törtek össze, akik nem tudták magukat saját arkangyaluk nélkül megmenteni.

Furcsa, hogy Charisemnon becsületben tartotta ezt a vonalat, mikor annyi másikat lépett át, de egy több ezer éves lénynél rajta is több réteg volt egyszerre. Ugyanez a férfi írta a naplókat, amik több ezer éves történelmét és területét örökítették meg, és azt, hogy rovarokat hozott létre, amik bemásztak a halandók vagy vámpírok bőre alá és megölte őket.

Látta a földön lévő repedéseket ebből a helyzetből, ez volt a Zuhatag szülte erejének bizonyítéka. Az egyik úgy tűnt kis szakadékká vált. Kiszúrt egy lehetséges helyet, egy épületet a külső peremen, ami úgy tűnt súlyos sérüléseket szenvedett és sokáig érintetlenül hagyták, hogy a növények kezdtek átkúszni rajta, fű nőtt a zugokban és résekben, leszállt, hogy megvizsgálja.

Nem működött volna, ahol Charisemnon képtelen volt hozzáférni a földalatti létesítményekhez, és ez a törmelék halom olyannak tűnt. Nincs rá mód, hogy bemenjenek oda, bármi is volt alatta. De mindkét oldalán olyan épület volt, ami egyben állt, de csak kis sérülést szenvedett el. Hmm…

Pókhálók csókolták meg az arcát, ahogy a jobb oldali épületbe belépett, hallotta a szárnyak surrogását kint, ahogy lesöpörte a pókhálókat. – Várj meg kint – utasította Sharinet. – Nem vagyok biztos benne, hogy az épület statikailag ép-e. – Ami kintről kis sérülésnek tűnt, belül hatalmas lehetett.

– Akkor miért mész be? – Kérdezte élesen. – Könnyen a makacs fejedre eshet.

Megfordulva vállán át nézett hátra, azon gondolkodott, hogy ezt inzultusnak vegye-e, de nem, valódi aggodalom volt az arcán, ajkait összenyomta és szemei sötétek voltak. Mélyen benne, egy ismeretlen dolog bomlott ki. Senki sem aggódott érte így már egy örökkévalóság óta. Sem az anyja sem a nővérei, akik mindig úgy utaltak rá, mint a család babája.

– Én a Tanács tagja vagyok – emlékeztette őt gyengéden, ami ugyanebből az ismeretlen részből jött. – Egy épület rám esve semmi kárt nem okoz a testemben, amit ne egy pillanat alatt hoznék helyre. – A nőnek sokkal tovább tartana.

– Csak légy óvatos – mondta egy szünet után. – Nem akarok órákat eltölteni azzal, hogy a törmelékből áslak ki, ami elnyelt. – A szavak nyersnek hangzottak, de odanyúlt és kezével megfogta a férfiét. – Ne vállalj felesleges kockázatot.

Természetesnek tűnt lehajolni és megcsókolni aggódó ajkait. – Nem fogok.

Megszorította a nő kezét majd elengedte, besétált a poros épületbe, a padlót törmelékek porították, amik a plafonról estek le, és a balra lévő lépcső felé ment. Azok lefelé vezettek oda, ami egy nagy tároló helyiségnek tűnt, de hamar észrevett egy másik lépcsőt ott.

Továbbment, felkapcsolta a villanyt, ami pislákolva működött, újra egy dobozokkal teli helyiségben találta magát. Vastag por volt a tetejükön, sokkal vastagabb, mint amit a háború utáni mozdulatlanság indokolt.

Kinyitott egyet, fegyvereket talált.

Titus szállítmányozási mestere hosszú ideje küldhette ide ezeket a láthatatlan dobozokat, hogy kinyissák. Hacsak természetesen Titus nem mondta neki, hogy a fegyvereket tartsák itt, felkészülve egy bizonyos tettre, amiről arkangyala időben informálja. Senki sem ért addig hozzájuk.

Egy kíváncsi harcos talán kinyitná, de csak fegyvereket talál, semmi szokatlant egy harctéren. Ami szokatlan volt, az az ajtó mögötte. Csak azért szúrta ki, mert megnyitotta a földet Charisemnon gyalogjai alatt. A föld mozgott… és a falak felfedték annak vonalait, amik egyébként egy rejtett ajtók voltak.

Láthatatlan. Észrevétlen.

Valami összetört fent, remegett körülötte az épület. A következő lépését tervezte, mikor lépéseket hallott, puhát és gyorsat, ahogy a lépcsőn ment le valaki. – Mondtam, hogy maradj fent!

Nem tudta volna elviselni, ha azok az indigó és arany szárnyak megsérülnek, ha a kis test összetörik. Nem mert a nő volt a Kolibri, az angyalság kincse, hanem mert Sharine volt, aki aggódott érte, és aki gyors gondolkodású volt és akivel a férfi bármiről beszélhetett, soha nem unatkozott.

– Az épület összeomlik körülötted. – Odament hozzá, bűntudat nélküli volt… ahogy áttetsző pezsgő szemei sérülés miatt kutatták a testét. – És ahogy ő urasága rámutatott, a Tanács tagja. Biztos vagyok benne, hogy meg tudsz védeni, bármi is történik. – Majd kinyúlt és megfogta a kezét, meghúzta. – Gyere.

Titus rájött, hogy a nő a biztonságos hely felé húzta.

Megdöbbenésében kővé vált.

Nem mert fizikailag nem tudta volna sehova sem húzni őt, még kevésbé két lépcsősoron fel. Nem, mert a nő eléggé aggódott a biztonsága miatt, hogy közben nem érdekelte a saját épsége. Ez bolondság volt, de az felvágott egy eret benne, annyira mélyen, hogy ujjait a nőébe fonta, azt mondta: – Találtam egy rejtett ajtót.

Sharine hatalmas szemekkel nézett oda. Mikor meghúzta a nő kezét, vele ment. Csak akkor ellenkezett, mikor karját a vállaira tette, közel húzta magához.

– Ha meg kell védenem téged a rád omló épülettől – morogta – akkor közel kell lenned hozzám. – Titus csontjai sokkal nagyobb sérüléseket tudtak elviselni, és becsavarta a szárnyaiba, megvédve a nőét.

– Értelmet adsz neki. Ez bosszantó. – Ezek a morgós szavak mosolyra késztették, Sharine karját a hátára csúsztatta, kezét csupasz bőrére nyomta.

Az érintés égetett… és furcsán megnyugtató volt.

Mivel Sharine kockázatos helyen volt, késlekedés nélkül az ajtóhoz sétált. – Maradj közel – utasította, majd elengedte, hogy mindkét kezével ki tudja nyitni az ajtókat. Megtört, annak mechanizmusa akadt vagy megtört a földrengés miatt.

Poreső esett rá, ahogy végül letörte a zsanérokról az ajtókat és félretette. Sharine köhögött és kezével az arca előtt integetett, a por az ajtó előtt örvénylett, ezért nehéz volt benézni, míg le nem ülepedett.

– A szag – mondta Sharine újabb köhögés mellett. – Bomlás, elhanyagoltság és nedvesség, több bűzös szag.

– Igen, mintha valami meghalt volna bent.

Titus kezével törölte le az arcáról a port, mondta Oziasnak, hogy maradjon fent. Figyelmeztess, ha bármi jelét látod annak, hogy az erőm sérülést okozott. Biztos volt benne, hogy az előbbi remegés ennek volt az oka.

Uram.

És hogy kielégítsem kíváncsiságodat, hogy többé ne légy frusztrált, igazad volt. Ezek az épületek egy épülethez tartoznak, a törmelék alatt volt egy ajtó. Ezzel belépett a rejtett földalatti bunkerbe, Sharine mellette volt, a szárnyaik összeértek, annyira közel voltak.

Bent éjfekete sötétség volt, amibe az ajtóból hatolt be egy kis gyér fény, és az első figyelmeztetés, hogy nincsenek egyedül, az a kúszó mozgás volt, mikor valami láncokon rohant felé.