4. fejezet

Napjainkban

Sharine a marokkói homokban lévő új otthonának korlátlan tetején állt, és a körülötte lévő épületekre nézett, amiket megvilágított a lenyugvó nap fénye. A fény szinte olvadt volt, tökéletes gazdagságú, ami csak napnyugtakor jelent meg. Mintha maga egy csillag olvadt volna szét és terítette volna be a tájat, mint jótékony festő.

A vámpírok és halandók, akik ezeken az utcákon sétáltak el voltak foglalva a saját dolgaikkal, készültek az esti piacra, vagy munka után indultak haza, de most és később is, az egyik városlakó majd felnéz és észreveszi őt. Büszkeséggel töltött el, hogy a gyerekek mosolyognak és izgatott üdvözlésre emelik a kezeiket. Az idősek tiszteletteljesen meghajlanak.

Ezek az emberek korábban félelmükben és aggodalmukban elfutottak, mikor először erre a helyre jött. Megsérültek egy angyal felügyelete alatt, akit jobban érdekelt a hatalom és a kegyetlenség, mint az értékes felelősség, amit kapott, hogy vigyázzon az angyalok legféltettebb kincseire. Mégis Lumia, az angyali művészetek és kincsek tárháza, hideg és magányos hely lenne a szomszédos település pezsgő élete nélkül. Sharine számára ritka és gyönyörű kinccsé tette ez a várost és az embereit, olyanokká, mint akik védték Lumia falait.

Kitárta szárnyait, élvezte egy percig a nyújtózkodás örömét, mielőtt lassú egyetértéssel csukta össze őket. Gondosan odafigyelt a precíz izomkontrollra. Ez olyan erősítő gyakorlat volt, amit sokáig elhanyagolt, a szabály rég elveszett összetört kaleidoszkópjában, ami volt.

Az elmúlt félezer év nagy része, plusz mínusz pár évtized, össze volt törve és zavart képek voltak elméjében, egy szűrőn át nézte őket, ami törött és darabos volt. Soha nem kapja vissza azokat az éveket. Soha nem kapja vissza azokat az időket, mikor huncut, nevető fia bátor és erős férfivá érett.

A düh forró hulláma megújulva égette belsőjét, elárasztotta ereit.

– Lady Sharine.

Megfordulva találkozott Trace tekintetével. A férfi éjfélzöld szemeivel és holdfény bőrével, lassú hangjával, mint egy költőé, és selymes fekete hajával, a karcsú vámpír a fiára emlékeztette őt. Nem a színeivel, az mindkettő számára egyedülálló volt. De mint Trace, játékos fia több mint egy, erre fogékony szívet dobogtatott meg az udvarában.

Túl sokan bizonyultak fogékonynak.

– Mid van számomra ifjonc? – kérdezte szeretetteljes mosollyal.

Trace a fejét rázta, szögletes vonalai árnyékokat vetettek az arcára, nem volt benne puha szépség, de attól függetlenül szépség volt. – Már mondtam úrnőm – mondta – teljesen felnőtt férfi vagyok, nem egy fiú. – Komoly szavak voltak, de tekintetében ugyanannyi szeretet volt.

– És én megmondtam – válaszolt – mikor annyi idős vagy mint a kosz és a csillagok egyesülnek, akkor mindenki ifjonc. – Még Raphael is, aki egyszer egy energikus kisfiú volt, akit elvitt a stúdiójába, ahol kifáraszthatta magát, míg festéket dobált a vásznakra, kis kezei kicsi, ragadós pecsétté váltak, még ő is elfogadta, hogy mindig gyerek lesz a szemében.

Gondolkodott rajta mi történt azokkal a szertelen festményekkel, biztos volt benne, hogy valahol tárolta őket a Menedékben, de azok az emlékek mélyen el voltak rejtve egy összetört, őrült nő összecsavarodott elméjében, akivé Aegaeon szándékos és megmagyarázhatatlan kegyetlensége után vált.

Volt kíméletlenség, és volt az, amit Aegaeon tett.

Trace sóhajtott, átnyújtotta a levelet. Az vastag, krémes papírból volt és a Tanács pecsétje zárta le, volt benne valami baljóslatú, mintha a híreket átitatta volna az az erő, amit a világot uraló arkangyalokban folyt.

– Egy udvaronc dobta be pillanatokkal ezelőtt – hallotta Trace hangját, ami annyi szüzet csábított már el. – Egy vámpír – tette hozzá, mielőtt megkérdezhette volna, miért nem mellette szállt le a tetőn.

Elvéve azt mondta: – Hogy telnek az őrjárataid? – Trace egy hónapja jött ide, Raphael küldte, miután Sharine udvarának jó része haza kellett térjen otthonaiba, angyalok és vámpírok, fiatalok és idősek, mentek segíteni, hogy legyőzzék a pusztítást, amit Lijuan világuralmi kísérlete idézett elő.

A háború egy hónapja ért véget, de nem volt idő pihenni, gyógyulni.

Nemcsak a városokban, falvakban okozott szörnyű károk, sem az újjászületettek csoszogó hordája. Az elmúlt két hétben az átlagnál sokkal nagyobb számú vámpír adta meg magát a várszomjnak.

Trace tisztán elítélte azokat a vámpírokat. – Meg sem próbálták szabályozni magukat – mondta, hangja hideg, könyörületmentes volt. – A vér iránti éhség ott van mindünkben, suttog és hízeleg az árnyékos órákban, keresi hogy zabáljon fel, de hosszú ideje megtanultam megzabolázni őket.

Sok vámpír nem tett semmi ehhez foghatót, és most hogy sok erős angyal volt sérült, vagy halt meg, és a túlélőket elterelte a háború utóhatása, a táplálkozás vágya annyira túlterhelte érzékeiket vagy tudatukat. A város utcái azzal fenyegettek, hogy vörösben úsznak, a levegőt nedves fém tölti meg.

Raphael területe nem volt jobb helyzetben a többiekénél, mikor a gyilkos vámpírok áradatáról volt szó, és sokkal rosszabb volt, ha a terület pusztulását is hozzáveszed. New York megsérült két arkangyal kataklizmikus háborújában, égig érő épületei töröttek és sérültek voltak. Nem engedhette meg, hogy egyetlen magasan képzett rangidős emberét is elveszítse, de mégis ideküldte Tracet. Mert Raphael annyira volt Sharine fia, mint Illium.

– Minden rendben – mondta neki Trace, nyájas volt, mint mindig szabott ingjében és fekete nadrágjában, cipői ki voltak fényesítve és valószínűtlenül homok- és pormentes volt. – Az alapok, amiket lefektetett jók és erősek.

Ez volt a legnagyobb bók, amit adhatott a férfi neki, és tudta, hogy a férfi játékos és szofisztikált megjelenése ellenére a teljes igazat mondja neki. Nem volt flört a szemeiben, sem hízelgés csillogása. Ebben a pillanatban Trace katona volt, aki jelentett az úrnőjének.

Mikor oldalra biccentette a fejét a férfi meghajolt és elment.

A kezében volt a boríték, lassan kifújta a levegőt, ahogy még egyszer kinézett a napnyugtára. Hozzá fog valaha szokni a tisztelethez, amit a körülötte levők adnak meg neki? Nem mintha váratlan lett volna. Ő, ahogy épp elmondta Tracenek, öreg volt az ilyen dolgokban, egy Ősi minden módon. De belül…

Nem, ez bolondság volt. A lány, aki volt hosszú ideje eltűnt, és a lány, aki egyszer Raan kis madara volt, a nő, akit a barátai Sharinnak hívtak a Kolibrivé vált. Legalább kezdte visszakérni a nevét, így az ő kicsi és boldog udvarában Lady Sharineként hívták őt.

Ujját a viasz alá csúsztatta, feltörte azt. A borítékban volt egy levél a Tanácstól. A homlokát ráncolta, ahogy elolvasta a szavakat, amiket erős kéz írt. Raphael írta ezt, de már nem volt az a fiú, akit egyszer bébiszittelt, vagy a férfi, akire anyai szeretettel gondolt. Nem, ezt New York Arkangyalaként írta.

Miután végigolvasta kezeit az oldalára ejtette, a levél és a boríték az egyik kezében voltak, csak bámult az ég vöröses-narancs ragyogására. Erre nem számított. De ahogy a haldokló nap fénye alatt gondolkodott, ennek volt valami értelme.

A világ annyi része állt káoszban Lijuan és Charisemnon kombinált horrorja után. Milliók haltak meg, több mint egy arkangyal elveszett, vagy gyógyító Alvásban volt, ami annyira mély volt, hogy senki nem tudta visszatérnek-e egyáltalán. Az angyalság legtöbb része nem tudta mi történt Michaelával és Astaadal és a többiekkel, de Raphael elmondta Sharinenek, mert tudni akarta.

A férfi megértette, hogy soha nem árulná el őt.

Mindazon évek alatt, amikor el volt veszve kicsavart kaleidoszkópja útjain, Raphael vigyázott a fiára, és a másik fiúra, aki mindig az élete része volt. Illium és Aodhan, szívének ikerlángjai. Egyik, a született fia, a másik a művészetéből született fia. Úgy tanította őt, ahogy Raan tette vele.

Szomorúság buborékolt a vérében, ahogy emlékezett a szeretett arcra, a tehetséges kezekre, de a szomorúság egyszínűvé fakult az eonok alatt… még ha virrasztott is Raan sírja mellett, miután elméje összetört, a szíve fájt azért a részéért, ami biztonságban volt, dédelgetett és tele volt álmokkal.

Az emlékek adtak neki egy biztonságos helyet, ahol elbújhatott.

De Sharinenek elege volt a bujkálásból, elege volt, hogy az elméjében élt. Itt volt az ideje szembenézni az igazsággal. És az első igazság az volt, hogy bár gyászolja Raant halála napjáig, többé már nem tudott emlékezni a csodás, szépséges fájdalomra, ami fiatalkori szerelme volt a férfi iránt. Ha együtt öregedtek volna meg más lenne… De nem volt haszna a mi lett volna ha-ban élni.

Nem volt haszna máshol élni, csak a jelenben.

Összeszorította az állát, újra dühös volt, ez alkalommal magára. Caliane, tudta, dühöngene gondolatai iránya miatt, de a barátja határozottan hitt benne, hogy Sharinenek nem kellene magát hibáztatnia.

– Aegaeon pontosan tudta mit tesz – mondta Caliane nem sokkal Aegaeon Alvásból való felébredése után, hangja hajlíthatatlan volt, mint gerince. – Tudta mit fogsz gondolni, a sebek, amiket azok a tapasztalatok hagytak maguk után, és mégis megtett valami kibírhatatlan kegyetlenséget, amit soha nem fogok megbocsátani neki. Megfogta a legnagyobb félelmedet és valóra váltotta.

Heves sötétség volt az arcát. – Nem Sharine. Soha ne merd magad okolni a törésekért, amik az elméden jöttek létre.

De Sharine megtette. Hibáztatta magát, hogy nem volt elég erős. Hibáztatta magát, hogy eléggé elvakította a gyász Raan után… és a mentális sérülésekért, amik annyi éven át visszhangoztak benne, mikor évekkel később elment szülei Alvó helyére és azt látta, hogy testük összeaszott és halott volt, a vérük kiszáradt az ereikben. Elmentek Alvás közben.

Alig négy évtizeddel az erős, tehetséges Raan után.

Bár az angyaloknak nem kellene meghalniuk, csak egy csatában.

Sharine egyedül, a fajtájában a többiekkel ellentétben hármat is eltemetett, akik szemüket csak pihenésre csukták le… és soha nem ébredtek fel. Szerető, anya, apa, mind hidegen és elporladva feküdtek sírjukban, hangjuk elveszett a világból.

Te vagy az, egy kis, ádáz része kezdett suttogni a halál estéjén, mikor minden csendes volt. Mindenki, akit szeretsz meghal. Senki nem tud elviselni. Senki sem akar abban a világban élni, ahol te létezel.

Ez a hang gúnyolódott vele folyamatosan, míg Aegaeonba való beleszeretéséig terrorban nem élt. Ez a terror megsokszorozódott a fia születése után. Olyan volt, mint egy üveggömb, amit pókhálótörések hálóztak be, amiket senki sem látott. És végül összetört, és az ok széthasította őt.

Igen, hibáztatta magát.

A legnagyobb ajándék az volt, hogy a fia ezek után is szerette őt.

Rá gondolva ismét a levélre nézett. Büszke lesz rá, ha ezt megteszi, büszke, hogy megvan az ereje és a bátorsága ehhez. És ezt is fogja tenni. Annyi ideig magára hagyta. Itt volt az ideje, hogy Illium okkal, büszkén hívhassa őt az anyjának.

A nap utolsó sugara cirógatta a szárnyait, átszelte a tetőt, hogy belépjen az épületbe. Majd elment a csillogó technológiával felszerelt szobába, amit meg sem tudott érteni. Azonban megtanulta ezeknek a hasznosságát, mióta kilépett a kaleidoszkópból. Most megkérte egyik hűséges emberét, hogy hívja fel Raphaelt.

Saját irodájában fogadta a hívást, ami az övé volt. Egy régi, görbe lábú asztal, puha kárpitú bútorok, friss virágok, festmények a falakon, sokkal finomabb szoba volt, mint ami a túloldalt megjelent.

Raphael irodája inkább üveg és acél felé hajlott, mint amilyen a városa volt. Nem látta Manhattan ragyogó fényeit körülötte, de látta a polcokat, amiken felbecsülhetetlen kincsek voltak, beleértve egy tiszta kék tollat, amitől fájdalmas szükség feszült meg a szívében.

– Lady Sharine.

– Fáradtnak látszol Raphael. – Vonalak keretezték az arcát, vállának izmai megfeszültek, tompa árnyékok voltak igéző kék szemei alatt. Annyiszor festette le ezeket a kék szemeket, először megkísérelte elkapni annak az arkangyalnak a szemeit, aki a legközelebbi barátja volt, majd Caliane fiáét, mindig egy örökkévalóságig tartott kikeverni a megfelelő színt. Tört zafír, olvadt kobalt, a délben ragyogó ég kékje, mindez és még több élt Raphael és Caliane szemeiben.

Mint művész, a szín volt a legnagyobb kihívása és legnagyobb öröme.

A férfi kezeivel a hajába túrt. – Hosszú út lesz mindünk számára, mire megpihenhetünk.

Sharine érezte a kényszert, hogy anyjaként viselkedjen vele, nem volt benne biztos, hogy ez a kényszer valaha is elmúlik-e. Fiatal volt, mikor Caliane az őrület útján járt, és bár Sharine akkor törékeny lény volt, a pókhálótörések évről évre nőttek, ott volt. Miután megtalálta a fiú összetört testét a civilizációtól messze fekvő mezőn, betakarta szárnyaival és kisöpörte a hajat az arcából, csak tartotta őt.

Annyira határozott fiatal volt, de belül nagyon megsérült.

Látni őt most, erősen és vibrálón, s egy nő által hevesen szeretve, aki minden volt, amit Sharine valaha is kívánt volna neki, ha elképzelte volna, hogy létezhet valaki olyan, mint Raphael hitvese létezhet, attól szíve kivirágzott, attól hinni akart a boldogságban és hogy a sorsot meg lehet változtatni.

Caliane soha nem mondta a fiának, de Raphael születésekor, pár keserű angyal azt suttogta, hogy a gyerek az őrület és rombolás megtestesülése volt, anyja egy Ősi volt, aki messze nem volt már fiatal. Annyira furcsa, hogy ilyen előítéletek létezhetnek a halhatatlanok fajánál, de mindig voltak olyanok, akik mindenben a rosszat keresték.

Ezek közül néhány azt suttogta, hogy Sharine volt a halál előfutára.

Caliane fia mindet elcsitította. Ő volt köztük a legjobb fényes megtestesülése, a kritikus ok, amiért ma nem vérben és halálban fürödtek. Azonban nem az egyedüli ok. – Hol van Elena? – Ujjai a tenyerébe görbültek annak emlékére, mikor Elena felügyelete alatt dobált késeket.

– A parkban a legjobb barátnőjével, Sarával és Sara gyermekével – mondta Raphael, arca úgy ragyogott fel, ahogy más említésekor soha. – Úgy döntöttünk, egy órára lazíthatunk a város helyreállításának bősz feladatában. Megtöri a lelket, hogy romokban látjuk az otthonunk.

Sharine nem tudta elképzelni a dédelgetett város összetörésével és felégetésével okozott pusztulást, de egy dolgot tudott, Raphael városa a bátor szívek otthona volt. Újra felemelkedik, ragyogó fém és üveg tornyaival, amik elérik az eget, folyói megtisztulnak a harc törmelékeitől és szennyétől, és a megperzselt föld meggyógyul.

– Te mit csinálsz ebben az órában, fiam? – mondta, keze viszketett, hogy a férfi szeméből kisimítsa a hajat.

Hírtelen ragyogó mosolyt kapott. – Illiummal fogok repülni. Azt terveztük találkozunk Jasonnel, ahogy hazafelé repül.

– Meglep, hogy tudod mikor ér a közeletekbe. A kémmestered füstként jön-megy a városokban. – Tudta, hogy a háborút megelőző egy hónapban Jason Lumia közelében volt, de csak később fedezte fel a tényt.

A Tanács megbízott benne, de ez nem jelentette azt, hogy nem figyelik meg. Ezzel a döntéssel nem akart vitába szállni. Előtte senki nem figyelte meg a Lumiára vigyázót, és a gonosz elburjánzott. Csak mert nem szándékozott ugyanezt tenni, nem jelentette, hogy a következő személy felelősségében ennyire megbízható lesz.

Raphael nevetett, ez őt is mosolyra késztette, emlékeztette a férfi vidám gyerekkori nevetésére, mikor szinte festékben fürdött. – Azon a véleményen vagyok, hogy Jason hagyja, hogy észrevegyük. Tudja, hogy aggódunk érte, mikor nem tudunk neki segítséget nyújtani, és ezért néha dob nekünk egy csontot.

A fejét rázta a fiatalok játékára, azt mondta: – Megkaptam a leveledet.

A lenyűgöző kék szemek megtartották az övéit, még ott bujkált bennük a nevetés. De szavai az arkangyalé voltak. – Mit mondasz a kérésünkre, Lady Sharine?

– Biztos vagy benne, hogy engem akarsz erre a feladatra? Messze nem vagyok harcos.

Raphael arca elfintorodott, azt mondta: – Titus segítséget kért. – Ajkai felfelé íveltek. – Ő harcos és arkangyal, akit tisztelek a többiek között, de szereti a maga módján intézni a dolgokat.

Sharine úgy értelmezte, hogy ez azt jelenti, bizonyos halhatatlanok azzal fenyegették meg, hogy otthagyják Afrika Arkangyalának szolgálatát. – Azt mondod közvetítő leszek? – Felemelte a szemöldökét. – Titus Arkangyal sok éven át sikeres udvart vezetett.

Sharinenek nem sok köze volt hozzá, útjaik egyszerűen nem keresztezték egymást. A férfi ezer évvel volt fiatalabb nála, valamint a nő élete a művészet volt, míg a férfié a harcosok élete. De azok, akik Lumia erőiben az arkangyal szolgálatából éreztek fennkölten beszéltek róla.

– Attól tartok ez több lesz annál – ismerte el Raphael. – Az emberei a velejükig hűségesek, de azok a harcosok, akik más területről érkezve támogatták őt kiléptek. – Álla kőkemény volt. – Azok, akik nem ismerik Titust, rövid temperamentumát inzultusnak veszik, és nem értik meg, hogy minden emberre szüksége van, akit nélkülözni tudunk.

Ó, most már megértette. Az idősek és erősek egy része édes beszédet és finom szavakat várt el, még sürgető helyzetben is. – Meglep, hogy azt hiszed képes leszek kezelni őt. – Az angyalok nagyon óvatosan bántak vele. Mintha finom és törékeny váza lenne.

– Nem sértés Lady Sharine, de nincs más választásunk. – Szavai bőszek voltak. – Egy héten át voltam Afrikában fél hónappal ezelőtt, és Jason is Titus területéről tart haza. Méreg szintén úton van haza Afrikából.

Méreg, emlékezett vissza Sharine, a fiatal, de erőteljes vámpír, kinek vipera szemei voltak. – Fenntartottad a barátság kötelékeit.

– Ez több volt annál. Ez a Tanács dolga, Afrikát másképp legázolják. – Kezei a derekán voltak, szárnyait kemény kontroll alatt tartotta. – Alexander ugyanakkor lépte át a határt, hogy segítsen. Azt gondoltuk, hogy három arkangyal együttesen dolgozva talán elég újjászületettet írt ki, hogy Titus és az emberei fel tudják takarítani a többit, de a helyzet katasztrofikus.

– Azt az információt kaptam, hogy a fertőzés gyorsan terjed. – Lumia el volt szigetelve, de nem volt elvágva a külvilágtól. Trace érkezésével több információ érkezett, a vámpír kifejezetten jó volt az információk megszerzésében.

– Igen, és a fertőzés Afrikában erősebb és fertőzőbb, mint a világ többi részén. Charisemnon biztos összejátszott Lijuannal, hogy egy még mérgezőbb ellenséget hozzon létre. Kis kegyesség, hogy a fertőzés Afrikára korlátozódik, de ez Titust nem kellemes helyzetben hagyja.

Kitárta szárnyait, majd összecsapta őket. – Ha tehetném Afrikában maradnék, míg a veszélyt el nem hárítjuk, de a területem súlyosan sérült, sokkal rosszabb a helyzet, mint eredetileg gondoltuk. És még itt vannak a vámpírok, akik megadták magukat a vérszomjnak. Otthon kell maradnom, és a legerősebb embereimre itt van szükség. A többi területen hasonlóak a gondok.

Ezek közül egyik sem válaszolta meg, a Tanács miért hitte azt, hogy Sharine kezelni tud egy rövid temperamentumú arkangyalt. Sokan azt mondanák, hogy meg fog törni ilyen nyomás alatt. Sharine tudta hogy nem, túl dühös volt, hogy megtörjön, a düh kovácsolta repedéseit keményedő sebekké.

Calianenek más elmélete volt. – Azt gondolom, hogy az időd, amit kaleidoszkópnak hívtál kétségbeesett kísérlet volt az elméd részéről, hogy speciális helyet adjon a sebek gyógyulásra, amik az első alkalommal nem gyógyultak meg. A csúnyák kicsúfoltak téged a szüleid halála után, katasztrofális sérüléseket okoztak, mikor vérző, sérült lény voltál.

Élénk kék szemek tele voltak dühvel. – Aegaeon hírtelen megjelenése csupán felgyorsította a valóságba való visszatérésedet, de nem elégé. Már úton voltál hazafelé, máskülönben nem tudtad volna Lumiát működtetni.

Sharine kezdte azt hinni Calianenek igaza volt. Nem tudta volna Lumiát működtetni, ha elméje törött területén marad, egyedül az emlékei igazolták ezt. Az elmúlt egy év minden napjára emlékezett. Az elején még voltak homályos szélek, de semmit sem felejtett vagy vesztett el.

Egyik sem igazolta, miért kérték, hogy Titushoz csatlakozzon. – Nincs annyi erőm, mint a Heteknek, még kevesebb, mint egy arkangyalnak.

Raphael óvatosan nézett rá. – Anyám egyszer azt mondta, hogy gondosan nézzem meg Illiumot, ha az erejének forrását keresem, akkor nem értettem, de most megkérdezem magamtól, kitől örökölte a hűségét, a haját, a szívét… és a sebességét.

Sharine elméjében mozgolódás támadt, régen eltemetett emlékek buktak a felszínre. – Raan ezért hívott kolibrinek. – Magának mormolt inkább, nem Raphaelnek, öreg emlékek sóhajtottak ébredezve.

Annyira gyors vagy, kismadaram. Napfény van a szemeidben, fények csíkozzák a bőrödet, talpraesett vagy, és sebességed egy kolibrié. Nem tudnálak elkapni, ha egyszer el akarnál repülni.

Egész idáig elfelejtette másik nevének eredetét, elfelejtette a szerelmes dédelgetés Raantól. Elfelejtette, hogy lefestette a férfi őt repülés közben, szárnyai és teste színek csíkjai voltak az égbolton, mint egy kicsi, ékszer madár.

– Lady Sharine? – hallotta Raphael hangját, betört a gondolatai közé, emlékeztette a mostra, az ittre, türelmetlenség nélkül.

A kék szemű fiú anyja egy ősi volt, Raphael megértette, hogy az emlékeknek időre van szükségük, hogy kibontakozzanak a nagyon idősek elméjében. Összekuszálódott szálak, csomók, Sharine esetében sok éles szál volt, a halhatatlan emlékezés hatalmas tárháza.

– Elfogadom a feladatot – mondta annak az érzetével, hogy a jövőbe lép. – Felkészülök, hogy csatlakozzak Titushoz.