25. fejezet

Sharine nem ellenkezett Titus ítéletével, bármilyen kemény is volt az.

Észak-Afrika Arkangyala, akit ismert kifacsarodott és megromlott, oly módokon, amiket nehéz volt megmagyarázni. Gyakran az mondták, hogy a hatalom megront, és az arkangyalok voltak a leghatalmasabbak a világon, de az arkangyaloknak milliárdnyi problémát kellett kezelniük, kezdve hogy fenntartják területük egészségét, rajta tartják kezüket a vámpírokon, és a legalapabb szinten biztosítják, hogy lakosságuk keményen dolgozik és nem éhezik. És még a halálos területi politikát nem is említettük.

Egy arkangyal nem ülhetett szépen és csak „létezhetett”.

Nem mintha Titus úgy gondolt volna magára, mint guggoló fenyegetés a Tanács számára, de az volt, ahogy a többiek is. Az olyan erősek, mint az arkangyalok nem aludtak. Ennek eredményeként figyeltek, figyelték a Tanács többi tagját. Barátság, szerelem, logika megállították, hogy folyton háborúzzanak, de a veszély mindig fennállt.

A közöny soha nem lehetett igazi lehetőség Charisemnon számára.

– Tudod, hogy mi történt vele? – kérdezte a férfit. – Kevésszer találkoztam vele a Lumiába való áthelyezésem előtt.

– Abból, amit a fiatalkoráról hallottam, az alapján mindig arrogáns volt, s azt hitte jobb a többieknél. Azonban a fiatal férfiak mind ezt hiszik,

Azon volt, hogy Titus saját pimasz magabiztosságán gúnyolódik, de emlékeztette magát arra, hogy a férfi hogy ült a falu vezetőjével, milyen türelemmel beszélt az idős férfival a bölcsességéről. Titus talán erősen hitt magában, de nem nézte le a többieket. Ez kritikus különbség volt a két arkangyal között.

Meg kellett állnia, hogy ugyanabba a dobozba teszi őt, mint Aegaeont vagy Charisemnont, vagy a fajtájukat, csak mert kellemetlen volt számára, hogy a férfi olyan vágyakat ébresztett fel benne, amik régen meghaltak és eltemetődtek. A férfi bőre élő selyemként érződött számára. Testhője csodásan melegítette, mellkasának vibrálása, ahogy beszélt ismerős örömmé vált.

– A fordulópont – mondta Titus, ahogy mellkasa morgott – Lijuan volt.

Újabb hő csapta meg Sharinet. – Nem okolhatod egyszerűen a másikat. – Ez a másik fél lusta felmentése volt a felelősség alól, mikor a körülmények során mindketten hatással lehettek a másikra. – Én mondom ezt, az a nő, aki hosszú ideig Aegaeont hibáztatta azért, amivé váltam. De én – a saját mellkasára csapott – végig a saját döntéseimet hoztam meg.

Nem az eredeti törést. Azt nem volt képes megállítani. Az agya lesokkolódott, az elméje szétszaladt. De voltak épp elméjű pillanatai a kezdetekkor, mikor nem volt elveszve, és eddig a napig nem tudta, hogy tudott volna-e keményebben harcolni, hogy visszatérjen. Alávetette magát? Ő választotta a börtönét?

– Nem. – Titus szorosabban ölelte, ez miatt szinte zihált, szíve olyan gyorsan vert. – Amire gondolok, hogy olyan volt, mint egy robbanó reakció, mint amit a tudósaim csinálnak, mikor két semleges anyagot vegyítenek.

Sharine a homlokát ráncolta. – Azt mondod, hogy racionális lények lettek volna, nem hataloméhes szörnyek, ha soha nem találkoznak?

– Lijuanról nem beszélhetek, ő már hét és félezer éves volt, mikor felemelkedtem, de úgy érzem elég jól ismertem Chariemnont, hogy azt mondjam olyan férfi volt, aki szerette a luxust és a minimum felett működött szükség esetén. Saját maga nem gondolkodott volna olyan nagyban, mint egy hatalmas háború.

Titus váll és nyakizmai erősen mozogtak, ahogy a szél felé ívelte magát, így meg tudták lovagolni, erőteljes szárnyai felettük voltak. – Egyszer az egyik tudósom elmesélt nekem egy mesét két gyilkos halandóról és azt a terminológiát használta, ami illik ide: folié á deux.

A kettő őrülete.

– Nem biztos, hogy egyetértek veled – mondta Sharine – hallottam Charisemnon étvágyáról, amiben mindig nagyobb borzongást akart, sokkal érzékibb kielégülést. De – ujjait Titus ajkaira nyomta, mikor a férfi meg akarta szakítani őt – azt hiszem, van igazság abban, amit gyanítasz. Charisemnon és Lijuan hergelte egymást, a gyerekek voltak a játszóterük.

Titus nem válaszolt, tekintete a nőébe kulcsolódott. Sharine pulzusa kilőtt, arca égett. Ujjait elvette a férfi hihetetlenül puha, íves ajkairól, épp gúnyolódni akart, hogy oldja a feszültséget, ami miatt mindkettőjük izmai megfeszültek… csak ekkor jött rá, hogy majdnem félúton jártak a céljuk felé.

Alig pár órába telt Titus számára, hogy ilyen nagy távolságot megtegyen. Nem jött rá milyen gyorsan repült a férfi, annyira jól védte őt a széltől. Sharine nem volt olyan hangulatban, hogy bármitől megvédjék, de nem hibáztathatta őt azért, mert gondoskodott róla.

Hasában meleg bontakozott ki, egy fájdalom, ami tiszta csábítás volt, hosszú ideje már, hogy mélyen éhes része suttogott neki. Miért ne törné meg koplalását egy ilyen szeretővel?

Lerázta a gondolatot, nem szándékozott egy lenni a Titust csodáló légióban, azt kérdezte – Szeretnél pihenni? – Még egy arkangyal sem repülhetett örökké.

– Hajnalban – ígérte. – Nem vágyom rá, hogy még több újjászületett rothadás borítson.

Sharine grimaszolt. – Egyetértek.

Az esti órákban repültek. Valamikor elaludt a karjaiban, és arra ébredt, hogy a férfi épp leszállt egy füves területen. Bőre forró volt, felült. – Elnézést.

– Ne aggódj – mondta, ahogy leszálltak. – Nem horkoltál.

Sharine visszavághatott volna, de a férfi talpra állította és ő felnyögött, ahogy kinyújtotta a testét. Dolgok ropogtak benne. Csodás. Titus is kinyújtózott, és csodás volt a hajnal puha arany fényében. – A tetoválásod – vette észre hogy kimondja. – Majdnem életre kel a fényben.

Titus megvakarta hasának kemény vonalait. – A fény játéka. – Szemeit összevonta, elnézett a nő mellett. – Fenébe.

Sharine követte a pillantását, elkapta a szökkenő mozdulatokat. – Újjászületett.

A kardok kivonásának hangja volt az egyetlen, ami figyelmeztette Titus felszállására. Sharine követte, szárnyai fájtak, hogy sokáig be voltak csukva a karjaiban. De Titus uralta a helyzetet, és az újjászületettek nemsokára halottak voltak. Egy kis erőt használt, hogy a testüket kitörölje, majd újra leszállt.

– Ha megtennéd Lady Sharine. – A mellkasán lévő vérfröccsenésekre mutatott.

Sharine kezét már erő takarta be. Közelebb lépett, kezdte leszedni róla a vért és a belsőségeket. Fókusza csak akkor csúszott odébb, mikor már majdnem kész volt, sötéten tudatába került a férfi testhőjének és nagyságának, a gyomra feszült volt és szája kiszáradt. Csak annyit tehetett, hogy nem rebben hátra, mikor a feladat kész volt.

Titus lenézett, kifejezése zárkózott volt. – Újra repülnünk kellene.

– Tudom, hogy lassabb vagyok, de segítene a szárnyaimnak, ha legalább egy óráig magam lennék a levegőben. – Hogy nem lesz a férfinak nyomódva plusz bónusz volt.

Titus bólintott, várt, míg ő szállt fel először.

Mikor végül megint a férfi karjaiban kötött ki addigra elég nagy távolságra került a szükség bökésétől, hogy racionális legyen. Nem hazudott magának a vonzalom mélységéről, ami egyenesen rossz irányba húzta. Megkérdezte a férfit a Charisemnonnak való politikai történetéről, intenzíven hallgatta.

Később Titus kérdezett a Calianenel való barátságáról. Nevetett, mesélt neki a hosszú szövetségükről, emlékekről, amik elég erősek voltak, hogy túléljék, mikor el volt veszve, és többet. És megcsapta őt, hogy ennyire folytonosan, ennyi időn át nem beszélt már személyesen senkivel.

A férfi egy pontot ismét mormogott, hogy aludnia kellene. – A testednek szüksége van rá a korábbi hosszú repülésed után.

Kellemetlen volt számára, hogy mennyire kényelmes volt a férfi karjaiban, ezért vitatkozni akart, de tudta hogy bolondság lett volna. Becsukta a szemeit, és arcát a férfi állandó szívveréséhez nyomta, elaludt.

Repültek tovább.

Újra beesteledett, a csillagok törött gyémántok voltak az égen.

Azon az estén, mikor szürkébe hajnalodott, mutatott az elkent helyre a távolban, ami sötét volt a sötétségben. – Ez az a hely, ahol a mumifikált kezet látta,

Titus nem a település közepén szállt le, ahogy korábban ő, hanem a legkeletibb részén. – Két órán belül hajnalodik. Azt hiszem jobb, ha várunk addig, míg felragyog a nap.

Sharine nem akart addig az éteri, élettelen helyen maradni, de nem tudott vitába szállni vele. Biccentett, hátranyúlva megmasszírozta a vállait. Bár Titus óvatosan vitte őt, hosszú ideig volt ugyanabban a pózban, ami miatt merevség alakult ki benne.

– El akarok menni a falu határáig – mondta elég csendes hangon, és ezt megnyugtatónak találta.

Titus hangja őszinteségének külső nagysága volt.

– Egy séta segít az izmaidnak is.

Sharine megfagyott, nem volt tudatában, hogy a férfi őt nézte. Tudatos erőbe tellett, hogy arckifejezését semlegesen tartsa és a férfi nagyobb, erősebb alakja mellé lépett. Titus cserébe ahogy sétáltak lelkiismeretesen fenntartotta a távolságot köztük, nem engedte meg, hogy szárnyaik összeérjenek.

Mindketten az őket körülvevő környezetet bámulták.

Mikor az égbolt széle szürke lett, többé már nem volt tintafekete, könnyen észrevették a dulakodás nyomait, mikor befordultak a sarkon, mintha az emberek elkeseredetten küzdöttek volna az ellenséges megszállók elleni harcban.

Titus leguggolt, hogy megvizsgáljon egy bizonyos nyomot. – Ezt napfényben jobban meg kell néznem.

– Várj. – Elővette a készüléket, megnyomta a szimbólumot, amit Illium mutatott, hogy fényt hoz fel. Ragyogó, éles fény világította meg a nyomokat. Örömtelin azt mondta: – Tényleg szerezned kellene egy ilyet. Igazán okos, látom, hogy a fiam miért imádja.

Titus válasza halk volt, máshova koncentrált. – Tudod úgy mozgatni, hogy a fény a nyomra essen? – Egyik kezével a megfelelő helyre mutatott.

Sharine figyelmét megragadta, tette, amire kérték. A fény nagy kosz és fűhalmot világított meg, ami tisztázta, hogy vér vagy más testnedvek voltak. – Mit látsz? – Míg Sharine a művészetben tudta kiszúrni az apró eltéréseket, ami a művész ecsetvonásainak nyelvén beszélt, nem tudta hogy kell a földet olvasni.

Titus ujjaival végigsimított a területen. – Nehéz ennyi idő után megmondani, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ezeket a földre eső szárnyak okozták.

Sharine közelebb ment, csak egy apró csillanását látta annak, ami tiszta volt a férfinak. – Egy angyal, aki újjászületettet látott a falu felé mászni és leszállt segíteni?

– Lehetséges. – Széles vállai mozdultak, ahogy testével egy másik részt ellenőrzött le. – Az újjászületettek széttéphették az angyalt. – Arca sötét volt, ahogy felállt, azt mondta: – Tartalékolnod kellene az eszköz energiáját. Talán más területeket is ellenőriznünk kell.

Titusnak igaza lett. Még négyszer álltak meg lassú sétájuk alatt, míg az ég keletről világosodott, és a világ elkent szürkeség lett, ami a Menedék körülötti ködre emlékeztette Sharinet. Tudta, hogy világosabb, míg végül ragyogó kék lesz, a fény annyira ragyogó, hogy fáj belenézni, a hőség elég intenzív, hogy vágjon, de most a levegő megmaradt hűvösnek és csípősnek.

– Azt gondoltam hiányozni fog a Menedék zöld nyara és fagyos tele – vette észre, hogy kimondja. – De Lumia olyan, mintha az otthonom lenne, ahogy ez a föld is.

– Talán mert más vagy, mint az a nő, aki a Menedékben élt. – Sharine még rágta a figyelmes szavakat, mikor Titus azt mondta: – Miért maradtál ott annyi ideig? Miért nem költöztél Illiummal New Yorkba?

Sharine is feltette magának ezt a kérdést, nem volt rá válasza. – Azt mondtam magamnak, hogy Raan sírja miatti virrasztás miatt maradok, hogy meg kell tennem, így az emberek emlékeznek majd rá, az én Raanomra.

Mosolygott, de nem volt benne öröm. – De sok idővel Aegaeonnal való találkozásom előtt leálltam az ilyen látogatásokkal, csak a halála évfordulóján mentem oda. Nehéz elfogadni, azt hiszem azért maradtam, mert biztonságos volt, meghatározott szabályokkal. Gyávaság a részemről.

– Túl keményen ítéled meg magad. – Titus sötét szemei megállapodtak rajta, a kontaktus végigvibrált Sharine egész testén. – Még egy sérült medve is visszahúzódik a sebeit nyaldosni.

Mielőtt válaszolhatott volna a férfi még több nyomát fedezte fel, hogy angyal volt a harcokban. Benne, mert a leeső szárnyak nyomai a nap miatt beleégtek a földbe, a vérrel és más nedvekkel. Majd Sharine meglátott valami… – Az egy toll – suttogta, rámutatott a színtelen szálakra, amik beleragadtak a kiszáradt sárba.

Titus gerince merev, hangja bősz volt. – És minden nyom azt mutatja ezek egy időben történtek. Átfedik és összekapcsolják egymást, ahogy történik, mikor harcba kerülünk és a szárnyunk leesik.

Titus újra felállt, combjai megfeszültek nadrágjában. – Amit nem értek, hogy a falu túlélői miért mentek el, ha találtál bizonyítékot, hogy sikerült az újjászületettet elégetni?

Sharine elrántotta tekintetét a férfi combjairól, azt mondta: – Lehetséges, túl kevesen maradtak, hogy kevés élelemmel túléljék itt. – Ahogy ezt mondta észrevette a fejét rázta. – De ha ez volt az eset, azt gondolnám Lumia felé jönnek. Az a legközelebbi település.

– Hegyeken kellett volna átkelniük – mutatott rá Titus. – Lehetetlen, ha voltak sérültjeik.

Megérkezett a hajnal, a nap első csókjával ragyogott, Sharine kezeivel a karjait dörzsölte. Nem a hőmérséklethez volt köze, hanem elméje megtelt az itt zajló mészárlás agonizáló részleteivel. Az ilyen időkben művésznek lenni átok volt.

– Remélem ez minden. Remélem a túlélők biztos menedéket találtak. – Elutasította, hogy meggondolja a túlélők fehér csontjai valahol messze a biztonságtól fekszenek.

Míg tovább figyelt Titus minden házat leellenőrzött, ami mellett elmentek, sem élőt sem holtat nem talált.

– Gondolod a halottjaikat is elégették? – mormogta, ahogy közelebb mentek a tűz megrogyott, megfeketedett maradékához. – Nemcsak a fertőzötteket, hanem azokat is, akik a védekezésben estek el. – Nem látott sírokat, ahogy sétáltak, sem a föld háborgatást, ami egy temetésre utalt volna.

– Ezt hiszem és nem okolom őket a választásukért. – Titus hangja bősz lett. – Még ha nem is tudtak róla, hogy az újjászületettek megfertőzhetik a nemrég meghaltakat, nem valószínű, hogy maradt elég férfi erejük, hogy több sírt kiássanak, vagy eszközük, hogy egynél több tüzet csináljanak.

Sharine torka fájt azokért, akiket belekényszerítettek egy olyan választásba, amibe soha nem lett volna szabad. – Tudniuk kellett a veszélyről, amivel szembenéztek – mondta, az újjászületettek vándorló falkáira gondolt, amik gonoszak és kegyetlenek voltak. – Biztos kétségbe voltak esve, hogy el kellett menniük.

– Azt feltételezem tudták, hogy senki sem jön és ahogy mondtad, a halálra éhezés valós veszély volt. – Titus felnézett. – A térképek alapján, amiket Charisemnon udvarában találtunk ez a település nincs egy angyali repülés útján sem. Senkit sem láttak, akitől segítséget kérhettek.

Sharine megérintette a telefont a zsebében. – Miért nem használták ezeket a modern eszközöket?

– A harcunk során az egész hálózatot kiégettük. – Titus arca megcsavarodott. – Így semmi kommunikációs csatornájuk nem maradhatott kifelé. És részben ezért én vagyok a felelős.

Sharine azt vette észre, hogy megérinti a férfi alkarját, testhője belé ivódott. – Ilyen a világ – mondta egyszerűen. – Mikor a halhatatlanok harcolnak, a gyengébb lények isszák meg a levét. De harcolnod kellett. Ha nem teszed, meglett volna rá az esély, hogy ezek az emberek akkor is meghalnak, és a halottak hulláma nem csökkent volna, tudod, hogy az ellenséged nem állt volna le.

Titus izmai kemények voltak, nem mondott semmit. Sharine leejtette a kezét, a másik oldalára ment… de a férfi nyílt bánata, hogy itt ennyi halál volt megtörte a falat, amit a legbelső önmaga köré épített. Ez a férfi, ez az arkangyal továbbra is meglepte nagy szívével.

– Itt vagyunk. – Előtte volt a sérült fal, amin át a csontokat látta.

Titus odament. – Várj.

Ahogy nézte a férfi széttépte a falat, óvatosan, hogy ne okozzon kárt a másik oldalon. A fal egyes részei szinte átégtek, porrá omlottak a lábai előtt. Azon gondolkodott a tűz miért nem égette le az egész falut. Talán a testek nem égtek elég forrón, vagy a tűz valahogy elhalt.

Titus precízen kiszélesítette a teret, addig dolgozott, míg a fal legnagyobb részét ki nem szedte és egy rögtönzött krematóriumba néztek be. Hamuhalmok mutatták a tűz helyét. De a lángok nem égtek elég forrón és a koponyák a padlón gurultak, míg hosszú combcsontok, kisebb ujjcsontok hevertek a fényben, ami az új bejáraton áradt be.

Sharine arra mutatott, ami idevonzotta, a megnyúlt kézre… amiről látta, hogy egy testhez csatlakozott. Nem csoda hogy nem látta az első látogatása alkalmával, a test a többi alatt volt. Titus csendesen odább mozgatta a maradványokat, óvatosan, de gyorsan, hogy felfedje az alján lévő testet.

Nem égett szét a tűzben, csak úgy, hogy az mumifikálta a testet.

Nem volt feje.

Sharine szemei hatalmasak voltak a rémülettől, de nem a lefejezés miatt. Csak most fogta fel a test gerincfelépítésének fontosságát. – Titus.

Titus le akart guggolni, de elvetette. Sharine sem akarta, hogy szárnyát halál szennyezze be.

– Ez egy angyal háta – erősítette meg a férfi.

Sharine kényszerítette magát, hogy közelebb menjen. Nem volt lehetőség elkerülni az igazat, a bőr alatt az angyalok teste másként épült fel, mint a halandóké, finom és mély módokon, mert az angyaloknak volt szárnyuk és ezekkel az izmokkal nem rendelkeztek olyanok, akik nem tudtak repülni. Ez különösen igaz volt, mikor a mellkas és a hát területét nézték.

Még ha az angyal szárnyai el is égtek, és semmi nyoma nem maradt a tollaknak és izmoknak, amik befedték a csontokat, de hogy ez a férfi angyal volt, az vitathatatlan volt.

A csizmája összetört valamit.

Gyomra görcsbe rándult, felemelte egyik csizmáját, és lenézett. A csont, amire véletlenül állt finom és hosszú volt. Nem halandóé. – Szárnycsont. – Arrébb lépett, hogy Titus lássa. – Egy angyal halt meg itt.

– Nem. – Titus az oldalán ökölbe szorította a kezeit, hangja nyers és mély volt. – Egy újjászületett angyal halt meg itt.