Angyalnap

(Archangel’s Sun)

Fordította:

Annie

A fordítás saját szórakoztatásra készült, kereskedelmi forgalomba nem hozható.

Eddig hivatalos és rajongói fordításban megjelent könyvek olvasási sorrendje:

Angyalvér

Angyalcsók

Angyaltánc

Angyalkard

Angyalárny

Angyalháború

Angyalárnyék

Enigma

Angyalszív

Angyalméreg

Angyalprófécia

Angyalharc

Angyalnap

Novellák – Angyali szárnyalás

1. fejezet

Réges régen, egy elveszett emlékben…

Az angyaloknak nem kellene meghalnia.

Ezek a szavak visszhangoztak folyton Sharine elméjében, ahogy a szeretett Raan temetkezési helyén állt. Nem tudta, hogy a férfi mit szeretett volna, mert az angyalok nem készültek fel a halálra, és ő választotta ki a férfi nyughelyét azok alapján, amit az öt együtt töltött évtized alapján megtanult róla.

Milyen rövid idő volt.

Azt gondolta, hogy a férfi, idősebb, bölcsebb és gyengédebb volt, az örökkévalóságig az oldalán lesz. Mentora volt a művészetek terén, mindketten elégedettek voltak az együtt töltött életükkel. Ő és Raan, órákat töltöttek a napfényben a vásznaik, gondolataik és festékeik társaságában, és mégis együtt voltak.

Az angyaloknak nem kellene meghalnia.

Ujjai remegtek, fagyosak és vértelenek voltak, ahogy végigsimított a kis szobron, amit Raan annyira imádott, hogy soha nem vált meg tőle, a szeretett darab most a helyet jelölte ezen a szélfútta helyen, hol Raan az örökkévalóságig pihen.

Először, mikor felébredt mellette azon a reggelen, ami még mindig rémálmokkal teli délibábnak tűnik azt gondolta, hogy Aludni tért, azon halhatatlanok oly mély pihenésébe, akik már nem akartak a világ részei lenni. Ezt szándékosnak érezte és első reakciója egy pengeéles fájdalom volt.

Annyiszor kérte, hogy ne tegye. Aggódott, mert a férfi annyival idősebb volt nála, Aludni akart, és Sharine ébren akart maradni és a férfi meg majd elhagyja őt. De Raan azon meleg, nyugtató nevetésével nevetett rajta és azt mondta ne aggódjon.

– Kismadár – mondta – miért Aludnék most, hogy végre megtaláltalak?

Így fájt neki és dühös volt a látszólag megtört ígéret miatt. Majd megfogta a férfi kezét, mert bár mérges volt rá, attól még szerette. A férfi tehetséges és erős keze jéghideg volt.

Légzése törött sztalaktitok voltak a tüdejében, vére zúzott jég.

Egy angyal sem volt ilyen hideg, mikor Aludt. Sharine ezt első kézből tudta, nyolcvanöt éves, pelyhes tollakkal, őrt ült a szülei mellett, mikor az Alvást választották. Nézte, ahogy a mellkasuk a végső stádiumig emelkedett és süllyedt, remélte, hogy meggondolják magukat és nem hagyják egyedül, de nem így történt.

– Rendben leszel Sharine. – Anyja hangja határozott, de szemei fáradtak voltak. – Most már felnőtt vagy.

– Találkozunk, mikor megint felébredünk – tette hozzá az apja, ahogy megpaskolta a kezét, de meg tudta mondani, hogy már nem volt ott, a pihenésre gondolt, amire végtelen évek óta vágyott.

De sokkal azután, hogy Aludni tértek, melegek voltak. Ötven évvel később, mikor lement a titkos rejtekhelyükre, hogy biztosítsa senki sem zavarta meg pihenésüket, akkor még melegek voltak. Így tudta, hogy az angyalok, akik Aludni tértek nem voltak hidegek, vérük fagyos és kék.

Nem volt szüksége a gyógyítók sokkos zihálására, hogy megerősítse igazát.

Az ő tehetséges és kedves szeretője elment.

Este meghalt, ahogy Sharine mellett feküdt.

Ez a dolog annyira ritka volt az angyalok között, hogy a jelen lévő gyógyítók közül egyik sem tapasztalta még soha. Poros köteteket néztek végig, idősebb angyalokkal és arkangyalokkal beszéltek, míg találtak valakit, aki emlékezett ilyen esetre vagy kétezer évvel ez előttről. Az angyalok halhatatlanok voltak… de néha, az ilyen ritka eseményeket elfelejtették két életöltő alatt, egy angyal néha csak… megállt.

Mintha az óra végleg leállt volna.

A gyógyítók mindent elmondtak neki és ő még így sem értette meg. Raan idős volt, de közel sem volt a halálhoz. Annyi angyal a dupláját vagy tripláját élte meg az ő korának, s a földön sétáltak. De Raan volt az, aki megállt. Megállt, ahogy mellette feküdt, élete elsiklott, míg Sharine öntudatlanul aludt az oldalán.

Kapkodott levegőért? Fordult felé segítségért?

Ezek a kérdések kínozták, ahogy hó esett az arcára, csípte a bőrét. Nézte, ahogy gyengéden beteríti a szobrot. És azon gondolkodott, ha az évszázadok jönnek, bárki is fog-e a férfira emlékezni rajta kívül. Talán a művészete lesz az, amire emlékezni fognak, és arra gondolt, a férfinak tetszene, hogy az az öröksége.

Zokogás rázta meg az alakját, a köves talajon a térdeire esett. – Az angyaloknak nem kellene meghalniuk – suttogta, de senki sem hallotta.

A szél egyenesen a szájáról tépte le a szavakat és törte szét a mellette lévő hegytetőn. A szárnyai, amiket Raan az indigó és fény ajándékának tartott, szétterültek a hón és köveken, hideggé és tompákká váltak, és térdei megfagytak ebben a pozícióban, de ennek ellenére sem kelt fel. Egy része tovább remélte, hogy a férfi felkel és azt mondja neki ez egy szörnyű hiba volt.

Sharine csak százhatvan éves volt és élete szerelme hidegen és halottan feküdt előtte. Ebben a pillanatban a szél üvöltött körülötte, nem tudott elképzelni szörnyűbb fájdalmat.

Egyedül a havazásban, gyászolt.

Az angyaloknak nem kellene meghalniuk.