12. fejezet

Eonokkal ezelőtt

– Papa! Papa! Nézd mit tudok csinálni! – Fény tört elő Sharine kis ujjaiból, hogy összetörje a köveket, amik a vadvirágokkal teli hegyoldalon voltak. – Nézd!

Apja összevonta fekete szemöldökét szemei felett, leguggolt, hogy megérintse a követ. Sziszegve húzta vissza az ujját, ujjbegye vörös volt. Sharine arca beesett, ajkait óvatosan rányomta. – A puszitól jobb lesz – mondta, ezt barátja anyjától tanulta, aki a szomszéd hegyen élt.

Apja nem mosolygott, csak kezével megfogta a lányáét és a tenyerére meredt. De most nem volt ott semmi, a szép tűz semmi jele. – Bennem van – mondta neki, ugrált a lábain. – Annyira pezsgő és forró.

Az apja nem volt olyan, mint a barátja apja, aki nevetett, és hátán vitte sok helyre. Sharine apja öreg volt, hogy attól csontjai fájtak. Túl fiatal volt, hogy szóban is megfogalmazza, de apja korának súlyát úgy érezte, mint fenyegető fekete felhőt a horizonton. Tudta, hogy szerette őt, érezte is, de nem volt ugyanolyan, ahogy a többi apa szerette a gyermekét.

– Haza kell repülnünk az anyádhoz – mondta mély hangján, szemei ugyanolyan napfény színűek voltak, csak voltak bennük barna csíkok.

Sharine még játszani akart a hegyoldalon, míg a nap annyira fényesen ragyogott, hogy a vadvirágok szinte ragyogtak, de tudta, hogy nincs értelme vitatkoznia, vagy megvetnie a lábát. Mikor legutoljára megpróbálta, az apja otthagyta egyedül, míg „észhez nem tért” és hazarepült. Talán vicces volt egyedül játszani, de utána hiányzott neki az anyja és az apja és hazament, ahol a szülei csalódtak viselkedésében.

Sóhajtott, felrepült. Nem tudott olyan finoman és egyenesen repülni, mint az apja, de hazáig végig a levegőben tudott maradni. Előtte általában leesett, vagy pihennie kellett. De a szárnyai erősebbekké váltak az elmúlt pár évben, bár még zihált, a szíve erősen vert, mikor otthonuk kőudvarán leszáll.

– Mama! – kiáltott és berohant, izgatott volt, hogy megossza új trükkjét.

– Sharine édesem, hányszor mondtam el, hogy ne futkározz? – Anyja szelíd volt, olyan mosolyt küldött felé, ami kedves… és fáradt volt. Sharine anyja mindig fáradt volt. Ő csak ilyen volt, Sharine nem emlékezett vissza olyanra, hogy anyja mikor nem volt a teljes kifáradás szélén.

– Sajnálom – mondta mosolyogva és lelassított. – Megmutattam papának a tüzemet. Ehetek valamit?

Anyja égszürke szemei az apjára siklottak, arany haja hullámzott és világos lila szárnyai nyugtalanok voltak, de nem beszéltek, míg Sharine nem evett valamit és nem volt kint. De ő rossz volt és visszaosont az ablakhoz, hogy hallgatózhasson. Tudta, hogy nem kellene megtennie, rossz volt kihallgatni másokat, de soha senkinek nem volt érdekes beszélgetése körülötte és már nem volt baba.

– A tüze? – mormogta az anyja rekedt-puha hangon.

 Igen. – Hallotta apja mélyebb hangját. – Támadó képességek jeleit mutatja. Ez talán azt jelenti a lányunk harcos lesz,

– Nem tudom elhinni, nem, ahogy elveszik a művészetben. – Anyja úgy hangzott, mintha mosolyogni akart volna és ez kedves volt. – Ennek az anyámból kell erednie. Qint szolgálta, míg úgy nem döntött Aludni megy.

– De ennyire fiatalon? – mormogta az apja, szárnyak mozgását hallotta, ahogy kinyitotta és becsukta őket, ami ismerős nyugtatás volt. – Támadó képességek nem jelennek meg ok nélkül gyerekekben. Bánthatja a barátját vagy játszópajtását, mikor nem is akarja.

Anyja hallgatott, majd azt mondta: – Igen, igazad van ebben. Meg kell tanítanunk neki, hogy soha ne használja a képességeit. Legalább míg idősebb nem lesz. – Végtelen fáradság volt minden szóban. – Nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni szerelmem. Annyira akartam egy gyereket, mikor fiatal voltam és tele élettel, csak hogy a sors akkor áldjon meg, mikor hosszú ideje semmi más ne érdekeljen a világban, csak te és a lányunk.

Sharine határozottan hátralépett az ablaktól, és elment anyja virágos kertjéhez, hogy gyomlálni kezdjen. – Nem kellene így beszélniük. – Szemei forróak és nedvesek voltak, ahogy kitépte a gyomokat. – Utálom. Értem.

Elég idős volt, hogy megértse az Alvásról beszéltek. Nem sima alvásról. Hanem olyan Alvásról, ami megannyi évtizedig tart. Megijesztette. Az angyalok nem olyanok voltak, mint a halandó gyerekek, akikről azt mondták neki ne találkozzon velük, az angyaloknak időbe telt felnőni. Mi lesz, ha az anyja és apja akkor hagyja őt ott, mikor még csak félig nőtt fel? Akkor mit csinál? Teljesen egyedül lesz.

Talán ha hallgat rájuk és jobban viselkedik, akkor tovább maradnak.

– Nem fogom használni a tüzemet – ígérte a virágok felett nedves, remegő suttogással. – Jó leszek. Én leszek a legjobb kislány.