15. fejezet

Sharine először pihent, három órányi fiatalító alvása volt, ami elég volt számára. Utána összeszedte a dolgokat, amikre az úton szüksége lehet. Nem volt túl sok. Ez a sebességről szólt, amit meg kellett tartania Titussal szemben.

Az utóbbi volt, amiért megállított egy sietős udvaroncot és megkérdezte hogy jut el a konyhába.

A személy szeme hatalmassá vált gazdag krémszínű bőrében, fejbőre borotvált volt, és csupasz mellkasán az udvar barna és arany élő színei voltak. – Hölgyem. Hozhatok önnek akármit-

– Sokkal gyorsabb lesz, ha magam beszélek a szakáccsal – mondta. – De köszönöm a törődést.

Pár kemény nyelést kapott, de az udvar tagja ennek ellenére nem ellenkezett és a hővel és fénnyel teli konyhába vezette őt, ahol az ott dolgozók energikus hangjai hallatszottak, akik elég ételt készítettek, hogy ellássák ezt a hatalmas sereget.

A férfi előbb vette őt észre a többieknél, ő volt kétség kívül a terület királya, egy közepesen magas, erősen izmos férfi, odarohant hozzá. – Hölgyem. – Meghajolt előtte, fekete vastag haját tincsekben fonták a fejbőrére és bőre világosbarna árnyalatú volt. – Nagy megtiszteltetés számomra.

– Te is egy művész vagy és az isteni ételekről akartam beszélni veled – mondta, mert igaz volt. – Azonban ma egy kicsit egyszerűbbet kérnék. – Elmondta, mire van szüksége. – Ha nem tart túl sokáig, bármihez alkalmazkodom.

A férfi arca felragyogott, gazdag barna szemei fény gombok voltak az arcában, ami természetesen volt kerekded és talán egész életében ilyen maradt, annak ellenére, hogy vámpír volt. Néhány halandó megtartotta az erejét, nem számított milyen erőssé váltak később. Raphael jobb keze, Dmitri is ebbe a táborba tartozott.

– Nem nehéz – mondta a szakács. – Van egy raktárunk előre készített szeletekkel a harcosoknak, akik nem tudnak megállni egy teljes étkezésre. – Egy hatalmas hűtött tároló felé rohant, és szeletekkel teli kezekkel tért vissza, amik hatalmas energiával rendelkeztek. – Mennyire lesz szüksége?

– Ez több mint elég. – Elfogadta őket, körbenézett a konyhában. – Biztos fáradt lehetsz, hogy ezt folyton fenntartsd. – Még a legerősebb angyalnak is szüksége volt pihenésre, hogy feltöltse magát, mikor napi szinten hatalmas energiákat adott ki, beleértve a sebek gyógyulását.

– Mit számít egy kis fáradság, mikor segíthetek a harcosoknak ezzel a rothadással küzdeni? – Ahogy beszélt kivillantotta agyarait, vállait igazi büszkeséggel húzta ki.

Sharine nem kérdezte, hogy a vámpír, kiknek rendszere nem tudott csak kevés ételt elfogyasztani, hogy kötött ki egy arkangyal szakácsaként, csak mosolygott. – Igen, te és az embereid biztosítjátok az üzemanyagot ehhez a csodás gépezethez.

A férfi ragyogott, mikor otthagyta.

Mikor a szobájában volt a szeletek a táskájába tette, majd egy pillanatra megállt és először gondolkodott el azon, hogy mit tett a gátaknál, hogy húzta elő az erejét. A keze bizsergett. Lenézett, látta a pezsgő energia árnyékát, ami kitört belőle.

Az mélyen benne kavargott, annyira átható volt, hogy ellopta a lélegzetét, de még csak félig volt ébren. Először elfojtotta az erejét annak hasztalan okán, hogy a szülei tovább maradjanak, majd a művészet miatt került parkoló pályára, de néhány alkalommal muszáj volt használnia, egy nagyon régi harctéren. Majd… elfelejtette.

Egy fiatal, mint Obren nem érthette meg, hogy egy személy el tudta felejteni természetének magját, de míg az angyali emlékezet végtelen volt, az nem jelentette, hogy mindig hozzáférése volt az emlékekhez, amiket régen raktározott el. Egy angyal, aki olyan öreg volt, mint Sharine, főleg, kinek elméje hosszú ideig viselte a töréseket, sok életet felejthetett el, létezésének sok részét.

A felfedezés üldözte őt, ahogy kilépett, hogy találkozzon Titussal, s elinduljanak az elhagyatott település felé.

A felelősség nehéz köntös volt a férfi vállain.

Nem beszélt, ahogy felszálltak, és Sharine sem, az elméje el volt foglalva az emlékek áradatával, ahogy megpróbálta kiszúrni a pontot, mikor felejtette el az erejében folyó erőt.

A tudás sokkal Illium születése előtt veszett el, a fia veszélyesen erős férfivá érett. És ezt mikor Aegaeonnal együtt volt sem tudta. De valahol a gyerekkora és az életében lévő kritikus pont előtt volt az örökkévalóság, ami kiömlött a horizontra.

Feje végül megfájdult a hiábavalóságtól, nem húzta tovább az emlékek szálait. Várhattak. Most Titus hátát kellett védeni, biztosítania, hogy nem vállal felesleges kockázatot. A bal oldalán repült és kicsit előtte, a szárnyai erőteljesek voltak, míg ő a férfi által keltett légáramlatokat lovagolta meg.

Ó.

Ezt okkal tette. A férfi talán tökfej volt, aki azt gondolta összeesik a hangos hangjától, de egyben becsületes és okos harcos. Ezt a néhány dolgot tudta róla. A Titusról szóló információi mind a korábban Lumiában szolgálóktól származott, és párat Illium mondott el neki.

Szerették az emberei.

Szerették a nők.

Ő a becsület és igazság embere.

Egy harcos, aki nem mutat kegyelmet a gonosznak.

Nem volt tudós, és az udvara sem tudós udvar volt, de Sharine nem gondolta ezt teljesen igaznak. Nem, miután hallott a harcos tudósokról, és miután visszatért a konyhából, megpillantotta csodás könyvtárát.

Szemöldökök összevonva és vállak begörnyedve, a tudósok annyira tűntek fáradtnak, mint a harcosok és a háztartás alkalmazottai. Kétség kívül az volt a feladatuk, hogy volt-e más, gyorsabb módja megállítani az újjászületetteket.

De nem utolsó sorban volt az információ, hogy Titus élvezte a nőket, magas és alacsony, karcsú és érzéki, fakó bőrű vagy sötét, de soha nem akart hitvest maga mellé.

Az utóbbi büszkeségként hatott az emberei között, mintha Titus úgy bolyongana, mint a légy, ami minden felületre leteszi tojását, az volt a férfiasság megtestesítője. Sharine horkantott magában. Az anyja elszörnyedne a nem elegáns hangtól, de az anyja már rég elment, porrá vált.

Aegaeon emberei is, büszkék voltak arkangyaluk férfiasságára és arra, hogy képtelenség volt a szívét elrabolni. Visszanézve nem férfiasságot, hanem sebezhetőséget látott benne. Nem volt nagy képesség egyik szeretőt a másik után szerezni, ha valaki arkangyal volt. Az erő egyedül afrodiziákum volt.

Ó, Titus Arkangyal sármja épp… Sóhajtás.

Többször hallotta ezeket a szavakat azoktól, akik átutaztak Lumián. Minden elbűvölt nő kezét a szívére tette, hogy mennyire könnyű volt elolvadni a karjaiban, mennyire csodás volt, mikor mosolygott és milyen figyelmes szerető volt. Sharine nem tudta, hogy akkoriban szentelt ennek figyelmet, de köszönhetően szelektív emlékezetének, most minden morzsára emlékezett.

Azonban abból, amit látott, Titus sármját annak tudták be, hogy arkangyal volt. Nem látott más képességet, hogy hogyan kezelte a nőket. Ő egy nagy kalapács volt és mindenki készen állt, mikor csap le.

Tényleg.

Ha valakinek erre volt szüksége, hogy ezt nevezze sármnak, akkor volt egy vára felhőkből, amit eladna nekik.

Újra horkantott.

***

Titus oldalra pillantott és kissé vissza. Meg mert volna esküdni, hogy a Kolibri horkantott, de nem volt annyira biztos benne. A nő annyira elegáns és kifinomult volt, hogy minek horkantana.

Bár a nő is vizsgálta őt, mint egy rovart a nagyító alatt. Megvolt az oka, hogy nem töltött sok időt a tudósok társaságában, mindet tisztelte, ahogy azokat is, kiknek olyan képessége volt, amivel nem rendelkezett, de az idő felében úgy érezte, az a legnagyobb kívánságuk, hogy felvágják és megnézzék hogy működik.

Ez elég volt, hogy tarkóján felálljon a szőr.

Eldöntötte, hogy nem kérdezi meg mi a baja, mert hosszú ideje megtanulta a nők és a darazsak fészkének bolygatása milyen, a körülötte lévő dolgokra koncentrált. A szíve megtört a pusztulástól, ami a határ közelében, az azt követő földeken és a távolabbi, leégett településeken volt.

Még el sem érték az első nagyobb várost északon.

A legtöbb sérülés a határon a Charisemnonnal való harcában történt, de ahogy repültek, látta, hogy a károk jelentősebbek, mint ahogy először felmérte ellensége területét. Egyben hasonlított a frissített jelentéshez, amit Ozias adott neki, kémmestere indulása előtt érte el Narját.

Észak terrorban él uram. Az éhezés lebegő fenyegetés. Nemcsak az újjászületetek, akik felelősek az utóbbiért, a Zuhatag okozta sáskarajok sokkal nagyobb kárt okoztak, mint délen.

Amennyire képes voltam kideríteni, azért, mert Charisemnon már akkor nagy számban vont fiatalokat és erős halandókat a seregeibe. A farmokon alig maradt erő, hogy megvédjék a termést vagy hogy újakat ültessenek. Az újjászületettekkel való harc a végső szög, város vagy falu, az emberek közel vannak a megtöréshez.

Ez nem tetszett Titusnak. Most már az ő emberei voltak és neki kellett gondoskodnia róluk.

– Hogy tehette ezt? – vette észre, hogy hangosan kimondja. – Hogy okozhatott ilyen károkat az embereinek és nem törődött velük? – Az újjászületetek Lijuané voltak, és azon kívül, hogy délre terelte őket, Charisemnonnak nem volt hatalma felettük, mikor még élt, akkor sokan megszökhettek és pusztíthattak északon.

Egy elhagyatott farm volt alattuk, a mezőket elhagyták és elfeledték, az épület ablakait betörték. Tudta, hogy az újjászületettek hordaként gázoltak át rajta, látta a jeleket a koszban, ahogy a lények elvonszolták testüket, tudta senki sem élte túl.

– Vannak, kik nem gondolnak az embereikre. – Hallotta a Kolibri csodás hangját, ami buja cirógatás volt. – Csak a hatalom számít nekik. Az emberek számukra nem többek, mint feláldozható darabok a sakktáblán a halhatatlanok politikájában.

Titus összeszorította az állát, azokra a hangokra gondolt, amik eltűntek erről a területről. Még a gazellák csordájának látványa, finoman íves szarvakkal és vörös-barna bundával, ahogy szabadon legeltek, sem tudta csillapítani dühét, soha nem bocsát meg Charisemnonnak azért, amit tett, a mérgező toxin, amit segített elengedni, s nem gondolt a következményekre.

– Bárcsak nem öltem volna meg olyan gyorsan. De meg kellett tennem, hogy csatlakozhassak a Lijuan elleni harchoz, de bárcsak itt lenne, darabonként szaggatnám szét és csak a testét hagynám meg, hogy kikínozzam belőle a válaszokat a méreg miatt. – Titus nem olyan volt, aki hitt a kínzásban, jobban szeretett szemtől szembe harcolni az ellenségeivel, becsülettel, de Charisemnonban nem volt becsület. Nem tudtad épp ésszel megérteni őt.

A Kolibri nem hőkölt vissza durva szavai miatt. – Mit mondanak a tudósaid? – kérdezte. – A feladatom a háború alatt az volt, hogy megvédjem Lumiát és az angyalság kincseit. Ennek eredményeként nem ismerem a háború utóhatásainak széleskörű hatásait, minden, amit tudok másoktól származik.

Titus itt Raphaelt és persze Illiumot sejtette. – Van egy kis beszéd a vakcináról, amikor az újjászületettek fertőzéséről van szó, és az az eredeti újjászületetthez kapcsolódik, amit Lijuan hozott létre. Még kevesebbet tudunk a variánsról, amit Charisemnon módosított.

Vállai megfeszültek az újabb elhagyatott város miatt, az épületeit leégették és kertjei bevetetlenek voltak. – Az ellenségem egy arkangyal volt, ez volt minden hibája. És olyan arkangyal volt, akit teljesen feltöltött a Zuhatag.

– Bármi is az, amit létrehozott, nem lehet könnyen megérteni. Köze van az erőhöz, a tudósok azt mondják, hogy az afrikai újjászületettek sejtjeiben valamilyen gonosz energia van, ami éhséget okoz. Mikor tesztelték a sejteket egy pár vércseppel, a sejtek megvadultak, soha nem lettek tele, és sokkal fertőzőbbek, mint bármi a földön.

Jegesség sugárzott végig Titus bőrén, mint mikor először hallotta a jelentést. – Az „átlagos” újjászületettek esetén a halandók halálra voltak ítélve, nem számított a beavatkozás, de most már vannak adataink, hogy az erős vámpírok meggyógyultak egy nem halálos támadás után. Itt, még ha a vámpír le is vágja a kezét vagy lábát, amit megkarcolt egy újjászületett…

Titus a fejét rázta, torka kiszáradt. – Túl sok emberemet vesztettem el. Ezért utasítottam a vámpír csapataimat, ahogy a vámpírvadászokat és a halandó zsoldosokat, hogy kocsikból harcoljanak, távolsági fegyverekkel. – A közelharcot az angyalok vívják.

– Az embereid hihetetlenül bátrak.

Titusnak nem volt szüksége ezekre a szavakra, a csontjaiban érezte az igazságot. De jó volt hallani az elismerést. – Raphael mondott valamit, mikor segíteni jött. – A kölyök betartotta a szavát, sok időt adott Titusnak. Titus tudta, Raphael visszatér, mikor lesz rá ideje. – Az igazság, amit a Légió harcosaitól tudott meg, akik hosszú ideig éltek a területén.

Azok a harcosok feladták az életüket, hogy a Tanács le tudja győzni Lijuant és ezért Titus becsülte őket.

– Nos? – hallotta az éles követelést. – Azt tervezed elmondod nekem?

Morogva a nőre nézett. – Mi a baj veled? – Ez hatalmas üvöltéssel szakadt ki. – Nem úgy viselkedsz, mint a kedves és édes Kolibri.

Válaszként úgy nézett rá, mintha a velejéig levetkőztetné őt, mintha nem Avelina Első Tábornok fia és Euphenia, Zuri, Nala és Charo testvére lenne. – Mondtam neked – artikulálta fogcsikorgatva – a nevem Sharine. Igazán nagyra értékelném, ha hozzászoknál a használatához.

Talán a háború okozta trauma miatt. Ő múlandó lény volt. Annyi pusztulás az ajtójában kétség kívül károsította azt, ami ezt a furcsa, ellenséges viselkedést okozta.

– Sharine – mondta legsármosabb mosolyával.

A nő válaszul kivicsorította fogait, ami miatt örült, hogy nem volt elérhető távolságban. – Mit mondott neked Raphael? – csapott ki.

Megsértve hosszú csapásokkal elrepült mellőle. Akkor tért vissza, mikor eléggé lenyugodott és csak annyira repült előtte, hogy megkönnyítse az útját. A nő legkevésbé sem tűnt zavartnak, hogy mi miatt repült el.

Helyette felvonta szemöldökét, mikor ránézett, azt kérdezte – Jobban érzed magad?

Titus mellkasa morgott. Ha nem ő lenne a Kolibri… – A Légió szerint volt egy másik hatalmas háború a történelmünkben.

Az információ nem lepte meg Titust. A halhatatlanok faja, sokan erősek köztük, nem tudtak mindig békében élni. – A háború alatt egy arkangyal elengedett egy mérget, ami megfertőzte az angyalokat. A tagjaink Aludni tértek egy eonra, remélve, hogy a halhatatlanok teste megtalálja a választ a méregre, míg Aludtak, de a méreg a testünk része maradt, mikor felébredtünk.

A rémes történetet nehezen hitte volna el, ha nem élte volna túl Charisemnon pestisét. – Addig teljesen új emberek születtek, a halandók. A Légió szerint az angyalok valahogy felfedezték, hogy a mérget a halandókba kell juttatni, és akkor megmarad az egészségünk és épp elméjűségünk.

– A vámpírok születéséről beszélsz? – kérdezte a Kolibri. Nem ő kérdezte. A Kolibri gyengéd, édes és bizonytalan lény volt. Ez Sharine volt. Éles nyelvű, tiszta szemű, és olyan tekintetű, ami savként tudott marni.

Nem kellett volna, hogy a nő ennyire elbűvölje. Talán rossz volt az egészségének.

– Igen, ez volt, amire a Légió is célzott. – A méreg, ami időközönként felépül az angyalok szervezetében, megkezd egy lassú ereszkedést a rémisztő gyilkos őrületbe, ami fajának legnagyobb titka volt. Ez volt az egyik gyengeségük és tette a halandókat annyira fontossá az angyalok számára, s erről a halandók még csak nem is tudtak.

– Megkérdezem Raphaelt róla.

– Azt hiszed hazudok neked? – üvöltötte, a szárnyai erőtől kezdtek ragyogni.