20. fejezet

Miután újabb tíz percet repültek Sharine azt mondta: – Mi bajod van Aegaeonnal? – Meglepte Titus dühének mélysége, mikor a két arkangyalt hasonlította össze.

Titus sötétebb pillantást lőtt felé, mint amit eddig valaha látott az arcán. – Vannak nővéreim, tudod?

Sharine a homlokát ráncolta. Talán egyszer tudta, de ha igen, akkor nem tudta megtalálni az emléket. – Idősebbek nálad? – kérdezte a válasz helyett.

– A legfiatalabb vagy ezer éves volt, mikor megszülettem. A legidősebb úgy nyolcezer éves.

– Ugyanaz az anyátok, vagy az apátok, esetleg mindkettő?

– Zuri és Nala, az ikrek, nekik ugyanazok a szüleik. Mi öten az anyánk, Avelina által kapcsolódunk. A nővéreim – motyogta – egyben kapcsolódnak idegesítő vérmérsékletük miatt.

– Az anyátok termékeny volt. – Sharine az elismerő irigykedés döfését érezte, ilyen termékenység ritka volt köztük,

– Egyben szerette a gyerekeket és csodás volt abban, hogy erős és becsületes angyalokká nevelje őket, biztos vagyok benne, hogy lenne még egy testvérem, ha az első tábornok nem dönt úgy a születésem után ezer évvel Aludni tér. Igazán, az anyám egy bottal verte volna szét a férfiakat, ha nem lett volna olyan félelmetes, hogy az engedélye nélkül rámozdultak volna.

A büszkesége az anyja iránt nyitott volt, mint bősz szeretete a nővérei iránt. Újra, a szíve azzal fenyegetett, hogy kinyílik a férfi felé, ez a férfi annyira nyíltan szeretett és gyűlölt. Titussal semmi sincs elrejtve, semmi sem finom játék. Annak ellenére hogy azt mondta magának a férfi nem olyan, mint Aegaeon, de mindketten arkangyalok voltak.

Ez sokkal veszélyesebbé tette Titust, mint rájött volna.

– A nővéreim iránt egyaránt vágyakoztak – mondta grimaszolva, ahogy egy öcs teheti. – Aegaeon játszott Charoval, aki a tudós köztünk. Gonoszkodó a barátaival, de félénk másokkal. Bántotta őt.

A mondat egyszerű áthatósága keményen megütötte őt. – Igen, ő ilyen férfi. – Olyan, aki úgy tűnt semmi empátiával nem rendelkezett, ami annyira nyilvánvaló volt Sharine fiában. – Engem is bántott.

– Ezért vesztél el? – kérdezte Titus, ami morgó hangnak hallatszott. – Az angyalság azt mondta, hogy a Kolibri elveszett a világában, de szerencsétlenségemre úgy tűnik jelen és ébren vagy a világban.

A nő ajkai mosolyra húzódtak, szórakozottsága meglepetés volt önmaga számára. De a férfi morgása leginkább is fél szívű volt… és ez is meglepte. – Nem azért törtem össze, mert elhagyott – tisztázta, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Titus törékenynek gondolja. – Volt egy fiatal fiam, akit minden sejtemmel szerettem. Illium az okom a létezésre.

– Akkor? – kérdezte Titus szokásos hangerővel.

– Miért érzed azt, hogy jogod van tőlem ilyet kérdezni?

A férfi vállat vont. – Hogy fedezek fel valamit, ha soha nem kérdezek? Nem mintha tűzbe lógatnálak, hogy válaszolj.

Ez annyira Titusra vallott, hogy így beszélt, hogy nevetés volt benne, annyira lenyűgöző öröm, amit nagyon hosszú ideje nem érzett. Néha nevetett a fiával, de az más volt, anya és fia közti dolog. Ez, nevetni Titussal, ezt felnőttnek érezte, ami megerősítette teljesség érzését.

A férfi bámult rá, míg levegőhöz nem jutott és mikor ránézett a férfi szemei zavartak voltak. – Hasonmás – mondta, hangja reszelősen hangos volt. – Ez az egyedüli magyarázat.

Újra nevetett, letörölte könnyeit… és küzdött a vággyal, hogy odarepüljön és morgó ajkait mosolyra húzza. Ez gyerekes impulzus volt egy idős halhatatlan számára, de Sharine nem érezte akkor idősnek magát. Talán mert ez a tompa kalapács arkangyal megadta neki a nevetés ajándékát, és talán mert itt volt az ideje, elmondta neki az igazságot.

– Hogy megértsd miért törtem össze – mondta – meg kell értened a történetemet. – Oldalra pillantott és tudta teljes figyelme az övé, bár a férfi továbbra is figyelte a tájat, ahogy repültek. – A létezésem hajnalán szerettem egy férfit, akit Raannak hívtak. Alig pár évtizeddel a felnőtté válásom után és ő több ezer éves volt, mikor szerelembe estünk.

Titus úgy morgott, mint az oroszlánok a területén. – Nem kellett volna a kezeit rád tennie.

Düh söpört át rajta, amit át is küldött rá. – Még az utólagos bölcsességgel is meg tudom mondani nem volt kényszerítés, sem manipuláció. Néhány léleknek csak találkozniuk és összekuszálódniuk kell.

Titus makacsul hallgatott mellette, mielőtt kifújta volna a levegőt. – Először akkor lettem Alexander barátja, mikor alig kétszáz éves kölyök voltam. Még mindig barátok vagyunk, bár már arrogáns öregember.

Egy pillanatra elgondolkodott. – Te Alexander Arkangyalról beszélsz? – Caliane „Alexnek” hívta, de az övék mély barátság volt, ami eléggé távol állt Sharine és Caliane barátságától.

Mikor Titus bólintott a fejét rázta. – Meglepsz Titus. – Nem volt hazugság, Alexander ősi volt, és annak kellett lennie Titus fiatalkorában, és mégis látta, hogy az arkangyal miért kedvelte meg a kétség kívül nyers fiatal harcost, aki Titus volt.

– Elnézést kérek a te Raanodtól – mondta. – Ha azt mondod, hogy jó ember volt, akkor az volt.

Sharinet megrázta, hogy mennyire megbízott benne. Titus, tudta, nem vette könnyen a becsületet. Keményen nyelte le az érzelmek viharát, félrenézett a férfi helyes profiljáról és folytatta. – Egy csodás évszázadunk volt együtt. Majd Raan meghalt.

Titus megállt a repülésben, egy aprót lejjebb esett, mielőtt újra repülni kezdett, s felhúzta magát lebegésbe. – Csatában?

– Nem, egy reggel arra ébredtem fel, hogy meghalt mellettem. – Most már ki tudta mondani ezeket a szavakat és csak távoli szomorúságot érzett, mindig emlékezi fog és szeretni fogja Raant, de többé nem kapta el a múltból áradó nyálkás csáp.

Titus megint repülni kezdett, de jó ideig csendes volt. Adott neki időt megemészteni a híreket, tudatában volt, hogy a halhatatlanok számára nagy dolog volt a csendben és látatlanul érkező halál elfogadása. Nem számított, hogy Raan vagy a szülei halála olyan volt, amilyen a létezése eonjaiban nem volt példa, talán az angyalság körében rémmesék formájában létezett.

– Nem tudom hogy fogjam fel ezt – mondta Titus végül.

Sokkal jobban kedvelte a férfit az őszinteségéért. – Nekem is időbe került, de Titus, van más is. Akarod hallani? – Most, hogy kinyitotta az ajtót azt vette észre, hogy beszélni akar róla. Csak egy személy tudta még az egész történetét, és Caliane még ansharában volt.

– Igen. – Titus válassza határozott volt. – Szeretném hallani.

– A szüleim Aludni tértek, mikor nyolcvanöt éves voltam-

– MICSODA? – Ez hatalmas hangrobbanás volt, hogy félig arra várt az ég szakad ketté. – A szüleid otthagytak mikor még szinte csecsemő voltál?

– Nehezen lettem volna csecsemő. – De ijedt gyerek volt, aki egész életében a szülein lógott, akik nem voltak ott teljesen. – De nem ez a történet.

– A szívem nem tud többet elviselni – mondta dühe a hangjában vibrált. – Mikor a szüleid felébrednek jobb, ha nem jönnek a közelembe. A dühöm biztos leszedi a húst a csontjaikról.

– A szüleim meghaltak – mondta puhán, ez a fájdalom jobban eltompult, mint a Raan halála feletti gyásza, ahogy gyerekként elköszönt tőlük, soha nem tudta viszont fogja-e látni őket. – Mikor elmentem leellenőrizni őket az Alvásban, úgy kétszáz éves voltam, és azt vettem észre, hogy a testük csak csont, a húsuk porrá vált.

***

Titus a nőre nézett, elméje alig bírta felfogni a mély veszteségét. A nő ragyogó hangja csendes volt a bánattól, de a gyásza nem volt éles kés. Nem is lenne több ezer év után. – Az én szívem is megtörne, ha leellenőrizném az anyámat és azt látnám meghalt.

Belegondolni, hogy Avelnia Első Tábornok poros csendben távozik a világból… abban volt valami rossz, hogy elviselni sem tudta a képet. Amint biztonságos lesz megy leellenőrizni az anyját, biztosítja, hogy melegben és egyben van… ahogy Sharine szülei soha nem voltak már.

– A szívem megtört – mondta Sharine – de azt hiszem nem úgy, mint a tiéd tenné. – Úgy hajlította szárnyait, hogy jobban kihasználja a férfi által keltett légáramlatot, és el tudta mondani, hogy fáradt. – A szüleim öreg angyalok voltak, és a bölcsőm óta tudtam, hogy egy nap itt hagynak.

Titus egyszerűen nem tudta elképzelni a szülőket, akik elhagyták a gyereküket, de Aegaeon is ezt tette. – Aegaeon elhagyta a fiadat? Ez emlékeztetett a szüleid miatti veszteségre?

– Nem, a törések eltérő helyen voltak. – Egy hajtincs, ami kiszabadult a copfból az arcát csókolta. – Halál, látod ez a legnagyobb félelmem. Főleg a csendes, nem látható halála annak, akit szeretsz.

Titus bőre összeszorult a hideg, mély dühtől, aminek nem volt neve. – Az ágyadban ment Aludni. – Így mikor felkelt akkor egy nem mozgó, nem válaszoló angyal volt mellette. A traumatizált agya nem fogta volna fel az élet jelét, a bőr bizonyos melegét.

Sharine számára Aegaeon halottnak tűnt.

– A jobb keze és három másik a belső köreiből hajnal után egy órával vitte el a rejtett helyre, hogy pihenjen. – Düh volt minden betűben. – A sarokban nyüszítettem, a kezemet a számba tömtem, hogy elnyomjam a sikolyaimat. Az elmém azt makogta, hogy mindenki akit szeretek meghalt. Újra és újra, egy végtelen körben, ez volt az egyetlen gondolatom.

– Mikor először felébredtem futottam leellenőrizni Illiumot. A sikoltó pánikomon át elfelejtettem, hogy a babám a legjobb barátjánál volt az este, és mikor az üres ágyat láttam meg voltam győződve, hogy ő is halott és valaki elvitte a testét. Egy töredéknyi időre tényleg azt hittem, hogy a gyermekem halott.

Nem volt remegés a hangjában, ahogy befejezte a történetet. – Az egyedüli kegyelem, hogy Illium nem látta összetörni az anyját és ahogy az apját elviszi egy teljes pompába öltözött komoly raj.

Titus álla összeszorult, keze vértelenné vált a szorításában. – Hosszú ideje tudom, hogy Aegaeon hitvány, de most már tudom kegyetlenségének mélységét is. – Ha egy arkangyal jobb keze tudta, hogy érte kell mennie, akkor Aegaeon kitervelte ezt. A legtöbb arkangyal figyelmeztetés és segítség nélkül csúszott az Alvásba, így pihenőhelyük titkos maradt, az mélyítette Aegaeon kegyetlenségét, hogy udvarából legalább négyen tudták pihenőhelyét, hogy ezzel törje össze Sharinet.

– Soha nem tudtam meg, miért tette – mondta Sharine, és most csodás volt hideg haragjában. – Ha újra látom megkérdezem, ha meg tudom magam állítani, hogy először kivájjam a szemeit.

Titus értékelte a bosszúvágy miatti vérszomját.

– Néha azt gondolom, hogy ki kellene engednem a haragot – mondta – hogy a bosszúvágyam kitörli őt a gondolataimból.

– Helyette kitörölheted az arcát és a szemeit – mormogta Titus. – És a dühöd kiengedheted a húsán. – Akkor sem lenne elég.

Lenyűgöző nevetés váratlan robbanását hallotta, ami napfényként esett Titusra. Belsőjét összehúzta a ragyogás ellen. Ha korábban azt gondolta gyönyörű volt… nos, ha a Kolibri gyönyörű volt, akkor Sharine éles nyelvével és arany nevetésével lenyűgöző.

Küzdött a vággyal, hogy megérintse, aki elérhető távolságban volt tőle, azt kérdezte – Jól gondolom, hogy többé nem érzel semmit a zöld szemű szamár iránt? – Meg kell törnie a pillanatot, a bűvöletét. – Ha epekedsz még utána, akkor lesújthatok rád a rossz ízlésed miatt.

– Lesújtani rám? – Sharine nem tudta elhinni, hogy komolyan gondolta, de a férfi nagyon komolynak hangzott. – Biztos nincs senki az udvarodban, aki néha rátojik a hatalmas egódra?

A férfi válasza mennydörgés volt. Elfordulva elrepült mellőle. Aggodalom nélkül nézte, tudta, hogy nem hagyja hátra. Titus ragaszkodott az ígéreteihez.

Miután öt perc duzzogás után visszatért azt mondta: – Hogy tetted bolonddá az egész angyalságot, hogy mindenki azt gondolja puha, éteri lény vagy? Minden este otthon ülsz és kuncogsz a játékon amit játszol?

Elégedettséggel töltötte el, hogy minden után, amit a férfi most már tudott róla, ugyanúgy kezelte őt ez után is. Nem volt benne szánakozás, vagy a sajnálat legkisebb jele sem. Titus úgy tűnt kezdte nem a Kolibrit, hanem Sharinet látni, és a férfi harcolni szeretett volna vele. Sharine azt vette észre, hogy nem bánja, ha kardot ránt Afrika Arkangyalával.

Ez veszélyesen üdítő volt.

– Épp annyira vagyok biztos benne, hogy este a szobádban ülve gondolkodsz az udvarló szavakon, amiktől a nők a lábaid elé omlanak. – A pilláit rebegtette a férfira. – Kérlek próbált ki felkészített sármodat rajtam. Ígérem fogékony hallgatóság leszek.

– A nővéreim küldtek ide. – Mondta rémülten. – Személyesen nem kínozhatnak, ezért egy helyettest küldtek, hogy kínozzon.

Arra gondolni, hogy Titus, mint bosszantott öcs lenyűgözte és érdekelte őt egyenlő mértékben. Annyi kérdése volt, de nem volt ideje feltenni őket, mert alattuk darabos és természetellenes mozgást látott, amitől vére jéggé vált. – Titus.