24. fejezet

Az angyalság kincse.

Inkább egy légkalapács az idegeinek.

– Miért gondolod, hogy a szeretőim múlandó kényelmek? – kérdezte morogva, mert tartani a nőt olyan volt, mintha semmit sem tartana, biztosítani fogja, hogy amíg az udvarában van rendesen eszik, különben elfogy.

Csak… hogy lehet egy nő ennyire könnyű és közben hogy van ilyen puha melle és íves csípője?

Kolibri. Kolibri. Nem egy nő mellekkel, csípővel és bimbókkal. A KOLIBRI. Egy művész. Az angyalság-

– Ó, gyerünk Titus. – A nő lélegzete melegen és puhán suttogott a nyakán, hangja rekedt volt és buja ajkai ívesek. – Talán kissé későn tértem magamhoz, és egy ideig kicsit őrült voltam, de soha nem vesztettem el a hallásom. A hálód forgó ajtaja jól ismert.

Titus nem tudta, hogy a kijelentés mely részével foglalkozzon először. A végén úgy döntött a legváratlanabbra figyel. – Miért foglalkozol a hálóm ajtajával? – Ez durván, nyersen jött ki, a farka megkeményedett a nadrágjában.

A fogait csikorgatta és hálát adott az égnek, hogy a nő nem látja felajzottságát a karjaiban lévő pozíciójából. Felajzottság! Nem lehet felajzott a Kolibri miatt! Ez olyan mintha a nagyszerű művészet ajzaná fel. Nem kellene megérintened ekkora mestermunkát.

A nagyszerű művészet kivillantotta rá a fogait. – Ó, nem foglalkozom. – Szabad kezével elhessegette. – Csak aggódom a nőkért, akiket használsz majd kiszuperálsz.

– Elég! – üvöltötte, biztos volt benne, hogy a nő okkal idegesíti.

Sharine megrándult. – Itt vagyok Arkangyal uram. – A kezével megdörzsölte a fülét. – Nem szükséges kilukasztani a dobhártyám.

Semmi sem rémíti meg? – Biztos hogy nem vagy őrült? – Igazság szerint biztos volt benne, hogy a nő soha nem volt őrült, csak elvesztette magát egy időre. – Heccelni egy arkangyalt nem tesz jót az egészségnek.

– Lehetséges – mondta gondolkodóan, ujjával megérintette az alsó ajkát. – De azt veszem észre, hogy szarok rá. Nem csodás kijelentés ez? Gondolkodj rajta. Annyira nem érdekel a dolog, hogy csak szarok rá!

Titust annyira lenyűgözte a vulgaritás, ami elhagyta a nő száját, hogy egy pillanatra megállt a repülésben. Mindketten leestek. Gyorsan repülni kezdett, de a nő körmeit ennek ellenére a nyakába vájta. – Koncentrálj.

Titus farka még keményebb lett, bőre forró és pulzusa gyors. – Minden nőt tisztelettel kezelek, aki megosztja a testét vele. Soha nem tettem örökre szóló ígéretet. – Az hazugság lenne és Titus nem hazudott. – Bármely nő, aki a karjaimba sétál megérti, hogy gyönyört és szeretetet ajánlok csupán.

Rá nem jellemző módon a lenyűgözően szemtelen nő, akit ismert, Sharine elcsendesedett. Annyi ideig, hogy kezdett attól félni csendbe ijesztette… és a vére megfagyott. Azon volt, hogy bocsánatot kér a kiabálásért, még ha a szokásos hangján is beszélt, de a nő megakasztotta – Tudod mi történt Astaad háremével? Tudom, hogy segítik az embereket, de mi történik velük hosszú távon?

Pislogott. – A szívük összetört, nemcsak a földön segítenek, hanem Qin egyfajta tanácsadóiként is működnek, segítenek az hatalom átadásában. Qin kérte, hogy Mele és a többiek maradjanak, de ha nem akarják segíteni a hatalom átadását, megígérte, hogy elengedi őket az udvarból.

– Szerinted megtartja a szavát?

Titus hezitált. – Qin ritkán beszél – mondta végül, a helyes szavakat kereste, hogy leírja az Ősit. – Mintha fél lábbal lenne ebben a világban és fél lábbal a másikban. – Abban a másikban élt az őrült, gyönyörű próféta, akit Qin annyira mélyen szeretett, hogy a nő nélkül itt maradni tiszta fájdalom volt a számára.

– Hogy nem kíván ébren lenni nem tudná jobban mutatni. – Qin az időn és téren kívüli lény volt, a Zuhatag kegyetlensége miatt ébredt fel az óceán mélyén és maradt hajótöröttként a könyörtelen homokban. – De Aegaeon pózolásával ellentétben Qin csendben végzi a dolgát, mint arkangyal. Így igen, szerintem betartja a szavát.

Egy kicsit szorított a fogásán, így több jutott neki Sharine melegéből. – De ha nem jól ítélem meg, Mele túl erős és intelligens, észreveszi a csalás bármely jelét vagy ha kényszerítik. Megtalálja a módot, hogy megvédje magát és a többi nőt a háremben.

– Akkor egy harcos? Helyes.

Titus a homlokát ráncolta. Mele nem volt harcos, nem úgy hogy pajzsot és kardot hordott, de nem vitatkozhatott a leírással, minden, amit kémmesterének sikerült felfednie a szigeten lévő erőforrásaival, Astaad szeretett ágyasa pajzs volt a háremben lévő többi nő előtt. Mele egyedül foglalkozott Qinel, bár a nő vámpír volt, míg a férfi arkangyal.

– Igen – mondta lassan. – Mele egy harcos, aki nem visel kardot.

Sharine az arcát tanulmányozta. – Aggódtam – mondta – mert láttam mi történt Aegaeon háremével, miután Aludni tért. Az a véres kegyetlenség, ahogy a nők pozíciókat akartak más erős angyalok udvaraiban.

Titus ajkai mosolyra húzódtak. – Aegaeon azt szajkózza nem akar ébren lenni, de már új hárem építésébe kezdett, tele olyan nőkkel, akiket preferál. Gonosz hátba támadó pókok, akik megeszik a saját fiataljaikat. – A szavak alig jöttek ki mikor rájött, hogy inkább hatalmas lábát kellett volna a szájába nyomnia.

A körmök ez alkalommal határozottan nyomódtak a nyakába. – Az jó, mert soha nem voltam a háremének a tagja. – Szavai jegesen fagyosak voltak. – Többször hívott, hogy éljek az udvarában, de nem tudtam azon a helyen létezni. Nem éltem volna túl. – Az utolsó szavak laposak voltak. – Akkor egy puha lény voltam, egy rák páncél nélkül. Jobban szerettem a Menedékben élni, a művészetemmel és később a fiammal.

Titus küzdött a vággyal, hogy magához szorítsa. – Azt gondolom nem kell Meleért és a többiekért aggódni. Egy család és egy családként hoznak döntést.

– Hiszel benne, hogy Astaad fel fog kelni? – A körmök nem vájtak már a nyakába… és ujjbegyeinek lehetséges cirógatása csillapították a korábbi fájdalmat. – Lijuan nem szívta ki az életerejét?

– Gyerekként – üvöltötte a csillagok ragyogása alatt – mondtak egy legendát egy arkangyalról, akit az ellensége több száz darabra vágott, majd angyaltűzzel égette el. De az ellenség kihagyta agyának egy kis részét. Egy sziklahasadékban volt, és évekig ott maradt. Belepte a hó, majd a fennsík füve, míg a sziklák közt feküdt és bökdösték a madarak, de nem bomlott le vagy veszett el.

– Majd egy nap egy madár felkapta de félúton elvesztette, egy hatalmas szakadékba ejtette az agyat. Több száz évig feküdt a hasadékban, s az arkangyal teste lassan kezdte felépíteni magát, sejtről sejtre, ez ösztönös tett volt, a természet utasítása. Minden, amire szükség van, hogy egy arkangyal visszatérjen, az élet egy kis egészséges sejtben. – Ezért voltak annyira biztosak benne, hogy Lijuan soha nem tér vissza, semmi sem maradt utána.

– A legszörnyűbb mese. – Sharine szabad kezét a férfi mellkasára nyomta. – Mond el a többit.

Titus vigyorgott, elégedett volt a megjósolhatatlan nővel a kezeiben. – Nos, az arkangyal csendben maradt azután is, hogy feje visszanőtt, de teste még nem volt kész. Tudta, hogy sebezhető volt. Tíz újabb évig feküdt ott, egyszer azt mondták nekem, ha az agy készen van a regenerációval a testnek nem tart már olyan sokáig.

– Mégis, mivel nem volt sok tápláléka, csak a bogarak, amik beestek a szájába és az esővíz, ami ráesett, lassabban regenerálódott, mint ha több üzemanyaga lett volna rá. Mikor az egyik keze meglett kihúzta magát a szakadékból egy kis folyóhoz, amiben apró lények éltek, amiket el tudott kapni és meg tudott enni.

– Egyben megette a forrás melletti vadvirágokat, mohákat, amik a sziklákon nőttek, s az otthona volt. Mikor a teste kész lett, akkor is gyenge maradt, így a szakadék sötétjében maradt és a hozzá közel menő állatokat vadászta le. Azt mondják újabb tíz évébe telt, hogy erejét visszaépítse arra a pontra, hogy ki tudjon repülni a szakadékból. Mikor kint volt nagyobb lényekre vadászott, míg már erőtől nem duzzadt.

Megállt.

A Kolibri gyengéden vállon csapta, mintha egy pillangó simította volna meg. – Ne kelljen kihúzni belőled, mesélt el a végét.

Titus kuncogott. – Nos, Sharine szereti a jó meséket.

– Amit Sharine szeret, ha élve nyúzza meg az őt bosszantó férfiakat.

Titus vigyorgott, folytatta. – Mikor tele volt erővel az arkangyal nem szedre össze az udvarát. Tudta, hogy kik voltak hűségesek hozzá és kik nem, és tudta, hogy el fognak menni hozzá. Azonban először be kellett teljesítenie a feladatát. Követte az ellenségét, és mikor az egyedül volt mozgásképtelenné tette, hogy levágta a fejét.

– Ez kis szintsüllyedés.

– Mindig megakasztot a történetmesélőt? – kérdezte, bár ő is hasonló ítéletet tett gyerekként.

– Folytassa történetmesélő uram. Kérem folytassa.

A nő szegényes magatartása ellenére szinte érezte a testében a feszültséget és látta, hogy a peremen van, várta a történet következő részét. – Miután levágta a fejét az arkangyal elégette ellensége testét. Majd visszarepült a szakadékhoz, ahol annyi ideig élt, elpusztította a száját és az állkapcsát.

– A csendes fejet mélyen, egy sötét sarokba rejtette, hogy senki se találhassa meg. Tudta, ha az ellensége helyreállítja a száját akkor sikítani fog. Ezután ezer évig az arkangyal időnként visszatért, hogy elpusztítsa az ellenségének regenerálódott részeit.

– Az ellenség örökre egy fej maradt, ott ült a véresen szivárgó nyakcsonkon, az ürességbe sikítva. Azt mondják még mindig ott van. Teljesen megőrült, egy többé nem épp elméjű lény.

Fejével a nő felé lendült.

Sharine felsikoltott.

Titus nevetésben tört ki, annyira remegett jókedvében, hogy alig vette észre, hogy a nő a vállait csapkodja, s közben „ördögnek” hívta. – Azt hittem, hogy igaz történetet mesélsz! Ki állt elő ezzel a rémes történettel?

– Az egyik nővérem. – Még mindig nevetett, azt vette észre, hogy pillantása a nő buja ajkaira tévedt, erővel kellett elszakadnia onnan, mielőtt megadta volna magát és megtörte volna az angyalság több erez éve írott íratlan szabályát. – Talán ötven éves voltam. – Félúton a gyerek és a felnőtt között. – A következő öt évemet a szakadék keresésével töltöttem, hogy meg tudom-e találni az őrült lefejezett arkangyalt.

– Soha nem gondolkodtál el rajta ki volt a másik? Az aki az örökkévalóságig kínozta az ellenségét?

– Ötven voltam. – Egy fiú, aki készen állt a rejtélyre és a kalandra. – És ez nagyon jó történet volt. Charo mindig is nagyon tehetséges volt.

Sharine felült a karjaiban, élesen szívta be a levegőt. – A nővéred a Mesélő Charo? – Szája tátva maradt a férfi bólintására. – Hogy jöhettél ugyanonnan, mint ami a csodás szavak emberét hozta létre?

– Egy ajándék vagyok – lőtt vissza.

Sharine épp mondani akart volna valamit, mikor figyelmét elkapta valami más. Lemutatva azt mondta: – Te is látod?

– Igen. – Újabb újjászületett csapat, ezek rákszerűen másztak, fejük előre esett és testük hajlott volt. – Ez a terület sok kilométeren lakatlan, és ezek letargikusak az élelem hiánya miatt. Szerintem a visszafelé tartó utunk alatt is itt fogjuk megtalálni őket.

– Igen – mondta Sharine – igazad van, fontosabb, hogy kiássuk a rémséget, amit találtam a faluban. – Nem lenyűgözöttség, sem harapás nem volt most a hangjában, csak mély szomorúság. – Miért csináljuk ezt? Elpusztítjuk, amit szeretünk?

A nő tollainak arany szálai ragyogtak a napfényben. – Charisemnon szerette ezt a területet, ahogy te is, kétszer is meglátogatott a Lumiában töltött időm alatt és együtt néztük a naplementét. Az állatokról, az égről és a terület színeiről beszéltünk, és az éltemet tenném rá, hogy őszinte volt a terület iránti szeretetében.

– Ezt nem vonom kétségbe. – Titus bánata komplikált volt, gyűlöletén és undorán át is vérzett. – Én is egyszer ültem mellette, hosszú ideje már, nem sokkal azután, hogy arkangyal lettem. Megosztottunk egy kupa sört, és arról beszélgettünk milyen szerencsések vagyunk, hogy ez a föld a területünk.

Akkor Charisemnonnak elég volt Afrika fele, Titust szomszédként üdvözölte. – Vannak különbségek, ahogy északról dél felé repülsz, de a végén olyan érzésed van hogy ezt a kontinenst nem találod meg máshol. Énekel a lelkemnek, ahogy az övének.

Titus alig tudott emlékezni arra a Charisemnonra. – De az a helyzet, hogy úgy nőtt fel, hogy szerette az erőt és többet akart, vagy talán az éhség mindig létezett benne. Az erőt és hiúságot választotta a területe és embereinek szeretete helyett. Ezért az erőért cserébe megmérgezte a földünk életét és csodáit, az embereinket prédává változtatta. Soha nem bocsátok meg neki. Ha lenne sírja ráköpnék.