33. fejezet

Mikor fejét eltépte Titusétól és levegő került közéjük, egymásra bámultak, mellkasuk nehezen emelkedett.

– Nem – mondta határozottan,

Titus elméje ködös olyan volt, ahogy soha, mióta fiatalként épp felfedezte a nőket, nem reagált. Majd a szó végre áttört és automatikusan „hátralépett” a levegőben, nem úgy mint néhány angyal, aki erőtől égett, nem hitte, hogy joga lenne elvenni a nőt, akit akart.

Öt erős nő nevelte fel, mindet teljes belsőjével tisztelte és mind elmenne utána, kivont kardokkal, ha bármely nővel ilyen tisztességtelenül viselkedik. Az anyja tiszta utálattal ébredne fel az Alvásából.

Nem, Titus soha nem kényszerítene egy nőt. Soha,

Azonban nem volt szabály, hogy megbizonyosodjon róla jól értette-e. – Nem mára? – kérdezte, mert ha így volt, akkor igaza volt, hogy megállította, ez nem az a hely és idő volt. Talán már kómába sokkolta csapatainak felét, hogy ilyen durván intim módon bánik vele. – Vagy nem mindörökre? – Ettől gyomra összeszorult, hogy meg kellett kérdeznie és a nyers szükség megrémítette, mégis megkérdezte.

A nő mélyen a bőre alá ásott, úgy hogy nem tudta eltávolítani… és nem akarta kitörölni. Biztosan, ha hitt volna ilyen dolgokban, azt mondaná a nő elvarázsolta őt. De nem hitt ilyen dolgokban, és tudta, hogy ez együtt valami más volt, két ellentétes erő közti égés, akik szenvedélyesen kompatibilisnek bizonyultak.

Elégedett volt, hogy látta, Sharine légzése annyira ziháló volt, mint az övé, mikor azt mondta: – Nem mára. – Még ahogy ajkai mosolyra kezdtek húzódni, Sharine kezdte leporolni tunikáját és nadrágját. – Nem akarom magam egy férfihoz sem kötni, és te szabad akarsz maradni az elkötelezettségektől, ugye?

Pislogott, oly módon nyugtalan, aminek nem volt értelme. – Igen – mondta, mert így volt. – Nem hitvest keresek, csak egy szeretőt.

– Akkor később beszélünk, mikor nem ennyire alkalmatlan. – Szavai nyugodtak voltak, de légzése még zihált.

Titus tudta, hogy igaza van. De egy pillanatába került odamenni és kezét felemelve megfogni az arcát, kimutatta szándékait, hogy hátra húzódhasson, ha akar.

Nem tette.

Megfogta bőrének puhaságát, amit minden centin meg akart csókolni, a rejtélyes szemekbe nézett, amik öregek és fiatalok voltak egyszerre, azt mondta: – Ez tűz lesz köztünk Shari. – Nem egy gyengéd. – Várom, hogy megégjek.

Olyan nő magabiztosságával nyúlt fel, aki ismerte magát és megfogta szárnyának ívét, határozottan simított végig rajta. Erotikus gyönyör csapta meg egész testét, ami elolvadt. – Akkor égni fogunk – suttogta és leejtette a kezét. – Maradj biztonságban a sötétségtől Titus. Még befejezetlen dolgaink vannak.

A nő érintése égette a tollait, és félig azt várta, hogy látni fogja birtoklásának jelét, mikor megtörte a kontaktust, ragyogó pezsgő csíkok, amik kijelentették, hogy követelt egy arkangyalt. – A kísérőd úton van Charisemnon udvarából. – Majd bár aggódott gyötört belsőjéért, további szavak nélkül távozott.

***

Sharine nézte, ahogy Titus erőteljes teste átvág a hajnalodó égen, a szíve mennydörgés volt és bőre forró. A férfi testén lévő arany páncél egy kis nap volt, arkangyali erejének megtestesülése. Érezte az elfojtott csendességet, ahogy emberei felnéztek rá, vonzotta őket az arany tűz.

Neki végig küzdenie kellett a vággyal, hogy ujjait remegő ajkaira nyomja. Soha nem osztozott még ilyen csókon. A parazsak égtek benne, amik lánggá váltak amint Titus ajkait az övére nyomta, mindkettőjüket tüzes szárnyakba csavarta.

Kezét végig akarta futtatni izmos húsán, ajkait testének izmos hőségére akarta nyomni, felfedezni őt olyan fizikai testiséggel, ami természetesnek hatott. Mintha nem követelhetett volna olyat, amit a férfi nem adott volna meg neki… és nem lett volna olyan, amit ne adott volna oda neki, hogy cserébe csillapítsa a férfi éhségét.

Elfordult a természeti erőtől, ami Afrika Arkangyala volt, a legnagyobb sebességgel repült a citadellába, amit fenn tudott tartani. Egy gyors ételt evett, miután gyorsan lefürdött és tiszta ruhát vett fel, mikor szárnyak surrogását hallotta az erkélyen.

Kilépve a szobából egy karcsú női harcost látott rá várni, haja mélyfekete háló volt feje körül, szárnyai puha barack árnyalatú, amibe rozsdabarna csíkok vegyültek és bőre arannyal ragyogó barna volt, amit Sharine egy jelenlegi munkájában kevert ki.

A harcos szeme ugyanolyan árnyalatú volt, és erősen éles. Buja ajkai puha párosítás volt hozzá. Lenyűgözően gyönyörű volt.

– Hölgyem. – Mélyen meghajolt. – Kiama vagyok. Az úr engem jelölt ki, hogy elkísérjem az északi határon lévő udvarba.

– Köszönöm – mondta Sharine, elméjével kinyúlt Titusért.

Mikor azt jelezte hallja, azt mondta, Kiama elég rangidős, hogy tudja mit keresek?

Ő vezeti a határon lévő helyőrséget és teljes bizalmamat és hitemet élvezi. Hangja bár távoli volt vibrált, figyelme máson volt. Visszavonult, nem akarta elterelni őt, ha egy újjászületettel harcolt.

Figyelme visszatért a fiatal nőre, bár a fiatalság relatív volt, mikor valaki olyan idős volt, mint Sharine, azt mondta: – Charisemnon udvarába megyek, hogy átkutassam a laborjait és bármit, amiben talán elrejthetett információt. Bizonyítékunk van rá, hogy olyan fertőzésen dolgozott, ami végzetes lehet az angyalokra.

Kiama pupillája kitágult, egy éjszakai robbanás az intenzív és csodás barnán. – Megértettem. Most repülünk?

– Igen. Kell valamilyen felszerelés?

– Az osztagom az udvar helyőrségén van, teljesen fel van töltve.

Ezzel ők ketten felszálltak az égbe.

Az út nem tartott sokáig. Adva a tartós ellenségeskedést, a két arkangyal úgy tűnt a legjobban védett erődjeiket a határ mellett építette fel, nem láthattad az egyiket a másikból, és a határról sem, de egy szárnyas lény számára gyors út volt.

Ennek eredményeként, és hosszú éjszakája ellenére, Sharine egyáltalán nem volt a kiégés határán, mikor leszálltak Charisemnon határ menti erődjének egyik udvarán. Titus citadellájával ellentétben ez az erőd míg hatalmas volt, nem volt körülötte város. Nagyszerű elszigeteltségben feküdt a zöld tájban.

A természet lassan kezdett átkúszni a kő struktúrán, pedig csak kis idő telt el, mióta lehagyatott lett. Szőlőkacsok terjedtek el a tetőn és lógtak le az ereszen és szinte látta, hogy madarak építenek fészkeket az alkóvokban, amik a torony ablakaiban voltak. Egy kis idő és ez lesz a halhatatlanok erejének olyan szimbóluma, amit a táj visszavett, mintha soha nem létezett volna.

Száradt levelek ropogtak a lábaik alatt, ahogy átmentek az udvaron, és észrevette a lopakodó macskákat. Selymes egészségük alapján vagy etették őket, vagy belakmároztak valami férgesből ami nemsokára megfertőz minden elhagyatott területet.

Kiama már mindent elrendezett az egyik emberével, aki mögöttük ment és az udvaron állt őrt, ha gyors segítségre lenne szükségük. – Ez egy tartós poszt a számodra? – kérdezte Sharine, kíváncsi volt rá Titus miért tett félre egy ilyen éber harcost.

Igen, egy aprót sántított és nyilvánvalóan vesztett súlyt mostanában, de ez semmit nem jelentett egy képzett harcos számára. Sántítás vagy sem, Kiama halálos eleganciával mozgott, és kétség kívül ördögként harcolna egy csatában.

– Nem, egy hetes pihenő munkán vagyunk. Az osztagom visszatér az úr melletti harcokhoz, míg másik osztag jön ide, hogy kicsit pihenhessen. Igazán Lady Sharine, az úrral szálltam volna szembe, ha megpróbált volna elásni ezen a poszton. – A lábára mutatott. – Amilyen ez, egy hét elég, hogy eléggé meggyógyuljon a sérülésem, az egyik újjászületett majdnem levágta a lábam.

Sharine eléggé megértette a harcosok büszkeségét, hogy ne ajánlja fel segítségét Kiamának, mikor az udvar nehéz fémajtaihoz ment. Még itt is, ebben a harci udvarban az ajtók nem csak praktikusak voltak, bele voltak vésve a harcok jelenetei, Charisemnon teljes ragyogásában volt rajtuk. Por esett le a faragásokból, dohos esőként, a fém felnyögött, ahogy Kiama az emelőkkel kinyitotta az ajtót.

Egy kíváncsi macska, ami fekete volt mint az éjszaka, odament, hogy megnézze Kiamát, amint felemeli a végső fogantyút is. Az ajtó úgy tűnt megremegett és sóhajtott, még több por esett Kiama hajába.

Ez bizonyította, hogy senki sem járt bent, mióta Titus emberei becsukták. Ez nem volt hosszú ideje a halhatatlanok időfelfogásában, de a környezet nem felejtett. És nem volt gyengéd szerető.

Kiama kinyitotta a bal ajtót, a nehéz fém fájdalmasan csikorgott, amitől Sharine karján felálltak a pihék.

A macska fújtatott és elrohant.

– Nos – mondta – ha egy újjászületett most akarna drámai belépőt, akkor ez lenne a tökéletes időzítés.

Kiama, kardja már a kezében volt, mereven válaszolt. – Hölgyem, ha nem bánja az arcátlanságomat, ez túl korai ilyen humorhoz.

Sharine zavartan elnézést kért, majd elismerte az igazságot. – Mindent kimondok, mert vagy egy zsigeri félelmem, hogy már nincs rá szükség.

Kiama kifejezése feszült volt, bólintott. – Segítettem kipucolni ezt az udvart minden veszélytől, és ugyanezt érzem. A gonosz belefolyt a falakba. Itt a sötétség él.

Milyen egyszerű, erőteljes kijelentés, ami egybecsengett az érzelmeivel. – Láttad egy részét? – kérdezte gyengéden.

– Kétszáz éve Charisemnon udvarának a tagja voltam. – Fejét elfordította, kiköpött a macskakőre. – A családom hűsége miatt, hogy ugyanazt az arkangyalt szolgáljuk. Az anyám és az apám hűségesek maradtak Charisemnonhoz, az után is, hogy látták megváltozni és hogy attól az arkangyaltól valami sokkal másabbá vált, mint akinek hűséget fogadtak.

– Bárcsak szabadon beszélhetnél – mondta Sharine, mikor Kiama hírtelen összenyomta ajkait és elhallgatott. – Annyi éven át el voltam veszve a világban és az ilyen ismeretek terén a tudásom korlátozott. Amit mondasz soha nem használnám arra, hogy megrágalmazzalak téged a családod, vagy a többieket.

A harcos óvatosan körbenézett, felmérte őt. Sharine még jobban kedvelte Titust, hogy még egy ilyen magabiztos nő volt a seregében. Egyben egy mély büszkeséget érzett, mikor Kiama bólintott, elfogadta Sharine szavait… és elfogadta a becsületét.

– Charisemnon mindig olyan férfi volt, aki szerette az erőt, a szépséget – mondta a fiatal parancsnok – de a dolgok valamikor kicsavarodtak benne. Kezdte átlépni a vonalakat, amiket nem kellett volna, főleg arkangyalként, akinek ereje volt a többiek élete felett, s akik felnéztek rá.

Ők ketten beléptek, Kiama szemei éberek maradtak, ahogy folytatta történetét. – Nem bírtam elviselni és elutasítottam, hogy kövessem az utasításokat, ha azokkal fiatal nőket kellett elvinnem az otthonaikból, vagy büntetést kiszabni, mikor a szegények nem tudták megadni a tizedet. Harcoltam a szüleimmel ezen, és a végén elmentem. Vagy ez, vagy kivégeznek.

Balra mozdult, Kiama ujjaival megérintett egy kapcsolót, ami az egész folyosót puha fénnyel töltötte meg, ami hozzáadódott az ablakon beszűrődő fényhez. A nyitott ajtók felől szárnyak surrogása hallatszott, a harcos Kiama rajából őrt állt.

– A szüleim őt, azt a szenny és degradáció lényt védve haltak meg – mondta Kiama, hangja hideg és kemény volt. – Életem végéig gyűlölni fogom, mert elvette az időt, amit azokkal tölthettem volna, akiket szerettem.

Mint nő, akit elárultak és aki közel tartotta haragját megértette őt. De mint anya, ez széttépte. Ugyanezen anyai ösztönök miatt kezdett beszélni. – Tudom, ha valami ilyen történne velem, nem akarnám, hogy a fiam úgy éljen, hogy élete végéig gyűlöletet gyűjt a szívében. A gyűlölet méreg, annyira mint a hatalom iránti éhség vagy az irigység.

Kiama parancsnok ránézett, szemei ragyogtak. – Minden tiszteletemmel hölgyem, az érzelmeim az enyémek.

Sharine mosolygott. – Igen gyermek. De én anya vagyok, félek, hogy nem tudjuk megállni, hogy a dolgokat jobbá tegyük.

Kiama hosszú ideig nézett rá, mielőtt megengedte volna, hogy szájának sarkai aprót felfelé íveljenek. – Még mikor ellentétes oldalon is voltunk, az anyám állandóan üzent, hogy biztos legyen benne gondoskodom a sérüléseimről és megfelelően eszek.

Sharine nevetett, de ennyiben hagyta. A másik nő gyűlölete és dühe még új volt, a sérülés friss. Időbe telik neki, hogy belenyugodjon a veszteségbe és meghozza a döntést, hogy akarja az életét élni ez után. Azonban egy dolgot még mondhatott. – Remélem megengeded, hogy még egy dolgot mondjak.

Mikor Kiama kurtán bólintott azt mondta: – A gyűlölet méreg lehet, de ha olyan haraggá változtathatod, ami benned ég, akkor akkor erővé válik. – Kifújta a levegőt. – Az én dühöm lett az elszántságom. – Nem arról szólt már, hogy bosszút álljon Aegaeonon, visszanézett és már látta nem ér meg ennyit, sem több helyet a fejében. Ez a düh vezette, hogy a legjobb legyen, magának és a fiának.

Egy lépést előre lépett ezen a gondolaton, be annak az arkangyalnak az udvarába, aki minden más előtt a hatalmat választotta. Nemcsak a sajátjait akarta feláldozni, hanem halandókat és vámpírokat is. Senki sem volt biztonságban az ambíciójától. És miért? Hogy a Halál Arkangyala mellett uralkodjon? Nem értette meg, hogy Lijuan előbb vagy utóbb nem tudta volna tovább használni őt?

Az udvar első része relatíve nyugodt volt, egy kicsit poros, némi pókháló, de a csempék, amik követték a bejáratot, valamint a fali akasztók, nem szennyezte kosz vagy vér.

Ujjait végigfuttatta az egyik akasztó bonyolult mintázatán és azon az életen gondolkodott, aki annyi időt töltött ezzel a megkérdőjelezhetetlen mestermunkával. Felismerte ezt a munkastílust, ami Lumia melletti régióra volt jellemző, és csak halandók csinálták, a tradíció annyira beléjük ivódott, hogy egy halhatatlan sem akarta kihívni.

A halandókat az ilyen akasztókért is megfizették. Ez az idő és az odaadás darabja volt. Egy hatalmas darab munka több művész egész élete alatt készült csak el. Cserébe ezek a művészek olyan generációs elismerést kaptak a munkájukért, hogy az egy arkangyal udvarában lógott.

Tovább ment, egy íves tető alatt, sok hely volt több angyal számára is és azt vette észre, hogy egy kicsit süllyesztettebb területen van, amit valószínűleg lakomákhoz vagy összejövetelekhez alakítottak ki. Ilyen volt Titus otthonának első szintjén, egy hatalmas terület, lebegő ürességgel végig a plafonig. De Titus gyülekező területe négyzet alakú volt és egyszintes, ez kör alakú és három lépcső vezetett fel.

A párkányt a falakba építették, elég szélesek voltak, hogy az angyalok leülhessenek rá. Itt az ünneplő terület elég barokkos volt és gazdagon dekorált egy határ menti udvarhoz, s itt látta meg a káosz első jeleit. A székeket felforgatták, a szőnyegek hiányoztak, maszatolás volt a falakon.

– Mi mostuk le a falakat. – Kiama a koszra mutatott. – De acélkefék nélkül nem tudunk megszabadulni a kosztól, és más fenyegető problémáink voltak. Minden kiállót összehordunk, odadobtuk a szőnyegeket vagy akasztókat, amik mocskosak voltak a testnedvektől, sörtől vagy bármi mástól. Az úr elégetett mindent az erejével, és a többit későbbre hagytuk.

– A lehetőség, hogy az vér volt vagy más életnedvek a falakon? – Ha igen, akkor a vért nem hagyhatták halandó kezek. Néhány kosz túl magasan volt. A vámpírok képesek voltak felmászni a sima falakon, de nem voltak árulkodó nyomok ott.

Ezeket angyalok hagyták.