7. fejezet

A telefon kis képernyőjén a fia kitárta szárnyait, hogy láthassa a gyógyulás folyamatát. – Itt tartok – mondta. – Addig a földön dolgozom. Ettől az izmaim mozognak, és segít a szárnyakat megerősíteni, mert állandóan mozgatom azokat az izmokat, mikor emelek, vagy hajolok, vagy megfordulok.

Más dolgokról is beszéltek ezt követően, olyanokról, amiket anya és fia beszélnének meg. Egy ponton azt kérdezte – Hogy van Aodhan? – Illium legjobb barátja olyan gyakran volt náluk, hogy jogos anyai aggodalmat érzett iránta.

Illium morgott. – Jól.

Sharine, mikor már kint volt a ködből, amiben annyi ideig élt, zsigeri változást érzett a fia és legjobb barátja kapcsolatában, gondolkodott rajta, hogy mondania kellene valamit.

A barátság annyira ritka volt az angyalok életében, hogy nagyra becsülték azokat. Düh és keserűség meg tudta törni, ami annyira drága volt. De, emlékezett rá, ahogy harcoltak, mindig vigyáztak a másikra. Ők ketten annyi ideje voltak barátok és hűségesek egymáshoz, hogy nem hagynák összetörni, de mindkettőn rajta tartja majd a szemét, biztosítja, hogy makacsságuk nem kezdi ki őket.

– Add át az üdvözletemet és mond meg neki ezt a számot. Vele is beszélni fogok.

– Átadom – ígérte Illium – bár továbbra is morgott. – Légy óvatos anyám. – Ez utasítás volt, egy csendes, de attól még az volt.

Sharine megengedte, tudta, hogy ez reflex volt, mert évszázadokig kellett gondoskodnia róla, neki kellett a szülőnek lennie. Annyi mindent kihagyott a fia életében, annyi fájdalmát nem értette meg. Soha nem hagyja őt még egyszer cserben.

– Ígérem, hogy mindig vigyázni fogok – mondta neki, a szíve fájt. – Rájöttem, hogy veszélyes lényekbe fogok botlani Titus területén. – A legutolsó dolog, amire a fáradt harcosoknak szüksége volt, hogy egy esztelen angyalra kelljen vigyázniuk. – Ezt az eszközt használod majd, hogy megint beszélj velem?

– Hívni foglak. – Vigyorgott, a szemei csillogtak. – Azon gondolkodom Titus hogy fog kezelni téged.

– Ő arkangyal és én öreg és tapasztalt angyal vagyok, aki segít neki. Jól fogunk együtt dolgozni.

A fia nevetett, melyben ragyogás volt, s ettől ő összehúzta szemét, de megengedte a fia huncut, mély elégedettségének, hogy lássa, öröm tölti el megint a fiát.

***

Sharine egy órán át nem látott semmi említésre méltót, ahogy Lumiából elindult. Ez nem volt meglepő, bár Lumia területét az egy óra letelte előtt elhagyta, csapatai elég gyakran repültek ilyen messzire, hogy harcos formában maradjanak és fenntartsák erejüket.

Általános körülmények között nem avatkoznának be Charisemnon emberinek ügyébe, de Sharine úgy döntött, hogy átlépi ezt a szabályt, mikor az újjászületettek elterjedtek Afrika szerte, utasította harcosait, hogy csendben végezzenek minden újjászületett veszéllyel, amit látnak. A csoszogó lények, akik ennyire északra értek el kis létszámúak voltak és hamar elintézték őket.

Charisemnon annyira a Titussal való harcra koncentrált, hogy észre sem vette.

Az igazi sebek fél órával vagy úgy annyival később jelentek meg. Egy lerombolt falu feküdt ott, a falu közepén hatalmas terület le volt égve és a tetők össze voltak dőlve. Meg akarta érteni mi történt itt, óvatosan körözött a halott csendben, hogy biztos legyen benne nem veszélybe száll le.

Csak mikor biztos volt, hogy nem lát mozgást, semmi élet jelét, akkor szállt le a hosszú, széles útra, ami úgy tűnt a falu szíve volt. Pozíciója kiváló rálátást mutatott neki az összes irányra, gyorsan észrevesz bármilyen újjászületettet, aki talán felé kúszott volna.

Azonban az elszenesedett tájon egyedül csak anyagdarabok mozogtak, amik talán egykor függönyök voltak, kis zászlók a könnyed szélben. Talán a falu áldozatul esett a két arkangyal harcának. De nem, nem lehetett ez. A harcok messze voltak innen, majdnem az észak/déli határon.

Majd vörös kannát látott a földre dobva, rájött, hogy ilyen kannát látott, mikor sok ember üzemanyagot cipelt az otthona felé. Ahogy keresni kezdett, több kannát is látott. Sokat elgörgettek onnan, ami eredeti helyüknek tűntek, mintha ellökték volna, vagy fellökte volna egy tűzvihar, de nem rejtegették ennek a mértékét.

Az üzemanyagot gondosan szétlocsolták, hogy leégessék ezt a helyet.

Vére fagyos volt, egy hatalmas, feketéllő épület felé ment, ami egykor iskola lehetett, vagy közösségi ház. Óvatosan vizsgálta meg, nem akart áldozatul esni az újjászületetteknek. Talán öreg volt és ezért nehéz megölni, de nem élné túl a lefejezést, és Tanicia szerint, a legutolsó jelentések azt mondták, falkában vadásztak.

Azonban újra csak a csend intenzitását hallotta.

Nem tudta, hogy mire számított, mikor benézett a keskeny résen, amit egy összetört és félig lehullott fal okozott a hatalmas épületen… de az nem csontok voltak. Annyi csont. Rémület futott át rajta, hogy kik haltak meg itt, elgondolkodott rajta, hogy meg kellene próbálnia beljebb jutni, kiásni a válaszokat, lenézett.

Épp bent, leárnyékolta a fal, ahogy összedőlt, feküdt egy két, ami valahogy mumifikálódott a pokolban, a bőr ragyogó és természetellenes árnyalatú volt és a hús hosszú ideje elolvadt róla. Mint a hús, mikor túl sokáig füstölték. Az ujjain éles karomszerű körmök voltak, feketék a füsttől. A homlokát ráncolta. Talán a látószög miatt, de a karmok furcsán hosszúnak tűntek.

De nem a látószögön múlt, mert mikor behajolt a részen, hogy amennyire tudja közelebbről is szemügyre vegye a kínos pozícióból, a furcsa érzet megmaradt. A személy ujja és kézcsontjai… nyúltak meg. Pókszerűen.

Ez nem egy vámpír keze volt. Amennyire tudta, az újjászületettek sem néztek ki így. Megvolt az egyfajta arány bennük azokból, akikből létrejöttek. Szerencsére Afrikának nem kellett szembenéznie a fekete szemű halottakkal, akiket Lijuan az embereiből hozott létre. Ha a falon belül minden ugyanilyen volt, akkor a tűz talán önvédelem volt.

Emlékezett valamire, amit Illium mondott neki, majd kilépett a résből és elővette a készüléket, amit a fia adott neki. A telefon. Elmondta neki, hogy képeket is fel tudott venni. Adva a gondatlan figyelmet, amit akkor szentelt neki, öt hosszú percébe került, mire rájött hogyan működik, de ekkor óvatosan rögzítette a képeket és felvételeket, amiket megmutathat Titusnak.

Meglehet, hogy számtalan ilyen testet látott már, de nem volt oka nem ébernek lennie. A telefont óvatosan visszatett a táska zsebébe, körbesétálta az épületet, hogy lássa bejuthat-e anélkül, hogy a csontokra lépne és végül megtalálta az utat.

A legtöbb csontot egy törékeny és feldarabolt területen látta, nem volt ott karmos kéz, mint amilyen a korábbi volt. És nem volt módja, hogy az eredeti testhez jusson anélkül, hogy ledöntené a falat. El kellett döntenie, hogy otthagyja. A hely néptelen és elfeledett volt. Senki sem zavarja meg, míg vissza nem tér.

A falu éteri csendje suttogott neki, ahogy átment az üres területen, majd kitárta szárnyait és felszállt. A szárnya által keltett szél felkavarta a port a földön és egy pillanatra azt hitte mozgást látott. De mikor megint odanézett, akkor csak egy összegyűrt lapot látott, ami megállt a gördülésében.

Nem, ott.

Egy csíkos hiéna, vékony és könnyű lábú, ólálkodott az árnyékokban.

Az aggodalom erős volt a vérében, és nem akart hátrahagyni egy túlélőt sem, hogy éhezzen vagy kitegye a természet ragadozóinak, újra átrepült a falu felett, elég alacsonyan, hogy az élet bármi nyomát észrevegye. Semmi sem volt. Semmi sem vett levegőt. Egy kéz sem nyúlt segítségért. Végül elrepült, csatlakozott hozzá egy feketeszárnyú kuhi, ami megszakította repülését, mikor észrevett egy prédát a földön. Több kárt látott, ahogy repült, több elhagyatott települést, de semmi olyat, mint az első helyen.

Majd olyan területeket látott, ahol laktak is, a városok túl csendesek voltak, feszült szárnyas csapatokkal és földi védőkkel a határon, sokaknál hatalmas fegyverek voltak, amiket fel sem ismert. Túl kevés ember volt az utcákon és a sérülés fekete csík volt a tájon minden város körül.

Mintha az emberek tűzerőddel védték volna otthonaikat.

Több mint egy őr vette őt észre az útján, de csak a második városnál repült oda egy harcban edzett harcos, kinek úgy tűnt keze erősen el volt törve, hogy beszéljen vele. – Lady Kolibri – mondta a férfi, ahogy elérte, arcának sötét bőrén pink foltok voltak, amik vagy megégtek, vagy megkarmolták az újjászületettek. – A táj nem biztonságos.

Raphael Elenáját biztos irritálta volna, hogy ilyen védelmezéssel beszéltek vele, de Elena harcos volt, elég kemény, és kiérdemelte a csíkjait. Ennek az angyal parancsnoknak Sharine az összetört Kolibri volt. Megvolt a joga, hogy megkérdezze, nem visz-e több problémát a városába, s most kíséretet kell neki felajánlania.

– Tudatában vagyok – mondta tudatos gyengédséggel, elkapta a fájdalmat a férfi szemei körül. Csak mert az angyalok gyorsabban gyógyultak, mint a halandók, nem jelentette azt, hogy a gyógyulás nem fájt. – Titushoz repülök, és igyekszem nem leszállni, csak ha a terület teljesen üres, és teljes rálátást biztosít.

A férfi vállaiból enyhült kicsit a feszültség. – Ne szálljon le a sötét órákban, csak ha egy városban van, aminek van védelmi terve. A lények ekkor a legaktívabbak, de ettől ne bízza el magát a napfényes órákban. Mikor elég éhesek, nem törődnek azzal, hogy elkapják őket a fényben.

– Köszönöm az információt. – Ismét megnézte a várost. – Kevés embered van. – Az üresség érzete átható volt a tájon.

– Túl sokat vesztettünk a háborúban. – Lapos, fáradt szavak voltak. – A többiek áldozatul estek az újjászületetteknek.

Sharine kérdés nélkül tudta, hogy ez az angyal nem ócsárolná korábbi arkangyalát, de hallotta a dühöt a hangjában. – Szeretnéd, ha elvinnék bármilyen információt Titusnak?

Amikor a férfi hezitált azt mondta: – Ő most már az arkangyalod. A korábbi ellenségeskedés nem számít, az ilyen ellenségeskedés egyedül a Tanácsra tartozik.

A férfi az arcát kutatta. – Ez igaz annak az ellenséges arkangyal harcosaira és embereire, aki ki akarta irtani a területét?

– Mikor a titánok harcolnak, nem szentelnek figyelmet a kicsiknek. – Egyszerű, brutális tények voltak.

– Igen. – Meghajolt, majd megadta a jelentést, amiről megígérte, hogy átad.

Ezután biztosította a férfit, hogy nem kell neki kíséret, elrepült a város égett széleinél, majd túl rajta. Ha a város felkeltette aggodalmát, akkor az elszigetelt falu szinte összetörte.

Egész házak feketélltek törmelékként és a termőföldek kopárak voltak.

Keselyűk guberáltak a halott tanyasi állatokból, míg leopárdok lopakodtak halálosan közel a lakossághoz, akik legyengültek vagy képtelenek voltak megvédeni magukat. A vadászó macska várni fog estig, hogy lecsapjon, de annyira kint volt normális életteréből, hogy azt mondta neki az újjászületettek, a vágyukkal, hogy minden élőt széttépjenek, hatalmas kárt okoztak az élővilágban.

Az egyik faluban a halandók és az a néhány vámpír, akit nem hívtak be a harcokba fáradt szemekkel felnéztek és megdöbbentek, mikor megváltoztatta útját, hogy leszálljon. Sáros arcukon fáradság volt, az emberek mélyen meghajoltak előtte. – Hölgyem – mondták. – Örömünkre szolgál.

Nem tudta, hogy azért mondták, mert így érezték, vagy csak mert ezt várták el tőlük. Nem számított neki. Nem azért volt itt, hogy istenítsék vagy ünnepeljék. – Tud Titus a helyzetetekről? – kérdezte, észrevette, ahogy egy arany bőrű gyerek csontjai kiálltak, aki megpróbált elbújni anyja mögött.

A falusi, aki először megszólalt, egy öreg nő, aki úgy tűnt a vezető volt, keményen nyelt. – Nem zavarhatunk egy arkangyalt az apró problémáinkkal. Nem, mikor az élet falói a területen bolyonganak.

Sharine megértette a szűkszavúságát, de mint az angyal harcossal volt egy olyan érzése, ennél többről volt szó. Ezek az emberek egész életükben egy másik arkangyalhoz tartoztak és azt hitték Titus nem szívesen segít nekik a korábbi hűségükért.

Ilyen dolog nem volt lehetséges, és semmi köze nem volt Titushoz magához.

Igazság szerint az emberek ritkán jelentek csak meg az arkangyalok elméjében. A Tanács egyetlen tagja sem hibáztatná az embereket a korábbi arkangyaluk viselkedéséért, ahogy egy házi macskával sem tennék. Ez kemény gondolat volt, de sok erőssel így volt a népéből.

Raphael más volt, csak mert hitvese valaha ember volt, egy hitves, aki elutasította, hogy elfeledje emberségét, még ha a halhatatlanok világában is járt. Elena nélkül Sharine nem hitte, hogy Raphael az embereket és a fiatal vámpírokat másnak látná, mint feláldozható darabokat a sakktáblán.

Sharine is ilyen volt… és valahogy más. Hasonló abban, hogy nem szentelt sok figyelmet a halandóknak, a halhatatlanok közt élt és a saját helyükön. De más volt abban, hogy mikor halandók közt volt, úgy kezelte őket, mint rövid életű fajt, sem többnek, sem kevesebbnek az angyalokhoz képest.

Hiedelme változott azóta, hogy átvette Lumia felügyeletét. Most már személyeknek látta az embereket. Most már várta a félénk, oldalas mosolyú Kareemet, a standárust, aki mindig friss mentateát ajánlott neki. Most már volt kedvence az ártatlan, huncut gyerekek között, akik az utcán követték őt. Most mát kezdte megérteni, hogy fia miért gyászolt, mikor elvesztette halandó szeretőjét.

Ezek az emlékek összegabalyodtak az elméjében, de emlékezett fia szomorúságára. Az annyira mély volt és igaz, hogy áthatolt az őrületén, olyan hatékonysággal, mint egy éles kés. A fia nem a bánkódásra született, nevetése gyerekkorának hangja volt a számára. Így észrevette, mikor nem nevetett, mikor nem csillogott a szeme, ami azt jelentette huncut volt és kész a játékra. Ez néha visszatért, de finom módon megváltozott.

Vesztesége sebet ejtett szívén, amit egész életében hordani fog.

Arra gondolt, hogy akkor tartotta őt, hintáztatta karjaiban, úgy, ahogy babaként tette. Remélte, hogy ezek az emlékek igazak voltak, és nem törött elméjének szüleményei. Szerette azt gondolni, hogy nemcsak akkor volt ott neki, hanem életének sötét pillanataiban is.

A kis szíve először akkor tört össze, mikor az apja elhagyta. Bár Sharine elméje összetört Aegaeon kiszámított kegyetlensége miatt, nem mert elhagyta őt, hanem ahogy megtette, még mindig visszanyert emlékeket abból az időből. Az egyik legerősebb az volt, hogy magához szorította a kisfiát és mormogott neki, hogy minden rendben lesz.

De nem volt minden rendben. Nem volt elég erős. Az, hogy a fia még mindig szerette a legnagyobb ajándék volt az életében. Gyakran a gyerekek arra törekednek, hogy olyanok legyenek, mint a szülei, de Sharine arra fog törekedni, hogy olyan legyen, mint a fia: tiszteletreméltó, kedves angyal, aki látta a halandókat és nem gondolta őket kevesebbnek.

– Beszélek Titussal – ígérte a falusiaknak. – Ő nem olyan arkangyal, aki hagyja éhezni az embereit. Addig beszélek az embereimmel, hogy hozzanak ételt. – Lumiának és a környező városnak saját termőföldjei voltak és belső raktárjaik, és azok semmilyen kárt nem szenvedtek.

Megkéri Faraht, hogy vezesse a segélyszállítmányokat, osszon szét annyit, amennyivel nem veszélyezteti a város biztonságát. A halhatatlanok sokáig túlélik étel nélkül, de a halandók tűrési ideje kisebb volt. – Ne essetek kétségbe. Az otthonunk pusztító háborúnak esett áldozatául, de újra felemelkedik és újra olyan csodás ékszer lesz, mint egykor volt.

A szemek ragyogtak, az emberek alacsonyan és mélyen hajoltak meg. – Köszönjük, úrnőm.

Felkavarta őt a szemekben lévő ragyogó remény. Nem tudták ki előtt hajoltak meg. Nem volt tudásuk a benne lévő törésekről. És nem hallották, ahogy a félelem suttogott a füleibe: Törött vagy. És őrült. El fogsz bukni. És el fogsz hullani.