5. fejezet

Titus a csillagtalan égboltra üvöltött, ahogy lefejezett egy újabb mohó, a világ történetének fertőjéből, Lijuantól és Charemnontól születettet, az utolsó pillanatban fordította el a fejét, így a büdös vér nem az arcát érte.

Az újjászületett lent volt, felvette a csapatainak edzőjével, Tanaeval folytatott beszélgetés fonalát. – A Tanács többi tagja a Kolibrit küldi hozzám! – Ez hitetlenkedő kiáltásként jött ki.

– Ahogy már mondta. Vagy négyszer. – A nő hajának vörös tincsei az arcárra tapadtak a vértől és az izzadságtól, Tanae újabb újjászületettet fejezett le, majd kardját már sötéten nedves nadrágjába törölte.

A nő szárnyait vér és agy horrorja szennyezte az elmúlt fél órában történtek miatt, mikor tasmán ördögként pördült meg, hogy kivégezze az újjászületettek fészkének maradékát. – Maga is a Tanács tagja uram. Nem kell mindent elfogadnia, amit nem akar.

A nőre meredt. – A Kolibri – határozottan mondta ki a szót, ami az angyalság legnagyobb élő művészét takarta. – Azt akarod, hogy az összes emberünk az ellenségünk legyen?

Mindenki szerette a Kolibrit. Még Titus is, egyfajta távoli módon. Nem ismerte a nőt személyesen. Te tudott róla. A nő tehetséges volt az angyalok között, kedvessége legendás volt, soha egyetlen ellensége sem volt az életében. És természetesen ő volt Illium anyja, a fiatal angyalnak, akit Titus kedvelt.

Tanae, kinek alig volt kapcsolata sajt fiával és nem olyan nő volt, kinek hatalmas érzelmei voltak, fakószürke szemeit forgatta. – Nem harcos és az újjászületettek fertőzésének közepén vagyunk. Senki sem lepődött volna meg, ha tiszteletteljesen elutasítja az ajánlatot.

Titusnak meg kellett fordulnia és gondoskodnia kellett három rothadó újjászületettről, mielőtt válaszolhatott volna. – Senki más nem jön hozzám – morogta. – Elijesztettem mindenkit, aki talán szabad akaratából csatlakozott volna hozzánk, és így már nem maradtak harcosok.

– Mondtam, hogy legalább az utolsóra ne kiabáljon – mondta Tanae nyugodt hangon, miután levágta egy újjászületett fejét, aminek szétnyomott szemgolyója kilógott szemgödréből. – A férfi hozzáértő volt.

– Betoji volt! – Üvöltötte Titus. – Milyen harcos fut el egy jó, erős üvöltés elől? Te nem rohansz el.

– Mert már megsüketültem az ön mellett eltöltött évek alatt. – Körbenézett a harcmezőn és csak bomló testeket látott, szűk hüvelyébe csúsztatta kardját.

A bomlás új volt, amit az újjászületettek Lijuan halála után kezdtek produkálni. A kocsonyás tömegek okozta bőz undorította Titus jobb kezét, Tzadiqot, egy civil csapattal járt körbe, kiknek az egyedüli feladata az volt, hogy lukakat ástak hatalmas gépekkel, majd belekapartak minden bomló testet.

Ez luxus volt adva az eseményeket, de ezt a luxust az emberek megköszönték neki, máskülönben az otthonok megteltek volna a bomló hús szagával és senki sem tudna enni.

És az étkezés olyan gyönyör volt, amit Titus nagyra becsült.

Az, hogy a kocsonyás anyag megmérgezi a földet, arra Titusnak volt egy terve, hogy egyesével, arkangyali erővel fogja ezeket a lukakat megtisztítani, de nem tudta addig megtenni, míg az újjászületettekkel harcolt. Ezt a végén kell megcsinálnia. Addig a lukakat olyan anyaggal veszik körbe, ami megfékezi a szennyeződés talajba jutását, tudósai ellenőrzik a helyzetet.

– Semmi tiszteleted nincs felém – mondta Tanaenak. – Száműznöm kellene téged.

– Három udvar tart rám igényt.

Ha nem kedvelné a nőt ennyire, akkor száműzné, gondolta belső morgása közepette. De volt egy dolog, amit Titus tudott, hogy egy bólogató és talpnyaló ember egy arkangyal körül semmi máshoz, csak romláshoz vezet. Nézz Lijuanra, a talpnyaló udvaroncok és egy hozzáértő vezető átalakította a nőt, aki azt gondolta a halál élet volt.

Tanae nyelve talán éles volt, és nem szórakozott senki egójával, de a velejéig hűséges volt. Bár néha elgondolkodott rajta, hogy a párja, Tzadiq hogy kezelte őt. A férfi szerette, ha szeretőjében volt egy kis gyengédség.

Nem mintha Titusnak bármi ilyesmire lenne ideje. Míg értékelte a hús gyönyöreit, nem volt ideje vagy szándéka, hogy lecsillapítson és cirógasson egy csinos és törékeny nőt, aki általában a partnere volt.

– Fel kell takarítanom, szórakoztatnom kell őt. – Ez illetlen nyögésként hangzott egy arkangyalhoz képest, de Istenek, ez a gondolat!

– Talán hasznosabb lesz, mint hinnénk – mondta Tanae szokásos praktikusságával. – Mindenesetre kitűnő munkát végzett Lumia felügyelete során. Nem vitatkozhat azzal, hogy a háztartása káoszban van és kell egy határozott kéz a kormánynál.

– Azért, mert aki fel tud emelni egy kardot, az küzd az újjászületettekkel, a többiek lukakat ásnak, hogy a bomlás eredményét eltemessél, és a sebezhetőket egy biztonságos helyekre küldtem. – Ezek a helyek többségükben szigetek voltak Afrika partjai mellett. – Semmit nem kell tennie, mint ülnie és tűrnie az inzultust, hogy nem kényeztetik el, mint egy hölgyet.

Titus nem várta ezt Raphaeltől, miután brutális és kimerítő időszakot töltött Afrikában, a kölyök pontosan tudta Titusnak mire van szüksége. Határozottan nem volt szüksége egy törékeny művészre, aki a legmagasabb platformokon szerzett hírnevet, nem pedig a kúszó újjászületettek, háború és vér területén.

Itt nem volt magasabb platform. Csak halál, bomlás és pusztulás.

– Talán a többieknek nem volt más választása – ismerte el hangos sóhajjal. – Túl sok jó embert vesztettünk. – Több ezer harcos halt meg a harcokban, és bár Titus most kontroll alatt tartotta Charisemnon seregének maradékát, nem bízott bennük.

Tudta, hogy egy haragtartó harcos több kárt tud okozni, mint hasznot, felajánlotta ezeknek a csapatoknak, hogy elmehetnek más területekre, ha ezt akarják. Csak parányi töredék fogadta el az ajánlatot és hagyta el Afrikát, mindazok, akik Charisemnon udvarának magas rangú tagjai voltak.

Hatalmas megkönnyebbülés.

Az ellenség területén mélyen gyökerezett a rothadás és az felülről eredt.

Akik maradtak valószínűleg azért tették, mert kevésbé fogadták őket szívesen Afrikán kívül. Az angyalok tudták, hogy a ranglétrán lentebb lévők nem tudtak hatással lenni arkangyaluk tetteire, így látszólag senki sem róná fel nekik, de az az egyszerű dolog számított, hogy minden angyal maga hozta meg a döntését.

Ezek az angyalok, és vámpírok döntötték el, hogy követik az utasításokat, ami a többieknek megbocsáthatatlan volt. A döntés a következő évtizedekben kínozni fogja őket, hogyan reagálnak majd, hogyan cselekednek most, mi lesz az örökségük. Azonban most Titus parancsolt a sok mogorva harcosnak, akiket nem akart az emberei mellett tudni.

Néhányat egyes északi városokban hagyott, hogy vezesse azokat, értelmetlen lett volna saját embereit küldeni, hogy ellássák a feladatot, mikor Charisemnon parancsnokai tapasztaltak voltak a feladatban, és behatóan ismerték a városokat.

A legmogorvább és legellenségesebb harcosok sem mernének fellázadni egy arkangyal ellen. Csak az öngyilkos hajlamúak. A legrosszabb, amit tehetnek, hogy elbuknak feladatukban, mint városparancsnok, és Titus kémmesterének elég ügynöke volt ezekben a városokban, hogy biztosítsa mindenről azonnal tudjon.

Ami a többi harcost illette, megkérte Tzadiqot, hogy a terület legelszigeteltebb területére tegye őket. Hasznosak lehetnek és azon a területen feltakaríthatják az újjászületetteket, míg gyűlöletük mérgét messze tartják az udvarától.

– Ez jó – mondta Tanae válaszul, hogy elismerte a Tanács lehetőségeinek hiányát. – Pozitív. Nem ezt javasolta a nővére?

Titus meg akart állni és a legközelebbi kemény felületbe akarta verni a fejét. Nem volt elég, hogy meg kellett küzdenie a betegséget hordozó hátrahagyott gonosz magvaival. Nem, volt négy nővére, akik mind ébren voltak, és akik úgy gondolták nekik kell tanácsot adni Titusnak. Tényleg, egy sokkal fiatalabb öcsnek nagy hangot kellett növesztenie, hogy kiálljon magáért.

Csodálkoznak, hogy a hangja olyan nagy, hogy elijeszt másokat? Volt más dolog is. – Ha annyira rémisztő vagyok, akkor a nővéreim miért nem félnek?

Tanae nagyon közel került egy mosolyhoz, ahogy jellemző volt rá. – Titus, talán levágja a fejemet egy harcban, amit maga ellen vívok, de mikor először nőként gondol rám és minden másként utána, akkor egy ujjal sem érne hozzám, hogy közben zúzódást okoz a bőrömön. Ezt a világon minden nő tudja.

Titus rávicsorgott, de nem cáfolta meg. Nem hitt abban, hogy bántson olyanokat, akik nem harcban voltak. Ez minden nemre igaz volt, de igen, volt egy gyenge pontja a nők felé. De amint a nő felvesz egy kardot, akkor nőből harcos lett. Egy harcos fair szabályokkal. Egy nőt meg kellett védeni.

Bár két nővére harcos volt, nem találkozott Zurival és Nalával a harctéren. Ott testvérekként találkoztak. Az, hogy annyira bosszantották őt, akkor sem bántotta volna őket. Még akkor sem, mikor konkrétan stratégiákat ajánlottak neki az újjászületettek ellen. Mintha nem lenne már négyezer éves! Mintha nem lenne arkangyal, aki legyőzött egy másik arkangyalt!

Legutoljára azzal fenyegette meg őket, hogy elmondja Alexandernek elhanyagolják a kötelességeiket, ha tovább üldözik őt. Biztosan, írta, nem lenne ennyi időtök, ha a kijelölt feladatotokkal foglalkoznátok.

Az ikrek elcsendesedtek. Vagy öt percre.

Nővérei nem ismerték a vereség fogalmát.

– Gyere – mondta Tanaenak – meg kell tisztítanunk ezt a területet, hogy a gátakat fel lehessen állítani. – Így csinálták a dolgokat, területek jöttek területek után, halandó, fiatal vámpírok csapataival, ők voltak a gátak mozgatásának felelősei, ahogy egyre több terület lett tiszta.

Működött, de a folyamat lassú volt. Szinte gleccserszerű lett volna, ha Raphael és Alexander nem segítettek volna neki. Azok ketten segítettek teljesen megtisztítani a Narja városa körüli kereskedelmi területet. Majd hogy az lett harci citadellája csupán véletlen volt, Charisemnon baráti szomszéd volt, mikor Titus először átvette Dél-Afrika Arkangyalának feladatait, és Narja természetesen jött létre, Afrika két területének kereskedelme révén.

A harc sokkal később jött, és addigra Narja lakói arra rendezkedtek be, hogy ellássák a citadellát, ami a város közepén helyezkedett el. Az is segített, hogy a város nem közvetlenül a határ mellett volt, és ezért a harc legrosszabb részét elkerülte.

Azonban semmi sem óvhatta meg az újjászületettek pestisétől. Charisemnon, az a fertőző seggfej rohadék, míg szövetségesnek mutatta magát, csendben felállította csapatait, hogy széthordják a fertőző lényeket a határ mentén. Az újjászületettek átrobogtak Titus emberein, halál és a rémületes feltámadás bűzös hullámaként.

Még mikor Titus, Alexander és Raphael is játékban volt, brutális intenzitással kellett harcolniuk, hogy megszüntessék a fenyegetést Narja ellen. Akármi is volt, amit Charisemnon és/vagy megalomániás partnere tett az újjászületettekkel, a fertőzés Afrikában sokkal gonoszabb és fertőzőbb volt, mint a világ többi részén lévő fertőzés.

Ezek az újjászületettek falkában vadásztak, és alapvető intelligenciájuk volt, ami visszavezethető volt az első újjászületettre, amit Lijuan hozott létre, a legtöbb ilyen lény megtanult lukakat ásni, ahol a napfény elől elbújhattak, csak alkonyatkor másztak elő, mielőtt támadtak.

És az átadási sebesség eltérő volt a világ többi részéhez képest, itt, amíg az áldozat fejét nem tépték le, úgy tűnt teljesen működött. Ha egy újjászületett kezétől haltál meg azzá váltál. Közel sem ez volt a legrosszabb, ha egy vámpírt vagy egy embert megkarcolt vagy megharapott egy újjászületett, az csúnya fertőzéshez vezetett, aminek a halálozása ötven százalék volt.

A Halál Arkangyala és a Betegség Arkangyala egy rémisztő hibridet hoztak létre. De a legrosszabb „fejlemény” az volt, amiért Titus területén most már minden halottat hamvasztottak, hogy az újjászületettek képesek voltak átadni a fertőzést a halottaknak, kiknek még volt hús a csontjain. A lények kiásták a sírokat, kihúzták a testeket, ettek belőlük, de ha maradt még utánuk hús, akkor a halott újjászületett.

Egy egész falut mészároltak le az éppen eltemetett harcban elesett tagjaik egy órával azután, hogy Titus elhagyta a kontinenst, hogy Lijuannal harcoljon. Most az emberek a területén azzal töltötték a napfényes órákat, hogy könnyáztatta arccal és törött szívvel kiásták halottjaikat, minden testet tisztelettel kezeltek, de nem volt más választásuk, a testeknek át kellett esniük a tisztító tűzön.

– Charisemnon és Lijuan biztos azt tervezték, hogy szabadjára engedik ezt az új fertőzést – mondta neki Tzadiq, mikor először ébredtek rá a horrorra, amivel szembe kellett nézniük, jobb kezének frissen borotvált feje ragyogott a lenyugvó napfényben. – Miért gondolod, hogy megálltak volna Afrikánál?

– Soha nem tudhatjuk biztosan – válaszolta Titus, hátát izzadság borította, mikor újabb estét harcolt végig az újjászületettek ellen – de ha fogadnom kellene, azt mondanám, bármit is tett Charisemnon, hogy összeolvassza a betegségét Lijuan halálával, az sokba került neki. – A betegség „ajándék” volt, ami kétélű kard volt. – Valószínűleg nem tudta fenntartani a megtervezett ütemet.

De az arkangyal, akit a pestis és hiúság formált sok mindent csinált.

Többet, mint amivel foglalkozniuk kellett, mégis gyötrődő morgás üldözte Titust. Mikor belépett Charisemnon határ menti erődjébe, miután visszatért New Yorkból, akkor több, súlyosan bomlott állapotban lévő testet talált. Addig az udvar területén lévő épületekben senki sem volt bent, de az ő és Charisemnon korábbi seregei addigra kétségbeesett harcot vívtak az újjászületettek ellen.

A lények mesterük halála után bestiákká váltak.

Csak ezután, miután kikérdezték az ellenség udvarának több rangidős tagját is, tudta meg, hogy Charisemnon a kedvencein kívül mindenkit kizárt a belső köréből is. A többi udvaronc aggódott, hogy kiesett arkangyalának kegyeiből. Abból, amit Titus felfedezett kiderült, hogy igazából azok kevesek voltak a szerencsétlenek.

Ami a vámpírokat illeti, Titus szerint uruk véletlenül fertőzte meg őket a betegséggel, vagy kísérleti nyúlként használta őket. Lehetséges volt, hogy az angyalokat áldozati ételként dobták a vámpírok elé, de egyformán lehetséges volt, hogy a bomlás elrejtette azt, ami a fertőzés eredete lehetett. Az utóbbi lehetőség kísértette Titust, mert az angyaloknak nem kellett volna sebezhetőeknek lenniük a betegségekkel szemben.

Ez egy kőbe vésett, íratlan szabály volt.

Annyira állandó, mint a szél és az ég.

Vagyis az volt Charisemnon előtt.

Majd Tzadiq felfedezett valami még rosszabbat, egy nyálkás fekete-zöld nyomot a folyosón, ami a bomló halottaktól vezetett kifelé… olyan formája volt, ami csak egy angyalé lehetett. Senki más nem hozhatott létre ilyen nyomokat. Csak egy angyal, kinek szárnyai lent voltak a kövön, ahogy előre kúszott a folyosón.

Felesleges mondani, Titusnak komoly és halálos gondokat kellett kezelnie.

A Kolibrinek pontosan semmilyen képessége nem volt, mikor az előttük álló bősz feladatról volt szó.

Újra és újra fel akart nyögni. Volt egyáltalán bárki a személyzetében, aki ki tudott csinosítani neki egy szobát?

Ez teljes katasztrófa lesz.