32. fejezet

Mikor Titus kihúzta neki a széket meglepetten vette észre, hogy morgás van a mosolyában. Észrevette volna kényelmetlenségét és bizonytalanságát? Remélte, hogy ennél jobb vendég volt, de Titus, kezdte megtanulni, sokkal érzékenyebb volt, mint ahogy a világ nagy része észrevette volna, soha nem felejti el a férfi belső gyötrelmét, mikor felkészítette magát, hogy kitörölje a falusiak elméjét.

– Látom éhen fogunk halni. – Az asztalon halomban álltak a tányérok, mind gőzölgött és finom illatot árasztott, de nem ezért jegyezte ezt meg, hanem mert észrevette nem szerette, ha Titus elhallgat, és a férfi képtelen volt ellenállni, hogy válaszoljon szarkasztikus vagy száraz szavaira, amit a férfi hangulatának megtörésére használt.

– Mondtam neked, hogy éhes vagyok, és van egy szakácsom, aki egy arkangyal udvarát eteti, de most a csapatoknak főz. A pasi nem tudja visszafogni magát – morogta és felvette az ételt. – Próbáld ki ezt. Ízleni fog.

Sharine azon gondolkodott, hogy a férfi rossz hangulatát az éhség okozta-e, vett egy kanállal. Mikor Titus az apró adagnyi ételre bámult a szemeit forgatta. – Minden ételt meg akarok kóstolni és nem leszek rá képes, ha az elsővel teletömöm magam.

Titus egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, de ennek ellenére magának is szedni kezdett, míg ő megkóstolta saját adagját. Friss és ragyogó ízek kavalkádja robbant fel a nyelvén. Mélyen a torkában nyögött, felnézett. – Nem mondom, hogy igazad volt, de talán egy kicsit többet kellene ennem belőle.

A morgást egy ragyogó mosoly váltotta fel, átadta a tálat… míg Sharine levegőért kapkodott. A férfi gyönyörű volt, olyan melegséggel, ami úgy vonzotta, mint molylepkét a láng. És bár egyik nőtől a másikhoz repült, őszinte volt a motivációiban. Nem hazudott és nem tett hamis ígéreteket.

Bármely seb, amit ejt az nem kegyetlenségből történik majd.

– Túl keményen gondolkodsz. – Újabb finom illatú étel került a tányérjára. – Egyél. Az ételedet odaadtad az úton, és amint az éj leszáll már az égbolton leszel.

Hasa ekkor kordult egy nagyot.

Mikor Titus nevetett, az az öröm mennydörgésszerű hullámának tűnt, azt vette észre, hogy ő is csatlakozik hozzá, az öröm szikrái voltak a vérében. Talán idegesíti és bosszantja őt, de a férfi soha nem éreztette vele, hogy kevésbé hasznos lenne.

Baráti harmóniában ettek a következő tizenöt percben, egymásnak adták a tányérokat, és kicsit ebből, többet abból szedtek, míg hasuk elért arra a pontra, hogy már beszélgethettek. – Aludtál? – kérdezte a férfit, ahogy Titus megtöltötte a saját tányérját.

Meg tudta mondani, hogy a férfi az utóbbi időben nem evett megfelelően, látta arccsontjai élességében, felsőtestének finom soványságában. Ez megtörténhet a hihetetlenül erősekkel, egy hírtelen fizikai váltás, mikor túl forrón égnek.

És Titus már jó ideje így működött.

Felvette az ételt, amit a férfi éppen élvezett, odanyújtotta. Soha nem fog még egy férfira várni, de olyan nő volt, aki gondoskodott az embereiről és nem fogja megengedni Aegaeonnak, hogy ellopja a természetét, főleg, mikor Titus teletömné, ha megengedné neki.

Titus elvigyorodott és szemei könnyedek voltak, elfogadta az ételt. – Ashante Shari.

Nem volt gondja felismerni a nyelvet. – Szívesen.

– Aludtam és igazad volt, sokkal jobban érzem magam. – Morgott. – Ne mond az „Én megmondtam” szöveget. Ebből eleget kaptam a nővéreimtől.

– Miért nem hallottam a nővéreidről? – Igaz, hogy nem szentelt nagy figyelmet a pletykáknak, de biztos hallott az arkangyalok családjairól.

– Talán mert sokkal idősebbek. – Egy nagyot kortyolt a sörből. – Feltételezem, hogy azok, akik nem ismernek minket azt hihetik, hogy ekkora nagy korkülönbséggel nem állhatunk közel egymáshoz. – Vigyorgott. – Mintha az első tábornok megengedte volna, hogy ne legyen összetartás a személyes családi rajában.

Sharine ajkai mosolyra húzódtak. – Nagyon büszke vagy az anyádra.

– Igen. – Ételt tett a nő tányérjára. – Egyben örülök neki, hogy most Alszik. Egy férfinak pár évezredente szüksége van pihenésre. Természetesen a nővéreim pótolják a helyzetet, de nem biztos, hogy ezzel jobban jártam.

Le volt nyűgözve, várta, hogy a férfi folytassa.

– Egy dologban biztos vagyok, semmilyen körülmények közt nem hagyom, hogy anyám csatlakozzon a seregemhez, bár csodás tábornok, akit mások is éltettek – tette hozzá sötét kifejezéssel. – Biztos azt mondaná a stratégiáim rosszak, és megkérdezné miért nem hordok inget.

Sharine nevetni akart, de nem akarta megtörni a varázst.

– Alexander kész visszavenni a seregeibe bármikor is ébred fel, és mikor ott van, biztos, hogy a fél udvarát rabszolgává teszi a vonzó személyiségével. – Hatalmas vigyor volt az arcán, a nap hatalmas erővel csapódott Sharinebe. – A sármomat tőle örököltem. A rajongóinkat bottal kell elkergetnünk.

Sharine összevonta szemeit. – Újra, a szemérmességed vakító.

A száraz megjegyzésére a férfi vigyora szélesebb lett… az ő hasa pedig összeszorult. Mert ó, a férfi bűntudat nélküli és csodás volt és szeretett. Ez volt a legvonzóbb Titusban. Talán bosszankodott a nővérei és az anyja miatt, de szeretete feléjük olyan tűz volt, amit szinte látott.

– Az apámat annyira elhasználta az anyám, hogy hétszáz éves korom óta Alszik. – Kuncogott. – Mielőtt Aludni ment, azt mondta anyám elhasználta őt és ez csodás volt. Most ki kell pihennie magát.

Sharine ajkai mosolyra húzódtak, a férfi tudatosan volt pimasz.

Titus szemei ráragyogtak, előrehajolt. – Úgy hetvenöt évig volt vele. Ötven év után esett teherbe.

Árnyék volt a szívében, egy másik kisfiúról szóló emlékek, aki nem kötődött a szüleihez gyerekként. – Az anyáddal nőttél fel?

– Az anyámmal, az apámmal, a nővéreimmel, a szeretőikkel, baromi sokukkal. – Felnyögött. – Az apám vett egy házat pont az anyám mellett, és egy családként éltünk az után is, hogy már nem voltak szeretők. – Több szeretet volt a hangjában, ami nyílt és büszke volt. – Ő is harcos volt, és köztük élve előbb tanultam meg hogy emeljek fel egy kardot, mint repülni.

Az árnyékok elégtek a férfi perzselő hangjától. – Biztos ilyen anyával a legtöbb testvéred harcos.

– Az anyánk mindig azt mondta, hogy legyünk akik vagyunk, legyünk őszinték az ösvénnyel, amit választunk. – Újra, annyi szeretet és tisztelet volt minden szavában. – Zuri és Nala rajparancsnokok Alexander seregében. Ismered Charot, Phenie zenész.

– Ó! – Levegőért kapkodott. – Phenie? A nővéred Phenie? – A legünnepeltebb hárfás az angyalság körében. – Istenek Titus, a tehetség erős és heves a családodban.

– Tudod mennyi hárfázást hallgattam, míg felnőttem? – A férfi nyögése a csontjaiban vibrált. – Mindig, amikor bébiszittelt, hárfa, hárfa és hárfa volt. Phenie azt mondta, hogy megpróbálta lecsitítani az állatias bestiát, aki a kisöccse volt, állandóan a bútorokon ugrált és lerepült a csillárról, és leugrott az erkélyről.

Nevetés tört fel belőle, ahogy a férfi a kupa sörért nyúlt, és fejét kicsit hátradöntve hosszú, kemény nyelésekkel ivott.

A torka mozgott, az inak erősek voltak a bőre alatt.

Sharine lábujjai begörbültek és gyomra összeszűkült, felvette saját kupáját és ivott egyet. Az átható, égető tűz volt a belsőjének. De tetszett neki, ahogy kitisztította a fejét és visszaadta épp elméjét. Mire Titus letette a kupáját és kézfejével megtörölte a száját, már kontroll alatt volt.

Mégis hangja rekedt volt, mikor azt mondta: – Azt hiszem szívesen találkoznék a nővéreiddel.

Titus tudta mind a négyen imádnák. Nem a távoli és csodált Kolibrit, hanem Sharinet, amilyen most volt. Élettől és energiától ragyogó, egy finom, tagadhatatlan érzékiséggel, aminek úgy tűnik nem volt tudatában, de ő határozottan észrevette. Ahogy ujjait végigfuttatta a bársonytól a fáig eltérő textúrájú felületeken, ahogy belélegezte az illatokat, szemei félig lecsukódtak, ahogy elvesztette magát az érzékelésben, és ahogy néha őt nézte, mintha ki akarna harapni belőle egy darabot.

Titus nem ellenkezett az utolsóval. Szerette volna, hogy a művész ujjai végigkövessék testét és megismerjék annak textúráit, keménnyé vált, ahogy arra gondolt, hogy lélegzi be majd lubickol a férfi illatában, és ami a harapást illeti? Megfogná a nő alsóbb idomait és felemelné, hogy a harapást egyenesen a szájából vegye el.

A nő egy üvegbe zárt tűzvész volt.

Senki aki ránézne nem gondolná, hogy vagy ezer évvel idősebb volt, mint Titus.

A belsője ismét összeszorult. Elfelejtette a korkülönbséget, mikor együtt voltak, csak most emlékezett vissza milyen hosszú életet élt. Sokkal hosszabbat, mint ő. Ilyen dolgok nem számítottak az angyaloknak, miután pár ezer évet éltek már, de minden kérdésben Sharine egy Ősi volt.

Egy szeretett és tisztelt Ősi.

Aki arra ingerelte, hogy végigsimítson nyakának ívén, ahogy ma elment mellette az ajtóban, és kinek nevetése szinte végigsimított rajta. A farka reagált ugyanarra a nevetésre, és a szemében lévő ragyogásra, ahogy nyílt érdeklődéssel hallgatta a családjáról szóló történeteket.

A nő… kényszerítette őt.

Titus feszült volt. Olyan férfi volt, kinek erős testi étvágya volt, de azt az étvágyat erős kontroll alatt tartotta. Míg szerette az anyját, mikor gyerek volt látta, hogy vezette a férfiakat a farkuknál fogva, Titus eldöntötte, hogy nem akar ilyenné válni, ilyen vágyhoz kötött férfi lenni. Egy nő sem, akivel valaha enyelgett, sem került közel ahhoz, hogy ilyen irányítása legyen felette.

Sharine felvette a szőlőt az asztalról, széttárta ajkait és bekapott egyet, ettől egész teste szükségtől zümmögött. Elméje félig azon volt, hogy kezével lesöpörje az ételt az asztalról, majd felemelje a nőt és leültesse az asztalra, így inkább ő lakmározhat a nőből.

Fogait csikorgatta, hátralökte székét és felállt. – Vissza kell térnem az őrjárathoz. Lehet, hogy fel tudunk tárni egy helyet és kiirtani az újjászületett alagutakat, míg pihennek.

Sharine áthatóan nézett rá. – Hallottál a tudósaidtól az újjászületett angyalról?

– Semmi végleges nincs még. – Szárnyait kinyújtva azt mondta: – Ha nem akarsz a művészettel foglalkozni, akkor szabadon használhatod a könyvtáramat. – Tudatában volt, a nő hangulatával játszik, és mégis a rá jelentő veszély ellenére nem tudta megállni. Sharinenel harcolni túl csábító volt.

Sharine szemei tőrök voltak, pont ahogy tervezte. – Biztonságos meglátogatni Charisemnon udvarát?

Szárnyait összecsapta, a legkevésbé kooperatív vendégére nézett. – Miért kívánsz odamenni? – Azt feltételezte, hogy egy rajjal akar oda menni, és képességeit a harctéren is használhatják.

– Nem most, a világos órákban – tisztázta. – Át akarom nézni Charisemnon udvarát, hátha valamit kihagytunk, feljegyzéseket a kísérleteiről, más információkat.

Ő is felállt, székét hátra tolta. – Te és az embereid harcosként mentetek be, hogy megtisztítsátok az ellenség területét a veszélytől. Nem kerestetek információkat egy angyali betegségre, és nem vagyok képzetlen az információk átnézésében.

Titusban minden fellázadt, hogy odaengedje.

Időt keresett a gondolkodásra, odafordult ahol mellvértje és más páncéljai voltak. Ma felvette őket, együtt a váll, csukló és hátvédelemmel.

A harcosai fáradtak voltak, ahogy az emberei is. Néha egy szimbólum is számított. Kardjait a hátán keresztbe tette, meghozta a döntést.

– Ha információt keresel a betegségre – mondta – akkor legnagyobb valószínűséggel a határ menti udvarában lesz, a háború előtt hosszú idővel oda ásta be magát. – Szája összeszorult. – Azt gondoltam jó szövetséges, felkészíti magát a háborúra, amiről mind tudtuk elérkezik.

– Igen, a jegyzeteit ott kellett, hogy tartsa. – Sharine Titus arcát kutatta. – Hogy nem gondoltad azonnal becstelennek, az sokat mond rólad Titus.

A nő szavait elhessegette, azt mondta: – Nem tudjuk milyen mérgek mérgezik Charisemnon határ menti udvarát.

– Ha elég erős, hogy egy ilyen idős angyalt megöljön, mint én – mondta nyugodtan – akkor a világ bajban van és jobb ha tudunk róla.

Titus nem akart vele egyetérteni, de tudta igaza van. Kurtán biccentett.

***

De mikor a kúszó, gonosz újjászületettek elleni brutális éjszakai műszak után kihajnalodott, azt mondta: – Ha vársz, míg végzek a csellengőkkel, akkor elkísérlek.

Izzadt, koszos és fáradt volt a harcoktól, a kis nő hatalmas lélekkel összenyomta ajkait. – Gondot okozok ha azonnal elindulok, ahogy megtisztálkodtam? Az elkövetkező órákban szükséged lesz rám a harctéren?

Hazudhatott volna neki és a nő nem tudná meg, de Titus nem hazudott. – Nem, a rajok és a földi csapatok nagy részét haza küldtem pihenni és feltöltődni.

– Milyen Charisemnon udvara? – kérdezte. – Nem akarom az embereid értékes pihenő idejét felhasználni, hogy biztonságilag fedeznek.

Ismét hazudhatott volna. – Az udvar biztonságos, állandó raj felügyelettel. – Mindig jobban meg akarta nézni ellensége udvarát. – Azonban elég undorító. Kihúztuk a testeket és vízzel lemostuk a fő folyosókat, de nem takarítottuk ki jobban.

– Nem félek egy kis kosztól.

Nem, persze hogy nem, visszaemlékezett hogy segített egy halomba szedni a bomló újjászületetteket a máglyánál. – Egy harcost rendelek melléd az őr osztagból, arra az esetre, ha valamit kihagytunk.

Titus emberei teljesen végignézték az udvart, de nem kockáztathattak… főleg Sharine esetében, ez az angyal, aki olyan reakciókat váltott ki benne, amikre nem állt készen. – Nem akarom, hogy az angyalság a fejemet akarja venni, mert nem gondoskodtam eléggé a Kolibriről, mikor a gondjaimra volt bízva.

– Nem egy ereklye vagyok, akit el kell rejteni. – Arcát pír öntötte el, amitől szinte ragyogott. – Ahogy máshoz sem tartozom, csak magamhoz. Nem vagyok senki gondjára bízva. – Szemeiben tűz volt, olyan ragyogó tűz.

Ez feltüzelte. És ettől éhsége égett benne.

Meg akarta fogni az arcát, kezdeményezni akart egy csókot. A nő talán felszeleteli a késével, ha megpróbálja. Mert ez a nő nem az angyalság törékeny kincse volt. Ő Sharine volt, civódott vele, míg repültek, és egy második tányérnyi ételt ajánlott neki abból, amiről észrevette ízlik neki. Egy nő, aki most szemtől szemben lebegett vele, fejét egy kicsit hátra döntötte, hogy a szemeibe nézhessen.

Nem emlékezett rá, hogy megmozdult volna, nem emlékezett a nő mozgására, de a hő sistergett közöttük. Ez őrület volt, de mégis leejtette a fejét és elvette a nő ajkait egy csókba, ami felfalta. Keze megfogta arcának selymes bőrét, mielőtt észrevette volna, és érezte a sokkot, mikor Sharine keze megragadta bicepszét, a körmei figyelmeztetésként a húsába vájtak, hogy nem volt lenyűgözve.

De nem vetett véget a csóknak mikor közelebb húzta magához, kezével lejjebb simítva megfogta alsó domborulatát, másik kezével átölelte hátának alját és kemény farka a hasának nyomódott. A feje füst volt, tele mámorral, légzése szaggatott volt. És sóvárgott. Egyre és egyre többre.