39. fejezet

Köhögést hallott az ajtóból, odafordulva Kiamát látta. Kezeit szépen a háta mögött tartotta, mindenhova nézett, csak rájuk nem, mikor azt mondta: – Uram, ha nincs rám szüksége, akkor elmegyek a feladataimra a helyőrséghez, az egyik emberem szárnya megsérült és ezért lent van.

– Újjászületett?

Bólintott. – Meglátott egyet a fák közt kúszni, leszállt, hogy kivégezze, de egy második ugrott rá a fáról, ahol bujkált. Nem karcolták vagy harapták meg, de a szárnyizmának több mint egy nap gyógyulásra van szüksége.

Titus bólintott engedélyként a nő kérésére, és mondta neki, hogy vigye a kinti őrt álló angyalt is. Most már ő fog Sharinere vigyázni. Kiama távozása után visszafordult Sharinehoz, aki újra a könyvet nézte. Hosszú haja oldalra csúszva felfedte nyakának vonalát és vállainak karcsú íveit.

Senki aki ránézne nem hinné, hogy titániumból készült, és elég forró indulatai voltak, hogy az eget tűzbe borítsa. Őt mégis megkísértette ez az indulat, hogy csókot nyomjon oda, ahol nyaka a hátával találkozott.

Sharine megremegett. – Titus. – Nem volt dühös, és szemei túlvilágian ragyogtak, mikor tekintetük találkozott.

A Zuhatagon kívül csak egy dolognak szabadott az angyalság körében ragyognia, az arkangyalok szárnyainak, mikor halálos erejüket akarták kiengedni. Mégis a nő szemei ragyogtak, és az nem a naptól érkezett. Elfogadta ezt. Ő Sharine volt és Sharine hozta meg a saját szabályait.

Ma lábujjhegyre állt és ő lehajolt, és a csókban találkoztak, Titus felnyögött, megragadta a nő derekát. Mikor felemelte Sharine karjait a nyaka köré csavarta és találkozott vele a nyalásokban, ízlelésekben, mellkasa a férfi nedves mellkasához nyomódott. Szíve kivirágzott és már nem volt szükség levegőre, közel szorította magához és úgy csókolta, mint egy éhező.

Sharine mellei tökéletesek voltak a testén és voltak bimbói, amik tunikáján keresztül nekinyomódtak, hogy le akarta tépni az anyagot és keményen megszívni, hogy nedvesek és csúszósak legyenek. Kezeit alsó domborulataira csúsztatta, felemelte és Sharine lábait a derekára csavarta.

Felnyögött, megfordult, hogy leültesse az asztalra… és a valóság megcsapta.

– Ne itt – mondta, megtörte a csókot, légzése szaggatott volt és mellkasa egyenetlen ritmusban emelkedett és süllyedt. – Nem az ellenségem területén.

Sharine kezével végigsimított az állán, az érintés váratlan cirógatás volt. – Egyetértek – mondta és odahajolva újra megcsókolta Titust.

Nem akarta elengedni, mikor Sharine lábaival elengedte őt, de kényszerítette magát, hogy enyhítsen szorításán, bár kezeit a testén tartotta. Egy mosoly volt a jutalma, és elégedett volt, hogy a nő légzése is annyira szaggatott volt, mint az övé. Nedves foltok jelölték meg világos lila tunikáját.

– Fiatalnak és vakmerőnek érzem magam melletted Titus – mondta és ajkait a férfi mellkasára nyomta, mielőtt elhúzódott volna.

Titust válaszának ereje teljesen megrémítette, de eléggé férfi volt, hogy elismerje.

– Mit találtál? – kérdezte, ez reszelősebben hangzott érzelmeinek súlya alatt, amiket nem akart érezni.

– Hagy olvassam fel Charisemnon saját szavait, mond el, te hogy érted. – Feltartotta a kezét, mikor a férfi beszélni kezdett volna, szemöldökeit összehúzta. – Nem valamilyen módon tesztellek. – Az éles szavaknak véget kellett volna vetniük erekciójának.

Farka még keményebb lett, teste tisztán nem akart racionális lenni. – Akkor miért?

Sharine ajkai duzzadtak és pinkek voltak a csókjuktól, azt mondta: – Csak bizonytalan vagyok, hogy az érzelmeim Charisemnon iránt nem színezték meg a felfogásomat.

– Ha a legkevésbé objektív személyt keresed Charisemnon megítélésében, akkor az vagyok én – mutatott Titus magára, kezei a csípőjén voltak. – Az én becslésem alapján rosszabb mint egy csótány. A csótányok nem tudnak jobbat.

– Csak próbáld meg – mondta fújtató lélegzettel. – Te nagyon intelligens férfi vagy. Agyad stratégiai részével gondolkodj, amit a harctéren is használsz.

Páváskodott kicsit, bár nem akarta, hogy meglássa, összefonta karjait és felemelte állát. – Akkor olvasd, lássuk mit hallok.

Sharine hangja lírai és csodás volt, hogy nehezen tudott a szavakra gondolni.

– Küzdök a sikerét, hogy remekművet alkossak Lijuan és a saját ajándékomból – olvasta – ilyen sikert eonokon át nem látott az angyalság. Lijuan azt mondja oka van azt hinni, hogy volt más olyan csodás, mint én a létezésünk hajnalán, hogy a tekercsei céloznak valamit a vámpírokra és hogy a méreg miért él bennünk. Ha igaza van, akkor a betegség első építésze inkább borzalmas és erős volt.

A szobában járkálva, mert az állás nem Titus stílusa volt, felhorkantott. – Persze hogy imádta a legrosszabbat köztünk.

Sharine figyelmen kívül hagyta megszakítását, folytatta – De én jobb leszek, mint ez az ismeretlen angyal. Őket ELFELEJTETTÉK. Engem senki sem fog, mert megtettem, amit ő nem tudott. Ő megfertőzte az angyalokat, de nem tudta kontrollálni. Én kontrollálni fogom. Én döntöm el ki élhet és ki halhat meg. Az örökségem olyan halálos erő lesz, ami ellen senki sem állhat ki. Még Lijuan sem. Megpróbálhatja, de megvannak a fegyvereim.

Titus hátradobta a fejét, nevetett, hosszan és keményen, szórakozottsága mélységesen valós volt. – Soha nincs becsület a gonoszok közt. Megették volna egymást, ha túlélik a háborút. – Ez a kép mélységes elégedettséget okozott. – Van még? Vagy befejezte saját maga hátba veregetését?

– Van még, de mit mond neked ez a rész? – Becsukta a könyvet, Sharine megfordult, hogy ránézzen, ahogy a szobában sétált. A szárnyai csodás színek voltak a szobában, ami egyébként komor hely volt, mintha egy pillangó repült volna be.

– Ha a Légió története igaz, amit Raphaelnek meséltek, akkor az arkangyal, ki a mérget létrehozta fertőzött meg minket. – Ez a tett annyira szörnyű volt, hogy a mai napig létezett a sejtjeikben. – Így mi az, amit Charisemnon meg tudott tenni, amit a másik nem?

Sharine nem szakította félbe, hagyta hagy dolgozza fel ő a lehetőségeket az elméjében. Csak egy válasz volt. – Arról beszél, hogy megfertőzi és megmenti az embereket akarata szerint. – Vére forró volt, találkozott Sharine pillantásával. – A seggfej létrehozta az ellenszert.

– Igen, én is erre gondoltam. – Letette a naplót az asztalra, felvett egy másik ugyanolyan bőrkötésest. – Ez a korábbi napló. Úgy döntöttem, hogy ez után fogom elolvasni, van egy olyan rézésem, hogy sokkal hosszabb ideje tervezi, mint rájöttünk volna, talán sokkal régebb óta, minthogy Lijuan rájött volna.

– Hosszú ideje gondoltam, hogy volt egy másik terve, beleértve hogy elrejtőzik és meggyógyul, ha a harcban nem menne neki. – De Titus nem adta meg neki a lehetőséget. – Azt gondolod elrejtette az ellenszert egy titkos helyen?

– Semmi, amit olvastam nem utal rá, hogy volt ellenszere, csak hogy folyamatban volt. – A napló egyik részére lapozott. – De nézd.

Odasétált a férfihoz és izgalmában nem állt meg elég gyorsan. A szárnyaik ismét átfedték egymást, keze a férfi mellkasát súrolta, ahogy odanyújtotta a naplót. Egy furcsa érzés bontakozott ki Titusban, mikor rájött, a nő elég komfortos volt vele, hogy ilyen közel álljon.

Egy szenvedélyes csók egy dolog volt, egy ilyen tett, mikor mindketten elég racionálisak voltak már más. De mikor arról volt szó, ő arkangyal volt és nem volt semmi, amit a nő tehetett volna, ha úgy dönt bántja őt.

– Itt, látod?

Fejét oda kapta, amit az oldalon mutatni akart, emlékeztetni akarta, hogy nem tud folyékonyan olvasni Charisemnon anyanyelvén. De ez alkalommal nem szavakat látott. Egy helyet. De a térképet jelek vagy külsőségek nélkül rajzolták fel, olyan által, aki ismerte a helyet és ezért ilyenekre nem volt szüksége.

Elvette a nőtől a naplót, ujját végigfuttatta a lejtőn, amit két lapra rajzoltak. Csillagok voltak az égen, de ezek nem úgy tűntek, hogy léteztek a való világban. Egy folyó folyt a távolban, mielőtt figyelmeztetés nélkül eltűnt volna, vagy a föld alá ment, vagy Charisemnon nem zavartatta magát, hogy teljesen felrajzolja, mert nem érdekelte őt.

Ami azonban a leginkább érdekes volt, hogy mi van a rezidencia belsejében. Charisemnon egy babaházként rajzolta le, aminek az elejét eltávolították.

Csak egy elvetett terv volt, vagy felépített egy egész erődöt egy hegy alatt.

Titus orra előtt.

Megdörzsölte az állát. – Beszélnem kell a kémmesteremmel. Lássuk elérhető távolságban van-e.

Uram, jött az azonnali válasz. Az őrhelyen vagyok. Tarikkal beszéltem, mielőtt aludni tértem volna.

Csatlakozz hozzánk a belső udvaron, mondta Titus. Nemsokára visszatérhetsz a mostohaöcsédhez. A két árva harcos együtt nőtt fel Titus udvarában és a kötelékük a mai napon is olyan szoros volt, mint mikor megszülettek.

Megfordulva lenézett Sharine arcába, hüvelykujjával végig akart simítani ajkain, újabb percet ellopni, aminek nem volt köze az újjászületettekhez vagy a halálhoz. Helyette ujjait a tenyerébe görbítette, elmondta neki mi fog történni. Sharine kezében volt a kérdéses napló, ahogy ők ketten kisétáltak a belső udvarra.

– Ezt a helyet védeni kellene – mondta. – Tudom mi a véleményed Charisemnonról, de a tudás ilyen nagy tárháza jó lehet az embereinknek.

– Ki tudja milyen mérgeket csepegtetett a lapokra – mormogta Titus – de fejet hajtok ezen a téren lévő nagyobb tudásod előtt. – Nem volt annyira bosszúálló Charisemnon felé, hogy megfossza az angyalokat jogos történelmüktől. – Elmondom a történészeimnek és könyvtárosaimnak ennek a helynek a létezését, mikor a helyzet már nem ennyire veszélyes. Vagy megpróbálnának iderepülni most és nem akarok nem harcosokat, hogy elvegyék az időt és erőforrásokat.

Sharine felnézett rá, felvonta szemöldökét.

Újra a szemeit forgatta, örült a nőre gyakorolt hatásáért. – Abban az esetben, ha nem vetted volna észre, energianyalábokat lősz a kezeddel. Te harcos vagy.

Sharine csendes volt, szokatlanul, hogy már nem bírta elviselni. – Min fondorlatosodsz most? – kérdezte nyílt gyanakvással.

Sharine szemei rebegtek. – Csak arra gondoltam, hogy több réteged van, mint először észrevettem. – Egy majdnem kimért mondat, amit Titus nem tudta hogy fogadjon.

De elérték az udvart és a kémmestere előttük szállt le. Úgy 185 centi magas és feltűnő csontokkal, Ozias nem úgy tűnt, mintha láthatatlanul vagy észrevehetetlenül repülhetett volna bárhova is. Azonban a nő bőre a legsötétebb barna volt, vadul göndör fekete hajjal, szemei kicsit fakóbb árnyalatúak, és képességével bárhova be tudott olvadni. Főleg mikor barna-fekete színű ruhákat hordott és olyan sminket, ami puhított drámai csontstruktúráján.

Az emberek nem vették észre őt. Nem látták.

A szárnyai mint a sólyomé, barna és fekete csíkokkal, kis fehérrel. Mintha arra született volna, hogy beolvadjon, de ez okos illúzió volt. Egy harcban minden Ozias alatt lévő katona rá nézett és mindig megtalálta őt.

– Ozias – mondta – ő Lady Sharine. – A bemutatás inkább annak szólt, hogy kémmestere tudja hogy szóljon Sharinehoz, mert Ozias nem volt teljesen tudatában a személyének. – Sharine, a kémmesterem Ozias.

Ozias derékból hajolt meg, ami a legtiszteletteljesen meghajlása volt. – Hölgyem. Megtiszteltetés találkozni önnel.

Látta a villanást Ozias szemében, mikor Sharine megszólalt, megértette a nő meglepett csendjét. Sharine hangja csodás, buja volt, tele olyan elemekkel, amiket lehetetlen volt leírni, de az szinte végigsimított a bőrén. Titus azon gondolkodott ez egyfajta ajándék volt, mint az ő földrengést okozó képessége.

Mert a Zuhatag nemcsak az arkangyalokat alakította át… és Sharine több mint egy Zuhatagot élt át.

– Sikerült elkapnia – mondta Ozias, hangja kicsit rekedtté vált. – De kémkedni önről a távolból más, mint személyen találkozni önnel.

Sharine kinyújtotta a naplót. – Itt van, amit szeretnénk, ha látnál.

Ozias óvatos kezekkel elvette a naplót, majd figyelmesen megvizsgálta az ábrát.

Mikor Titus megkérdezte, hogy látott, vagy hallott-e erről bármit, vagy ami egy rejtett új erődről szólt a fejét rázta. – A jelentésembe tettem volna uram. – Nem volt él a hangjában, több száz éve volt már az oldalán, tudta, hogy kérdése nem ítélkezés volt.

– Soha nem láttam ilyen építmény jelét, ahogy az embereim sem. – Ozias nem mutatta ki az érzelmeit, de most a homlokát ráncolta. – De nagy arrogancia lenne tőlem, ha nem létezhetne. Még Jason, akit mélyen tisztelek sem volt képes megtalálni a helyet, ahol Lijuan Aludt, mielőtt felkelt volna és tudom, hogy mély intenzitással kereste.

Jason volt Raphael kémmestere és a világ egyik legjobbjaként tartják számon. Titus megpróbálta ellopni, kivéve hogy hasztalan volt, mert Jason a csontjáig hűséges volt. Egyben a nő Jason iránti csodálata ellenére saját kémmestere nem fogja Jasonnek megbocsátani az utolsó hét évtizedet. Ozias irigységét szorosan tartotta.

– De – mutatott rá Titus – neked sokkal erősebb hálózatod van Charisemnon területén, mint Jasonnek Kínában. – Ez sima logika volt, Titust egy határ választotta el ellenségétől, Ozias kettősügynökei, akik elég sokáig éltek északon, most már helyieknek számítottak. – Lehetséges, hogy semmi ilyen nagyról nem hallottál?

Egy pillanatra lenézett, a napfény megvilágította fekete hajában a rejtett vörös tincseket. Lassan bólintott. – Igaza van uram. Hallanom kellett volna valamit és nem hiszem, hogy ez az ábra, egy történelmi rezidencián van, vagy azon pár hely egyikén alakították ki, aminek hatalmas területe van, anélkül, hogy bárki tudna róla. Nem itt van.

– Egyetértek. – Nemcsak hogy az egész erődöt átnézték, Oziasnak túl sok kémje volt az udvarban. Egy hatalmas udvar nem működhet mindenféle ember nélkül, beleértve a konyhai kisegítőket és takarítókat. Charisemnon nem volt jó abban hogy biztosítsa, udvaroncai megbecsülik ezeket a dolgozókat is. Ennek eredményeként őket tudta Titus kémmestere legkönnyebben átállítani.

– A messzi északi erődje – mondta Ozias – két órára Lumiától, sokkal kisebb. Soha nem volt forrásom abból az erődből, és csak óvatos odarepülésekre szorítkoztunk, vagy hogy valamit észrevettünk a távolból. Csak biztonsági ellenőrzést végeztünk, hogy biztosítsuk semmi veszélyes nem lakik ott.

Felnézve szemei távoliak voltak, gondolkodva tette hozzá – Az egyedüli lehetséges helyszín egy föld alatti építmény, amit csendben a határon építettek fel.

Titus az egyik legjobb emberére nézett. – Eleget aludtál Ozias? – kérdezte valódi aggodalommal.

Ritka mosolyt kapott a nőtől, aki az asztal alá itta őt a halálos sörrel, amit Charo készített az embereinek. Nem mintha Titus berúgott volna, az arkangyalok szervezete túl erős volt ehhez. De fel kellett adnia, mikor az égető folyadékot le kellett döntenie.

– Nem vesztem el az eszem uram – mondta. – Tudatában vagyok, hogy ez az egyik legjobban figyelt és védett terület, míg Charisemnon életben volt.

– Akkor miért gondolod, hogy valami ilyen jelentős felépülhetett volna Titus tudomása nélkül? – Sharine összevonta szemöldökeit.

Titus ujjával akarta lesimítani azokat a jeleket, és mégis ezzel egy időben elfogadta, hogy Sharine kiérdemelte a jeleit, a sebeit. Soha nem lesz olyan nő, akit ő biztonságban és védve hagyhat a citadellájában… és ez azt feltételezte, hogy a nő beleegyezik, hogy vele marad.

Vele marad.

A gondolat kőcsizmaként rúgta hasba.