6. fejezet

Sharine első tette az volt, hogy gondoskodik Lumia és a mellette lévő város jólétéről. A végén összehívta jelenlegi csapatát, akik a vezetést tartották fent: Tracet, Taniciát és Faraht.

Hármuk közül a rangidős, Tanicia, fekete haját befonta elől, de hátul hálót alkotott, azt mondta: – Nem rettenünk meg, hogy fenntartsuk a szabályokat, amiket lefektetett Lady Sharine. – A hangja rekedtes volt, a tekintete elszánt, és szárnyai mély őszi narancs-vörös színűek a legsötétebb barna bőr mellett. – Nem engedjük meg, hogy a hírneve csorbát szenvedjen.

Nem kellene, hogy kedvence legyen, gondolta Sharine, de Tanicia közéjük tartozott. Oda vissza harcos volt, de volt hozzá szíve. Sharine látta, ahogy az utcán a fiatalok kezébe édességet csent, mikor ők utána rohantak, megakarták érinteni a szárnyát, de a szüleik megtanították nekik, hogy ne tegyék.

– Hiszek bennetek – biztosította őket, a legkevésbé sem akarta, hogy azt higgyék megkérdőjelezi hűségüket vagy elszántságukat. – De kevesen vagyunk, és egy időre itt kell hagyjalak titeket. Gondolnunk kell arra, hogy mi történik, ha a vámpírok rendetlenül kezdenek viselkedni. – Ahogy Raphael emlékeztette rá, a vérszomj mindig fenyegette őket, főleg az arkangyali felügyelet nélkül.

Mivel Elijah, Dél-Amerika Arkangyala, ahogy Caliane, gyógyító alvásban, ansharában volt, a Tanácsban jelenleg heten voltak, egyikük Suyin volt, aki nemrég emelkedett fel, és épp kereste az útját. Valamint mivel Neha, India Arkangyala egy hete ébredt fel az ansharából, a Tanács már a határáig nyújtózkodott.

Ennek eredményeként az erőteljes angyalok, akik fenn tudták tartani a félelem pórázát, rájuk sokkal inkább szükség volt, mint a normális dolgokban. Sharine nem volt halálos, vagy kényszerítő. De mióta felvette itt a pozíciót, megtanulta, hogy hozza ki a többiekből a legjobbat, beleértve a harcos rajokat.

Azok a rajok fenntartották neki a pórázt.

– Erről már beszéltünk – mondta Tanicia, Tracere és Farahra tekintett. – A terület vámpírjainak egy részét elhívták, hogy harcoljon Charisemnon seregében.

– Igen. – Bánat hullámzott át az erein mindazokért, vámpírokért, angyalokért és halandókért, akik soha nem térhetnek vissza, testük elporladt a háborúban. Akiket Lumiába jelöltek ki, mind odamentek hozzá elindulásuk előtt, biztosították, hogy tudja miért veszti el őket Lumiából.

Sharine nem irigyelte őket. A háború nem érte el ezt az elszigetelt területet, Charisemnon a kontinens déli területe felé koncentrált, a harc az észak/déli határon zajlott leginkább.

– Az arkangyal nemcsak visszahívta az embereit, besorozta a civileket, akik technikailag az emberei voltak, de a mi határainkon belül éltek – emlékeztette Tanicia Sharinent. – Szomorú kimondani, de ezt azt jelenti, nagyon kicsi ezen a területen a vámpír populációnk. Hetekig, vagy tovább is fenn tudjuk tartani a dolgokat, erős alapokat épített, amiken állhatunk.

– Az idióták tudják, hogy viselkedniük kell – mondta vontatottan Trace. – Mindenki más megregulázza őket, és nem gyengéden. Senki, sem halandó, sem halhatatlan nem akarja, hogy elveszítse önt, mint Őrzőt, és így biztosítják, hogy a Tanácsnak ne legyen oka megkérdőjelezni a vezetését.

Ó, szerette a férfit is. Szerette minden emberét. Farah, aki csendes volt és bölcs tanácsokat adott. Trace, aki művelt, mézesmázos, de egyben halálos. A harcban edzett Tanicia, aki a kezdetektől Sharine mellett volt, mikor ő maga nem volt benne biztos mit keres itt. Az egyedüli ok, amiért elfogadta ezt a pozíciót, mert Illium megfogta a kezét és azt mondta: – Ezek az emberek sérültek anyám. Te megérted a fájdalmat, és megérted hogy lehetsz kedves. Erre van szükségük.

Néha annyira bölcs tudott lenni, az ő kék szárnyú fia, aki egyre erősebbé vált, ahányszor csak megfordult. Mégis emlékezett a suta babára, aki imbolygott, mikor első alkalommal felszállt a konyhaajtóban, egyenesen a lélegzetelállító mélység felé.

A szíve a torkában dobogott minden fájdalmas pillanatban, de nem ment utána- Az apja lentről figyelte… és nos, Aegaeon akkor is jó apa volt, mikor már elvesztette érdeklődését iránta, mint nő iránt. Elkapja kicsi és elégedett fiúkat, ha szárnyai összeakadnak és leesik.

De nem esett le. A babájuk repült.

És szárnyakat adott Sharinenek, amikor a leginkább törött volt, elhozta őt erre a helyre, mikor megfontolták, hogy valakinek ide kell jönnie, egy személynek, akiben megbíztak. – Bízom a képességeitekben, hogy mindent kezeltek, ami kialakulhat a távollétemben – mondta három rangidős emberének, és látta, hogy egyenesítik ki a gerincüket, arcuk belülről ragyogott.

– Ma este összekészülök, és holnap reggel elrepülök Titus udvarába. – Felemelte a kezét, mikor Tanicia megmozdult, ajkai kissé szétváltak. – Raphael felajánlott egy utat azon a fém szerkezeten, ami tud repülni, de nem vagyok ennyire modern. – Az ötlet, hogy csapdában van egy fémcsőben, az nem olyan volt, ahogy repülni akart. – Egyben fel akarom mérni a tájat.

Tanicia a homlokát ráncolta és Farah egyik lábáról a másikra állt. Meglepően Trace volt az, aki vereségként oldalra biccentette a fejét. – Jó utat kívánok, Lady Sharine.

***

A hajnal a pink, és sárga cirógatásaként simított végig az alkonyat szürke egén.

Sharine hajadonjai vitatkoztak vele, hogy utána küldik a dolgait, de Sharine nem akarta hiúága miatt kockáztatni az emberei életét. Elviselte zaklatott hallgatásukat, mikor tisztázta, hogy a szárnyai közé beillő kis táskában viszi magával azt, amire szüksége lehet. – Senkit se küldjetek utánam.

Olyan megnyúlt arcot vágtak, vállaik annyira beestek, de elfogadták a szavait. Most újra leellenőrizte a táskáját, amit előző este töltött meg. Fiatal nőként volt ilyen táskája, de ezt Aodhantól kapta ajándékba. És Aodhan Aodhan volt, míg a táska aranybarna volt, ami illett Marokkó hőjéhez, mikor közelebbről alaposan megvizsgálta, kiderült mintás volt, aminek a színe ugyanolyan volt. Még a legegyszerűbb dolgokban is pártfogoltja nem tudott nem művészit alkotni.

Időt szánt rá, hogy átgondolja mire lehet szüksége és mit kérhet kölcsön. Titus olyan férfi volt, akinek számos női harcosa és női személyzete volt, és míg ő alacsonyabb volt, nem annyira, hogy gondot okozna, ha kölcsönkérne pár ruhát vagy cipőt. A végén a táska olyan súlyú volt, amit könnyedén tudott vinni az egész út alatt.

Ami az útra való ruhát illette… Mindig köntöst viselt, egyszerű mintásat, amin nem volt jelkép, vagy éppen sokkal bonyolultabb mintázatúakat. Az utóbbit tekintve nem volt nagy kedvelője a túldíszítettségnek, jobban szerette a szép anyagokat és varrást. Mégis, mikor elfoglalta pozícióját Lumiában, egyre jobban kezdte értékelni a harcosai által viselt ruhák sokszínűségét.

Most egy barna nadrágot vett fel, ami átölelte lábait, és combközépig érő tunikát, ami kékesszürke volt, s háromnegyedes ujjú. Az ujjai végén és az alján ezüst varrás volt.

India Arkangyala adta Sharinenek ajándékba, mikor elfogadta a pozíciót Lumiában, a nadrág és a tunika anyagába ragyogó szálak voltak fűzve. A hímzés nem volt tökéletes, hanem olyan típusú, ami a művész személyes érintésére utalt. A szín, a művészet szeretete dalolt Sharine felé.

Miután felöltözött a tükörhöz ment és meggondolta hogy viselje a haját. Hozzászokott, hogy az arany végű fekete tincseket leginkább kibontva hordta, de ma felvette a fésűt és végigfutott vele a szálakon, majd befonta és egy fekete csattal rögzítette.

Nevetett az arcra, amit a tükörben látott, ezzel a hajviselettel, egyszerű, praktikus öltözettel fiatalnak és reménytelinek tűnt.

Sharine jelei a belsejében voltak. Az arca a fiatal nőé volt, aki egyszer volt. Egy nőé, aki az idő nagy részében ijedt és ideges volt, egy lányé, s azt kívánta visszamehessen és megnyugtathassa őt.

Haja kész volt, leült az ajtó mellett lévő padra, ami az erkélyre vezetett és felhúzta a zoknikat, majd a csizmákat. Jobban szerette a szandálokat, amik pántjait a bokáján csatolt össze, de Titus most az újjászületettek hordáival küzd. Olyan lábbelire volt szüksége, amivel nem veszélyeztet másokat, ha egy harc során fel kellett szállnia.

A hajnal megvilágította szárnyait, ahogy bekötötte a csizmákat és odanézve elképzelte hogy kapná el egy vásznon a fényeket. Hagyta volna az esést vezetni, a festék árnyalatait, és úgy keverte volna össze, hogy tökéletesen összeálljon.

Tollainak nagy részét elég könnyű lett volna ábrázolni, az intenzív indigó ismerős volt és gyakran festette, mikor Raan gyakoroltatta vele saját magának lefestését, de a pezsgőszínű szálakat, amik tele voltak fénnyel majdnem lehetetlen volt elkapni. Ahogy a nap textúrája tovább módosította-

– Sharine – motyogta, határozottan nézett félre és visszafordult a csizmái felé. Ez volt az igazság, amit nem osztott meg senkivel, még Calianenel sem. A benne lévő törött részek még nem gyógyultak meg teljesen, elméje megpróbálta visszavonni az összetört helyre, ahol minden puha, homályos volt és nem kellett a fájdalomra gondolnia.

Annyira könnyű volt annak az ölelésében élni, hogy csak alkosson és ne konfrontálódjon az élettel, ami oly mély sebeket hagyott, amiket soha nem lehetett meggyógyítani vagy eltörölni. Gyáva volt és itt volt az ideje, hogy elismerje. Caliane talán nem így látta, de Calianenek nem volt egy fia, akinek szülőként kellett viselkednie az anyával szemben.

A szíve fájt, nem tudta megállítani magát, hogy felvegye az eszközt, amit Illium adott neki legutoljára, mikor Lumiában járt. Nem, nem akkor volt, hanem előtte. Egyedül jött és nógatta, míg le nem ült vele, hogy megtanulja hogy használja az eszközt.

– Telefonnak hívják – mondta neki. – Egy kisebb verziója a képernyőnek, amin Raphaellel és Caliane Arkangyallal beszélsz.

Sharinet soha nem zavartatta magát a technológiával, még annak a kornak a technológiájával sem, amiben született. Sokkal jobban érdekelte, hogyan kapja el a világ színeit. De a fia kedvére akart tenni és elégedett volt, hogy csak vele volt, leült és figyelt.

Ma előrángatta az emlékeket, hogy emlékezzen arra, mit próbált meg megtanítani neki. Akkor nem szentelt elég figyelmet, részben el volt veszve a kaleidoszkópban, így visszaemlékezése nem volt olyan éles.

De Sharinenak elege volt a feladásból.

Állát összeszorította, a képernyő eltérő részeit érintette meg, különböző dolgokat hozott be a készüléken, míg végül ismerős helyre tévedt. Még tompa és homályos volt, de emlékezete volt a legnagyobb előnye, az ok, amiért szinte az életet tudta lefesteni.

Fogaival az alsó ajkába harapott, ujjaival üzenete küldött: fiam, ébren vagy? beszélni szeretnék veled. Nem tűnt túl szépnek, de megteszi. Elküldte. Nem tudta hány óra volt a városában és nem tudta milyen felelősség volt a vállain, de tudta, hogy biztos elfoglalt volt.

A telefonja ennek ellenére egy pillanattal később csengeni kezdett, egy fénykép jelent meg Illiumról rajta. Hevesen nézett a lehetőségekre, nem tudta melyiket érintse meg. A piros univerzálisan a figyelmeztetés jele volt, úgy döntött a zöldet érinti meg. És ez után fia élő arca jelent meg a képernyőn.

Izzadt volt, nyirkos, kék végű fekete haját megvilágította a mögötte lévő ablakból beszűrődő fény, és szinte a leghatalmasabb mosoly volt az arcán. – Anyám, ezt te csináltad?

Kihúzta vállait, azt mondta: – Természetesen. Nem kellene megkérdőjelezned anyádat.

Fia nevetésére ajkai mosolyra húzódtak, benne minden hírtelen meleg és boldog lett. Annyira gyönyörű volt az ő fia. Arany szemeivel és napcsókolta bőrével, és lenyűgöző ezüst-kék szárnyaival. De a legszebb dolog Illiumban a szíve volt. A fia hevesen szeretett. És oly mélyen gyászolt, hogy az tiszta rombolás volt.

– Titus területére megyek – mondta neki. – Fogom tudni ott használni ezt a készüléket?

Fia biccentett. – Beállítottam, így mindenhol használhatod. Ha akarod megadom a számod Raphaelnek és Elenának, és bárkinek, akinek akarod, hogy kapcsolatba lépjen veled.

– Igen, szeretném. – Többé nem szigeteli el magát sem nagy, sem kis módon. – Taníts meg, hogy hozzam elő a számot és megadom az embereimnek is. – Biztos volt benne, hogy hozzáfér majd Titus technológiai eszközeihez, míg az udvarában lesz, de Sharine kezdte felfedezni, nem szerette, ha másoktól függött.

Illium megtanította, hogyan navigáljon a telefonnal, majd emlékeztette, hogy elektromos árammal fel kell töltenie, ahogy pár naponta tette, mióta a fia odaadta neki a készüléket. Utána megnézte a fia arcát, az vékonyabb volt, mint általában. – Mesélj a városodról.

– Az emberek azt mondják szerencsések vagyunk. – Kezével a hajába túrt. –Ez igaz, nem kell aggódnunk az újjászületettek hordáitól, mint más területeknek, de csak azért, mert a város akkora része semmisült meg. A föld maga néhány helyen súlyosan megégett…

Lejjebb engedte a fejét, következő szavai feszültek voltak. – Annyian haltak meg anyám. – Arany szemei nedvesen ragyogtak, egy pillanatra oldalra nézett, mielőtt tekintetük ismét találkozott. – Annyi koporsó repült a Menedékbe, annyi sírt kellett ásni, annyi barátot kell meggyászolni, kiknek a testüket el kellett égetni az után, amit Lijuan tett velük.

Vállának izmai megfeszültek, állkapcsa összeszorult. – Effektíve fertőtlenítenünk kell az egész várost, mielőtt a sebezhetők visszajöhetnek. A ragyogó eső, ami Suyin felemelkedését kísérte, annak a haladéknak ellenére Lijuan fekete szemű, rothadó seregének bűze nem múlt el. Egy ideig Raphael is aggódott, hogy az egész várost le kell rombolni és előröl kell mindent kezdeni.

Sharine ki akart nyúlni és tartani akarta őt, de amit tenni tudott, hogy meghallgatja.

– Túl sokan mentek el közülünk, beleértve a Légiót is – mondta neki. – Annyira csendes a város. Furcsának érződik, mert a Légió alig beszélt, de mindig itt voltak, az épületeken ültek, mint a vízköpők vagy kis csoportban repültek, vagy csak összegyűltek az erkélyeken. Hiányoznak. Mindünknek hiányoznak.

Sharine nem értette meg igazán ki vagy mi volt a Légió, de megértette a barát elvesztését. A háború nem volt kegyes, nem diszkriminált. – Abból, amit hallottam, a barátaid odaadták az energiájukat, hogy a nagyobb gonosz legyőzessen. Becsülettel mentek el. – Ilyen dologtól nem lenne más, ha az ő fia halt volna meg, de tudta, hogy számított.

Illium biccentett. A válla felett látta szárnyainak íveit, el tudta mondani, hogy ugyanolyan precízen tartotta, annak ellenére hogy tollai puhák és pelyhesek voltak. Mint mikor először nőttek ki a tollai. Elkent égkék babatollak voltak akkoriban, annyira finomak és levegősek, hogy aggódott minden alkalommal, mikor fürdette, hogy kárt okoz bennük.

– Hogy vannak a szárnyaid? – Mindkettőt elvesztette a háborúban, de olyan gyorsan nőttek vissza, hogy az megrémisztette őt, hogy mit jelent ez az erőszint.

Az ő édes fiának apja egy arkangyal volt. Egy Ősi. Nem minden arkangyali szülővel rendelkező gyerek köt ki a Tanácsban, de ez valószínű volt Illium számára. Csak ötszáz éves volt, és már a világ most azt gondolta, hogy a saját területét kellene irányítania.

Tudta, hogy számtalan pozíciót felajánlottak már neki, de Raphael mellett maradt a velejéig tartó hűség és szeretet miatt, és mert elég intelligens volt, hogy tudja, nem áll rá készen. De néha az erő nem adta meg a választás lehetőségét. Ha Illium felemelkedik…

Nem, erre nem szabad gondolnia. A fiát darabokra tépi a felemelkedéssel járó erő, ha ilyen fiatalon kapja meg. Még emlékszik milyen nehéz volt Raphael számára, és ő ezer éves volt. Rettegett, hogy Caliane szeretett fia meghal, egyszerűen milliónyi darabra dobban az erő áradatától, ami elöntötte az ereit.

Mikor leszállt a szemei kéken égtek, a bőrén villámlás cikázott, és szárnyai úgy ragyogtak, ami Nadiel tüzes elbukására emlékeztette őt. Messze volt a csata helyszínétől, ahol Caliane kivégezte igaz szerelmét, de látta Nadiel gyönyörű szárnyait összecsuklani, ahogy a tűz elemésztette, míg zuhant, egy csillag, ami annyira fényesen égett, hogy elégette magát.