66

Odaértünk a hajó mellé. A fedélzeten három árnyék mozgott, egy pillanatra felvillant egy elemlámpa fénye. Kötéllétrán másztunk fel a fedélzetre.

– Üljetek a peremre, és lendítsétek át a lábatokat! – szólalt meg egy hang. Valaki megfogta a karomat. Azután már a fedélzeten álltunk.

– Mishimengo kapitány vagyok – folytatta a hang. – Gyertek, menjünk be. – Halk, duruzsoló hang hallatszott, és éreztem, hogy a hajó mozgásba lendül.

Beléptünk egy elsötétített ablakú kis kabinba, ahol néhány irányítóberendezést láttam, és valószínűleg egy hajóradart, bár azt nem tudtam alaposabban szemügyre venni.

– Örülök, hogy sikerült idejutnotok – folytatta Mishimengo kapitány. Kezet rázott velünk, két ujja hiányzott. Köpcös, hatvan körüli, napbarnított férfi volt, rövid, fekete szakállt viselt. – Elmondom, mi a sztori, ha esetleg kérdik tőletek: ez egy halászhajó, napelemes, benzines rásegítéssel. Nemrég szállítottunk le egy rakomány tőkehalat és citromot különleges engedéllyel, ami azt jelenti, hogy nem teljesen legális a dolog, és most újra tengerre szállunk. Napközben nem szabad mutatkoznotok: az összekötőmtől tudom Berten keresztül, aki idehozott benneteket, hogy hamarosan egész biztosan kutatni fognak utánatok. Lent a raktérben van egy hely, ott alhattok. Ha a parti őrség ellenőrzést tart, az nem lesz alapos, ők jó ismerőseink. – Összedörzsölte az ujjait, tudtam, hogy ez azt jelenti: pénz.

– Van valami ennivalójuk? – tudakoltam. – Ma alig ettünk.

– Persze – válaszolta. Azt mondta, ott várjunk, majd két bögre teát és pár szendvicset hozott. Sajtos szendvicset, de nem gileádi műsajttal, hanem igazival: snidlinges kecskesajt volt, az a fajta, amit Melanie szeretett.

– Köszönjük – felelte Agnes. Én már beleharaptam, de tele szájjal én is elmotyogtam egy köszönömöt.

– Ada barátnőd üdvözletét küldi, és azt üzeni, hamarosan találkoztok – fordult hozzám Mishimengo kapitány.

Lenyeltem a falatot.

– Honnét ismeri Adát?

Nevetett.

– Mind rokonok vagyunk. Legalábbis errefelé. Régen együtt jártunk szarvasra vadászni Új-Skóciába.

A hálóhelyünkre egy létrán kellett lemászni. Mishimengo kapitány ment előre, és felkapcsolta a villanyt. A raktérben fagyasztóládák sorakoztak, meg pár nagy, hosszúkás fémláda. Az egyik láda oldalán volt egy felhajtható ajtó, benne pedig két, nem túl tisztának tűnő hálózsák: gondolom, nem mi voltunk az elsők, akik itt aludtak. Mindenütt halszag terjengett.

– A láda ajtaját nyitva hagyhatjátok addig, amíg nincs gond – közölte Mishimengo kapitány. – Jó éjt, szép álmokat! – Hallottuk, ahogy távolodnak a léptei.

– Ez elég rémes – súgtam oda Agnesnek. – A halszag. A hálózsákok. Fogadok, hogy tetvesek.

– Hálát kell adnunk – felelte. – Most aludjunk.

Az URUNK/SZERET tetoválásom sajgott, és muszáj volt a jobb oldalamon feküdnöm, hogy ne nyomjam. Azon töprengtem, nincs-e esetleg vérmérgezésem. Ha igen, akkor bajban vagyok, mert a fedélzeten biztos nincs orvos.

Másnap még sötét volt, amikor felébredtünk a hajó imbolygására. Agnes kimászott a fémládánkból, és felment a létrán, hogy megnézze, mi történt. Vele akartam menni, de elég rosszul éreztem magam.

Egy termosz teával és két keménytojással tért vissza. Kiértünk az óceánra, magyarázta, és a hullámok miatt ring a hajó. Ő nem is hitte volna, hogy ekkora hullámok vannak, de Mishimengo kapitány szerint ez még semmi.

– Jaj, istenem! – feleltem. – Remélem, ennél nagyobbak nem jönnek. Utálok hányni.

– Légy szíves, ne használd Isten nevét csak úgy mellékesen, káromkodás gyanánt – szólt rám.

– Bocs – válaszoltam. – De meg ne haragudj, ha Isten létezik, hát totál szétizélte az életemet.

Azt hittem, erre bedühödik, de csak ennyit felelt:

– Nem vagy különleges a világegyetemben. Senkinek sem könnyű az élete. De az is lehet, hogy Isten okkal izélte szét a tiédet, ahogy te fogalmaztál.

– És kurvára várom, hogy végre megtudjam, mi az az ok! – vágtam rá. Fájt a karom, és ettől kimondottan ingerlékeny lettem. Nem kellett volna ilyen gúnyos hangot megütnöm, nem kellett volna káromkodnom.

– Azt hittem, felfogtad, mi a küldetésünk valódi célja – jegyezte meg. – Gileád megváltása. A megtisztulás. A megújulás. Ez az ok.

– Szerinted meg lehet újítani azt a bűzlő szarfészket? – csattantam fel. – Égjen porig az egész!

– Miért akarnál annyi embernek ártani? – kérdezte szelíden. – Nekem ez a hazám. Ott nőttem fel. A vezetői teszik tönkre. Én jobbá akarom tenni.

– Oké – feleltem. – Vágom. Bocs. Nem rád értettem. Te a nővérem vagy.

– Elfogadom a bocsánatkérésedet – válaszolta. – Köszönöm, hogy megérted.

Pár percig csak ültünk a sötétben és a csendben. Hallottam a lélegzetét, és párszor felsóhajtott.

– Szerinted sikerülni fog? – tettem fel végül a kérdést. – Eljutunk Kanadába?

– A sorsunk nem a mi kezünkben van – felelte.