58

Két délelőttel azután, hogy elolvastam a Vérvonalak-aktámat, hívattak Lydia néni irodájába. Beckát is utasították, legyen ott – együtt indultunk hozzá. Azt hittük, megint azt tudakolja majd, hogyan halad Jade a beilleszkedéssel, elégedett-e velünk, készen áll-e már az írástudástesztjére, elég erős-e a hite. Becka megjegyezte, hogy kérni fogja Jade áthelyezését, mert mi eddig semmire nem voltunk képesek megtanítani. Egyszerűen nem hallgat ránk.

De Jade már ott ült egy széken Lydia néni irodájában, amikor megérkeztünk. Nyugtalan mosolyt villantott ránk.

Lydia néni beengedett minket, majd végigpillantott a folyosón, mielőtt becsukta az ajtót.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – fordult hozzánk. – Leülhettek.

Helyet foglaltunk a felkínált székeken, két oldalról közrefogtuk Jade-et. Lydia néni is leült, az íróasztalra támaszkodva, nehézkesen ereszkedett le a székére. Öregszik. De ez lehetetlennek tűnt: Lydia néni biztosan kortalan.

– Egy információt kell megosztanom veletek, ami jelentősen befolyásolja majd Gileád jövőjét – folytatta. – Nektek kulcsfontosságú szerepetek lesz benne. Elég bátrak vagytok hozzá? Készen álltok?

– Igen, Lydia néni – feleltem, Becka pedig megismételte. A fiatalabb Novíciáknak folyton ezt mondták: kulcsfontosságú a szerepük, és bátorságot várnak el tőlük. Ez általában azt jelentette, valamiről le kell mondanunk: az időről vagy az ételről.

– Jól van. Rövid leszek. Először is tájékoztatnom kell téged, Immortelle néni, arról, amit ők ketten már tudnak. A Kis Nicole itt van Gileádban.

Értetlenül hallgattam: miért kell ezzel a Jade nevű lánnyal közölni egy ilyen horderejű hírt? Neki fogalma sem lehet arról, mekkora hatása volna egy ilyen jelképes alak felbukkanásának a körünkben.

– Valóban? Jaj, dicsőség Urunknak, Lydia néni! – lelkendezett Becka. – Ez csodálatos hír! Itt? Gileádban? De hát miért nem mondják el mindenkinek? Ez valóságos csoda!

– Légy szíves, uralkodj magadon, Immortelle néni. Azt is hozzá kell tennem, hogy a Kis Nicole Victoria néni féltestvére.

– Ne bassz! – kiáltott fel Jade. – Ezt nem hiszem el!

– Jade, ezt meg sem hallottam – jegyezte meg Lydia néni. – Tiszteld önmagad, ismerd önmagad, uralkodj önmagadon.

– Bocsánat – motyogta Jade.

– Agnes! Akarom mondani, Victoria néni! – folytatta Becka. – Van egy testvéred! Ez csodálatos hír! Ráadásul a Kis Nicole az! Micsoda szerencséd van, a Kis Nicole annyira imádni való!

Lydia néni falán ott lógott a Kis Nicole szokásos képe: tényleg imádni való, de hát minden kisbaba az.

– Megölelhetlek? – fordult hozzám Becka. Keményen küzdött, hogy lelkes maradjon. Nyilván szomorú volt számára, hogy nekem hirtelen előkerült egy rokonom, neki viszont egy sem volt: még az állítólagos apját is dicstelenül kivégezték nemrég.

– Nyugalmat kérek – szólt rá Lydia néni. – Eltelt az idő, amióta a Kis Nicole kicsi volt. Azóta már felnőtt.

– Hát persze, Lydia néni! – felelte Becka. Leült, és két kezét összekulcsolta az ölében.

– De ha itt van Gileádban, Lydia néni – szólaltam meg –, akkor pontosan hol is van?

Jade felnevetett. Inkább ugatásnak hangzott.

– Itt van az Ardua Hallban – felelte Lydia néni mosolyogva. Mintha kitalálósdit játszott volna velünk, élvezte a helyzetet. Bizonyára kiült az arcunkra az értetlenség. Mindenkit ismerünk itt az Ardua Hallban, akkor hát hol van a Kis Nicole?

– Itt van, ebben a szobában – tette hozzá Lydia néni. Intett. – Jade a Kis Nicole.

– Az nem lehet! – kiáltottam fel. Jade a Kis Nicole? Tehát Jade a húgom?

Becka tátott szájjal meredt Jade-re.

– Ne! – suttogta. Az arca szomorú volt.

– Bocs, hogy nem vagyok imádni való – szólalt meg Jade. – Én próbáltam, de nagyon nem megy. – Azt hiszem, ezt viccnek szánta, hogy enyhítse a feszültséget.

– Jaj… nem úgy értettem… – nyögtem ki. – Csak… nem is hasonlítasz a Kis Nicole-ra.

– Tényleg nem – jegyezte meg Lydia néni. – Rád viszont hasonlít.

Ez bizonyos fokig igaz volt: a szem igen, az orr nem. Lepillantottam Jade kezére: most az egyszer összekulcsolta az ölében. Meg akartam kérni, nyújtsa ki az ujját, hogy összehasonlíthassam a sajátommal, de úgy éreztem, sértő lenne. Nem akartam, hogy azt érezze, az eredetisége bizonyítékát követelem, vagy esetleg elutasítom őt.

– Nagyon örülök, hogy van egy húgom – jelentettem ki udvariasan most, hogy túl voltam az első sokkon. Ezzel az esetlen lánnyal közös az anyánk. Muszáj minden tőlem telhetőt megtennem.

– Olyan szerencsések vagytok mindketten! – jegyezte meg Becka sóvárgó hangon.

– De te olyan vagy nekem, mint a testvérem – fordultam hozzá –, úgyhogy olyan, mintha Jade is a testvéred lenne. – Nem akartam, hogy Becka kirekesztve érezze magát.

– Megölelhetlek? – kérdezte Becka Jade-től… illetve ebben a beszámolóban mostantól illene inkább úgy neveznem őt, Nicole.

– Aha, szerintem meg – felelte Nicole. Ezután Becka röviden átölelte. Én is követtem a példáját. – Kösz – tette hozzá Nicole.

– Köszönöm nektek, Immortelle és Victoria néni – folytatta Lydia néni. – Csodálatraméltón demonstráljátok az elfogadás és a befogadás szellemét. Most viszont a figyelmeteket kérem.

Mind felé fordultunk.

– Nicole nem marad itt sokáig velünk – közölte Lydia néni. – Hamarosan távozik az Ardua Hallból, és visszautazik Kanadába. Fontos üzenetet visz magával. Szeretném, ha mindketten segítenétek neki.

Megdöbbentem. De hát miért engedi vissza Lydia néni? Soha egyetlen megtért sem utazott vissza, ez hazaárulásnak számított – és ha az illető a Kis Nicole, tízszeresen annak számít.

– De Lydia néni – szólaltam meg –, az törvényellenes, és Istennek a Parancsnokok útján kinyilvánított törvényével is ellentétes lenne.

– Valóban, Victoria néni. De miután te és Immortelle néni is sok titkos aktát elolvastatok már, amit az asztalotokra tettem, nem vagytok-e még tisztában a Gileádban jelenleg burjánzó korrupció sajnálatos mértékével?

– De igen, Lydia néni, de bizonyára… – Eddig nem tudtam biztosan, Becka is olvasta-e a bűnügyi aktákat. Mindketten betartottuk a SZIGORÚAN BIZALMAS besorolást – de ami fontosabb, mindketten meg akartuk kímélni a másikat.

– Gileád céljai kezdetben tiszták voltak, és nemesek, ebben mind egyetértünk – jelentette ki Lydia néni. – De az önzők, a hatalomőrültek lezüllesztették és beszennyezték ezeket, gyakorta megesett már ez a történelem során. Ti nyilván szeretnétek ezt orvosolni.

– Igen – felelte Becka. – Szeretnénk.

– Ne feledjétek az eskütöket sem. Megfogadtátok, hogy az asszonyok és a lányok megsegítésének szentelitek az életeteket. Bízom benne, hogy komolyan gondoltátok.

– Igen, Lydia néni – feleltem. – Komolyan gondoltuk.

– Ezzel segíteni fogjátok őket. Nem szeretnék semmit akaratotok ellenére rátok kényszeríteni, de tisztán kell látnunk a helyzetet. Most, hogy elmondtam nektek a titkot, hogy a Kis Nicole itt van, és hamarosan a futárom lesz, minden perc, amíg elhallgatjátok ezt a titkot a Szemek elől, árulásnak számít. De akkor is súlyos büntetésre számíthattok, akár a legsúlyosabbra is, ha eláruljátok, mivel eltitkoltátok, ha csak egy pillanatra is. Mondanom sem kell, engem kivégeznek, Nicole pedig hamarosan nem lesz több kalitkába zárt papagájnál. Ha nem engedelmeskedik, végeznek vele vagy így, vagy úgy. Nem fognak tétovázni: olvastátok a bűnügyi aktákat.

– Ezt nem teheti meg velük! – csattant fel Nicole. – Ez így nem fair, ez érzelmi zsarolás!

– Értékelem a nézeteidet, Nicole – felelte Lydia néni –, de a te igazságról alkotott gyerekes elképzelésed itt nem érvényes. Tartsd meg magadnak az érzéseidet, és ha szeretnéd még viszontlátni Kanadát, bölcs dolog lenne, ha ezt parancsnak tekintenéd.

Most kettőnkhöz fordult.

– Természetesen szabadon dönthettek. Addig kimegyek, Nicole, te gyere velem! Hadd mérlegelje a nővéred és a barátnője négyszemközt a lehetőségeket. Öt perc múlva visszajövünk. Egy egyszerű igent vagy nemet várok majd tőletek. A küldetésetek részleteit majd időben megtudjátok. Gyere, Nicole! – Azzal karon fogta Nicole-t, és kikísérte a szobából.

Becka szeme tágra meredt a rémülettől – nyilván az enyém is.

– Meg kell tennünk – szólalt meg végül Becka. – Nem hagyhatjuk, hogy megöljék őket. Nicole a testvéred, Lydia néni pedig…

– De mit kell megtennünk? – kérdeztem. – Nem tudjuk, mit kér tőlünk.

– Engedelmességet és hűséget – felelte Becka. – Emlékszel, hogy ő mentett meg mindkettőnket? Muszáj igent mondanunk.

Lydia néni irodájából Becka a könyvtárba indult a napi műszakba, Nicole és én pedig együtt tértünk vissza a lakrészünkbe.

– Most, hogy testvérek lettünk – szólaltam meg –, nyugodtan szólíts Agnesnek, ha magunk vagyunk.

– Oké, megpróbálom – felelte Nicole.

Beléptünk a nappalinkba.

– Valamit meg kell mutatnom neked – jelentettem ki. – Egy perc. – Felsiettem az emeletre. A Vérvonalak aktáiból ellopott két lapot a matracom alatt tartottam apróra összehajtogatva. Visszatértemkor gondosan széthajtogattam és kisimítottam őket. Ott feküdtek az asztalon, és Nicole – ugyanúgy, mint én – nem bírta megállni, megérintette anyánk fotóját.

– Ez fantasztikus – szólalt meg. Elhúzta a kezét, és újra szemügyre vette a képet. – Szerinted hasonlít rám?

– Én is ugyanezen gondolkodtam – válaszoltam.

– Te emlékszel rá? Én nagyon kicsi lehettem.

– Nem tudom – feleltem. – Néha azt hiszem, igen. Valami dereng. Volt egy másik ház? Utaztunk valahová? De lehet, hogy csak ezt szeretném hinni.

– És mi van az apáinkkal? – tette fel a kérdést. – Miért törölték ki a nevüket?

– Talán minket akartak megvédeni vele – jegyeztem meg.

– Kösz, hogy megmutattad – felelte Nicole. – De szerintem nem kéne itt tartanod. Mi van, ha megtalálják nálad?

– Tudom. Vissza akartam tenni az aktába, de már nem volt ott.

Végül úgy döntöttünk, apró darabokra tépjük a két papírlapot, és lehúzzuk őket a vécén.

Lydia néni azt mondta, erősítsük meg a lelkünket az előttünk álló küldetésre. De közben éljük tovább a hétköznapi életünket, és semmi olyat ne tegyünk, ami esetleg felhívná a figyelmet Nicole-ra, vagy gyanút keltene. Ez nehezünkre esett, mert szorongtunk – én például folyamatos rettegésben éltem: ha rájönnek, kicsoda Nicole, vajon Beckát és engem is megvádolnak majd?

Közelgett az idő, hogy Beckával elinduljunk a Gyöngyleány-missziónkra. Vajon elutazunk-e egyáltalán, vagy Lydia néni mást tervez? Nem tehettünk egyebet, vártunk. Becka már áttanulmányozta a Gyöngyleányok szokásos útikalauzát Kanadához, ami bemutatta a helyi pénznemet, szokásokat, vásárlási módszereket, a hitelkártyát is beleértve. Jóval felkészültebb volt nálam.

Alig egy hét volt már csak a Hálaadási szertartásig, amikor Lydia néni újra az irodájába kéretett minket.

– A feladatotok a következő – kezdett bele. – Szereztem egy szobát Nicole-nak az egyik Üdülőnkben. A papírok rendben vannak. De Nicole helyett te mész oda, Immortelle néni. Ő pedig átveszi a te helyedet, és Gyöngyleányként Kanadába utazik.

– Akkor én nem is megyek? – kérdezte Becka döbbenten.

– Te majd később mész – felelte Lydia néni.

Már akkor is gyanítottam, hogy ez hazugság.