41

A türelem rózsát terem. Az idő minden sebet begyógyít. A türelem erény. A bosszú az enyém.

Ezek az ősrégi bölcsességek nem mindig igazak, néha azért mégis. De íme, egy, ami minden esetben érvényes: minden az időzítésen múlik. Mint a viccek esetében.

Nem mintha sok viccet sütnének el mifelénk. Nem szeretnénk, ha rossz ízléssel vagy frivolsággal vádolnának minket. A hatalmasok hierarchiájában csak azoknak szabad tréfálkozniuk, akik a csúcson vannak, ők pedig kizárólag maguk közt teszik.

De a tárgyra térek.

A saját mentális fejlődésem szempontjából kulcsfontosságú volt részesülnöm abban a kiváltságban, hogy mindenütt jelen lehetek, pontosabban hogy nálam még a falnak is füle van. Sokat lehet okulni a fiatal nők bizalmas társalgásából, akik azt hiszik, senki nem hallja őket. Az évek során egyre érzékenyebb mikrofonokat szereltem fel, hogy a suttogást is rögzítsék, visszafojtott lélegzettel vártam, melyik frissen toborzott lány szolgáltat nekem általam hőn áhított és gyűjtött szégyenteljes információkat. A dossziéim fokozatosan megteltek, akár egy felszállásra készülő hőlégballon.

Becka esetében ez évekbe telt. Mindig is szűkszavú volt a szenvedése kiváltó okával kapcsolatban, még iskolatársa, Agnes előtt is. Ki kellett várnom, amíg kialakul a szükséges bizalom.

Agnes volt az, aki végül szóba hozta a dolgot. A korábbi nevüket használom itt – Agnes, Becka –, mivel ők is ezt használták egymás közt. Az átalakulásuk tökéletes Nénikké még messze nem volt teljes, ami örömmel töltött el. De hát végeredményben senkié nem az.

– Becka, valójában mi történt veled? – tette fel a kérdést Agnes egyik nap, amikor épp a Bibliát tanulmányozták. – Ami miatt ennyire ellene vagy a házasságnak. – Csend támadt. – Tudom, hogy történt veled valami. Nem akarod elmondani?

– Nem mondhatom el.

– Bennem megbízhatsz, én nem mondom el senkinek.

Azután apránként minden előjött. Az a nyomorult dr. Grove nem állt meg a fogorvosi székben ülő fiatal páciensek fogdosásánál. Erről már tudtam egy ideje. Mi több, fényképes bizonyítékom is volt róla, de nem használtam fel, mivel a fiatal lányok tanúvallomása – már ha tanúvallomásra lehet bírni őket, és ez esetben kétségeim voltak felőle – nem sokat, szinte semmit nem ér. Itt Gileádban még a felnőtt nők esetében is csak négy női szemtanú ér fel egy férfival.

Grove épp erre épített. Ezenkívül a Parancsnokok bizalmát is élvezte: kitűnő fogorvos volt, és a hatalom birtokosai sok mindent elnéznek a szakembereknek, akik képesek megszabadítani őket a fájdalomtól. Az orvosoknak, a fogorvosoknak, az ügyvédeknek, a könyvelőknek: a régihez hasonlóan Gileád új világában is gyakran megbocsátják a bűneiket.

De amit Grove tett a kis Beckával – a nagyon kicsi Beckával, majd az idősebb, de még mindig kicsi Beckával –, az nézetem szerint megtorlást követelt.

Beckára nem lehetett számítani, hogy kikényszerítse. Nem lenne hajlandó Grove ellen tanúskodni, ebben biztos voltam. Ezt az Agnesszel folytatott beszélgetésük is megerősítette.

AGNES: El kell mondanunk valakinek.

BECKA: Nem, nincs kinek.

AGNES: Lydia néninek elmondhatnánk.

BECKA: Azt felelné, hogy ő az apám, és a szüleinknek engedelmeskednünk kell, ez Isten akarata. Apám is ezt mondta.

AGNES: De igazából nem is az apád. Ha képe volt ezt megtenni veled, akkor nem. Anyádtól elvettek, és kisbaba korodban odaadtak…

BECKA: Azt mondta nekem, hogy Isten tette őt meg a feljebbvalómnak.

AGNES: És mi a helyzet az úgynevezett anyáddal?

BECKA: Ő nem hinne nekem. És ha hinne is, azt mondaná, hogy én vittem bűnbe apámat. Mindenki ezt mondaná.

AGNES: De hát négyéves voltál!

BECKA: Akkor is azt mondanák. Te is tudod. Nem vehetik figyelembe az olyanok szavát… mint én. És ha mégis hinnének nekem, akkor apámat megölnék, darabokra szaggatnák a Szolgálólányok egy Együttvégzés során, és én tehetnék róla. Az felérne egy gyilkossággal.

A könnyeket, Agnes vigasztaló szavait, az örök barátságról szóló fogadkozásokat, az imádságokat nem is említem. Pedig elhangzottak. A legkeményebb szívet is meglágyították volna. Az enyémet kis híján meglágyították.

A végeredmény az lett, hogy Becka úgy döntött, néma szenvedését Istennek ajánlja fel áldozatul. Nem tudom, Isten mit gondolt erről, de engem nem hatott meg. Aki egyszer bíró volt, az is marad. Véleményt alkottam és ítéletet hoztam. De hogyan tudnám végrehajtani?

Némi töprengés után a múlt héten elhatároztam, hogy cselekedni fogok. Meginvitáltam Elizabeth nénit egy csésze mentateára a Schlafly Caféba.

Csupa mosoly volt, hogy őt érte ez a megtiszteltetés.

– Lydia néni! – lelkendezett. – Micsoda váratlan öröm! – Remek modora volt, ha úgy döntött, hogy előveszi. Aki egyszer Vassar-növendék volt, mindig az marad, jegyeztem meg magamban gúnyosan, miközben épp néztem, ahogy péppé veri valamelyik makacs jövendőbeli Szolgálólány lábfejét a Rákhel és Lea Központban.

– Arra gondoltam, jó lenne, ha bizalmasan beszélnénk – közöltem. Felém hajolt, pletykát várt.

– Csupa fül vagyok – felelte. Ez nem volt igaz… a füle csupán egy apró testrésze… de annyiban hagytam.

– Sokszor elgondolkodtam már ezen – folytattam. – Milyen állat lennél, ha állat lennél?

Értetlenül dőlt hátra.

– Nem igazán gondoltam eddig bele – felelte. – Mivel Isten nem állatnak teremtett.

– De segíts nekem – biztattam. – Például: róka vagy macska?

Olvasóm, itt magyarázattal tartozom neked. Gyerekkoromban olvastam Aiszóposz állatmeséit. Az iskolai könyvtárból vettem ki: a családom nem költött könyvekre. A könyvben volt egy mese, amin sokat elmélkedtem. Íme.

A Róka és a Macska arról beszélgetett, melyikük hogyan szokott túljárni a vadászok és kutyáik eszén. A Róka azzal dicsekedett, hogy neki rengeteg trükkje van a tarsolyában, és ha jönnek a vadászok a kutyákkal, egyenként veti be őket – visszafordul a saját nyomán, átszalad a patakon, hogy eltüntesse a szagát, olyan odúba bújik, amelynek több kijárata is van. A vadászok belefáradnak a Róka ravaszságába, és feladják, így a Róka kedvére fosztogathatja tovább a baromfiudvart. „No és te, kedves Macska? – tette fel a kérdést. – Neked milyen trükkök vannak a tarsolyodban?”

„Nekem csak egy trükköm van – felelte a Macska. – Ha szorult helyzetbe kerülök, fel tudok mászni a fára.”

A Róka megköszönte a Macskának a szórakoztató étkezés előtti társalgást, és kijelentette, eljött a vacsora ideje, és a Macska szerepel az étlapon. Rókafogak csattogása, csomókban hulló macskaszőr. Egy névtábla kiköpve. Az eltűnt Macska képe kikerült a telefonpóznákra szomorú gyermekek szívhez szóló könyörgései kíséretében.

Elnézést. Néha belefeledkezem a dologba. A fabula a következőképpen folytatódik:

A vadászok és kutyáik jelennek meg a színen. A Róka beveti az összes ravasz cselét, de kifogy a trükkökből, és végül végeznek vele. A Macska ellenben közben felmászik egy fára, és egykedvűen szemléli a jelenetet. „Hát mégsem voltál annyira ravasz!” – ujjong kárörvendőn. Vagy valami más, hasonlóan gúnyos megjegyzést tesz.

Gileád korai időszakában én is sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon én Róka vagyok-e, vagy Macska. Inkább trükköket vessek be, és manipuláljak másokat a birtokomban levő titkok segítségével, vagy tartsam a szám, és örvendezzem, amikor mások túljárnak a saját eszükön? Nyilván mindkettő voltam egyszerre, mivel – sokakkal ellentétben – még mindig itt vagyok. Még mindig rengeteg trükköm van. És még mindig ott vagyok a fa tetején. De Elizabeth néni mit sem tudott az én magántermészetű elmélkedéseimről.

– Tényleg nem tudom – jelentette ki. – Talán macska.

– Igen – feleltem. – Magam is macskaként könyveltelek el. De talán most a benned élő rókára is hagyatkoznod kell majd. – Elhallgattam.

– Vidala néni megpróbál gyanúba keverni téged – folytattam. – Azt állítja, eretnekséggel és bálványimádással vádolsz engem, mégpedig úgy, hogy tojást és narancsot teszel a szobrom elé.

Elizabeth néni teljesen kétségbeesett.

– De hát ez nem igaz! Miért mondana ilyet Vidala? Én sosem ártottam neki!

– Ugyan ki értheti meg az emberi lélek titkait? – feleltem. – Egyikünk sem bűntelen. Vidala néni ambiciózus. Talán rájött, hogy te vagy a de facto helyettesem. – Elizabeth ennek hallatán felderült, mivel ez neki újdonság volt. – Nyilván kikövetkeztette, hogy te leszel majd az utódom itt az Ardua Hallban. Nyilván neheztel emiatt, mivel elöljáródnak tekinti magát, sőt az én elöljárómnak is, mivel ő már a kezdeti időszakban Gileád híve volt. Nem vagyok fiatal, és az egészségem sem a legjobb, Vidala nyilván úgy érzi, ahhoz, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet, téged félre kell állítania. Ezért szorgalmaz a szobrom előtti felajánlások elhelyezését tiltó új rendszabályokat. Büntetés terhe alatt – tettem hozzá. – Nyilván azt akarja elérni, hogy engem kizárjanak a Nénik soraiból, ahogy téged is.

Elizabeth ekkor már sírt.

– Hogy lehet ilyen bosszúszomjas? – zokogta. – Azt hittem, barátnők vagyunk!

– A barátság sajnos néha csupán a felszínen létezik. Ne aggódj! Én megvédelek.

– Végtelenül hálás vagyok, Lydia néni. Te olyan becsületes vagy!

– Köszönöm – feleltem. – De szeretném, ha egy apróságot megtennél nekem cserébe.

– Jaj, igen! Természetesen – felelte. – És mi az?

– Azt szeretném, ha hamisan tanúskodnál – válaszoltam.

Ez nem egy triviális kérés: Elizabeth sokat kockáztatna vele. Gileád szigorúan veszi a hamis tanúzást, igaz, ennek ellenére gyakran előfordul.