45

Késve szálltunk fel, aggódtam, hogy lebuktam, végül mégis megállítanak minket. De amint a levegőbe emelkedtünk, megkönnyebbültem. Még sosem ültem repülőn – először nagyon izgatott voltam. De lassan elpárolgott a lelkesedésem, és a látvány egyhangúvá vált. Nyilván elbóbiskoltam, mert Beatrice néni hamarosan gyengéden oldalba bökött, és azt mondta:

– Mindjárt megérkezünk.

Kinéztem az apró ablakon. A gép alacsonyabban repült, oromzatokkal, tornyokkal díszített, impozáns épületeket láttam magunk alatt, és egy kanyargó folyót meg a tengert.

A gép leszállt. Elindultunk lefelé az ajtóból kihajtható lépcsőn. Forró, száraz idő volt, fújt a szél – hosszú, ezüstös szoknyánk a lábunkra tapadt. A kifutópályán két sorban fekete egyenruhás férfiak álltak, mi pedig egymásba karolva végighaladtunk közöttük.

– Az arcukra ne nézz – suttogta Beatrice néni.

Így az egyenruhájukra összpontosítottam, de éreztem, hogy szemek, szemek, szemek tapadnak rám mindenütt úgy, mintha kezek volnának. Még sosem éreztem magamat ilyen veszélyben – még Garth mellett sem a híd alatt, a sok idegen közt.

Ezután az összes férfi tisztelgett.

– Ez meg mi? – dünnyögtem oda Beatrice néninek. – Miért szalutálnak?

– Mert a misszióm sikerrel járt – felelte Beatrice néni. – Visszahoztam egy drága Gyöngyöt. Ez vagy te.

Fekete autóhoz kísértek minket, és bevittek a városba. Az utcák szinte néptelenek voltak, és minden nő hosszú ruhát viselt különböző színekben, mint a dokumentumfilmekben. Még párosával sétáló Szolgálólányokat is láttam. A boltokon nem volt felirat – cégér gyanánt képeket raktak ki. Egy cipő, egy hal, egy fog.

A kocsi egy téglafalban nyíló kapu előtt állt meg. A két őr intett, hogy továbbmehetünk. A kocsi behajtott, megállt, kinyitották előttünk az ajtót. Kiszálltunk, majd Beatrice néni belém karolt, és így szólt:

– Már nincs időnk, hogy megmutassam, hol fogsz aludni, mert késett a gép. Egyenesen a kápolnába kell mennünk a Hálaadásra. Csak tedd, amit mondok.

Tudtam, hogy ez valami Gyöngyleányokkal kapcsolatos szertartás lesz – Ada figyelmeztetett rá, Dove néni pedig részletesen elmagyarázta –, de nem figyeltem oda igazán, így nem tudtam, mire számítsak.

Beléptünk a kápolnába. Már zsúfolásig tele volt a Nénik barna egyenruháját viselő idősebb nőkkel és a Gyöngyleányok öltözékét viselő fiatalabbakkal. Minden Gyöngyleány mellett egy korombeli lány állt az enyémhez hasonló ideiglenes ezüstruhában. Legelöl pedig a Kis Nicole nagy, aranykeretes képét láttam, ami nem igazán derített jókedvre.

Miközben Beatrice néni végigkísért a padsorok között, mindenki ezt énekelte:

Itt vannak a Gyöngyök,

Itt vannak a Gyöngyök,

Örvendjünk mind együtt,

Itt vannak a Gyöngyök.

Mindenki mosolygott és bólogatott: úgy tűnt, mindenki nagyon örül. Talán nem lesz olyan vészes ez az egész, gondoltam magamban.

Mindannyian leültünk. Ezután az egyik idősebb nő lépett a pulpitusra.

– Ő Lydia néni – súgta oda Beatrice néni. – A mi legfőbb Alapítónk. – Felismertem a képről, amit Ada mutatott, bár sokkal idősebb volt, mint a fotón, vagy legalábbis nekem úgy tűnt.

– Azért gyűltünk össze, hogy hálát adjunk Gyöngyleányaink biztonságos visszatéréséért missziójukról, bármerre jártak is a nagyvilágban, hogy Gileád igéjét hirdessék. Tisztelettel adózunk testi bátorságuk és lelki állhatatosságuk előtt, és szívből jövő köszönetet mondunk nekik. Ezennel kijelentem, hogy a visszatérő Gyöngyleányaink immár nem Novíciák, hanem teljes jogú Nénik, minden ezzel járó hatalom és kiváltság birtokosai. Tudjuk, hogy teljesíteni fogják kötelességüket, bárhová és bármi módon szólítja is majd őket. – Ezután mindenki azt mondta: „Ámen”.

– Gyöngyleányok, mutassátok be a begyűjtött Gyöngyöket – folytatta Lydia néni. – Először a kanadai misszió.

– Állj fel! – suttogta Beatrice néni. Megfogta a bal karomat, és a padsorok elé vezetett. Épp az URUNK/SZERET-et markolta, és ez fájt.

Levette a nyakából a gyöngysort, betette egy nagy, lapos tálba Lydia néni elé, és így szólt:

– Oly tisztán adom vissza neked ezt a gyöngysort, mint amilyen tisztán én kaptam, legyen áldott a következő Gyöngyleány szolgálatában, aki büszkén viseli majd missziója során. Az Isteni Akaratnak hála, nekem is sikerült gyarapítanom Gileád értékes kincseinek tárházát. Íme, Jade, egy Drága Gyöngy, aki a biztos pusztulástól menekült meg. Tisztuljon meg a világ szennyétől, a tisztátalan vágyaktól, égjen ki belőle a bűn, és szenteltessék meg arra a szolgálatra, amit Gileád majd ráró. – Két kezét a vállamra tette, és térdelő helyzetbe nyomott le. Erre nem voltam felkészülve, és kis híján feldőltem.

– Mit művelsz? – suttogtam.

– Ssss! – pisszegett Beatrice néni. – Maradj csendben!

Ezután Lydia néni így szólt:

– Isten hozott az Ardua Hallban, Jade, legyen áldott a te döntésed az Ő Tekintete Előtt, Per Ardua Cum Estrus. – Kezét a fejemre tette, majd elvette, biccentett, és szárazon rám mosolygott.

Mindenki megismételte:

– Isten hozott, Drága Gyöngy, Per Ardua Cum Estrus, ámen!

Mit keresek én itt, gondoltam magamban. Kurvára bizarr ez a hely.