42

Az első nap, amit a szökevény Jade bőrébe bújva töltöttem, egy csütörtök volt. Melanie mindig azt mondta, hogy csütörtökön születtem, és ez azt jelenti, hosszú útra megyek – ez egy régi gyerekmondókából eredt, amiben az is szerepel, hogy a szerdán termett gyerek sokat kesereg, úgyhogy amikor duzzogtam, mindig azt mondtam, biztos eltévesztette a napot, és igazából szerdán születtem, mire ő azt felelte, nem, dehogy, ő pontosan tudja, mikor születtem, hogyan felejthetné el?

Mindenesetre csütörtök volt. Törökülésben ültem a járdán Garth mellett szakadt fekete harisnyában – Ada hozta, de én magam szaggattam ki –, élénkrózsaszín sortban és elnyűtt ezüstszínű műanyag szandálban, ami úgy nézett ki, mintha megjárta volna egy mosómedve emésztőrendszerét. Koszos, rózsaszín felső volt rajtam – ujjatlan, mert Ada azt mondta, látszania kell az új tetkómnak. A derekamra szürke, kapucnis pulcsit kötöttem, a fejembe fekete baseballsapkát nyomtam. Egyik ruhadarab mérete sem stimmelt: az volt a cél, hogy úgy fessenek, mintha kukáztam volna őket. Újonnan zöld hajamat bekoszoltam, hogy úgy nézzek ki, mint aki a szabad ég alatt alszik. A zöld szín máris kezdett kifakulni.

– Szuperül nézel ki – jelentette ki Garth, amikor meglátott menetre készen, talpig jelmezben.

– Szuperszarul – vágtam rá.

– Szarul, de szuperül – válaszolta Garth. Úgy gondoltam, csak jópofizni akar, és megsértődtem rá. Azt szerettem volna, ha komolyan gondolja. – De ha már Gileádban vagy, tényleg muszáj lesz leszoknod a káromkodásról. Talán hagyhatnád nekik, hogy leszoktassanak róla.

Rengeteg instrukciót kellett megjegyeznem. Ideges voltam, biztosra vettem, hogy el fogom szúrni – de Garth azt mondta, csak tettessem hülyének magam, én meg erre azt feleltem, kösz, hogy így mondtad, tettessem.

Nem igazán ment nekem a flörtölés. Előtte még sosem próbálkoztam vele.

Egy bank előtt táboroztunk le, Garth szerint ez az egyik legjobb hely, ha az ember pénzre akar szert tenni: a bankból kifelé igyekvők nagyobb valószínűséggel adnak. Általában másvalaki – egy kerekesszékes nő – birtokolta ezt a helyet, de a Mayday lefizette, hogy menjen máshová, amíg szükséges: a Gyöngyleányoknak volt egy megszokott útvonaluk, és ez a hely épp útba esett.

A nap forrón tűzött, úgyhogy a fal mellé húzódtunk, ahol volt egy kis árnyék. Régi szalmakalap feküdt előttem, rajta kartonpapíron felirat zsírkrétával: HAJLÉKTALAN VAGYOK, KÉREM, SEGÍTSENEK. Némi aprópénz már volt a kalapban: Garth szerint ha látják, hogy mások már adakoztak, nagyobb valószínűséggel adnak ők is. Nekem az volt a dolgom, hogy elveszettnek és zavartnak tűnjek, ami nem volt nehéz, mert tényleg így éreztem magam.

George egy sarokkal arrébb állomásozott, keletre tőlünk. Az ő dolga volt értesíteni Adát és Elijah-t, ha gondunk támad akár a Gyöngyleányokkal, akár a rendőrökkel. Egy furgonnal köröztek a környéken.

Garth nem sokat beszélt. Eldöntöttem, hogy egy bébiszitter és egy testőr keveréke, tehát nem az a dolga, hogy velem társalogjon, és arra sem kötelezi semmi, hogy kedves legyen hozzám. Fekete, ujjatlan pólót viselt, látszottak az ő tetoválásai is – egy tintahal az egyik bicepszen, egy denevér a másikon, mindkettő feketével. Egy kötött sapka is volt rajta, szintén fekete.

– Mosolyogj rájuk, ha pénzt dobnak a kalapba – szólt rám, miután elmulasztottam ezt egy ősz hajú, idős hölgy esetében. – Mondj valamit.

– Például mit? – érdeklődtem.

– Van, aki azt mondja ilyenkor, hogy „Isten áldja”.

Neil megdöbbent volna, ha ilyet kiejtek a számon.

– Az hazugság volna. Mivel nem hiszek Istenben.

– Hát jó. Akkor a „köszi” is megteszi – felelte türelmesen. – Vagy mondjuk az, hogy „legyen szép napja”.

– Nem mondhatok ilyeneket – jelentettem ki. – Álszentség. Nem vagyok hálás nekik, és nem érdekel az se, ha szar napjuk van.

Elnevette magát.

– Hirtelen bajod lett a hazudozással? Akkor változtasd vissza a neved Nicole-ra!

– Nem tetszik a név. Rohadtul nem, basszus, te is tudod! – Átkulcsoltam a térdemet, és elfordultam tőle. Egyre gyerekesebben viselkedtem: ő váltotta ki belőlem.

– Ne rám pazarold a dühödet – jegyezte meg Garth. – Én itt csak egy kellék vagyok. Tartogasd inkább Gileádra.

– Mind azt mondtátok, hogy legyek morcos. Hát most az vagyok.

– Jönnek a Gyöngyleányok – válaszolta. – Ne bámulj rájuk! Mintha nem is látnád őket. Csinálj úgy, mintha be lennél tépve.

Nem tudom, Garth hogyan szúrta ki őket, hiszen látszólag nem is nézett arra, a Gyöngyleányok még nagyon messze jártak. De hamarosan odaértek mellénk: ketten voltak, ezüstös szürke ruhát viseltek hosszú szoknyarésszel, fehér gallérral, fehér főkötővel. Egyiküknek a kikandikáló hajszálakból ítélve vörös haja volt, a másiknak pedig a szemöldöke alapján barna. Lemosolyogtak rám.

– Jó reggelt, kedves! – szólított meg a vörös hajú. – Mi a neved?

– Mi segíthetünk rajtad – tette hozzá a barna. – Gileádban nincsenek hajléktalanok.

Felbámultam rá, azt reméltem, éppolyan szánalmasnak látszom, mint amilyennek érzem magam. Mindketten takarosak és ápoltak voltak – mellettük még mocskosabbnak éreztem magam.

Garth megfogta és megmarkolta a jobb karomat, mintha a tulajdona lennék.

– Nem áll szóba magukkal – szólalt meg.

– Azt nem ő dönti el? – tudakolta a vörös hajú. Garthra sandítottam, mintha az engedélyét kérném.

– Mi az ott a karodon? – kérdezte a magasabbik, a barna. Szemügyre vette.

– Kihasznál téged ez a férfi, kedves? – érdeklődött a vörös hajú.

A másik rám mosolygott.

– Áruba bocsát téged? Mi sokat tudnánk javítani a helyzeteden.

– Menjetek a picsába, gileádi ribancok! – mordult rájuk Garth imponáló barbársággal. Felpillantottam a két nőre, csinosak és tiszták gyöngyházszínű ruhájukban, fehér nyakláncukkal, és akár hiszik, akár nem, egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam, hogy hátsó szándékkal jöttek, és valójában le se szarnak… csak be akarnak gyűjteni, hogy gyarapítsam a kvótát… de a kedvességük kicsit megingatott. Azt akartam, hogy felemeljenek és betakargassanak.

– Ajjaj! – jegyezte meg a vörös hajú. – Egy igazi hős. Legalább ezt hadd fogadja el tőlünk a lány. – Egy brosúrát nyújtott felém. Az állt rajta: „Gileádban Otthon Vár Rád!” – Isten áldjon! – Azzal továbbmentek, csak egyszer pillantottak vissza.

– Nem arról volt szó, hogy hagyom, hogy magukkal vigyenek? – kérdeztem. – Nem kéne velük mennem?

– Elsőre még nem. Nem könnyíthetjük meg ennyire a dolgukat – felelte Garth. – Ha Gileád figyeltet minket, azt gyanúsnak találnák. Ne aggódj, visszajönnek.