49

Az olvasási képességem lassan fejlődött, és sok buktatója volt. Becka sokat segített. Bibliai idézeteket használtunk a gyakorlásra a Novíciák rendelkezésére bocsátott válogatásból. A saját szememmel olvashattam el olyan bekezdéseket az Írásból, amelyeket addig csak hallottam. Becka segített megkeresni a passzust, ami oly sokszor eszembe jutott Tabitha halála idején:

Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Elragadod őket; olyanokká lesznek, mint az álom; mint a fű, a mely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad.

Nehézkesen betűztem a szavakat. Leírva másnak tűntek: nem áradónak és zengzetesnek, mint amikor magamban szavaltam el őket, hanem laposabbnak, szárazabbnak.

Becka azt mondta, hogy a betűzés nem egyenlő az olvasással: az olvasás szerinte az, amikor úgy hallod a szavakat, mint egy dalt.

– Lehet, hogy én sosem fogom megtanulni rendesen – jegyeztem meg.

– Dehogynem – felelte Becka. – Próbáljunk meg először igazi dalokat olvasni.

Elment a könyvtárba – én még nem léphettem be oda –, és kikölcsönözte az Ardua Hall egyik zsolozsmagyűjteményét. Ott volt benne a gyerekkori esti imádság is, amit Tabitha énekelt nekem ezüstös csengettyűhangján:

Álomra hajtom fejemet,

Az Úr őrzi a lelkemet.

Elénekeltem Beckának, és egy idő után már fel is tudtam olvasni neki.

– Ez olyan reményteli! – jelentette ki. – Szeretném hinni, hogy két angyal mindig arra vár, hogy elrepülhessen velem. – Azután még ezt is hozzátette: – Nekem soha senki nem énekelt esténként. Neked nagy szerencséd volt.

Az olvasással párhuzamosan írni is meg kellett tanulnom. Ennek bizonyos elemei még nehezebbek voltak, bár mások kevésbé. Tust használtunk, és fémhegyű, egyenes tollat, néha ceruzát. Attól függően, épp mit utaltak ki az Ardua Hallnak a raktárakból, ahol az importárukat őrizték.

Az íróeszközökhöz kizárólag a Parancsnokok és a Nénik jutottak hozzá. Egyébként ilyesmi nem volt kapható Gileádban – a nők nem vették hasznát, és a férfiak többsége sem, kivéve a jelentésekhez és a leltárakhoz. Ezen kívül ugyan mi egyébről írna az emberek nagy része?

A Vidala Iskolában megtanultunk hímezni és festeni, és Becka szerint az írás szinte ugyanez – minden egyes betű olyan, mint egy kép vagy egy sor öltés, és egy hangjegyhez is hasonló –, csak meg kell tanulni, hogyan formáljuk a betűket, azután pedig hogyan fűzzük össze őket, mint a gyöngyöket egy madzagon.

Neki gyönyörű kézírása volt. Megmutatta, hogyan kell, sokszor és türelmesen – és amikor már tudtam írni, igaz, még ügyetlenül, összeválogatott nekem egy sor bibliai jelmondatot, hogy azokat másoljam le.

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

Mert erős a szeretet, mint a halál.

Az égi madár is elviszi a szót, és a szárnyas állat is bevádolná a te beszédedet.

Újra és újra leírtam ezeket. Ugyanazon mondat írott változatait összehasonlítva láthatom majd, mennyit fejlődöm, jelentette ki Becka.

Sokat töprengtem a leírt szavakon. Vajon a szeretet valóban nagyobb a hitnél, és vajon bennem megvan bármelyik is? Vajon a szeretet tényleg olyan erős, mint a halál? Kinek a szavát viszi el az égi madár?

Az írás és az olvasás képessége nem adott választ minden kérdésre. Újabb kérdésekhez vezetett, azok pedig még újabbakhoz.

Olvasni tanultam, és mellette sikerült az első hónapokban rám osztott többi feladatot is végrehajtanom. Ezek közül néhány nem volt terhes: élveztem szoknyákat, ruhaujjakat és fejkendőket festeni a Dick és Jane-könyvekben, és nem bántam a konyhai munkát sem, fehérrépát és hagymát aprítottam a szakácsnők számára, mosogattam. Az Ardua Hallban mindenkinek hozzá kellett járulnia az általános jóléthez, és a kétkezi munkát sem volt szabad lenézni. Egyetlen Néni sem tekinthette magát felette állónak, bár a gyakorlatban a Novíciák végezték a munka nagy részét. De miért is ne? Fiatalabbak voltunk.

De a vécépucolás nem volt élvezetes, főként akkor nem, ha az embernek másodszor is neki kellett állnia, pedig a vécé már makulátlanul tiszta volt, és azután még harmadszor is. Becka figyelmeztetett, hogy a Nénik megkövetelik majd ezt az ismétlést – itt nem a vécék állapota a lényeg, tette hozzá. Ez az engedelmesség próbája.

– De háromszor kipucoltatni velünk a vécét, ez észszerűtlen – jelentettem ki. – Ez pazarlása az értékes nemzeti erőforrásoknak.

– A vécétisztító szer nem értékes nemzeti erőforrás – felelte. – Ellentétben a terhes nőkkel. De észszerűtlen: igen, pont ezért próbatétel. Tudni akarják, zokszó nélkül engedelmeskedsz-e az észszerűtlen parancsoknak.

Hogy nehezítsék a próbatételt, ilyenkor a legfiatalabb Nénit osztották be felügyelőnek. Ha majdnem egyidős az emberrel az, aki az ostoba parancsokat osztogatja, az sokkal bosszantóbb, mint ha az illető öreg.

– Utálom ezt! – csattantam fel a negyedik vécépucolással töltött hét után. – Szívből utálom Abby nénit! Olyan rosszindulatú, olyan nagyképű és…

– Ez egy próbatétel – emlékeztetett Becka. – Mint amikor Isten próbára tette Jóbot.

– De Abby néni nem Isten! Csak annak képzeli magát – jegyeztem meg.

– Nem szabad szívtelennek lennünk – felelte Becka. – Imádkoznod kellene, hogy múljék el a gyűlöleted. Képzeld azt, hogy kifújod az orrodon, mint a levegőt.

Beckának sok ehhez hasonló módszere volt az önkontrollra. Próbáltam alkalmazni őket. Néha beváltak.

Amint sikeresen letettem a hathónapos vizsgát, és véglegesített Novícia lettem, beléphettem a Hildegard Könyvtárba. Nehéz leírni, milyen érzés fogott el. Amikor először nyitottam be az ajtaján, úgy éreztem, egy aranykulcsot kaptam a kezembe – egy kulcsot, amely egymás után nyitja majd meg előttem a titkos ajtókat, és feltárja előttem az odabent rejtőző kincseket.

Kezdetben csak a külső teremhez volt hozzáférésem, de egy idő után belépőt kaptam az Olvasóterembe is. Ott pedig saját íróasztalt kaptam. Az egyik feladatom az volt, hogy letisztázott másolatokat készítsek Lydia néni különleges alkalomból tartott beszédeiből – vagy talán inkább prédikációnak kellene neveznem őket. Újra és újra felhasználta ezeket a beszédeket, de minden alkalommal változtatott rajtuk, és az ő kézzel írt jegyzeteit kellett beleillesztenünk egy olvasható, gépelt kéziratba. Addigra már megtanultam gépelni, bár még lassan ment.

Miközben az íróasztalomnál ültem, Lydia néni néha elment mellettem, amikor az Olvasótermen át a saját szobájába tartott, ahol állítólag Gileád jobbítására végzett fontos kutatómunkát: ez Lydia néni életének küldetése, így mondták a Nénik. Az idősebb Nénik által aprólékos gonddal vezetett becses Vérvonalak Genealógiai Archívuma, a Bibliák, a teológiai értekezések, a világirodalom veszélyes művei – ezek mind ott sorakoztak a zárt ajtó mögött. Mi majd csak akkor nyerünk oda bebocsátást, amikor az elménk már kellőképpen fel lesz vértezve.

Teltek a hónapok és az évek, Beckával szoros barátságba kerültünk, és sok olyat is elmondtunk egymásnak önmagunkról és a családunkról, amit másnak még sose. Én megvallottam neki, mennyire gyűlölöm a mostohaanyámat, Paulát, bár korábban megpróbáltam elfojtani ezt az érzést. Elmeséltem a Szolgálólányunk, Crystal halálát, és hogy mennyire felzaklatott az eset. Ő beszámolt nekem dr. Grove-ról és arról, mit művelt vele, én pedig elmondtam neki a saját történetemet, ami felháborította. Beszélgettünk az igazi anyánkról, és hogy mennyire szeretnénk megtudni, ki lehetett. Talán nem kellett volna ennyi mindent megosztani egymással, de vigasztaló érzés volt.

– Bárcsak lenne egy nővérem – jegyezte meg Becka egyik nap. – És ha lenne, te lennél az.