4

A következő időszak kezdetén, amiről most beszámolok, nyolcéves lehettem, talán kilenc. Az eseményekre emlékszem, de a pontos életkoromra nem. Nehéz visszaemlékezni a naptári dátumokra, elsősorban azért, mert nem volt naptárunk. De igyekszem a legjobb tudásom szerint folytatni.

A nevem akkoriban Agnes Jemima volt. Az Agnes jelentése „bárány”, így mondta az anyám, Tabitha. Ilyenkor mindig elszavalt egy verset:

Barikám, ki növelt?

Barikám, ki nevelt?1

Még tovább is volt, de azt már elfelejtettem.

A Jemima név pedig egy bibliai történetből származik. Jémima különleges kislány volt, mivel az apját, Jóbot Isten balsorssal sújtotta, mert próbára akarta tenni, és ebben az volt a legrosszabb, hogy Jób összes gyermeke meghalt. Minden lányát és minden fiát megölték! Valahányszor meghallottam ezt, mindig beleborzongtam. Szörnyű érzés lehetett, amikor Jób meghallotta a hírt.

De Jób kiállta a próbát, és Isten újabb gyermekeket adott neki – több fiút és három lányt –, így újra boldog volt. Jémima volt az egyik lány neve.

– Ő Isten ajándéka volt Jóbnak, ahogy te is Isten ajándéka vagy nekem – mondta az anyám.

– Téged is balsors sújtott? Mielőtt engem választottál?

– Igen, engem is – felelte mosolyogva.

– És kiálltad a próbát?

– Biztosan – felelte anyám. – Különben nem választhattam volna egy ilyen csodálatos kislányt magamnak, mint te.

Nekem tetszett ez a történet. Csak később kezdtem töprengeni: hogyan tűrhette Jób, hogy Isten egy rakás új gyereket varrjon a nyakába, és elvárja tőle, tegyen úgy, mintha a halottak már nem is számítanának?

Ha épp nem az iskolában voltam, vagy anyámmal – márpedig anyámmal egyre kevesebbet voltam, mert ő egyre több időt töltött az emeleten az ágyán fekve, miközben azt csinálta, amit a Márták „pihenésnek” neveztek –, szerettem a konyhában lenni, nézni, ahogy a Márták kenyeret, kekszet, süteményt és tortát sütnek, levest és ragut főznek. Az összes Márta-nővért Mártának hívták, hiszen azok voltak, és mind egyforma ruhát viseltek, de mindegyiküknek volt egy keresztneve is. A mi Mártáinkat úgy hívták, Vera, Rosa és Zilla – nekünk három Márta is jutott, mert apám nagyon fontos embernek számított. Zilla volt a kedvencem, mert ő nagyon halkan beszélt, míg Verának harsány hangja volt, Rosa pedig folyton mogorva arcot vágott. Igaz, hogy nem tehetett róla, egyszerűen ilyen volt az arcberendezése. Ő idősebb volt a másik kettőnél.

– Segíthetek? – kérdeztem mindig a Mártáinktól. Ilyenkor adtak nekem egy darabka kenyértésztát, hogy azzal játsszak, én pedig tésztaembert gyúrtam, amit kisütöttek azzal együtt, amit épp készítettek. Folyton tésztaférfiakat csináltam, tésztanőket sosem, mert miután megsültek, megettem őket, és ettől úgy éreztem, hogy titkon hatalmam van a férfiak felett. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy az ösztönök ellenére, amit Vidala néni szerint felébresztettem bennük, más módon nincs hatalmam felettük.

– Dagaszthatom én a kenyeret az elejétől fogva? – kérdeztem egyik nap, amikor Zilla épp elővette a tálat, hogy összekeverje a tésztát. Olyan sokszor láttam, miképp csinálják, hogy meg voltam róla győződve, tudom, hogyan kell.

– Azzal neked nem kell foglalkozni – felelte Rosa a szokásosnál is mogorvábban.

– Miért? – kérdeztem.

Vera felnevetett azon a harsány hangján.

– Neked ott lesznek a Mártáid, akik majd ezt mind megcsinálják helyetted – felelte. – Ha már kiválasztottak neked egy szép, kövér férjet.

– Nem lesz kövér. – Nem akartam kövér férjet.

– Persze hogy nem. Ez csak egy szófordulat – felelte Zilla.

– És vásárolni sem neked kell majd – jegyezte meg Rosa. – Azt is elvégzi a Mártád. Vagy egy Szolgálólány, már ha szükséged lesz rá.

– Lehet, hogy neki nem lesz rá szüksége – szólalt meg Vera. – Tekintve, ki az anyja…

– Ne mondd ezt! – szólt rá Zilla.

– Micsoda? – kérdeztem. – Mi van az anyámmal?

Tudtam, hogy anyám körül valami titok lappang – ennek volt valami köze ahhoz, hogy azt mondták, pihen –, és ez engem félelemmel töltött el.

– Csak annyi, hogy anyád nyugodtan szülhetne saját kisbabát – felelte Zilla megnyugtató hangon –, ezért biztos vagyok benne, hogy te is képes vagy rá. Szeretnéd, ha lenne egy kisbabád, ugye, kedves?

– Igen – feleltem. – De férjet nem akarok. Undorítóak.

Ezen mindhárman nevettek.

– Azért nem mind – jegyezte meg Zilla. – Apád is egy férj. – Erre nem tudtam mit mondani.

– Neked majd biztos egy jót választanak – mondta Rosa. – Nem egy akármilyen férjet.

– Fenn kell tartaniuk a büszkeségüket – folytatta Vera. – Téged nem fognak rangon alul férjhez adni, az egyszer biztos.

Nem akartam többet a férjekről gondolkodni.

– De mi van, ha én magam akarok? – kérdeztem. – Mármint kenyeret sütni. – Meg voltam sértve: mintha ők hárman körbeállnának, és nem engednének be maguk közé. – Mi van, ha én magam akarok kenyeret sütni?

– Hát, akkor a Mártáidnak nyilván meg kellene engedniük ezt neked – felelte Zilla. – Te leszel majd a háztartás úrnője. De lenéznének miatta. És úgy éreznék, hogy elveszed tőlük azt, ami nekik jár. Azt, amihez ők értenek a legjobban. Ugye, te sem szeretnéd, ha ezt gondolnák rólad, kedves?

– És a férjed sem örülne neki – nevetett fel Vera azzal a harsány nevetésével. – Árt a kéznek. Nézd csak meg az enyémet! – Azzal elém tartotta: az ujja bütykös volt, a bőre érdes, a körme rövid, benőtt körömágyakkal… egy cseppet sem hasonlított anyám karcsú és elegáns kezére, az ujján a varázsgyűrűvel. – A kemény munka árt a kéznek. A férjed nem akarja majd, hogy olyan szagod legyen, mint a kenyértésztának.

– Vagy mint a klórnak – jegyezte meg Rosa. – A felmosástól.

– Azt akarja majd, hogy maradj a hímzésnél meg a hasonlóknál – tette hozzá Vera.

– A pontöltéses hímzésnél – szólalt meg Rosa. A hangjából megvetés hallatszott.

A hímzés nem volt erősségem. Folyton kritizáltak a laza, hanyag öltések miatt.

– Gyűlölöm a pontöltéses hímzést. Én kenyeret akarok sütni!

– Nem csinálhatjuk mindig azt, amit szeretnénk – felelte Zilla szelíden. – Még te sem.

– És van, hogy muszáj megtennünk azt, amit gyűlölünk – tette hozzá Vera. – Még neked is.

– Jó, akkor ne engedjétek meg! – feleltem. – Gonoszok vagytok! – Azzal kirohantam a konyhából.

Akkor már sírtam. Bár azt mondták, ne zavarjam anyámat, felosontam az emeletre, és benyitottam a szobájába. Ott feküdt az ő csodaszép, kék virágokkal hímzett fehér ágytakarója alatt. A szeme csukva volt, de bizonyára hallotta, hogy bemegyek, mert kinyitotta. Valahányszor meglátogattam, ez a szempár egyre nagyobbnak és fényesebbnek tűnt.

– Mi a baj, kicsim?

Bebújtam a takaró alá, és befészkeltem magam mellé. Nagyon meleg volt a teste.

– Ez nem igazság – zokogtam. – Én nem akarok férjhez menni! Miért muszáj?

Nem azt felelte, hogy azért, mert ez a kötelességed, ahogy Vidala néni mondta volna, vagy hogy majd te magad is akarni fogod, amikor eljön az ideje, amit Estée néni mondogatott mindig. Először nem felelt semmit. Helyette megölelt, és a hajamat simogatta.

– Emlékezz arra, hogy én téged választottalak – mondta végül – az összes többi gyerek közül.

De már elég idős voltam ahhoz, hogy ne higgyem el a kiválasztós mesét: a bezárt kastélyt, a varázsgyűrűt, a gonosz boszorkányokat, a szökést.

– Ez csak egy tündérmese – feleltem. – Én a te hasadból bújtam ki úgy, ahogy a többi kisbaba. – Anyám ezt nem erősítette meg. Semmit nem mondott. Ez valami oknál fogva rémülettel töltött el.

– De én onnét bújtam ki! Igaz? – kérdeztem. – Shunammite mondta. Az iskolában. Ezt a hasas dolgot.

Anyám még szorosabban magához ölelt.

– Bármi történjék is – szólalt meg egy idő után –, azt akarom, mindig emlékezz arra, hogy én nagyon szerettelek.