47

Becka és én a hazatérő Gyöngyleányok és a megtérítettjeik számára rendezett Hálaadás során láttuk először Jade-et. Magas lány volt, kissé esetlen, és olyan nyíltan bámult körbe, hogy az már a vakmerőség határát súrolta. Máris az volt az érzésem, nem fog egykönnyen beilleszkedni itt, az Ardua Hallban, magáról Gileádról nem is beszélve. De többet nem gondolkodtam felőle, mert magával ragadott a gyönyörű szertartás.

Hamarosan ránk kerül majd a sor, gondoltam magamban. Beckával a Novícia-képzés vége felé jártunk – kis híján készen álltunk arra, hogy teljes jogú Nénivé váljunk. Hamarosan megkapjuk az ezüst Gyöngyleány-öltözéket, ami sokkal csinosabb, mint a mi megszokott barnánk. Megörököljük a gyöngysorokat is, elindulunk a missziónkra, és mindegyikünk egy megtérített Gyönggyel tér vissza.

Az Ardua Hallban töltött első néhány évem során lázban tartott ez a jövőkép. Akkor még rendíthetetlen és igaz hívő voltam – ha Gileáddal kapcsolatban nem is minden téren, de a Nénik szolgálatának önzetlen voltában mindenképp. De most már nem voltam olyan biztos benne.

Jade-et csak másnap láttuk viszont. Az összes új Gyöngyhöz hasonlóan ő is néma meditációval és imádsággal eltöltött egész éjszakás virrasztáson vett részt a kápolnában. Azután az ezüst ruhát nyilván lecserélte a mindannyiunk által viselt barnára. Persze nem biztos, hogy mindenképp Néni lesz belőle – a frissen érkezett Gyöngyöket alapos megfigyelésnek vetették alá, mielőtt besorolták őket potenciális Feleségnek, Gazdaasszonynak vagy Novíciának, illetve néhány szerencsétlen esetben Szolgálólánynak –, de amíg köztünk voltak, úgy öltöztek, mint mi, csak egy jókora, holdsarló alakú, gyöngyutánzatú brosst viseltek még.

Jade meglehetősen kemény bevezetést kapott Gileád szokásaiba, mivel másnap jelen volt egy Együttvégzésen. Meglehet, sokkoló volt számára végignézni, ahogy két férfit szó szerint darabokra tépnek a Szolgálólányok – még számomra is sokkoló néha, pedig én már sokszor láttam ilyet az évek során. A Szolgálólányok általában nagyon visszafogottak, és riasztó lehet, amikor ilyen tomboló dühöt mutatnak.

Ezeket a szabályokat az Alapító Nénik hozták. Becka és én kevésbé szélsőséges módszert választottunk volna.

Az Együttvégzésen az egyik kiiktatott férfi dr. Grove volt, Becka hajdani fogorvos apja, akit Elizabeth néni megerőszakolásáért ítéltek halálra. Illetve majdnem megerőszakolásáért: a saját tapasztalatom fényében nem igazán érdekelt, melyik igaz. Sajnálattal azt kell mondanom, örültem, hogy megbűnhődött.

Becka egészen máshogy viselte a dolgot. Dr. Grove gyalázatosan bánt vele gyerekkorában, én erre nem találtam mentséget, hiába akart Becka maga is megbocsátani. Könyörületesebb volt nálam – csodáltam ezért, de nem tudtam követni a példáját.

Amikor dr. Grove-ot darabokra tépték az Együttvégzésen, Becka elájult. A Nénik némelyike ezt a gyermeki szeretetnek tudta be – dr. Grove gonosz férfi volt, de akkor is férfi, méghozzá magas állású. Ezenkívül apa is volt, egy engedelmes leány pedig tisztelettel tartozik iránta. De én tudtam, hogy más az ok: Becka felelősnek érezte magát a haláláért. Úgy vélte, nem lett volna szabad beszámolnia nekem az apja bűneiről. Biztosítottam róla, én senkinek nem adtam tovább, amit nekem bizalmasan bevallott, mire azt felelte, megbízik bennem, de Lydia néninek nyilván valahogyan a tudomására jutott. Ez volt a Nénik hatalmának alapja: tudomásukra jutottak a dolgok. Olyan dolgok, amelyekről soha nem volna szabad beszélni.

Beckával hazatértünk az Együttvégzés után. Főztem neki egy csésze teát, és javasoltam, dőljön le – még mindig sápadt volt –, de azt felelte, ura az érzelmeinek, és nem lesz semmi baj. Épp az esti bibliaolvasásba merültünk, amikor kopogtak. Meglepetésünkre Lydia néni állt az ajtó előtt az új Gyöngy, Jade társaságában.

– Victoria néni, Immortelle néni, igen különleges feladatra lettetek kiválasztva – közölte. – A gondjaitokra bízom legújabb Gyöngyünket, Jade-et. A harmadik hálószobában fog aludni, ami tudomásom szerint jelenleg üres. A ti dolgotok lesz, hogy minden lehetséges módon segítsétek őt, és mindenre megtanítsátok a mi szolgálattal töltött életünkkel kapcsolatban itt, Gileádban. Van elegendő ágyneműtök és törölközőtök? Ha nincs, intézkedem.

– Igen, Lydia néni, dicsőség Urunknak! – feleltem. Becka visszahangozta. Jade ránk mosolygott, a mosolya valahogy egyszerre tűnt félénknek és makacsnak. Más volt, mint egy átlagos, külföldről érkezett megtért: azok inkább szolgalelkűnek vagy buzgónak látszottak.

– Légy üdvözölve – fordultam Jade-hez. – Kérlek, kerülj beljebb.

– Oké – felelte. Átlépte a küszöbünket. A szívem összeszorult: már akkor tudtam, hogy a külsőleg békés élet, amit az elmúlt kilenc évben Beckával itt, az Ardua Hallban éltünk, véget ért, eljött a változás, de azt még nem fogtam fel, milyen gyökeres változás lesz ez.

Úgy fogalmaztam az imént, hogy az életünk békés volt, de talán nem ez a megfelelő szó. Mindenesetre fegyelmezetten éltünk, ha kissé egyhangúan is. Az időnk be volt osztva, furcsamód mégis csigalassúsággal telt. Tizennégy éves voltam, amikor felvettek Novíciának, és igaz, hogy azóta már felnőttem, a saját szememben nem tűntem sokkal idősebbnek. Beckával ugyanez volt a helyzet: mintha hibernáltak vagy jégben konzerváltak volna minket.

Az Alapítókban és az idősebb Nénikben volt valami keménység. A Gileád előtti időkben formálódtak, olyan küzdelmekben volt részük, amelyektől mi megkíméltettünk, és ezek a küzdelmek felőröltek minden lágyságot, ami egykor talán jelen volt bennük. De nekünk nem kellett átélnünk ilyen megpróbáltatásokat. Minket óvtak, nem kellett szembesülnünk a nagyvilág nyers valóságával. Elődeink áldozatának haszonélvezői voltunk. Erre folyamatosan emlékeztettek is minket, és arra utasítottak, legyünk hálásak. De nehéz hálásnak lenni egy ismeretlen mennyiség hiánya miatt. Attól tartok, nem értékeltük kellőképpen, mennyire megedzette Lydia néni nemzedékét a tűzkeresztség. Bennük ott volt az a könyörtelenség, ami belőlünk hiányzott.