6

Tegnap este a lefekvéshez készülődve kiengedtem a hajamat, már ami még megmaradt belőle. Néhány évvel ezelőtt az egyik Nénijeinkhez intézett buzdító homíliámban a hiúság ellen prédikáltam, ami annak ellenére is beszivárog, hogy szigorúan ellenezzük. „Az élet nem a hajról szól”, mondtam akkor, csak félig tréfából. Ami igaz, de az is igaz, hogy a haj viszont az életről szól. A haj a test gyertyájának lángja, és ahogy megfogyatkozik, a test is összezsugorodik, és végül elolvad. Valaha még annyi hajam volt, hogy lófarokba fogjam a lófarok korszakában, és kontyhoz is a konty korszakában. De most már olyan a hajam, mint az étkezéseink itt, az Ardua Hallban: kevés és rövid. Életem lángja kihunyóban van, lassabban, mint egyesek a környezetemben szeretnék, de gyorsabban, mint esetleg hiszik.

A tükörképemet néztem. A tükör feltalálója kevesekkel tett jót: boldogabbak lehettünk, mielőtt megtudtuk, hogy nézünk ki. Lehetne rosszabb is, mondtam magamnak: az arcomon nincs nyoma a gyengeségnek. Megtartotta cserzett bőrhöz hasonlatos állagát, ott a karakteres szemölcs az állon, az ismerős, éles vonások. Sosem voltam frivol módon csinos, de egykor jó megjelenésűnek mondhattam magam: ez ma már nem állítható rólam. A tiszteletet parancsoló a legtöbb, ami megreszkírozható.

Hogyan ér majd véget? – tűnődtem. Vajon megérem majd az öregkor szelíd elhanyagoltságát, apránként elcsontosodom? Önmagam köztiszteletben álló szobrává változom át? Vagy a rezsimet és engem is megdöntenek majd, és velem együtt kőből készült másomat is, hogy elhurcolják és eladják kuriózum, kerti dísz, méretes, hátborzongató giccs gyanánt?

Vagy bíróság elé állítanak engem, a szörnyeteget, és azután golyót röpít belém egy kivégzőosztag, vagy lámpavasra húznak fel és közszemlére tesznek? Darabokra szaggat a csőcselék, és karóra tűzött fejemmel vidámság és gúnykacaj közepette parádéznak végig az utcákon? Eléggé feldühítettem őket ahhoz, hogy megtegyék.

Most még van némi beleszólásom a dologba. Abba nem, hogy meghalok-e, de abba igen, mikor és hol. Ez is egyfajta szabadság, nem igaz?

Ó, és hogy kiket rántsak magammal! Már összeállítottam a listámat.

Tudom jól, hogy most bizonyára elítélsz engem, olvasóm – már amennyiben a hírnevem megelőzött, és megfejtetted, ki vagyok, illetve ki voltam én.

Itt, a saját jelen időmben legenda vagyok, élő, de több mint élő, halott, de több mint halott. Egy bekeretezett fej, aki a hátsó falon lóg azoknak a lányoknak az osztálytermében, akik elég magas rangúak ahhoz, hogy osztálytermük legyen: komoran mosolygó, némán feddő alak. Én vagyok a mumus, akivel a Márta-nővérek a kisgyerekeket ijesztgetik: Ha nem viselkedsz, jön Lydia néni, és elvisz! Ezen kívül az erkölcsi tökéletesség követendő mintaképe is vagyok: Mit várna el tőled Lydia néni?, valamint a képzelet ködös inkvizíciójának döntőbírája: Vajon mit mondana erről Lydia néni?

Felfuvalkodtam a hatalomtól, ez igaz, de ugyanakkor köddé is váltam tőle – formátlan lettem, alakváltó. Egyszerre vagyok ott mindenütt és sehol: még a Parancsnokok képzeletében is nyugtalanító árnyékot vetek. Hogyan kaphatnám vissza önmagamat? Hogyan zsugorodhatok vissza normális méretre, egy hétköznapi nő méretére?

De az is lehet, hogy ehhez már késő. Az ember megteszi az első lépést, és hogy megóvja magát a következményektől, megteszi a következőt is. Az ilyen időkben, mint amilyeneket most élünk, csak két irány létezik: a felfelé vagy a zuhanás.

Ma volt az első március 21. utáni holdtölte. Másutt a világban bárányokat vágnak le és esznek meg; és húsvéti tojásokat is fogyasztanak valami olyan okból, ami a kőkorszaki termékenységi istennőkkel kapcsolatos, de senki sem kíván rá visszaemlékezni.

Mi itt, az Ardua Hallban a bárányhúst elvetettük, de a tojást megtartottuk. Különleges jutalom gyanánt megengedem, hogy befessék őket: babarózsaszínre és babakékre. El sem tudják képzelni, micsoda örömöt jelent ez a Refektóriumban vacsorához összegyűlt Néniknek és Novíciáknak! Az étrendünk monoton, és szívesen veszünk némi változatosságot még akkor is, ha csak színbeli a változatosság.

Miután behozták a pasztellszínű tojásokkal teli tálakat, és mi megcsodáltuk őket, de még mielőtt nekiláttunk sovány lakománknak, a vezetésemmel elmondtuk a szokásos Asztali Áldásunkat – Áldd meg ezt az ételt, amely táplál minket, és vezess minket a helyes Úton, az Úr érlelje meg –, ezt követően pedig a különleges Tavaszi Napéjegyenlőség Áldását:

Ahogy a tavasz kitárja kapuját, úgy táruljon ki a mi szívünk is; áldd meg a mi leányainkat, áldd meg a mi Feleségeinket, áldd meg a Néniket és a Novíciákat, áldd meg Gyöngyleányainkat határon túli missziójukon, és áradjon ki az Atya Kegyelme a mi bukott Szolgálólány nővéreinkre, és váltsa meg őket testük vajúdásuk áldozata árán, az Ő akarata szerint.

És áldd meg a Kis Nicole-t, akit csalárd Szolgálólány anyja elrabolt és elbújtatott az istentelen Kanadában; és áldd meg az összes ártatlant, akit ő jelképez, akiknek balsorsa úgy hozta, hogy az elfajzottak nevelik fel őket. Gondolatban és imádságainkban velük vagyunk. Imádkozunk, hogy visszakapjuk a Kis Nicole-t, add, hogy Kegyelmed visszajuttassa őt hozzánk.

Per Ardua Cum Estrus. Ámen.

Örömömre szolgál, hogy ilyen kétértelmű jelmondatot eszeltem ki. Vajon az Ardua jelentése „nehézség” vagy „a nők szülési fájdalma”? Vajon az Estrusnak a hormonokhoz van-e köze, vagy a pogány tavaszi rítusokhoz? Az Ardua Hall lakói ezt nem tudják, és nem is érdekli őket. Elismétlik a megfelelő szavakat a megfelelő sorrendben, és így biztonságban vannak.

Azután ott van a Kis Nicole. Miközben a visszatéréséért imádkoztam, minden szempár az ő képére szegeződött a hátam mögött a falon. Igazán hasznos ez a Kis Nicole: felkorbácsolja a hívőket, gyűlöletet kelt az ellenségeink ellen, tanúbizonyságot tesz a Gileádon belüli árulás lehetőségéről és a Szolgálólányok fondorlatosságáról meg ravaszságáról, akikben sosem szabad megbízni. És a hasznosságának ezzel még nincs vége, ötlött fel bennem: az én kezem közt, ha esetleg odakerülne, a Kis Nicole előtt ragyogó jövő állna.

Ilyen gondolataim támadtak a záró zsolozsma alatt, amit három ifjú Novíciánk énekelt el kórusban. A hangjuk tiszta volt, és átható, és mi, többiek elragadtatással hallgattuk őket. Lehet, hogy mást hiszel, olvasóm, de Gileádban jelen volt a szépség is. Ugyan miért ne vágyódtunk volna utána mi is? Végül is emberek voltunk.

Most látom, hogy múlt időben beszélek magunkról.

A zene egy régi zsoltár dallama volt, de a szöveg a sajátunk:

Az Ő Szeme lát, az igazság sugara felfénylett,

Mi minden apró bűnt meglátunk,

Figyelünk titeket, ha innen kiléptek,

És azt is, aki újra itt van nálunk.

A szívekből kitépve minden titkos vétek,

Imádság és könny az áldozati étek.

Engedelmességet fogadtunk, és el is várjuk,

Mi soha nem hátrálunk meg!

A feladat kemény, de mi megcsináljuk,

A szolgálat a hivatásunk lett.

Nincs restség, nincs öröm, el kell fojtanunk,

Megtagadva önmagunk alázatos szolgák vagyunk.

Banális és minden bájt nélkülöző szöveg: én mondhatom ezt, mivel én magam írtam. De az ilyen zsolozsmáknak nem a költészet a céljuk. Hanem csupán az, hogy emlékeztesse az éneklőket, milyen drágán megfizetnének azért, ha letérnének a kijelölt útról. Mi nem bocsátjuk meg egymásnak a botlásokat itt, az Ardua Hallban.

Az éneklés után megkezdődött az ünnepi csámcsogás. Észrevettem, hogy Elizabeth néni eggyel több tojást szedett ki magának, mint amennyi jár, Helena néni pedig eggyel kevesebbet, és úgy intéztem, hogy ezt mindenki észrevegye. Ami Vidala nénit illeti, aki a szalvétájába szipogott, láttam, hogy kivörösödött szeme kettejük között cikázik, azután pedig villan. Vajon mit tervez? Kiugrik-e a nyúl a bokorból?

A mi kis ünnepségünk után elindultam éjszakai zarándokutamra a Hildegard Könyvtárba, a Hall túlsó végébe, végig a néma, holdsütötte sétányon, el a saját, árnyékban fürdő szobrom mellett. Beléptem, üdvözöltem az éjszakás könyvtárost, áthaladtam az Általános szekción, ahol három Novíciánk épp a frissen megszerzett írástudásával birkózott. Áthaladtam az Olvasótermen is, ahová magasabb szintű engedély kell, és ahol a Bibliák merengenek lezárt dobozuk sötétjében, misztikus energiát sugározva.

Ezután kinyitottam a lezárt ajtót, és átkeltem a Vérvonalak Genealógiai Archívumán, ahol a titkos aktákat tárolják. Kulcsfontosságú feljegyezni, ki kivel áll rokonságban hivatalosan és valójában is: a Szolgálólány-rendszer miatt megeshet, hogy egy házaspár gyermeke biológiailag nem rokona az elit anyának, de akár még a hivatalos apának sem, mivel egy kétségbeesett Szolgálólány mindent megtesz azért, hogy teherbe essen. Nekünk az a dolgunk, hogy tájékozódjunk, mivel a vérfertőzést meg kell akadályozni: már így is épp elég a Nembaba. Az Ardua Hall dolga az is, hogy ezt a tudást féltékenyen őrizze: az Archívum az Ardua Hall dobogó szíve.

Végül elértem a szobámba, mélyen a Tiltott Világirodalom-szekció mélyén. Privát polcaimon elrendezve ott sorakozik személyes válogatásom a tiltott könyvekből, melyek elérhetetlenek az alacsonyabb rangúak számára. Jane Eyre, Anna Karenina, Egy tiszta nő, Elveszett Paradicsom, Asszonyok, lányok élete – micsoda morális pánikot okozna mindegyik, ha szabadjára engedném a Novíciák közt! Itt tartok egy másik aktaköteget is, amelyhez csak nagyon kevesen férhetnek hozzá – én Gileád titkos történeteként gondolok rá. Nem mind arany, ami gennyedzik, de hasznot hajthat, nem anyagi értelemben: a tudás hatalom, főként a szégyenletes tudás. Nem én vagyok az első, aki felismerte ezt: a világ összes hírszerző szolgálata tisztában van ezzel, amióta világ a világ.

Miután elvonultam, elővettem készülőfélben levő kéziratomat a rejtekhelyéről, egy üres négyszögből, amit az egyik tiltott könyvünkbe vágtam: Newman bíboros Apologia Pro Vita Sua: Életem védelmében című művéből. Ezt a súlyos kötetet ma már senki nem olvassa, mivel a katolicizmust eretnekségnek bélyegezték, a vudu vallással egyenrangúnak, így nem valószínű, hogy bárki is belekukkantana. Igaz, ha mégis megteszi, az számomra a golyó általi halállal egyenlő – korai lenne ez a golyó, mivel még távolról sem készültem fel a távozásra. Ha és amennyiben ez bekövetkezik, úgy tervezem, ennél jóval nagyobb durranás kíséretében fogom megtenni.

Szándékosan választottam ezt a kötetet, hisz mi egyebet teszek én itt most, mint hogy az életemet védem? Az életet, amit éltem. Az életet – ezt mondogattam mindig magamban –, amit élni kényszerültem. Egykor, még a jelenlegi rezsim előtt családi ügyekre szakosodott bíró voltam, ezt a pozíciót több évtizedes küzdelmes munkával és a szakmai ranglétrán való fáradságos kapaszkodással értem el, és igyekeztem legjobb tudásom szerint, a lehető legpártatlanabb módon végezni a munkámat. A világ jobbítása érdekében cselekedtem, a világ jobbításáról szóló saját értelmezésemnek megfelelően, hivatásom gyakorlati korlátait betartva. Adakoztam jótékonysági szervezeteknek, szavaztam a szövetségi és az önkormányzati választásokon is, tiszteletre méltó nézeteket vallottam. Azt feltételeztem, hogy erkölcsösen élek – azt feltételeztem, hogy az erkölcsöm némi elismerésre tarthat számot.

Bár aznap, amikor letartóztattak, rájöttem, mekkorát tévedtem ezzel és még sok más dologgal kapcsolatban.