23

Amikor felébredtem, reggel volt. Nem tudtam, hány óra. Elaludtam, elkésem az iskolából? Azután eszembe jutott: az iskolának vége. Soha többé nem megyek vissza oda, sem más ismerős helyre.

A Carnarvon egyik hálószobájában feküdtem a fehér paplan alatt, még mindig a póló és a legging volt rajtam, bár zokni és cipő nem. Egy ablakot láttam lehúzott redőnnyel. Óvatosan felültem. Valami pirosat láttam a párnahuzaton, de csak a rúzs volt a tegnapi vörös száj után. Már nem émelyegtem és szédültem, de kába voltam. Megvakartam a fejem, és meghúztam a hajam. Egyszer, amikor fejfájásom volt, Melanie mondta, hogy a hajhúzogatás serkenti az agy vérellátását. Azt mondta, Neil is ezért csinálja.

Miután felálltam, úgy éreztem, éberebb vagyok. Szemügyre vettem magam a nagy falitükörben. Már nem ugyanaz az ember voltam, mint egy nappal azelőtt, bár hasonlóan néztem ki. Kinyitottam az ajtót, és mezítláb elindultam a folyosón a konyha felé.

Ada nem volt ott. A nappaliban ült az egyik fotelben, kezében egy bögre kávé. A díványon pedig ott ült a férfi, aki mellett elmentünk, amikor beléptünk a MenedékHáz oldalsó bejáratán.

– Felébredtél – szólalt meg Ada.

A felnőtteknek szokásuk konstatálni a nyilvánvalót – azt, hogy felébredtél, akár Melanie is mondhatta volna, mintha ez teljesítmény lenne –, és csalódottan láttam, hogy ez alól Ada sem kivétel.

A férfira néztem, ő pedig rám. Fekete farmert viselt, szandált és szürke pólót, rajta a felirattal: KÉT SZÓ, EGY UJJ, meg egy Blue Jays baseballsapkát. Azon tűnődtem, vajon tudja-e, mit jelent valójában a pólója felirata.

Ötven körül lehetett, de haja sötét és sűrű, úgyhogy talán mégis fiatalabb volt. Arca cserzett, gyűrött bőrre emlékeztetett, és a nyakán oldalt sebhely látszott. Rám mosolygott, fehér fogsor villant elő, és baloldalt egy hiányzó őrlőfog. Egy ilyen foghíj törvénytelen külsőt kölcsönöz az embernek.

Ada az állával a férfi felé bökött.

– Emlékszel Elijah-ra a MenedékHázból. Neil barátja. Segíteni jött. A konyhában van gabonapehely.

– Akkor tudunk beszélni – szólalt meg Elijah.

A gabonapehely az a fajta volt, amit szeretek, a babból készült, karika alakú Os. Bevittem a tálat a nappaliba, leültem a másik fotelbe, és vártam, hogy mondjanak valamit.

Egyikük sem szólalt meg. Összenéztek. Ettem két kanállal vigyázva, hátha még mindig kavarog a gyomrom. Fülemet betöltötte a pehely ropogása.

– Hol kezdjem? – kérdezte Elijah.

– Rögtön a mélyvízben – felelte Ada.

– Oké – mondta erre ő, és egyenesen rám nézett. – Nem tegnap volt a születésnapod?

Meglepődtem.

– De – vágtam rá. – Május elsején. Most lettem tizenhat.

– A valóságban vagy négy hónappal fiatalabb vagy – folytatta Elijah.

Hogyan bizonyítja az ember a születési dátumát? Nyilván van valahol egy születési anyakönyvi kivonat, de vajon hol tartja Melanie?

– Rajta van a tb-kártyámon. Ez a születésnapom – feleltem.

– Fuss neki újból – fordult Ada Elijah-hoz. A férfi lenézett a szőnyegre.

– Melanie és Neil nem voltak a szüleid – szólalt meg.

– Dehogynem! – vágtam rá. – Miért mondja ezt? – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A valóságban újabb űr támadt: Neil és Melanie halványulni kezdett, alakot váltottak. Rájöttem, hogy igazából nem sokat tudok se róluk, se a múltjukról. Nem beszéltek róla, én pedig nem kérdeztem. A szüleit senki sem faggatja sokat önmagukról, ugye?

– Tudom, hogy ez ijesztő neked – folytatta Elijah –, de fontos, úgyhogy még egyszer elmondom. Neil és Melanie nem az igazi szüleid voltak. Elnézést, hogy ilyen nyersen fogalmazok, de nincs sok időnk.

– Akkor kik voltak? – kérdeztem. Pislogtam. Kiszökött egy könnycseppem… letöröltem.

– Nem a rokonaid – felelte. – Kisbaba korodban helyeztek el náluk, hogy vigyázzanak rád.

– Ez nem lehet igaz! – válaszoltam. De már kisebb meggyőződéssel.

– El kellett volna mondaniuk – szólalt meg Ada. – De meg akartak kímélni az aggodalomtól. Aznap akarták elmondani, amikor… – Ada eddig hallgatott Melanie haláláról, mintha egyáltalán nem is lettek volna barátok, de most láttam rajta, hogy nagyon megviseli. Ettől jobban megkedveltem.

– A feladatuk része volt, hogy megvédjenek és vigyázzanak rád – folytatta Elijah. – Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod.

A szobában terjengő újbútor-szagon kívül Elijah szaga is megcsapta az orromat: izzadt, megbízható, praktikus mosószappanszag. Biomosószappan szaga. Melanie is ilyet használ. Használt.

– Akkor kik voltak? – suttogtam.

– Neil és Melanie igen értékes és tapasztalt tagjai voltak a…

– Nem – vágtam közbe. – A másik szüleim. Az igaziak. Kik voltak? Ők is halottak?

– Főzök még kávét – szólalt meg Ada. Felkelt, és kiment a konyhába.

– Ők most is élnek – felelte Elijah. – Legalábbis tegnap még éltek.

Meredten néztem rá. Azon tűnődtem, vajon hazudik-e, de miért tenne ilyet? Ha be akarna adni nekem egy mesét, ennél jobbat is kitalálhatna.

– Én ebből semmit nem hiszek el – válaszoltam. – Nem értem, miért mond ilyeneket.

Ada egy bögre kávéval tért vissza a szobába, és megkérdezte, kér-e valaki, azt mondta, igyunk csak, meg hogy talán egy kis egyedüllétre lenne szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.

De mit gondoljak át? Mit lehet ezen átgondolni? A szüleimet meggyilkolták, de ők nem is az igazi szüleim voltak, és most más szülők léptek a helyükbe.

– Milyen dolgokat? – kérdeztem. – Nem tudok eleget ahhoz, hogy bármit is gondoljak.

– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Elijah kedves, de fáradt hangon.

– Hogy történt? – tettem fel a kérdést. – Hol van az igazi… a másik anyám és apám?

– Eleget tudsz Gileádról? – tudakolta Elijah.

– Persze. Nézem a híreket. Az iskolában is tanultunk róla – feleltem mogorván. – Egy tüntetésen is voltam. – Azt szerettem volna, ha Gileád felszívódik, és mindenkit békén hagy.

– Ott születtél – folytatta. – Gileádban.

– Maga viccel – feleltem.

– Az édesanyád és a Mayday csempészett ki. Gileádban óriási felhajtást csaptak miatta, vissza akartak kapni. Azt mondták, hogy az úgynevezett törvény szerinti szüleidnek joguk van visszakövetelni téged. A Mayday bújtatott, sokan kerestek, ráadásul a média is őrjöngött.

– Tisztára mint a Kis Nicole – jegyeztem meg. – Írtam róla egy fogalmazást a suliban.

Elijah megint lenézett a padlóra. Azután rám emelte a tekintetét.

– A Kis Nicole te vagy.