63.

Volt kölcsönlángszóró, és egy órával később már egy keskeny mellékút mentén ácsorogtunk. Az utat fehér murva és kagylóhéj borította. Nem az a fajta kagyló, amit az ember a homokban talál, hanem amolyan kagylózúzalék, amit kifejezetten ilyesmire használnak. Mivel én világéletemben szárazföldipatkány-életet éltem, elég bizarrnak éreztem, hogy még az utat is kagyló fedi, de az út mentén burjánzó növényzet is legalább ennyire bizarr volt és idegen. A Florida Keysen fellelhető minden rendű és rangú rendfenntartó erő velünk volt, akiket csak egy óra leforgása alatt mozgósítani lehetett. De már korábban a vendéglőnél megismerhettük a teljes felhozatalt, sokkal nem bővült a kínálat. Tyburn, aki személyesen is ismerte a helyet, maga koordinálta, hogy melyik csoport hol hatoljon be a dzsindzsásba, mert nyakig érő gaz borította az egész vadászterepet. Messziről egy ház és jó néhány melléképület látszott. Tyburnnek meggyőződése volt, hogy a lányokat a házba vitték, ezért odairányította az emberek zömét. A melléképületekbe is küldött egységeket, de a főerőnek, vagyis neki és négyünknek a lakóház jutott.

Amint elmerültünk a dús és elvadult trópusi aljnövényzetben, máris hálát adhattam az eszemért, hogy magamra tépőzáraztam a fegyvereimet, így csak az AR-t kell a hónom alá szorítanom, hogy ne akadjak fel, mint valami nyári karácsonyfadísz.

Egyre csak vártam a többi csoport tűzhangjait, de változatlanul néma csendben osontunk előre, csak a rovarok zümmögtek körbe bennünket. Az is extra volt, hogy alaposan befújtuk magunkat rovarriasztóval, egyedül Olaf nem kért belőle, mondván, hogy tompítaná a szaglását, amelyre nagy szüksége van a vadonban.

Elértük a dzsumbuj határát, ahol a terület szívét adó kis tisztás kezdődött. A túloldalon, az aljnövényzet szegélyében megpillantottuk a kollégákat, akik egy másik csoportban tették a dolgukat. Odabiccentettünk nekik, de ennyi volt, mindenkinek megvolt a maga feladata, ők mentek egy nagyobb melléképület, talán füstölőház felé. Tyburn helyezkedett el az alakzatunk csúcsán, mellette legyezőben kettő-kettes formátumban haladtunk mi, kissé srégen hátrafelé rendeződve, ahogy kell, hogy a legutolsók fedezzék hátulról az elsőket. Abban a kommandósoknál alap, rogyasztott osonásban közlekedtünk, amelyben már nagy rutint szereztem a bevetésiekkel kivitelezett parancsvégrehajtásaim során. Így az embernek masszívabb támasztéka van, ha tüzet kell nyitni, és mindenki automatikusan csinálta, még Tyburn is, aki azért nyavalygott kicsit, hogy legutóbb a térde még nem utálta ennyire a témát.

Eredeti shaker ház volt, floridai stílusban bádogtetővel és keskeny verandával, viharvert deszkából, mely az idők során egészen beszürkült, de határozottan jó állapotban volt, ami nekem kissé ellentmondásosnak tűnt. Az én fejemben valahogy a beszürkült fa már málladozik és omladozik, de ez rendben volt, mint aminek a külső dacára jó gondját viselik. Az ablakai tárva-nyitva, a fehér csipkefüggönyöket kócolta a tenger irányából fújó, könnyű szellő. A szellőből tudhattam, hogy közel az óceán, még ha a sűrű növényzet el is takarta előlünk. A fák egyébként a szél javát felfogták, hiszen azért épült ide, a tengertől valamivel beljebb a ház, hogy elegendő védelmet kapjon nagyobb viharok ellen is. Tyburn már említette, hogy a modern építészeti megoldások és alapanyagok teszik csak újabban lehetővé, hogy közvetlenül a partra építkezhessenek az itteniek, mert egyébként régebben mindenképpen védett zugokat kellett keresni, hogy az első erősebb szélvész ne söpörje bele a vízbe a házat kocsistul-lovastul, gazdástul-gyerekestül.

Az ajtót is kitárták, mintha vendégeket várnának. Vagy csapdát állítottak volna a bentiek. Vagy egyszerűen csak légkondi nélkül próbálják frissíteni a benti levegőt. Olaf és Bernardo jobbról, mi Edwarddal balról kerültük meg a házat, Tyburn maradt bent középen a fedett veranda takarásában. A terv az volt, hogy csekkoljuk, kik vannak odabenn, ha bármit is ki tudunk lesni, megkerüljük az épületet, és elöl összetalálkozunk. De persze, mint ahogy általában a tervek, ez is megmaradt tervnek.

– Látom magát, Tyburn kapitány – szólt ki Rankin hangja. – És Anita Blake energiáját is érzem. Az egyik lány itt van velem. Ha bejön és csatlakozik hozzánk, kicsivel tovább nem esik bántódása.

Na, basszus, azzal nem kalkuláltam, hogy annyira rám kattant metafizikailag, hogy már a házfalakon túlról megérzi a jelenlétemet.

– Ha nem bújnak be hozzám, akkor bántani fogom a lányt.

– Nem kell ennek így történnie, Terry.

– Dehogynem, kapitány. És ha Anitával bejönnek végre, szívesen elmagyarázok mindent, megválaszolok minden kérdést. Még azokat is, amelyeket eszükbe se jutna feltenni.

– Tényleg bent van az egyik lány – jelentette Tyburn, miután a nyakát meresztgetve bekukkantott a verandáról.

– Basszus – morogtam, aztán intettem Edwardnak meg a többieknek, hogy nélkülem járják körbe a kecót, míg én bemegyek. Edwardnak nem kifejezetten tetszett a módosítás, de kénytelen-kelletlen rábiccentett, és már el is tűnt a ház sarkán túl, mint egy szellem. A másik kettő a jobb oldalon rég nem volt sehol. Tyburn ment elöl. Szégyen, nem szégyen, élő pajzsnak használtam, és az AR-emmel készenlétben osontam a háta mögött. Bármilyen ellenséges gesztusra kész voltam tüzet nyitni, és annak ítéltem volna azt is, ha Rankin megint bele akarna mászni az agyamba. Az első próbálkozásra végeztem volna vele. Mivel nem mondta, hogy a fegyvereinket hagyjuk kint, nem stréberkedtem, készenlétben tartottam mindenemet.

De mintha csak beleolvasott volna a gondolataimba, most megszólalt:

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy eldobják a fegyvert, de ha rám céloznak idebenn, azonnal lelövöm Stephanie-t.

Hát ja, sejthettem volna, hogy eddig minden túlságosan is szépen alakult ahhoz, hogy igaz legyen. Leengedtem az oldalamra az AR-t, persze nem felejtettem el, hogy csípőből is klasszul használható a cucc, onnan is könnyűszerrel lekaszálok mindent, ami legalább nagyjából célba esik.

Rankin egy régies kanapé végében üldögélt kényelmesen. A kanapé mellett kis asztalkán, közvetlen a keze ügyében egy pisztoly hevert, mellette két pohár jeges tea. A nevezett Stephanie elnyúlt a kanapén, feje a férfi vállán, karját a derekára fonta, a cipője szép rendben a kanapé előtt. Nagyon békés jelenet lett volna, ha nincs a pisztoly, és a lány nincs láthatóan bekábítva. Mintha félig aludt volna, a megjelenésünkre egyáltalán nem reagált. Egyébként nem tűnt úgy, mintha már bármi baja esett volna. A két tea régóta állhatott az egyébként antiknak látszó, szép kis asztalkán, mert egészen ráizzadt az alátétre a pohár. Tisztára, mintha dologtalan délutánon pihengetnének lustán a nyári melegben.

– Háború már itt van, de hol lehet Halál, Ragály és Ínség? Gondolom, nem járnak messze, soha nem hagynák a hölgyüket egymagában akciózni. Mibe, hogy testőröket is hozott? – billentette Rankin oldalra a fejét, mint aki nagyon gondolkodik. – Viszont sem Nathanielt, sem Micah-t nem érzem a közelben, vagyis őket nem cipelte magával. Érdekes.

Mivel a többi Lovasra nem kérdezett rá még egyszer, ugrottam a válaszadást. Gyors pillantással felmértem a ház nappaliból látható részét, de alapvetően az antik kanapén pöffeszkedő szirén, alias jövendőbeli volt-zsarura összpontosítottam. Ha lapul is egyéb veszedelem a többi helyiségben, ki kell várnia, míg Rankint semlegesítjük.

– Honnan tudták, hol találnak meg?

– Amikor rájöttünk, hogy köze lehet a dologhoz, eszembe jutott a maguk régi családi vadásztanyája. Elég távol esik mindentől, és hely is akad bőven, ahol foglyokat elhelyezhet, vagy rituális gyilkosságokat mutat be.

– Akadnak köztünk olyanok, akik szerint átok ül családunkon, ám ha a megfelelő számú emberrel végzünk a megfelelő módon, akkor lerázhatjuk magunkról az átkot.

Tyburn jó zsaru módra ügyelt a vonásaira, az arca rezzenetlen maradt. Azt hiszem, én képedhettem el nyilvánvalóan, mert Rankin engem kacagott ki. Stephanie fészkelődött kicsit álmában, még szorosabban hozzábújt, ő pedig megsimogatta a fejét, hogy csak alukáljon szépen.

– Micsoda képet vág, Blake – mondta halkan. – Nevetségesen hangzik, de valóban meg vagyunk átkozva. Tudja maga is. Andyt, az unokaöcsémet már volt alkalma megcsodálni. Maga minek nevezné ezt, ha nem átoknak?

– Mi a francot hord itt össze, Rankin? – kérdezte tőle Tyburn. – Andynek az ital az átka, az alkoholizmusát kellene rendeznie valahogy.

– Megszületett a gyerek. Kislány.

– Csodálatos – gratulált Tyburn.

– Kígyófürttel jött a világra. Valaki egyből lefotózta a kórházban, már fent is van a neten: Medúza-baba született egy floridai kórházban. Hatalmas szenzáció.

– Micah említette a kislányt, és nagyon sajnálom, hogy mindenkit így felzaklatott a dolog. Christy és Andy hogy bírja? – kérdeztem.

– Érdekli is az magát! Magasról tesz az én családomra.

– A vőlegényem, Micah Callahan az utóbbi időben elég sok időt töltött itt a maga családjával, mert minden vágya, hogy segíthessen magukon.

– Jó, elfogadom, hogy Callahant talán érdekli.

Az ölében alvó nőre pillantott, megsimogatta a vállát.

– Egy ujjal sem nyúltam Bettina Gonzaleshez, és még csak véletlen se hagytam volna olyan helyen a hulláját, ahol a rendőrség ilyen könnyen belebotlik. Viszont segítettem eltakarítani a nyomokat, megsemmisítettem a bizonyítékokat.

– De egy ujjal sem ért hozzá? – kérdezett vissza Tyburn.

– Esküszöm, hogy egészen addig sejtelmem sem volt semmiről, míg holtan meg nem találtuk a nőt. Akkor hívtak fel, hogy segítsek.

– Kik? – kérdezte Tyburn.

Rankin csak megrázta a fejét, és ahogy ott ült a kanapé hátának dőlve, olyan volt, mintha a viseltes anyaghoz dörzsölné a tarkóját.

– A család egy része túlságosan korán érkezett a szertartásra, és ő valahogy kiszabadult, és rajtam kívül, mondjuk úgy, hogy felfalt mindenkit, a családom összes elátkozott tagját. Változatlanul az a meggyőződése, hogy meg tud bennünket szabadítani az átoktól, közben meg arra végképp nincs már gyógyír, ami belőle lett, sem arra mentsége, amit a többiekkel művelt. De hamarosan a saját szemükkel is megláthatják.

– Nem engedhetjük, hogy ezeket a lányokat is megölje, Terry.

– Nem hinném, hogy bármit is hagynának már nekem, de a dolog akkor is meg fog történni.

– Tisztában vagyok vele, hogy maga szirén, vagyis nagy a pszichés ereje, Terry – mondtam.

– Semmi pszichés, Anita. Ez mágia. Gőzöm sincs, hogy kerültek a kígyók a képbe, de valaha szirének voltunk, és néhányunk örökül kapja a hangot, de nem ez az egyetlen tehetségem. Tudom, mire vágynak az emberek, mi a szívük legdrágább és legmerészebb álma. Vegyük csak Stephanie-t meg a barátnőjét – túrt bele a lány hajába. – Ő csak biztonságban szeretne lenni, ahogy régebben, amikor még az apja nem hagyta el az anyját. Valerie némi izgalomra vágyik, mielőtt még lehorgonyozna az uncsi pasija mellett. Mosolyogva hagyta, hogy megkötözzük, mert a bakancslistáján a megkötözős szex is szerepel, ahogy az is, hogy egyszerre több pasival csinálja. Iszonyatosan fogja élvezni, míg el nem kezdi feldarabolni, és akkor már a mágiám is kevés lesz a fájdalma ellen.

– Hol van a másik lány, Terry? – szegezte neki a kérdést Tyburn.

– Anita társai majd megtalálják.

– Stephanie el van kábítva?

– Nem.

– Maga nem vámpír, márpedig csakis ők képesek kitörölni az emlékeket, és elérni, hogy az ember lánya olyasmit is megtegyen, amit egyébként nem szeretne – mondtam.

– A családom a régmúltban, az ősi görög földön lett megátkozva. Az egyik ősöm feldühített egy istent, legalábbis így szól a családi legenda, és ő arra kényszerítette minden ivadékát, hogy szörnyeteggé változzon. Még mázlistának érezhetjük magunkat, hiszen az idő egy részét emberi alakban tölthetjük, csakhogy a bennünk lakó szörnyeteg gyilkolni vágyik, és friss emberhúst kíván.

– Mint általában az alakváltók.

– Gondolja maga. De majd ha meglátja őt, akkor megváltoznak az elképzelései.

– Mint már említette, az unokaöccsét volt alkalmam megismerni.

– Jaj, ő annál ezerszer izgisebb lesz.

– Menjünk, szabadítsuk ki Valerie-t, nehogy baja essen – javasolta Tyburn.

– Bocs, kapitány, de előbb kénytelen leszek elmondani a teljes igazságot, és csak utána menthetik meg a lányt.

– Hát mi a teljes igazság, Terry? – néztem rá.

– Anyám biztosra akart menni, semmiképpen sem akart elátkozott gyerekeket. Ezért Európába ment, ott keresett magának egy természetfeletti férjet, hátha azzal véget vethet az átoknak. Tudja, mi az a Gancanagh, Anita? A szerelmet-beszélő?

– Ritka ír tündér, aki zenével és bűbájjal csábít el nőket és gyerekeket, hogy később vízbe fojtsa őket.

– Tetszik, hogy tudja.

– Ez a munkám.

– Nyilván, de a Gancanagh akkor is rendkívül ritka.

– Azt is tudom, hogy a Gonosz Udvartartás részei, vagyis az Egyesült Államokba nem léphetnek. Tehát még ha törvényesen hozzáment is a maga anyja egy ilyenhez, akkor sem költözhettek volna ide. Már ha a hatóságok előtt is világos, hogy micsoda az apja.

– Pontosan ezért nem vallhattam színt senki előtt arról, hogy mi is vagyok, és hogy a drága jó apukám micsoda.

– Éreztem a fejemben az erejét. Látom, mit művel épp Stephanie-val. Már csak ezek alapján is teljes meggyőződéssel állítom, hogy ez nem helyénvaló, pláne nem törvényes.

– Nem hát. Kimeríti a varázslattal való visszaélés törvényi tényállását. Mázlistának érezhetem magam, ha egyszerűen csak kiutasítanak. Nagyobb eséllyel végeznének ki a természetfeletti veszélyeztetés törvénye alapján.

– Meglehet – biccentettem –, még ha elég nehéz is a mi törvényeinket az ír tündérekre vonatkoztatni, ezért sem szabad nekik ebbe az országba települni.

Még mindig a lány haját simogatta.

– Gonosz dolgokra vagyok képes. Mondják meg Angelának, hogy nagyon sajnálom, amit vele tettem. Nem engedhettem, hogy a képességeivel rájöjjön, mi vagyok, mik vagyunk mi mindannyian. Megölni nem szerettem volna, így a rokonaimmal erre a kompromisszumra jutottunk.

– Az agyát uralni annyi, mint mágikus eszközökkel erőszakot tenni rajta – közölte vele Tyburn.

– Persze, persze. Nincs mentségem. Az életét megmentettem, de csinálhattam volna másképpen is. Csakhogy itt van ez az én képességem, hogy belelátok az emberek szíve vágyába. És ha az ember tudja, titokban mit szeretnének mások a leginkább, sokkal könnyebb manipulálni őket. És igen, édes istenem, az is mennyire bánt, ami Forrester fiával meg a másik koszorúslánnyal történt.

– Miről beszél? – meresztettem nagy szemeket.

– Csak a figyelmüket szerettem volna elterelni, de túl későn jöttem rá, hogy a nő legmélyebb, legtitkosabb vágya, amit a szívében rejteget, hogy bele van zúgva Peter Parnellbe.

– Mi van?! Dixie a születése óta ismeri, már csecsemőként is vigyázott rá!

– Igen, csakhogy olyasmire bukkantam a nő emlékei között, hogy a fiúról kiderült, hogy az erőszakos szexet kedveli, és neki is az a legtitkosabb, sötét vágya, hogy egy férfi egyszer durván a vállára kapja, elhurcolja, és azt tegyen vele, amit csak akar. Honnan tudhattam volna, hogy a srác tényleg, szó szerint a vállára fogja kapni, és úgy cipeli? De azt végképp nem szerettem volna, hogy ilyen súlyos baja essen. Az életét nem akartam veszélybe sodorni. Csak épp nem tudtam, hogy mennyire mélységesen vágyakozik utána a nő.

– Még ha látja is mások vágyait, nem lenne szabad felhasználnia ellenük.

– A vőlegényei szörnyetegek, miközben fogalma sincs róla, valójában mi is a szörnyeteg, Anita. Lecsekkoltam mindkettejüket a neten, és hát egyértelmű, hogy ők bármilyen alakban legyenek is, igen szemrevalóak és vonzóak. Nathaniel gyönyörű nagymacska. Mindig is gyönyörű volt, már gyerekkorában is.

Beletelt pár másodpercbe, mire leesett, mit hallok épp.

– Már megint Nathaniel és a gyerekkora. Honnan tudja, milyen volt kisgyereknek?

– Ez is olyasmi, amit nem szívesen mutatnék meg senkinek magamból – pillantott Tyburnre. – A szerelmet-beszélők nőket és gyerekeket veszejtenek el, elcsábítjuk őket, válogatás nélkül. Ez van a génjeimben.

– Azt akarja mondani… – hebegte Tyburn.

– Esküszöm, hogy soha nem értem egyetlen gyerekhez sem illetlen vagy nem megfelelő módon. Meggyőztem magam, hogy azzal biztonságosan élem ki a vágyaimat, ha csak videókat nézek.

– Istenem, Terry – nyögte Tyburn, mint aki rosszul van. Hát, én sem éreztem túl fényesen magamat.

– Maguk is tudják, hogy ami egyszer felkerül a netre, onnantól kezdve örökké megtalálható valamiképpen?

– Ez most költői kérdés volt? – néztem rá.

– Nem tudom. A lényeg, hogy a kedvenc videóim viszonylag régiek. Úgy voltam vele, hogy ez az én mocskos kis titkom, magamba zárom, mintha nem is létezne. És akkor hirtelen ott áll előttem felnőtt alakban az egyik legkedvesebb fantáziám. A szemei… azok a szemek változatlanok, bármilyen idős legyen is. Azt hittem, a filmeken kiszínezték, mert nincs ember, akinek lila szeme lenne, a valóságban kizárt, hogy létezzen ilyen.

Hirtelen vacogni kezdtem. Változatlanul jócskán harminc fok felett lehetett a szobában, a szél is alig járt, és engem mégis levert a hideg.

– Mivel sem az igazi, sem a művésznevét nem említik a videókban, addig nem hoztam össze a maga Nathanielével, míg meg nem láttam ezzel a rövid hajjal. Akkor esett le, hogy… ugyanaz az ember áll előttem. Addig bebeszéltem magamnak, hogy ezekkel a videókkal nem ártok senkinek. Szerintem mozifilmeknek fogtam fel őket, kitalációknak, nem tudatosult bennem, hogy igazi gyerekek igazi életét látom, mintha, mondjuk, a saját gyerekemet kényszerítené valaki. Imádom a fiamat, soha nem kényszeríteném semmire, soha nem bántanám. Istennek hála, nem ébred a szívemben vágy, amikor ránézek. Olyan ez, mint a normális, egészséges apa és a lánya kapcsolata. Senki sem kívánja meg a saját lányát. A valóságban soha nem nyúltam úgy gyerekekhez, soha. Soha nem tenném.

– De a videókat nézte – mondtam, és a hangom idegenül csengett.

– Amíg szemtől szemben nem állt előttem a maga vőlegénye, remekül megvoltam a kis önámításaimmal, hogy azokon a filmeken nem esik bántódása senkinek, csak trükkfelvételeket látok. Eleinte véletlen egybeesésnek hittem, de akkor utánanéztem, és szembesültem a múltjával. Akkor esett le, hogy ő az, csak időközben megnőtt, felnőtt lett. Életemben akkor először támadt bennem vágy olyasmire, amit nem kaphattam meg. Azt akartam, hogy gonosz ember legyen. Azt akartam, hogy egy szörnyeteg legyen, aki kihasznál nőket és gyerekeket, bántalmazza őket, ahogyan őt bántalmazták régen. De ő nem ilyen. Döbbenetes és figyelemreméltó emberré vált, a múltja tükrében mindenképp. Hogy lehet ilyen egészséges, boldog és életerős?

– Ezért próbálta rákenni a bűntényt.

– Szükségem volt egy balekra, és ha a beteges vágyakozásom tárgyát is bemocskolhattam volna ezzel, akkor két legyet ütök egy csapásra. Sajnálom, mélységesen bánom, hogy én is egyike voltam azon felnőtteknek, akik a filmjeit nézték, és ezzel kizsákmányolták őt. Kizsákmányolták, milyen tiszta, rendes szó ez arra, amit vele műveltek.

– Istenem, Terry, hiszen maga is végigülte azokat az előadásokat a gyerekpornográfiáról, arról, mi történik azokkal a gyerekekkel. Nem egy pedofilt segített leleplezni, bíróság elé állítani! Miközben maga is ugyanolyan, mint ők – hadarta elhűlve Tyburn.

– Nem vagyok olyan. Soha egyetlenegyszer sem nyúltam gyerekekhez.

– Fizetett a filmekért? – kérdeztem.

Rám pillantott, aztán vissza az ölében heverő nőre.

– Igen. Még mindig elég népszerűek, lehet értük pénzt kérni.

– Akkor tisztában van vele, hogy a filmet készítők a maga pénzén csináltak újabb filmeket, bántalmaztak újabb gyerekeket. Mert tisztában van vele, ugye? Maga rendőr, pontosan tudja, hogy mennek ezek a dolgok.

– Igen – mondta, és a pisztolyért nyúlt.

– Ne csinálja – szóltam rá.

– Terry, ne – kérte Tyburn is.

Csak rátette a fegyverre a kezét, nem vette fel. Az AR már a vállamon volt, rá céloztam.

– Nyugalom, rendőrbíró – szólt Tyburn.

– Vagy a csaj lő le, kapitány, vagy én végzek magammal. Megvannak azok a sztorik, Anita, a falvakban garázdálkodó, prédát szedő sárkányokról és szörnyetegekről? A középkorból meg a még annál is korábbi időkből.

– Aha – leheltem, mert már csak az arcát láttam a célkeresztemben.

– Amikor a mi családunkban valaki végleg benne marad a félig ember, félig szörnyeteg alakban, akkor a kedvünkre való zsákmány után nézünk. A legtöbbünk fiatal nőkre vadászik, mint azokban a mondákban. A szűz leányra, akit feláldoznak. De alapvetően mindannyian leginkább olyan zsákmányt prédálunk, amire a fogunk a leginkább fáj.

– A vámpírok először általában azokkal végeznek, akik a legközelebb álltak a szívükhöz. A családdal – mondtam, és a plafon felé fordítottam a fegyvert, mert amíg beszélgettünk, nem foghattam rá. Azért nem a padló irányába engedtem le, mert egy pillanatra se szerettem volna az ölében fekvő nőre fogni.

– Ha én szörnyeteggé változom, és többé nem térek vissza az emberi lényembe, akkor én gyerekekre fogok vadászni, kapitány. És ezt nem hagyhatom. Ez nem történhet meg.

– Jöjjön velünk, Terry. Bezárjuk, elzárjuk, és akkor senkit sem bánthat.

– Maga még mindig nem érti ezt az egészet. De Anita Blake igen, igaz? Magának már tiszta.

Igazából bizonyos részeket még én sem láttam át teljesen, ezért fel is tettem a kérdéseimet, és közben a törzsét lestem, hogy a legapróbb rezdüléseire is felfigyeljek, hogy előre tudjam, mikor akarja bevonni a játékba a pisztolyát is.

– Miért ölnek a családjában néhány évtizedenként fiatal nőket? – kezdtem.

– Ezzel a kettővel azért akar végezni, mert amikor az első lányt kibelezte, jó jeleket vélt felfedezni.

– Miféle jeleket? Miről beszél? – kérdezte Tyburn.

– Ősi jóslási módszer olvasni az áldozatok beleiből. Azt gondolja, hogy képes próféciákat kiolvasni a feláldozott állatokból, abból, ahogy a halál után a belső szerveik kinéznek. Mint már említettem, őrült. A többiek viszont hajlamosak elhinni, hogy látja az istenek akaratát, és most egy olyan nő kell, aki kapcsolódik Bettinához. Valaki meghallotta Bernardo és Denny beszélgetését, és úgy volt vele, hogy a közös szerető pont jó kapcsolat, én viszont tudtam, hogy egy szövetségi rendőrbíró esküvői tanúját semmiképpen sem rabolhatjuk el. Tudtam, hogy Forrester úgysem nyugszik addig, míg a nyomára nem bukkan, és végül sikerült meggyőznöm őket, hogy ez a nő túlságosan is kockázatos. Azzal a feltétellel, hogy találok helyette két másik, megfelelő áldozatot, hagyták, hogy olyan helyre vigyem Dennyt, ahol biztosan megtalálják. Megtettem, ugyanakkor az is világos, hogy már húsz éve is próbálkoztak ugyanezzel, és akkor sem lett semmi foganatja. Az a meggyőződése, hogy az áldozatok között nem volt megfelelő a kapcsolat, ma este viszont olyan asztrológiai együttállás lesz, amely mindent eligazít, és minden működni fog. Egy dolog utólag segíteni, azzal a tudattal azonban képtelen lennék együtt élni, hogy magam hurcoltam a vágóhídra a két áldozati bárányt. Ahogy azzal sem élhetek már együtt, hogy annyiszor megnéztem azokat a videókat, és ezzel bántottam a maga vőlegényét, és más hozzá hasonló gyereket. Már nem hitegethetem magamat, nem tudom tovább megjátszani magam. A fiam közel olyan idős, mint Nathaniel volt azokon a videókon. Azt hiszem, hogy ha bárki olyanokat tenne vele, így elrabolná tőle a gyerekkorát, én azt az embert megölném. Lelőném, mint a kutyát. Belenéznék a szemébe, és szétlőném az agyát.

Mozdult a melle, és a keze ráfogott a fegyverre. Még mindig nem emelte fel. De ez már nem számított, a lényeg, hogy a kezében volt az a pisztoly. Az arcát céloztam be. Alapvetően az első lövést mindig a mellkasra célzom, de neki ott feküdt az ölében egy lány, akinek nem veszélyeztethettem az életét. Egy kósza fejlövést nem kockáztathattam.

– Nincs kivégzési parancsom.

– Tyburn kapitány tanúsítani fogja, hogy nem hagytam magának más választást.

– Nem fog lelőni bennünket, Terry.

Nem értettem, hol lehet már Edward a többiekkel. Kívülről hallgatják a vallomást? De nem agyalhattam ezen, az előttem ülő, pisztolyával babráló egyénre kellett koncentrálnom, pillanatnyilag csakis ő létezett a világból. Ja, hát zsarukkal akarta lelövetni magát, az tiszta, de ettől még nyugodtan elkezdhet ránk lövöldözni, hogy biztosan elérje a célját.

– Amikor meghalok, elmúlik velem a mágiám is. Stephanie és Valerie egyből tudni fogja, hogy nincs biztonságban. Sajnálom, amit tettem. A család többi tagja sem golyóálló, de ha nem égetik ki tűzzel, akkor minden lőtt és vágott sebük begyógyul. Ha valaki képes végezni vele, akkor azok a Lovasok. Ne hagyják, hogy elérje a vizet, mert akkor elúszik, és végleg elveszítették – emelte ránk Rankin a fegyvert.

Lassan kifújtam a levegőt, a világ egyetlen pontra szűkült, a végtelen csendre. Megszűnt minden kétely, félelem, aggodalom, a helyes–nem helyes kérdése, csak az arcát láttam a célkeresztben, azokat a nagy, fekete szemeit. Pontosan a kettő között találom el. Bevethette volna ellenem a pillantását, mégsem tette. Nem akart győzni, kifejezetten veszíteni akart. Felemelte a pisztolyát, és felém célzott, céltalanul, hiszen tudta, hogy úgysem fejezheti be a mozdulatot, nem is akarta már befejezni.

Meghúztam a ravaszt, a fegyver nagyot rúgott. A feje hátracsapódott, vér fröcskölt a kanapéra. Stephanie felriadt, sikoltva zuhant le a földre, bámult a véres arcra maga felett. Tyburnnel a kanapéhoz közelítettünk, a kapitány felsegítette a lányt, hogy kivigye innen, én pedig még egyszer belenéztem Rankin szemébe, és centikre a bőrétől ismét meghúztam a ravaszt. Most az agya is kirobbant a koponyájából, a kanapé és mögötte a fal kezdett végzetesen elmocskolódni. Ha már az agyat is szétlőttem, nincs az a vámpír vagy alakváltó, aki újraéledne. Nem hagyott más választást, mint hogy végezzek vele. De miután megtudtam, hogy titokban gyakran élvezte azokat a videókat, amelyeken a kis Nathanielt bántották, és ezek után képes lett volna rendőrként befeketíteni őt, hogy elvegye, ami megmaradt neki, elvegye a közös életünket, a boldogságunkat… Ezt tudva, bármikor boldogan végeztem volna vele még egyszer, és megint. De ahogy azt Peternek mondtam valamikor, ha egyszer valaki meghalt, akkor annál alaposabban már nem állhatunk rajta bosszút. Ha az agyát a falra kented, akkor célt értél.

Csakis a menő füldugóimnak köszönhettem a hallásomat, hogy hallottam a kiáltozást és azt az állati hangot, mintha bika fújtatna, vagy inkább oroszlán bőgne, nehezen tudtam volna megnevezni, mindenesetre elég hangos volt, hogy még a fülcsengésemen is áthatoljon. Várt még ránk néhány szörnyeteg. A hullát hagytam a kanapén, folyjon csak a vére a világba, és már indultam is az ajtó és a küzdelem zajai felé, amikor újabb női sikoly ütötte meg a fülemet, immár nem Stephanié, és nem is odakintről jött. Fa recsegett mögöttem, aztán újra az a bőgés. Vállamon a karabéllyal megperdültem, a falnak vetettem a hátamat, hogy szembenézzek azzal a valamivel. A folyosó másik végén azonban Edward bukkant fel a darabokra zúzott hátsó ajtó szilánkjai között és Bernardo a medence mellett már látott vörössel a karjában. Egyre csak visítozott, de legalább megvolt, megtaláltuk, ez lehetett Valerie Miller. Edward és a mellette kilépő Olaf is abba a helyiségbe nézett, ahonnan talán a lányt menekítették ki. Olyan volt, mintha zárva lenne az az ajtó, de ahogy meresztgettem a szememet, rájöttem, hogy nincs is ott ajtó, vagy ha van is, éjfekete. De nem, nem az ajtó volt. Hanem valami az ajtóban. Egy pillanatra láttuk egymást Edwardékkal, de aztán a feketeség kihömpölygött a folyosóra, és a fényben már én is láthattam, miért visít Valerie Miller torkaszakadtából.