23.

Két nagydarab, Andyre erőteljesen emlékeztető fiatalember fogadott bennünket Kirkén a dokkban. És igen, az unokatestvérei voltak. Christynek sikerült elérnie, hogy legalább a kikötőbe kijöjjenek érte, és innen átvegyék tőlünk, hazafuvarozzák. Megköszönték, hogy idáig elhoztuk, ám örülni nem kifejezetten örültek a rokonnak. Valahogy meg tudtam érteni őket.

Megüzentem Nathanielnek, hogy a szigeten vagyunk. Egyből jött a válasz: „A medencénél élvezem a nyaralást, a szobakulcsok nálam. Szeretlek benneteket.” Nathanieltől ez elég szárazon hatott.

– Azt hiszem, a közös pasink még mindig be van ránk rágva – pillantottam Micah-ra.

– Inkább azt mondanám, hogy ki van borulva. Ha dühös lenne, nem írta volna, hogy szeret.

– Vihar a paradicsomban? – érdeklődött Bernardo.

– Nathaniel még mindig ki van borulva, és nála vannak a szobakulcsok. A medencénél.

– Ahol az üzenete szerint élvezi a nyaralást – jegyezte meg Micah rosszallóan.

– Mintha csak a csajom írta volna – bólogatott Bernardo.

– Mivel pasid még nem volt, nem tudhatod, hogy az mit írna – mosolyogtam rá.

– Talált, süllyedt – billentette oldalra a fejét. – Tény, hogy még csak nőkkel jártam. Szerinted nincs nagy különbség?

– Mindenki egyformán el van cseszve – jegyezte meg súlyosan Nicky.

– Ne már, te is?! – meredt rá Bernardo. – Neked is volt már pasid is?

– Fogalmazzunk úgy, hogy zűrös ifjúságom idején sok minden megesett velem – közölte közönyösen Nicky.

– Vagyis én vagyok az egyetlen a társaságban, aki nem járt azonos neművel?

– Én senkivel sem jártam, én csak felszedtem ezt-azt. De amúgy a válasz: ja.

Bernardo végigmért mindannyiunkat, végül a tekintete megállapodott rajtam.

– Amikor megismertelek, te voltál a szűzkirálynő, én meg a csélcsap pasas. Mikor fordult akkorát a kocka, hogy én lettem a konzervatív erkölcscsősz?

Olyan elképedt pofát vágott, hogy csak nevetni lehetett. Alaposan kikacagtuk.

– Nyugi, Bernardo, elhiheted, hogy nem direkt lettem vadabb nálad.

– De a lényeg, hogy szerintetek nem sok különbség van aközött, hogy az ember pasival vagy csajjal jár? Ez komoly?

– A csajok hibbantak, a pasik meg ostobák tudnak lenni. Egyformán nehéz – bólogattam.

– Csatlakozom – bólogatott Nicky.

Micah is biccentett. Bernardo meg elnevette magát:

– Folyton azzal traktálsz, hogy így a nők, meg úgy a nők, Anita, de életben még soha egyet sem láttam. Amíg nem látom a saját szememmel őket, hogy hihetnék neked?

– Pedig soha az életben nem fogod látni, ahogy a csajainkkal csináljuk, Bernardo. Tartsd meg magadnak a fantáziáidat.

– Nem úgy értettem – dörmögte fülig vörösen. Nem hittem, hogy pirulni is tud.

– Ja, hát persze – bokszoltam a karjába. – Most már tényleg barátok vagyunk.

– Inkább ne a barátod legyek – vigyorgott.

– Én lennék az első, nem igaz? – vigyorogtam vissza.

Bólintott, és a mosolya hihetetlenül őszintébe fordult. Nem a reggelente a tükör előtt begyakorolt mosolya volt, amitől a nők a bugyijukba olvadnak, hanem egy minden szándéktól mentes, őszinte mosoly. Egészen rendkívüli élmény volt úgy látni, hogy nem játssza meg magát.

Nicky felajánlotta, hogy megvár bennünket a csomagokkal a szálloda előterében.

– Ha Nathaniel tényleg ki van még akadva, akkor eltarthat egy ideig – próbáltam lebeszélni.

– Nem gond. Szerezzétek meg a kulcsokat, én várok – felelte.

Egyértelmű, hogy azért ennyire könnyű eset, mert a Menyasszonyomként az számára a legfontosabb, a vezérlőelv, hogy nekem a legjobb legyen. A saját boldogságánál előbbre volt nála az enyém. Tudtam, és kivételesen mégsem bántam, mert ennyi zűr mellett néha jólesett egy kevésbé nyűgös pasi. Hálából szívesen megcsókoltam volna, de csak a fejét rázta.

– Melóban ne.

Bólintottam, és már indultunk is Micah-val kéz a kézben a medence felé. Bram vezetett bennünket az egyik üvegfalon nyíló oldalajtóhoz, ahol kijuthattunk a szálloda mögé a szabadba.

– Amikor legutóbb együtt itt jártunk, Nathanielt akkor is mindig a medence mellett találtuk – mondta.

– Mert akkor mind a ketten dolgoztatok.

– Igen – diktálta elöl a tempót Bram. Trópusi növények kettős sorfala között haladtunk.

– Üzleti út volt, Nathaniel pontosan tudta, már amikor megkért, hogy hozzuk magunkkal – vágta rá Micah türelmetlenül.

– De ez nem üzleti út, és már megint egyedül ül a medence mellett – mondtam.

Micah úgy masírozott a káprázatos környezetben, mint akinek fel sem tűnik a csoda. Megmarkoltam a kezét, hogy legalább rám nézzen.

– Ha ilyen dühösen találkozol vele, akkor veszekedés lesz. Biztos ezt szeretnéd?

Olyan hirtelen állt meg, hogy Bernardo kis híján belénk rohant hátulról.

– Hagyjalak magatokra benneteket? – kérdezte.

Bram jó testőrként egyből megállt. Az igazán profiknál az ember még arról is megfeledkezik, hogy ott vannak.

Micah megrázta a fejét, és azzal az eltökélt arckifejezésével nézett rám, ami nála vagy a makacsságot, vagy a haragját mutatta. Ez volt, hogy praktikusan jól jött, volt, hogy csak hátráltatta a dolgokat. A makacsságunk nagyon hasonló volt, néha a hasznunkra vált, máskor meg inkább akadályozott bennünket, helyzettől és értelmezéstől függően.

Néztem a feszült arcát, éreztem, ahogy lassan kienged a keze:

– Nem, nem akarok vele veszekedni.

– Az jó, mert én sem.

– Képtelen lettem volna otthagyni Andyt a sorsára abban a kocsmában, hogy talán az egész élete rámenjen egy rossz döntésre. Nekem az a munkám, hogy ilyen helyzetekben segítsek.

– Nem az a munkád, hogy önsorsrontó részeg idegeneket taxizz haza.

– Ezek szerint egyetértesz Nathaniellel? Szerinted is a sorsára kellett volna hagynom?

– Nem, mert ha kiderül a titka, az mindenkit bajba sodorhat ezen a szigeten. Egyszer belefért.

– A felesége nem azt mondta, hogy mindenkit végighívott, és senki sem volt hajlandó rá fecsérelni az idejét? – kérdezte Bernardo.

Az a pillantás, amit Micah-tól kapott válaszul, még a napszemüvegen át is barátságtalannak hatott.

– Bocs, ha nem tartozik rám.

– Mivel te is részt vettél a mentőakcióban, szerintem jogosan szólsz bele – mondtam.

– Mire akarsz kilyukadni, Bernardo? – fújta ki élesen a levegőt Micah.

– A felesége, Christy, igaz? Először a barátokat és rokonokat telefonálta végig, nem?

– Gondolom.

– Azokat, akik a legtöbbet veszíthetik, ha kiderül ez az egész kígyótéma, igaz?

Micah bólintott.

– Mégis mindenki hagyta, legyen, ahogy lennie kell. Szerinted hányszor mentek már érte ugyanígy, hányszor mentették már meg? Hányszor szedték össze részegen, cipelték haza, és rakták rendbe?

– Valószínűleg sokszor.

– Nem valószínűleg, Micah. Még azt is hagyták volna, hogy a nagy, családi titokra fény derüljön. Bármit, csak ne kelljen már megint Andyvel vesződni. Évek hosszú sora után jut el az ember idáig.

– Tapasztalatból tudod? – néztem rá.

– Nem sajátból, hanem az anyáméból. Ezért adtak nevelőszülőkhöz, ezért éltem azokkal tizennyolc éves koromig, amikor végre mehettem a seregbe.

– Ne haragudj, nem tudtam – morogta Micah.

– Senki sem tudja. Nem szoktam erről beszélni, Nathaniel viszont nyíltan vállalja, hogy függő volt, az utcán élt. Új-Mexikóban beszélgettünk erről, amikor az esküvő miatt ott járt. Megveti azokat a függőket, akik mögött ott a család, és a szeretteik életével szórakoznak.

– Tévedés volt Andyért menni? – ölelt meg sóhajtva Micah.

– Nem azt mondom, hogy tévedtél – tiltakozott Bernardo.

– Néha nem az a fontos, hogy kinek van igaza, hanem, hogy átérezzük mások szempontjait is – toltam el kissé Micah-t magamtól, hogy belenézhessek a szemébe.

– És egyvalamit még nem ártana tudatosítanotok magatokban. Mindkettőtöknek – folytatta Bernardo.

– Igen? – néztem rá. Az arca komoly volt, soha még ilyennek nem láttam, legalábbis egy egyszerű beszélgetés során nem.

– Mind a ketten nagy juhászkutyák vagytok, igazi hercegek a fehér lovatokon. Viszont azt meg kellene tanulnotok, hogy bajba jutottak mindig lesznek.

– Tisztában vagyok vele – bólintottam.

– Akkor azt is tudod, hogy ha végre boldogságra lelsz, találsz olyanokat, akik szeretnek és akiket szeretsz, akkor azokat az idegenek megmentésénél előbbre kell sorolnod, igaz? Nem mindig, hiszen ez a munkátok, de Nathaniel szempontjából ez egy nyaralás, ahová nem azért jöttetek, hogy dolgozzatok, ráadásul ez még csak nem is vészhelyzet volt. Senkinek sem forgott veszélyben az élete, senkit sem gyilkoltak meg. Csak egy alkoholista roncsolta szokásos módon a saját életét, és szerintem ez egyikőtök munkaköri leírásában sem szerepel.

Egyszerre bámultunk Bernardóra, aztán összenéztünk, és vissza rá.

– Ezt begyakoroltad?

– Mint említettem, beszélgettünk korábban Nathaniellel.

Micah a kissé távolabb várakozó Bramre pillantott.

– Szeretnéd te is megtenni az észrevételeidet?

– A legkevésbé sem.

– Azt hiszem, ez bramül azt jelenti, hogy engem csak ne rángassatok bele ebbe – mondtam.

– Igen, asszonyom – bólintott Bram.

– Akkor nyomás a medencéhez, és beszéljük át a dolgot a közös pasinkkal.

– Gyerünk – biccentett Micah.

Bram indult tovább a járdán, néhol kénytelen volt félretolni a nagy dzsungelleveleket. Mi Micah-val simán elfértünk az összeboruló ágak alatt, de ahogy hallottam, mögöttünk Bernardónak is küzdenie kellett a vad növényzettel. Néha kifejezetten előny törpincsnek lenni.