6.

Az egyórás minneapolisi átszállásunk végül három lett, tekintve, hogy az első gépünk egyáltalán fel sem szállt. Mechanikai gondok. A jó a rosszban, hogy legalább nem a levegőben jöttek elő azok a gondok. Olyan repülésem is volt már, nem is egy. Felteszem, a repüléstől való rettegésem kialakulásához ez a tény is hozzájárult. Öt órával később végre majdnem hazaértünk már, csak a Kárhozottak Cirkusza előtti dugót kellett végigvárnunk. Pedig alaposan benne jártunk az éjszakában, a forgalom mégis hatalmas és zavaros volt. Köszönhettük ezt éppen a Cirkusznak, mert az emberek hosszú, tömött sorokban kígyóztak előtte, remélve, hogy bejuthatnak. Közben az autóval érkezők parkolóhelyre vadásztak, kerülgették a népeket, szóval közöttük araszoltunk. Volt időm megnézegetni a tetőn csúcsdíszként pörgő gigászi, vámpírfogas bohócot és a homlokzatot díszítő plakátjainkat. Az évek során mindig változva hirdették az attrakcióinkat, most éppen egy kék szemű farkast: Farkas professzor felolvassa legújabb költeményeit. Ugyanaz a szadista falkavezér büntette és kínozta Zeke-et is, mint Micah-t azzal, hogy az állati testébe kényszerítette. És ha egy vérállat túlságosan hosszú időt kénytelen az állati alakjában lenni, akkor megtörténhet, hogy részben vagy egészben benne ragad. Micah mázlista volt, neki csak a szeme változott végleg leopárdszemmé. Zeke már nem úszta meg ennyivel, ezért – a terapeutája tanácsát követve – a versírásban igyekszik feldolgozni a veszteséget. A felesége beszélte rá, hogy olvassa fel a költeményeit, és a videói pillanatok alatt világszenzációvá lettek a neten. Ennek logikus fejleménye volt a késő éjszakai fellépés a Cirkuszban. Farkas professzor az egyik legfelkapottabb számunk. A másik plakáton egy tényleg elég rémálomszerű alak díszelgett, mintha élve hámozták volna meg: Itt látható a Nuckelavee, a kentaur-démon, a tündérvilág legrémisztőbb szörnyetege. Garantáltan tudnék nála rémisztőbbet a tündérvilágból, de ahhoz nemzetközi útlevél kell, szóval országon belül övé lehet a titulus. A régi raktárépületből átalakított csarnok végében pedig az utolsó posztert rázta felénk a szél: Lámia, a félig kígyó, félig asszony felirattal. A rajzokhoz képest Melanie ezerszer többet nyújtott amúgy: nőalakban sokkalta gyönyörűbb volt ennél, kígyóként pedig tekervényesebb. Annak idején, amikor a városunkba jött, bennünket szeretett volna legyilkolni, ám amikor Jean-Claude-dal végeztünk a vámpírmesterrel, aki őt is a hatalmában tartotta, felhagyott a szándékaival, és azóta békességben él nálunk, a látogatóink legnagyobb örömére.

– Bocs, hogy belegabalyodtunk a forgalomba – mentegetőzött Millie. – Kiment a fejemből, hogy szombat éjjel van. Különben hátulról kerültem volna.

– Semmi gond, Millie, nekem sem jutott eszembe, hogy már hétvége van – legyintett Nicky.

– Köszönöm, uram.

– Nem vagyok uram, Millie.

– Kösz, Nicky.

– Szívesen.

Már majdnem befordultunk a kis utcába, amely a személyzeti parkolóhoz visz hátul, amikor eszembe jutott valami. Melanie csak deréktól lefelé változik kígyóvá, ő így, ilyennek született. Lámiaként részleges alakváltó, és ez ugyanúgy örökletes, mint a floridai családnál az átok, amellyel Micah foglalkozik. Hogyhogy nem jutott egyből Melanie az eszembe, amikor megláttam azokat a képeket? És akkor legalább Micah miért nem gondolt rá? Jó, mondjuk, ő talán nem is ismeri személyesen, és a plakát a régi vándorcirkuszokat hirdető poszterek stílusában ábrázolja, ami olyan „igaz is, meg nem is” jelleget kölcsönöz mindennek.

– Mi a baj, Anita? – kérdezte Nathaniel.

– Semmi a világon, totál jól van. Boldog – nyugtatta meg Nicky a másik oldalról. A másik két testőr ült elöl, ők vezettek, végezték a munkát.

– Felment a pulzusa, szaporábban szedi a levegőt. Szóval lehetséges, hogy valami baj van.

– De én érzem, hogy örül. Nem ijedt meg. Ha nem lenne olyan szorosan felhúzva a pajzsotok, te is éreznéd.

– Mi szeretjük a rejtélyeket a románcunkban – szóltam át Nickynek.

– A Menyasszonyod vagyok, Anita, nekem nem tudsz hazudni. Tudom, hogy nem a romantika kedvéért zárkóztok el ennyire egymástól.

– Te ezzel csak ne foglalkozz, Nicky.

– Nekünk tök jól működik ez a mentális egybeolvadás. Fel nem foghatom, Nathaniellel meg a többiekkel miért zavar annyira.

– Mondom, ne foglalkozz ezzel. És ezt úgy értettem, hogy ne is beszélgessünk róla, oké?!

– Ahogy akarod.

– Amúgy meg simán tudok hazudni neked. Csak tudni fogod, hogy hazudok.

– Nem is mindig. Néha egyszerűen csak olyan érzés, mintha elégedetlen lennél.

– Mikor hazudott neked? – érdeklődött Nathaniel.

– Eddig még soha, de amikor másoknak hazudik, néha ott vagyok én is.

– Ne beszélgessetek úgy rólam, mintha itt se lennék, jó?

– Bocs – vágták rá kórusban.

– Kösz.

A Cirkusz háta mögött, a személyzeti parkolónál teljes nyugalom és sötétség fogadott bennünket. Meg a két testőr a parkoló bejáratánál. Intettek, hogy menjünk csak, de ha ismeretlen kocsi érkezik, azt megállítják, és ha nem dolgozó vagy személyzet, elhajtják. Tény, hogy nagyon ment a bolt, de a saját parkolónkat nem állt szándékunkban beáldozni a látogatóknak és a vendégeknek. Terveztük, hogy vásárolunk valahol egy nagyobb területet, ahol kialakítjuk a parkolót, és ha messzebb van, akkor kisbuszokkal oldjuk meg a vendégek fuvarozását. Ám amíg nem ruházunk be rá, addig a vendégek ott parkolnak, ahol tudnak, kivéve a mi saját parkolónkat.

A bejáratnál, a Jeepem mellett álltunk le.

Mivel voltak velünk testőrök, nem vágtam ki egyből a kocsiajtót, és ugrottam ki a placcra, ahogy egyébként tettem volna. Szépen, okosan kivártam, hogy Custer kiszálljon, és csekkolja, biztonságos-e a terep, Millie beálljon az ajtó másik oldalára, és blokkolja a támadási lehetőségeket a másik oldalról. És igen, csak akkor másztam elő a kocsi hasából. Pedig ugyanúgy fel voltam fegyverezve én is, szóval miért kellett végigvárnom a felhajtást? Mert tény, hogy sokan vadászhatnak rám. A testőrök pedig éppen azért vannak velem, hogy lehetőleg megakadályozzák a sikeres akciójukat. Márpedig ha Custer és Millie mellett nekem bajom esik, akkor Jean-Claude nagy valószínűséggel végez velük. Szóval hagytam, hogy a leghatékonyabban végezzék a dolgukat, így maradhatunk a legnagyobb sansszal a legtöbben életben. Nicky a másik ajtónál tette a dolgát, és óvta Nathanielt. Megbeszéltük, hogy Nathaniel az ő feladata, de azért utáltam, hogy arra az oldalra csak egy ember jut, míg rám ketten is vigyáznak. Mivel azonban három testőrt bajos lett volna kétfelé egyenlően elosztani, maradt a nem teljesen tökéletes megoldás.

– Mitől jöttél az előbb olyan boldog izgalomba? – kíváncsiskodott Nathaniel, amikor Nickyvel felzárkóztak mellém. Millie a másik oldalamon maradt, Custer zárta a sort, ő volt hátulról az élő pajzsunk. Közben persze majdnem halálbiztos voltam benne, hogy teljes biztonságban mozoghatunk a saját parkolónkban, mert a Cirkusz épületének a tetején volt egy megfigyelőposztunk mesterlövésszel. Jó, azt nullától huszonnégyig még mi sem engedhettük meg magunknak, annyi emberünk még nekünk sincs. Ma éjjel azonban száz százalék, hogy szolgálatban vannak odafenn a varjúfészekben, és szemmel tartanak bennünket.

– Lehet, hogy kitaláltam valamit, ami esetleg Micah segítségére lehet a mostani alakváltós problémájával.

Nathaniel a kezemért nyúlt, de a jobbomon állt, és tudta, hogy nyilvános helyeken nem szeretem, ha elfoglalják a pisztolyfogó kezemet.

– Szerintem ezen a pár méteren nyugodtan foghatjátok egymás kezét – nyugtatott meg Nicky.

– Anita mondja meg – mondta Nathaniel.

Ha egyszerűen csak valaki más engedélyére elkapja a kezemet, nyilván tiltakoztam volna, de így…

– Szerintem is megkockáztathatjuk – nyújtottam mosolyogva a kezemet.

Nathaniel mosolya megérte az áldozatot, közben arra gondoltam, hogy máskor sem kellene ennyire görcsösen ragaszkodnom ehhez a szabadkéz-politikámhoz. Biztonságban eljutottunk a Cirkusz hátsó bejáratához, miközben olyan önfeledten elvesztünk egymás mosolyában, mintha rajtunk kívül nem létezne semmi a világon.

– Cicus érkezik Robinnal – morogta Nicky a semmibe, de persze tudhattam, hogy a hazatértünkkor felcsíptetett mikroportba mondja.

– Hogy utálom ezt a jelszót – jegyeztem meg.

A zár már kattant is, és az ajtó kinyílt előttünk.

– Te nem voltál hajlandó kódnevet választani magadnak – vonta meg a vállát Nicky.

– Rajtad kívül mindenki kiválasztotta a magáét – mosolygott Nathaniel. Batman kis haverja miatt választotta magának Nathaniel a Robint. De persze még ez is jobb, mint az idióta sakkfigurák. Azelőtt én voltam a fekete királynő, Jean-Claude a fekete király, és a többi és a többi… Az egész kínosan átlátszó volt, ezért döntöttünk úgy végül, hogy válasszon mindenki kódnevet magának. Mindenki marhára élvezte, persze engem kivéve. Mert képtelen voltam döntésre jutni. A legtöbb lehetőség annyira idiótán hangzott, de utólag elismerem, hogy a Cicusnál bármi jobb lett volna.

Az ajtó kinyílt, nem láttam senkit. Vagyis nem az újak vannak szolgálatban, vagy legalábbis nem olyanok, akik a civil terepről érkeztek. Persze, ha a katonaság és a rendőrség ragaszkodik ahhoz a politikához, hogy kirugdalnak mindenkit, aki pozitív likantróptesztet produkál, nincs okunk aggodalomra, kis hadseregünk soha nem fog megcsappanni.

– Bármikor választhatsz másikat – hagyta rám Nicky –, onnantól kezdve használjuk azt.

Millie közben belépett elénk, hogy ő menjen át először a küszöbön.

– Ha az olyan könnyű lenne, Nicky, a francba is.

Bent is voltunk a kis előtérben, ahonnan a Cirkuszba vezető hátsó ajtó és a föld alatti lakrészekbe nyíló bejáratunk nyílt. Mondhatom, hogy életem nagyobbik részét itt éltem. Fent az éles fények, vásári attrakciók, étkezőstandok, játékok és az olyan fellépők, mint a lámia-Melanie is. Feltehetően tudattalanul is arra indultam el, mert Nicky utánam szólt:

– Jean-Claude és Micah már vár.

Meg is torpantam. Majdnem hatalmas ostobaságot követtem el már megint. Mert ha Micah azt nem hagyta, hogy Edwardot bevonjam a legújabb szörnyetegek ügyébe, akkor nyilván még kevésbé szeretné, hogy Melanie-t beavassam.

– Nem is tudtam, hogy Micah már itt van.

– Jean-Claude magángépének nem voltak mechanikai problémái.

– Ja, persze.

Már az zakatolt az agyamban, hogy Micah-nak feltehetően nem lesz gondja azzal, ha Melanie-val megbeszéljük a floridaiak problémáját. Elvégre ő maga is az ősi görög földről származik, sőt, sokkal régebbi korokból, viszont a lámiák a görög mondavilág lényei, vagyis bizonyára mindenre tudja a választ, amivel kapcsolatban bárki más csak találgathat.

Nathaniel megrántotta a kezemet, ránéztem. Nicky már kitárta előttünk az ajtót. Persze, mielőtt bármit tennék, mindenképpen beszélnem kell Micah-val, indultam hát velük. Ráadásul vagy másfél kilométernyi lépcsősoron kell leereszkednünk a lakrészekig, és ebben nincs semmi túlzás. Arról nem is beszélve, hogy ezek nem betonból kiöntött, egyenletes lépcsőfokok, hanem sziklából kifaragott, hol szélesebb, hol keskenyebb, hol magasabb, hol alacsonyabb padlatok, mintha eredetileg nem is emberi lény számára alakították volna ki, mintha az a valami nem két lábon kapaszkodott volna. Akinek nincs meg az állóképessége, az bizony kiköpi a tüdejét, mire leér az aljába. Az is lehet, hogy volt már olyan, hogy valaki betört, de a sok lépcső miatt feladta a támadást, és visszafordult. Simán elveheti az ember kedvét ez a lépcsőtorna.

– A feleségem szerint még soha nem voltam ennyire jó formában – szólalt meg váratlanul Millie, mintha olvasna a gondolataimban. – Pedig csak annyival csinálok többet, hogy mászom ezeket a lépcsőket.

– Mármint ezeket az átkozott lépcsőket – tette hozzá Custer.

– Nem úgy van, hogy egy tengerészgyalogos soha nem nyavalyog? – kérdeztem.

– Hogy a fenébe ne? – röhögött nagyot Custer. – Ezt meg hol hallottad?

Nathaniellel vele nevettünk. Nicky a szokásos elégedett közönyével caplatott mellettem.

– Jó, oké. Akkor pontosítok. A fizikai nehézségek miatt nem nyavalyognak állítólag.

– Nem is – bólintott rá Millie méltósággal.

– Épp most tettétek – mérte végig a két testőrt Nathaniel mosolyogva.

– Ez nem nehézség – vágta ki magát Custer.

Ezt emésztgettük pár másodpercig Nathaniellel.

– Van nyavalygós tengerészgyalogos, és van olyan, aki kussol – zárta le Nicky.

– Ezt meg honnan veszed?

– Elég sok kiszervezett melóm volt régen. Jártam én kommandósok és tengerészgyalogosok között is.

– Kiszervezett munka – ízlelgette Custer. – Munkaközvetítés? Munkaerő-kölcsönzés? És a régi menő elnevezések, mint a zsoldosok meg szerencsevadászok? Mint a régi filmeken? Miért nem ezeket használjuk?

– Egyszer írd be az adóbevallásodba, hogy szerencsevadász. Aztán meséld el, mi volt – bazsalygott ránk Millie.

– Mert te már próbáltad?

– Nem, és nem is fogom. Feleségem van és srácaim. Nem hiányzik, hogy belém kössön az adóhatóság.

Elég volt elindulnunk lefelé a lépcsőn, és a két tengerészgyalogosunk kiengedett, vagyis úgy voltak vele, hogy már biztonságban vagyunk. Feltehetően így is volt, mindenesetre érdekes tapasztalat látni, ahogy lazábbra veszik a figurát. Amikor átigazoltak hozzánk a seregből, alig néhány szót váltottak bárkivel is szolgálatban. Pedig nekem sokkal jobban fekszik, ha megy kicsit a locsi-fecsi munka közben is. Custer és Millie lassacskán alkalmazkodott az új munkakörnyezethez. Ezért is kerültek ilyen gyakran mellém.

Végre túlestünk a kardioadagunkon, már csak a lépcső aljában álló ajtón kellett átjutnunk. Mintha egy várbörtönbe akarnánk bejutni. Olyan masszív ajtó volt ez, hogy ha bezárják, akkor még Nickynek is komoly nehézségei támadtak volna, mire áttör rajta, pedig ő nem kicsi súlyokkal edz, plusz még véroroszlán is. Időigényes és fárasztó feladat lett volna még az ő kaliberének is, közben a lentieknek módjában állna alaposan felkészülni a hívatlan vendégre. Mert az ajtó túloldalán két testőr áll éjjel-nappal. Rajtuk túl a fogadóhelyiség másik végében is kettő, aztán a föld alatti barlangok felé vezető folyosó bejáratánál is kettő, annak a végében is kettő, majd pedig a Jean-Claude hálószobájába nyíló ajtó két oldalán is kettő. Elég rendesen védve vagyunk.

Most azonban kérés nélkül kitárult előttünk a súlyos vasajtó.

– Renard és Wolverine kérése, hogy be se jelentsünk benneteket, máris menjetek.

Renard az Jean-Claude, Wolverine pedig Micah. Mondom, nem szívelhettem ezeket az új fedőneveket, talán ezért sem tudtam választani megfelelőt magamnak. Az őrök így adtak bennünket kézről kézre, míg végül Jean-Claude hálójának az ajtaja is kinyílt előttünk, Custer és Millie leléphetett. Nem volt semmi hivatalos fordulat erre: elkísértek bennünket Nathaniellel, ahová mennünk kellett, majd miután a feladatukat teljesítették, mehettek.

Becsukódott mögöttünk az ajtó, és csak most engedtem ki. Fel se tűnt, mennyire stresszel ez az új rutin, és noha egyetértettem Claudiával, hogy ennyire alaposnak kell lennünk, mégis nyomasztott a sok ellenőrzési pont. Amikor kidolgoztuk, meg se fordult a fejemben, hogy mit tesz ez a hétköznapi létünkkel a Cirkuszban. Ha Micah ki van akadva, hogy milyen nagy a forgalom az érzelmi életünkben, ezzel a rendszerrel nem enyhítjük a szorongását.

Igazság szerint arra számítottam, hogy Jean-Claude orgiaméretű ágyában találjuk őket, de az ágy makulátlanul, egyetlen gyűrődés nélkül, bevetve fogadott. Az éjjelilámpa fényében szikrázott a királykék takaró, rajta a hozzáillő párnák. Arra tippeltem, hogy a selyemlepedő vörös lehet, mert a kék párnák között itt-ott feltűnt egy-egy vörös is, mintegy ellenpontképpen. A lámpa tompa fényében a szoba nagyja árnyékban úszott, de azért lehetett látni. A fal melletti ál-kandallónál a szőrme is üres volt, sőt a karosszékekben sem ült senki. Alapvetően csalódás ébred a szívemben, ha Jean-Claude nem vár rám, de most megnyugtató érzés volt ez az üres szoba. Valahogy agyonnyomott volna, ha még emberek lépnek be a terembe.

– A fürdőszobában vannak – közölte Nicky.

– Hallod?

– Érzem a habfürdő illatát.

– Levendula – szimatolt a levegőbe Nathaniel.

Én persze rohadtul nem éreztem semmit ilyen távolságból, de szaglás terepén embernél nem voltam több köztük.

– Mielőtt bemennénk hozzájuk, ejthetnénk pár szót erről a rengeteg testőrről, akik között át kellett vergődnünk? – nézett rám Nathaniel.

– Hogyne – bólintottam.

– Tényleg szükség van ennyire?

– Dehogy – rázta meg a fejét Nicky.

– Claudiával megbeszéltük, hogy kipróbálunk egy magasabb biztonsági fokozatú készültséget – mondtam.

– Új fenyegetést kaptunk, csak én nem tudok róla? – nézett nagyot Nathaniel.

– Nem, és pont ez a lényeg. Még azelőtt be akarja járatni az új rendszert, hogy élesben szükség volna rá. Hogy mire kell, túl legyünk minden gyermekbetegségén.

– De nem csak a Cirkuszt érinti – hívta fel a figyelmemet Nicky.

– Tudom. Az összes érintettségünkön egyszerre teszteljük a rendszert.

– Megemlíthetted volna – jegyezte meg Nathaniel. – Vagy szóltál mindenkinek, csak engem felejtettél ki?

Megszorítottam a kezét, örültem, hogy nem rántotta el.

– Eszembe sem jutott, hogy bárkinek is felhozzam a csoportunkban, ne haragudj, Nathaniel, igazad van. Időben szólnom kellett volna, csak a három esküvő, a Halottkeltő Rt., a rendőrbíróság meg a többszerelmű kapcsolati hálónk mellett valahogy kiment a fejemből.

Nathaniel is megszorította a kezemet, mire felkaptam a fejem.

– Azta! Elismered, hogy ennyi mindennel nem tudsz megbirkózni! Pedig még nincs is komolyabb zűr! Éljen a terápia! – mosolygott, de nekem nem lett jobb kedvem.

Felszikrázott bennem a jó ismerős, a harag, amely ott lapul a lelkem mélyén a megfelelő ingerre várva, hogy végre kirobbanhasson. Nem hagytam magam, mély lélegzet, beszív, kifúj. Számoltam magamban, lélegeztem, azt mondogattam magamban, hogy Nathaniel a szerelmem, ráadásul még igaza is van.

Kissé megfakult a mosolya, arra számított, hogy akkor most jön a régről ismert forgatókönyv, gyönyörű, nagy szemeivel leste, hogy mikor támadok rá, vagy éppen régi szokásom szerint távolodom el tőle, esetleg menekülök ki a világból, ki a kapcsolatainkból. De nem hagytam magam, összpontosítottam, és ellazultam, belekapaszkodtam a kezébe, és kipréseltem magamból:

– Hát ja, éljen a terápia.

A mosolya igazi jutalom volt, amiért végre nem jöttem az idióta stratégiáimmal, hanem okosan átgondoltam a problémáimat, hogy ne boruljon a boldog életem. Akkor magához húzott, a homlokát a fejem búbjához nyomta.

– Tudod, most milyen nagyon szeretlek?

Elvigyorodtam, és kissé elhúzódtam, hogy belenézhessek az arcába:

– Miért? Mert néha gondolkodom is?

– Aha – suttogta, és megcsókolt.

– Tudják, hogy itt vagyunk – szólalt meg Nicky.

– Gyanítottam – léptem ki a csókból.

Nathaniel elindult, és húzott maga mögött a fürdőszoba ajtajához.

– Téged tényleg zavart az a sok új testőr – mondta Nicky. – Pedig azt hittem, te aztán nem bánod a tömeget.

– A csoportos szexet szeretem, nem a tömeget – felelte Nathaniel.

– Vagyis akkor téged is zavar ez a sok ember? – néztem rá.

– Olyanok nem zavarnak, akikkel együtt alszom, eszem vagy szórakozom, de a legtöbb testőr csak testőr. Jó, a közönséget is bírom, de ők annak se jók.

– Nekünk az a dolgunk, hogy megvédjünk, nem az, hogy csodáljunk – vágta rá Nicky.

– Nem lehetne ezt is, azt is? – állt meg Nathaniel keze a kilincsen.

– Nem igazán. Jól biztosan nem.

– A többi testőr kint maradt. Te most épp vigyázol ránk?

– Nem, csak el akarok még köszönni, meg még van ez is – mosolyodott el Nicky, és rántott magához. Nathaniel elengedte a kezemet, én pedig belemerültem a sok hatalmas izomba. Mind erős pasas volt, akikkel csak jártam, de Nicky volt az egyetlen, akiben olyan izgalmas és kicsit talán félelmetes is volt ez a hatalmas erő. Tisztában vagyok a fizikai erővel, fel tudom mérni a veszélyét, így azt is tudom, hogy ha harcra, mármint rendes, igazi harcra kerülne sor, semmi esélyem se lenne vele szemben. Mázli, hogy imádom, ha így szorít. Ezt a végtelen és hatalmas erőt. Megcsókolt, a teste ékesebben szólt még Shakespeare-nél is. Végül már csak azt éreztem, hogy a levegőbe emelkedem. Próbáltam a lábaimmal átkulcsolni a derekát, de útban volt a pisztolya. A seggem alá nyúlt, fél kézzel tartott, így egészen szexi lett a karolós mozdulatom. Pont, mint amikor tánc közben a jó partner úgy lép, hogy a botlásod már inkább valami cifra, új lépésnek tűnik.

A szája elszakadt az enyémtől, de változatlanul magához ölelt.

– Egész nap erre vágytam.

Aztán lerakott a földre, alólam meg majdnem kiszaladt a lábam, és ha Nathaniellel nem kapnak el, össze is csuklom. Ezen nagyot nevettek, mély, torokból jövő, pasis nevetéssel, amit vagy bóknak veszel, vagy támadásnak. Én az előbbire voksoltam, mert kinevetni sosem szoktak, annál sokkal okosabbak. Meg hát szeretjük is egymást, és akik szeretik egymást, azok mindig együtt nevetnek.