38.

Becca időközben nemcsak lezuhanyozott, a haját is szépen kifésülte és valami egészen kacifántos módon befonta, sőt, még az anyja sminkjére is rászabadult. És nem az, hogy nem állt neki jól, csak épp olyan volt, mintha egy szexi huszonöt éves fejéhez egy tizenegy éves kislány nyakigláb testét illesztették volna. Hozzá a fehér hímzett százszorszépekkel díszített rózsaszín kisruhája is meglehetősen kislányos maradt. Ha jól emlékszem, hatévesen volt egy ehhez kísértetiesen hasonló sárga gönce is.

A smink mindenesetre elég jó előképet adott arról, milyen gyönyörű és dögös csaj lesz belőle néhány éven belül. Egy szépség. Pláne, ha még a teste is passzol majd ehhez az archoz. Elég aggasztó volt. Aztán meglátott a tükörben, a vastag tus körében gyerekesen elkerekedett a szeme. És hirtelen megint nagyon fiatal lett.

A drága felfordulásból előástam egy arclemosót, és nekiláttunk a máz eltávolításának. Nem vitázott, csak megkért, hogy előbb még fotózzam le. A kompromisszum az lett, hogy a saját telómmal csináltam meg a képet, hogy majd megkapja tőlem, ha az apja és az anyja áldását adta rá.

– Amúgy meg minek neked az a kép? – érdeklődtem, miközben az arcát csutakoltam.

– Hogy felrakjam a netre, minek – vágta rá a lehető legtermészetesebben, mintha ennél nagyobb ostobaságot még soha nem is kérdeztek volna tőle.

Erre persze megkapta a prédikációt, hogy egy ilyen képre majd rárepülnek a jóval idősebb pasik meg a pedofilok, és hogy kell-e az neki. Naná, hogy a szemét forgatta, mint aki már ezerszer végighallgatta a dumát. Tuti fix, hogy elbeszélgetek Edwarddal a kislány netes szokásairól és a mobilos hozzáféréséről. Azt hiszem, azon akadtam ki a legjobban, hogy a Becca előélete annyira más, mint az átlagos, korabeli kislányoké. Elvégre hatévesen elrabolták, és meg nem erőszakolták ugyan, de rettegésben tartották, több ujját is eltörték. Az ujjai meggyógyultak, a kezét tudja használni, de attól még tisztában kellene lennie azzal, hogy a világban nyüzsögnek a „csúnya, rossz emberek”, akik a magafajta kislányokra vadásznak. Engem is raboltak már el, és bennem meglehetősen mély benyomást hagyott a dolog. Levontam a tanulságokat. Most azonban, ahogy belenéztem Becca szemébe, nyomát sem láttam az ő tanulságainak. Ezért tudta ő magát Peternél könnyebben túltenni a múltbéli emléken? Rajta tényleg nem hagyott nyomot? Lehet, hogy nem is emlékszik már semmire belőle?

Félig lemosott arccal meredt rám.

– Mi a baj? – kérdezte hirtelen megint olyan felnőttes komolysággal. A fél arca még a sminkben, ettől ismét visszaöregedett. De ez most nem frivol volt, hanem elgondolkodó, értelmes. Kezdtem elbizonytalanodni. Talán mégsem olyan könnyed kislány ő, és azt is elég pontosan látja, ami Olaffal az előbb a folyosón történt.

– Semmi – vágtam rá automatikusan.

– Miért hazudik mindig mindenki a gyerekeknek? – kérdezte nehezteléssel.

– Mert úgy gondoljuk, hogy bizonyos dolgokról a gyerekeknek még nem kell tudniuk – néztem rá ugyanolyan nehezteléssel.

Két karcsú karját összefonta a mellkasán. Izmos kis karok voltak, de tulajdonképpen butaság volt meglepődnöm ezen, hiszen egészen apró kora óta komolyan táncolt. Erről eszembe jutott Nathaniel teste, meg a többi balettosé, akiket ismertem. Becca nem egyszerűen szép lány lesz, hozzá még durván erős és csinos is. Ez még újabb kérdéseket vetett fel bennem.

– Még mindig balett-táncos akarsz lenni, ha nagy leszel?

– Igen – mondta nyeglén, mint aki nem gondolja túlságosan komolyan, épp csak rám hagyja.

– Ez nem hangzott túl meggyőzően – törölgettem tovább az arcát.

– Csak mert mindig, amikor ezt kérdik tőlem, mindenki úgy van vele, hogy én is olyan kislány vagyok, mint a többi. Pedig iszonyatosan sok munkám van benne, közben meg, ha ezt mondom, mindenki meglapogatja a fejemet, hogy milyen édes, mintha még mindig hatéves lennék. Újabban inkább azt mondom, hogy profi táncos leszek, mert különben úgy bánnak velem, mintha még mindig csak ovis lennék, aki otthon az anyukája szoknyájában pörög a nappaliban a Hattyúk tavára.

– Értelek.

– Most meg már azzal jönnek, hogy biztos be akarok kerülni a hülye tehetségkutatókba, a Csillag születikbe meg a többibe. De én nem ilyen hülyeségek miatt dolgozom végig szinte az összes délutánt meg a hétvégéket. Én igazi táncos akarok lenni. Ha megnövök, spicces cipőm lesz, a tanárom szerint megvan hozzá az alkatom, és elég magas is leszek.

– Ez fantasztikus, Becca. Kisgyerekként engem is járattak balettre, és arra pont elég volt, hogy tudjam, véletlenül se akarok soha spicces cipőt. De egyébként is alacsony lennék balerinának.

– Hát, nem lenne egyszerű partnert találni hozzád – vigyorodott el. – Mert az tök béna, ha nem vagytok egyforma magasak.

– Van egy barátom, egy srác, aki pont olyan magas, mint én, és profi táncos.

– Milyen táncos? – kapta fel a fejét.

– Balettos.

– Hol táncol? – kérdezte mohón. Kezdtem érdekelni.

Elmondtam, melyik társulatban, na, erre záporozni kezdtek a kérdései, és a felére sem tudtam a választ. Viszont megígértem neki, hogy amint találkozom ezzel a barátommal, mindent megkérdezek tőle a nevében. Olyan izgalomba jött, hogy balettról meg táncról és színházról beszélgethet, de sajnos a felét sem értettem annak, amit mondott.

Aztán alkalmam nyílt felhívni a pasijaimat. Micah-val kezdtem, de hangpostára kapcsolt. Vidám üzenetben meghagytam neki, hogy Becca szobájában vagyunk, és Otto Jeffries vár bennünket kint a folyosón, mert a menyasszony meghívására befutott ő is az esküvőre. Aztán Nathaniel következett, neki is csak a hangpostájára tudtam beszélni, nagyjából hasonlókat mondtam. Nickyt is hívtam, hogy Otto micsoda meglepetés. Nem akartam olyasmiket mondani, hogy itt egy sorozatgyilkos, akitől áll a hátamon a szőr, és most épp ránk vár az ajtó előtt. Hiszen Olaf kivételesen hibátlanul viselkedett. Majdnem Rút és Rodinát is hívtam, aztán leesett, hogy ők nem ismerik Olafot, nehezen tudtam volna nekik is virágnyelven üzenni. De senki sem hívott vissza. Ugyan miért tartóztatják őket ilyen hosszasan a helyi zsaruk? És akkor leesett, hogy milyen lassú vagyok, és mennyire nem gondolkodom.

Bettina Gonzales alacsony, sötét hajú nő volt, vagyis pont Olaf kedvelt áldozattípusa. És csak az ő állítására hagyatkozhatok az ideérkezése tekintetében. Lehet, hogy már napok óta itt van, és figyel bennünket. Talán már korábban is szeretett volna elcsípni egymagamban. Vagy ez paranoiásan hangzik? Meglehet, bár az óvatosság és a paranoia között hajszálnyi különbség van csupán: mindössze annyi, hogy valóban el akar-e kapni valaki. Márpedig Olaf már többször egyértelművé tette, hogy szívesen lenne több egyszerű barátnál. Edward attól tartott, hogy ha elutasítom, akkor lehetséges barátnőből lehetséges áldozattá leszek a szemében. Ez hangyányit engem is aggasztott. Akkor most be kell vele ülnöm esti koktélozgatásra? Menjek el vele kávézni? Ha egyszer pontosan tudom, hogy semmiképpen sem szeretnék vele járni, akkor minek fussuk le a szokásos köröket? Mihez kezdesz egy sorozatgyilkossal, aki csak akkor hajlandó uralkodni magán, ha randizol vele?