33.

– Hogy keveredhettetek bele egy bűnügybe épp az esküvőnkön? – szegezte nekünk a kérdést később Donna, mintha direkt kiterveltük volna. A többes számon nyilvánvalóan azokat értette, akiket kikérdezett a rendőrség, és még a feltételezett viszonyról is ismerte a hazugságokat és igazságot.

A szálloda konferenciatermében ültünk, elvileg azért, hogy véglegesen eldöntsük, hogy itt szeretnénk-e megtartani a próbavacsorát, de már megint egy újabb veszekedés felé masíroztunk.

– Ne csináld, nyuszikám – kérte Edward a legszebb Ted-hangján.

– Csak ne nyuszikázz, Theodore Magnus Forrester! Megígérted, hogy ezen az utazáson senki a közelébe se kerül semmiféle nyomozásnak vagy bűnüldözésnek. A szavadat adtad.

– Magnus? – mosolyogtam kérdőn.

Donna egy lélegzetvételnyi pillanatig szüneteltette a kirohanását, hogy álmélkodva rám nézzen:

– Nem is tudtad, hogy az a második neve?

– Nem én.

– Hogy van az, hogy ennyire más infókat osztasz meg magadról vele és velem? Hogy oszthatod így fel az életedet? – meredt erre Edwardra.

– Emlékeztetlek, hogy eddig éppenséggel egyetértettél a terapeutánkkal abban, hogy azért működhet a kapcsolatunk, mert másféle infókat tartogatok neked, mint neki – váltott Edward hangja a halk, senkiföldjéről érkezett edwardi kiejtésre. Meg se próbálta tartani Ted kedves és megnyerő mosolyát vagy pillantását, egyenesen nézett bele a nője szemébe. Biztosan tudtam, hogy minden ízében imádja őt, ám azt is megéreztem most, hogy eljöhet az a pillanat, amikor neki lesz ebből elege, és ő áll fel, hogy a részéről ennyi volt. Feleségül veszi, még éveken át jól meglesznek együtt, de ebből az egy pillantásból látszott, hogy kezd tele lenni a bugyra Donna szarságaival. Az meg végképp világos volt Donna minden szavából, hogy neki mennyire sok már Edward.

– Igaz – bólintott Donna –, csak… képtelen vagyok felfogni.

– Ahogy én azt, hogy mi a fenének kellett telebeszélni Dixie fejét a rólam és Anitáról szőtt ötleteiddel. Ha nem avattad volna be abba a hazugságba, akkor most nem akarná Becca fejére zúdítani.

– Akkor még úgy hittem, hogy az az igazság. És ne akarj témát váltani – lépett elé dorgálóan előretartott ujjal, ahogy egy óvodás kisfiút kap le az anyukája a tíz körméről. – Megígérted, hogy ezen az utazáson szóba se kerül semmiféle rendőrségi ügy.

– Nem Ted találta ki, hogy az egyik szállóvendégnek nyoma vesszen – szólt közbe Micah.

Donna úgy perdült felé, mintha őt is le akarná szúrni. Micah mosolyogva állt előtte; a haja a vállára lógott. Azért nem kötötte fel, mert tudta, hogy nekem is meg Nathanielnek is nagyon bejön úgy, és most talán azt próbálgatta, hogy Donnát nem tudná-e kizökkenteni kicsit. Eddig nem tűnt fel, hogy bukna a hosszú hajú pasikra, de egy csini fazon mindenki szemében csini fazon. Vagy leesett neki, hogy semmi oka Micah-val ordibálni, és Micah pont ezért is hallatta a hangját.

Donna nem zavartatta magát, fordult tovább Bernardóhoz, mintha Micah meg se szólalt volna. Mindenáron veszekedni akart, és addig nem nyugodott, amíg valakibe bele nem akaszkodhat:

– Te meg… ha csak egyszer nyugton maradtál volna a nadrágodban, most nem faggatna bennünket a rendőrség.

– Hékás, én tiszta vagyok – hátrált el Donna fenyegető ujja elől. – A barátnői a saját szemükkel látták, hogy épen és egészben sétált ki a szobámból.

Donna olyan lesújtó pillantással nyugtázta ezt a kijelentést, hogy szegény Bernardo képe hirtelen bűntudatosra váltott. Nem is tudtam, hogy tud ilyet érezni nőkkel kapcsolatban.

– Ha nem dugtad volna meg, nem lenne szükséged alibire sem.

Gyanús, hogy Donna egész életében nem beszélt olyan csúnyán, mint ezen az utazáson. Kezdtem megszokni.

– Nem hozzám jössz, nem a te dolgod, hogy kivel dugok.

– Hogy mersz velem így beszélni? – háborgott Donna, majd Edwardra nézett. – Hagyod, hogy így beszéljen velem?

– Te kezdtél vele kiabálni – közölte vele Edward hideg, higgadt hangon, nagyon nem az eddig ismert Ted-tónusában.

– Tehát az ő pártját fogod?

– Nem, Donna – nézett rá olyan jegesen, mint még soha –, csakis a magam pártját.

– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Donna még mindig dühösen, bár ha jól éreztem, kezdett elbizonytalanodni. Eddig szerintem még soha nem kapott ennyit Edwardból.

– Azt, hogy ez nem a mi ügyünk. Nem mi okoztuk, nem kerestük. Te viszont elmondtad a titkunkat Dixie-nek, miközben engem megeskettél, hogy egyik tanúmnak sem beszélek róla. Azt mondtad, megalázó lenne neked, és hogy úgyse értenék az egészet. Én megtartottam a szavamat, de neked eljárt a szád az egyik koszorúslányodnak. Miért csináltad? Miért kellett fecsegned, amikor nekem határozottan és kifejezetten megtiltottad ugyanezt?

Donna konkrétan elpirult.

– Hogy kezelheted ezt a két dolgot egy lapon? – támadott a zavara dacára is tovább Donna. – Hogy hasonlíthatod azt, hogy én beavattam egy fájó és akkor még igaznak hitt titkomba az egyik legjobb barátnőmet ahhoz, hogy eltűnt egy fiatal lány?

Edward ültéből mérte végig az előtte magasodó menyasszonyát. A szemében harag lobbant. Még soha nem láttam ilyennek vele. Soha nem volt még ennyire dühös rá.

– Miért kellett, Donna? Miért kellett bárkinek is elmondani?

– Mert… muszáj volt valakivel megbeszélnem. Meg kellett osztanom egy barátommal, hogy kibeszéljem magamból.

– De miért?

Donna most felém fordult, mert ő nem az a típusú nő volt, aki szeret egyedüli nő lenni a társaságban, de azért mégiscsak bizarr volt, hogy épp egy ilyen beszélgetésben, éppen én kellek neki támasznak.

– Egyszerűen csak muszáj volt átbeszélnem egy másik nővel, aki nem a terapeutám. Te megérted, ugye, Anita?

Csak bámultam rá, igyekeztem kisütni, hogy mi olyat tudnék erre felelni, amivel nem rontok a helyzeten.

Nathaniel sietett a segítségemre, megfogta a kezemet.

– Anita nem ilyen, Donna. Nem érez rá késztetést, hogy mindent kibeszéljen a barátnőivel.

– Én viszont érzek – szögezte le erre válaszul, és a kezét nyújtotta Edwardnak. – Nem gondoltam, hogy megváltoztatja Dixie érzéseit az irányodban. Meg Anitáéban. És megeskettem, hogy megtartja magának. Meg is ígérte. Még azt is megmondtam neki, hogy muszáj valakinek beszélnem róla, hogy ki tudjam adni magamból a fájdalmat.

– Ezek szerint ő is megszegte a szavát – nyugtázta Edward.

– Igen. És azt se hittem volna, hogy ennyire mániás lesz.

– És hogy el akarja majd mondani Beccának – fűzte hozzá Edward olyan vádlón és jegesen, hogy nem csodáltam, hogy Donna összerezzen. Kár, hogy azt a békülő szexet így felülírta Dixie őrjöngése.

– Beszéltem vele, Ted. Megígérte, hogy nem mondja el neki.

– A szavát is adta? – kérdezte Edward ugyanazon a hideg, dühös hangon.

– Igen. A szavát adta, megesküdött.

– Ahogy arra is, hogy senkinek sem beszél a titkodról? – kérdezte Edward. A szeme a halvány téli ég, már-már szürke. Ez a bérgyilkos Edward szemének a színe volt, a hidegvérű szociopata gyilkosé.

Donna elsápadt.

– Ne nézz rám így, Ted, kérlek.

Vagyis ismerte ezt a tekintetét, csak épp soha nem kapta még telibe. És valószínűleg sejtette, mit jelent ez a nézés. Szinte megsajnáltam, csak hát ő kereste magának a bajt.

– Ha Dixie elmondja a lányunknak, talán egy életre megváltozik rólam a véleménye. Már nem az apukája leszek, hanem a hazug disznó, aki megcsalta az anyukáját.

Donna remegni kezdett, a szeme megtelt könnyel, pillanatok kérdése volt csak, hogy átszakadjon a gát. És abban a pillanatban nagyon nem szívesen álltam volna ott tehetetlenül, nézve az összeomlását. Nem akartam részt venni ebben a veszekedésben, és ezzel nem voltam egyedül.

– Magatokra hagyunk benneteket, hogy ezt nyugodtan átbeszélhessétek – szólalt meg mellettem Micah.

Megfogta a vállamat, a másik kezével Nathanielt terelte maga előtt. Nicky, Rodina, Bram és Ru az ajtóban álltak, testőri jelenlétet szolgáltattak, nem hallgatóságot. Igyekeztek kimaradni mindenből. Bernardo sietett a nyomunkban, mind igyekeztünk megúszni a balhét. Persze van, hogy az igyekezet kevés, semmiképpen se maradhatsz ki.

– Anita se lesz többé Anita néni. Ő már csak a hazug ribanc lesz, aki elárulta anyut, és összefeküdt apuval. Tényleg azt akarod, hogy ilyennek lásson bennünket?

Egy emberként dermedtünk le, Nicky keze szabályosan megállt a levegőben a kilincs felett. A picsába!

– Lécci, Ted, ne rángass engem ebbe bele. Már így is mélyebben benne vagyok, mint kellene.

– El akarod veszíteni Becca húgocskádat? – kérdezte Edward még mindig a jeges hangján.

– Persze hogy nem – bámultam az ajtóra. Semmi pénzért nem fordultam volna vissza, hogy a frissiben megszerzett szabadságillúziómat még egy ideig dédelgethessem magamban.

– Én nem akartam… – remegett Donna hangja. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, már sír. – Senki kapcsolatát sem akartam tönkretenni. Beccát végképp nem. Olyan szépen helyrejött, és annyira szeret téged.

– Ennél sokkal megfontoltabbnak kell lenned, Donna, főleg, amikor a gyerekekről is szó van.

– A gyerekek mindig az első gondolatom – csapott fel a könnyek közül Donna ingerültsége.

– Biztos? Nem inkább a saját érzelmeid? Mert Dixie-nek csakis azért mondtad el, hogy te jobban érezd magadat.

– Azt gondoltam, hogy Dixie-vel már mindent letisztáztunk – kottyant közbe Nathaniel.

Szívem szerint a szájára tapasztottam volna a tenyeremet, hogy álljon le, de persze ő a szervezés során nyilván mindannyiunknál jobban belekeveredett ebbe az érzelmi zűrzavarba.

– Dugdosnunk kell Beccát már egy ideje előle – felelte erre Edward. – Nem gondolom, hogy ott lehet az esküvőn.

– És akkor ráadásul még egy rendőrségi ügybe is belekeveredsz… belekeveredtek mindannyian – csapott le Donna.

Nem tudom, hogy folytatódott volna a dráma, ha nem tör ki a káosz. Mert ekkor Peter üvöltését, majd ingerült női hangot hallottunk. Nathaniel feltépte az ajtót, és mi mindannyian buzgón tódultunk a nyomába, mert abban a pillanatban ezerszer inkább vetettük volna bele magunkat bármilyen hirigbe, mint hogy bent maradjunk az érzelmi vihar origójában.