39.

Mielőtt még csatlakoztunk volna Otto bácsihoz, egy utolsó hívással próbálkoztam. Bernardót kerestem. Szívem szerint Edwardot hívtam volna, de azzal csak dilemma elé állítom, hogy most Petert őrizze, vagy engem. Miközben nagykislány vagyok, tudok vigyázni magamra. A pokolba is, szövetségi rendőrbíró volnék, plusz vámpírhóhér, méghozzá régebb óta, mint, mondjuk, Bernardo. Amióta a szövetségieknél létrehozták a természetfeletti osztályt, én ott vagyok. Akkor meg minek hívogatom a pasikat, mint valami bajba jutott gerlice? Miközben Olaf még csak nem is fenyegetőzött, nem csinált semmi rosszat, sőt kedves volt. De tudtam az okát. Még így is halálra rémisztett, bármennyire is idegesített ez a tény. És utáltam azt is, hogy szeretnék egy pasit magam mellé ebben a helyzetben, Edwardot vagy akárkit. Ha egyszer tudok magamra vigyázni, a francba is! És tényleg meg komolyan… és mégis felhívtam Bernardót. Ha esetleg. Hogy esetleg mi? Na, arra inkább nem gondoltam.

Nála is hangpostára kapcsolt, de ő legalább az üzenetem közben felvette.

– Hallom, szövetségi kolléga érkezett, Anita – kezdte kedélyesen, amiből egyből levettem, hogy nincs egyedül, vagy Edward vagy Donna ott áll a közelében. Aztán már hangokat is hallottam, felismertem Edward beszédének a ritmusát. Érteni nem értettem, amit mond, de tudtam, hogy ő az.

– Tényleg itt van Olaf… Otto? – kérdezte suttogva Bernardo.

– Gondolod, csak kitalálom? Persze hogy itt van.

– Bocs, csak… Jesszus.

– Ja. És Peterrel mi van?

– Még a műtőben, de miután a vérzést elállították, a doki kijött pár kérdés erejéig.

– Mit akart tudni?

– Hogy Peter is megkapta-e az antilikantróp injekciót, amikor megtámadta a vértigris.

– Ez tényleg olyan lényeges egy műtét kellős közepén?

– Jól van Peter? – markolta meg a karomat Becca. – Vagy rosszabbul? Mi történt?

Kis híján elrántotta a mobilt a fülemtől, annyira ráncigált.

– Elállították a vérzést – mondtam neki.

– De akkor miért hagyták félbe a műtétet? – erősködött.

– A régebbi vértigristámadásról kérdezősködtek.

– De miért? – kérdezte.

– Becca is ott van veled? – kérdezte Bernardo a vonal másik végén.

– Aha.

– Hangosíts ki egy pillanatra – kérte, és én megtettem. A hangja két fokozattal vidámabbra váltott: – Halihó, apró táncosnőm.

– Halihó, Bernardo bácsi. Peter biztos jól van?

– Minden rendben vele. A sebész pont azért jött ki apukádhoz meg anyukádhoz a műtőből, mert meglepően gyorsabban javul az állapota a szokásosnál. Ezt mindenképpen el akarta mondani, hogy megnyugodjunk.

– Esküszöl, hogy ez az igazság? – kérdezte gyanakodva Becca. Megint az eljövendő felnőtt kandikált ki belőle, akit nem lehet félrevezetni.

– Rézbőrű becsszóra mondom.

– Bernardo bácsi, ez annyira rasszista vagy milyen duma – forgatta a szemét Becca. – A múltkor az iskolában rám is szólt a tanító néni, hogy ilyet nem mondhatok, mert nem szép az indián őslakosokkal szemben.

– Bocsi, kölyök, ha miattam bajba kerültél, de mondd meg a tanító néninek, hogy a bácsikád hús-vér indián őslakos, szóval akkor mondja, hogy rézbőrű, amikor kedve tartja.

– Mondtam neki, de nem hitte el.

– Ha szeretnéd, bemegyek hozzá a sulidba.

– És előtte is mondod, hogy rézbőrű becsszóra?

– Mondom hát – nevetett nagyot Bernardo –, becsszóra mondom.

– És tényleg jobban van Peter? – kérdezte mosolyogva Becca.

– A dokik azt állítják.

– És mikor mehetek be hozzá?

– Egy ideig még tart a műtét, aztán még fel kell ébrednie az altatásból, szóval kábé három-négy óra múlva.

Ez láthatóan megnyugtatta Beccát.

– Visszaveszel még egy szóra a füledre, Anita? – kérdezte Bernardo.

– Most megint felnőtt dolgokról fogtok dumálni? – húzta el a száját Becca.

– Könnyen lehet – mondtam. – Mi a helyzet, Bernardo?

– Peter gyorsabban gyógyul, mint egy normál halandó. Látták rajta a vértigris támadás hegeit, ezért kérdeztek a vakcináról.

– Világos. De miért fontos ez?

– Mert az eddigi tapasztalatok szerint, akik ezt az élő vírus antitestet kapják támadást követően, gyorsabban gyógyulnak, sőt némelyiküknek a reflexei is sokat javulnak. Emberfelettiek lesznek.

– Peter nem kapta meg az oltást.

– Szerintem ezért is nem tudnak a dokik mit kezdeni az egésszel.

Na, most erre beugrott valami.

– Az oltás tulajdonképpen egy más típusú likantrópia-vírus, igaz? És az egész azon az elképzelésen alapul, hogy a kettő kiüti egymást.

– Aha. És működik is. Kábé nyolcvan százalékos hatékonysággal. A lényeg, hogy ne ugyanazt a vírust adják be, amilyen vérállattámadás érte az áldozatot.

– Hú, komolyan nyolcvan százalék?! Az nem semmi!

– Viszont Petert nem oltották be.

– Nem, de… – kezdtem, aztán Beccára pillantottam: – Bemennél a fürdőszobába egy percre? És csukd be az ajtót, kérlek.

– Inkább kimegyek Otto bácsihoz, és megmondom neki, hogy felnőtt dolgokról diskuráltok idebenn, és én nem hallhatom.

Egy kicsit vívódtam, vajon jó-e az, ha pont Otto vigyáz Beccára, aztán arra jutottam, hogy ha Edward miatt engem nem bánt, akkor Beccát nyilván még annyira se bántaná.

– Jó, menjél, egy perc, és jövök én is.

Kicsit forgatta még a szemét, aztán kiment a folyosóra, és még hallottam, ahogy lesajnálón közli Ottóval:

– Bernardóval beszél, de Peter jól van, az a lényeg. Legalábbis nekem ezt mondták.

Kivártam, míg becsukódik mögötte az ajtó.

– Egyedül vagyok.

– Mit nem akartál Becca előtt mondani?

– Amikor Peter megsérült, az egyik vérpatkány testőrünk is ott volt, Ciscónak hívták. Ő belehalt a sebesüléseibe, és teljesen összevérezte Petert.

– Szerinted a vérpatkányvér volt az ellenvakcina?

– Aha. Mondd meg a dokinak, hogy egy másik vérállat a saját élete árán próbálta Petert megvédeni, és összevérezte.

– És ha megkérdi, hogy ki volt az a vérállat, mit mondjak?

– Mondd, hogy egy ártatlan járókelő. Vagy ne mondj semmit. Vagy válaszoljon neki Edward valamit, ő is ott volt.

– Ahogy Otto is.

– Tudom. Amúgy Otto Jeffriest maga Donna hívta meg.

– Mi van? – kérdezte ugyanolyan elképedten, ahogy korábban én is. – Mit írt neki?

– Olyasmit, hogy reméli, az esküvő alkalmával helyre tudják hozni a barátságukat, és kibékülnek.

– Ez kizárt.

– Miért, szerinted nem totálisan jellemző Donnára?

– De…

– Persze ha Ted elmondta volna neki az igazságot, hogy fél Ottótól, és egyszerűen túlságosan veszélyes alaknak tartja, akkor nyilván Donna se akciózott volna. Megint egy hazugság, ami visszaüt.

– Viszont Donna még az állítólagos viszonyotokat se volt képes megtartani magának. Gondolod, ilyesmit képes lett volna titokban tartani?

– Nem – dörzsöltem meg fáradtan a szememet. Miért voltam fáradt, ha egyszer nyaralok?

– Megmondom Tednek és Donnának, hogy Otto a szállodában van. Nem hagyom, hogy Ted visszarohanjon hozzád, hogy megmentsen a csúnya rosszfiútól, nyugi. De Donna szerepét nem ragoznám, mert akkor megint kipattan a balhé.

– Nem tehetünk ellene semmit. De csináld, amit jónak látsz.

– Tudom, hogy imádja a csajt meg a gyerekeket, de…

– Ja, hát én se nagyon értem.

– Az is igaz, hogy én aztán soha nem fogok megnősülni meg tisztes családi életet élni, szóval honnan tudhatnám, hogy megy ez, nem?

– Én meg szívem szerint egyszerre több pasihoz is hozzámennék, szóval jobb, ha hallgatok.

– Ted nem azt mesélte, hogy hallgatnál.

– Mire gondolsz?

– Azt mondta, nem bírod a csajt.

– Soha ilyet nem mondtam.

– De igaz – szögezte le Bernardo.

– Miért, te bírod?

Hallgatott egy sort.

– Nem igazán. De Edward szereti, imádja, őszintén és mélységesen.

– És majdnem mindig boldog is vele.

– Nekem még ez se jött eddig össze senkivel.

– Sajnálattal hallom.

– De én nem Ms. Tökéletest keresem, hanem folyton csak szórakozgatok Ms. Épp Most Tökéletessel.

– Ez nekem is feltűnt tegnap a medencénél – nevettem nagyot.

– Épp jön egy doki, megyek, beszámolok neki a vérpatkány barátodról.

– A kórházban majd találkozunk – búcsúztam.

– Aha – mondta, és már az orvoshoz beszélt a távolban. Aztán letette.

Zsebre vágtam a mobilomat, kicsit kihúztam magam, és kimentem a folyosóra Olafhoz és Beccához.

– Fogalmam sincs, hogy Anita néni együtt jár-e Bernardo bácsival – hallottam választott unokahúgom csacsogását, ahogy kiléptem. – Egyikük sem monogám, szóval még akár lehetséges is.

Olaf dühödten meredt rám a barlangmély szemével. Az ereje forrón sistergett a levegőben. Basszus. Sejthettem volna, hogy ha ilyen önuralma lett ennyire rövid idő alatt, akkor nyilván mocsokul erős görény. Mintha nem véroroszlánként nem lett volna már épp elég veszedelmes. Valahogy nagyon nem kéne, hogy Bernardóra kezdjen féltékenykedni épp most.

– Dehogy járok Bernardóval. Peter sérüléseivel kapcsolatban voltak az orvosoknak kérdéseik. A régiekkel, amelyeket akkor szerzett, amikor Ottóval engem próbáltak megmenteni St. Louisban – pillantottam higgadtan Ottóra, hogy ugyan, kapja már össze magát. Semmi szükség a hisztérikus elborulásra, használja már az agyát is.

Ez egy pillanatra összezavarta.

– Azt miért nem hallhattam? – támadott le Becca. – Láttam már azokat a sebeket. Miattuk van még a medencében is pólóban.

Igen, akkor is vizes pólóban volt, amikor Dixie-t becipelte a hátán, csak akkor nem volt időm ezen merengeni. Később esetleg elbeszélgetek vele azokról a hegekről, hogy ne görcsöljön már rajtuk annyit.

– Bernardo egy másik barátunkról kérdezett, aki ott volt, amikor az eset történt.

– De minek? – kerekedett el a kislány szeme.

– Igen, minek? – csatlakozott hozzá Olaf is.

– Később – pillantottam rá.

Beccára sandított, aki kicsit talán túlságosan is szemmel tartott engem.

– Később megbeszéljük – bólintott végre Olaf.

– Pontosan – biccentettem megkönnyebbülten, hogy végre ért a szóból.

– Ezt is, és minden mást.

Na, kurta kis megkönnyebbülés volt.