37.

Beccát átvette a bal karjára, mert persze kiszúrta, hogy a kezem automatikus üzemmódban a pisztolyomért indult. Nagy eséllyel észszerű lett volna befejezni a mozdulatot, bár ha azt nem szívesen rágtam volna végig Beccával, hogy mennyire nem voltam én az apja szeretője, azt is legalább annyira utáltam volna, ha a szeme láttára puffantom le Otto bácsit minden józan indok nélkül. Hogy az ember mikre nem képes a gyerekekért!

– Mi a… hogy kerülsz te ide, Ol… Otto?

– Meg vagyok hívva az esküvőre – mosolygott fel Beccára, miközben határozott és könnyed mozdulattal a nyakába ültette. Soha ennyire normálisnak és boldognak nem láttam még, mondjuk, az is igaz, hogy soha nem láttam még Beccával sem. Eléggé biztosra vettem, hogy szoros összefüggés húzódik a kettő közt.

Annyira lekötötte a figyelmemet a viselkedése, hogy csak később esett le, mit mondott.

– Hé, nekem Ted nem is említette, hogy jössz.

Megállt az ajtó előtt, és lerakta a földre Beccát.

– Szaladj gyorsan átöltözni, ahogy Anita néni mondta, kleines Mädchen.

A német származású nagymamámnak hála értettem, hogy épp kislánynak szólította. A mosolya illett a hangnemhez, de a szeme, amit a kislány már nem láthatott, sötéten és barátságtalanul, cseppet sem nagybácsisan villant rám.

Közvetlen az ajtóban álltam, de ő nem közelített, jó pár lépés távolságban maradt, szinte indokolatlanul messze. Nem akarta jó előre rám hozni a frászt.

Becca kapkodta a fejét, mert bár Olaf arca árnyékban maradt, így a pillantását nem láthatta, valamiből megérezte a feszültséget. Vagy talán az én arcom volt beszédesebb, mint hittem.

– Minden rendben? – kérdezte kissé bizonytalanul.

– Persze – bólintottam.

– Hogyne – vigyorgott még szélesebben Olaf, és már a szeme is jóindulatúan csillogott, mint valami mesebeli óriásnak.

– Öltözz át, Becca, mi addig beszélgetünk Otto bácsival.

– Veszekedni fogtok?

Azt hiszem, ez mindkettőnket meghökkentett.

– Dehogyis – hadartam meggyőződés nélkül.

– Megpróbálom nem magamra haragítani Anita nénit – mondta Olaf.

– Megígéritek, hogy nem veszekedtek, amíg magatokra hagylak benneteket? – húzta össze a szemét Becca.

Olafra pillantottam, de ő teljesen a kislányra koncentrált, rá mosolygott.

– Én biztosan nem szeretnék veszekedni – mondtam hát –, szóval, ha Otto bácsi nem csinál semmi rosszat, minden rendben lesz.

– Ez nem ígéret, Anita néni – toppantott Becca.

Kicsit túlságosan is hangosan sóhajtottam.

– Én mindent megteszek, hogy ne veszekedjek vele – préseltem ki a fogaim közt. – Csak öltözz végre!

Erre az anyja pillantásával mért végig, ahogy ő néz mindig, amikor elege van a pasik dolgaiból.

– Jól van, Anita néni, ezt úgy veszem, hogy megígérted.

– A szüleidet is meg szoktad így kérni, hogy ne veszekedjenek? – kérdeztem.

– Néha – vetett ránk még egy utolsó, helytelenítő pillantást, aztán eltűnt a szobában. Hirtelen néma csend zuhant a folyosóra.

– Edward nem tudja, hogy itt vagy, igaz?

– A menyasszony küldte a meghívót egy kis levélke kíséretében.

– Mi állt a levélben?

– Hogy nem tudja pontosan, min vesztünk össze Teddel, de reméli, hogy az esküvőn lesz alkalmunk helyrehozni a barátságunkat.

Na, basszus, ez van, ha az embernek van egy titkos személyisége. Ha nem vállalhatod a menyasszonyod előtt, hogy igazából te vagy Batman, akkor azzal sem traktálod, hogy Otto bácsi igazából Joker, szóval mégse lenne annyira szuper ötlet pont az esküvőre meghívni. Nem tudom, kiült-e ebből a gondolatmenetből bármi is az arcomra, de Olaf kuncogni kezdett. Ha nem ő, és nem ilyen körülmények között, még akár szexinek is hangzott volna. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy valaha is kijöhet belőle ilyen hang.

– Donnának fogalma sincs a valós helyzetről, de neked igen. Te pontosan tudod, hogy nem lesz Edwarddal semmiféle békecsók. Szóval minek jöttél ide?

– Hát nem vele csókolózni.

– Legutóbb még azt írtad nekem, hogy szeretnéd tartani tőlem a tisztes távolságot, mert nem szeretnél Nicky sorsára jutni.

– Egész pontosan azt írtam, hogy addig mindenképpen tartanám a távolságot, míg meg nem erősödöm véroroszlánként, hogy a vámpírtrükkjeiddel ne változtathass engem is a kiscicáddá a háremedbe.

– A hárem meg a vámpírtrükk szavak kicsit se rémlenek.

– Talán nem ezeket a szavakat használtam, de így gondoltam – mosolygott szinte barátságosan.

Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, nem ártott volna összekapnom magam. Olaf igazából hibátlanul viselkedett, kicsit se próbálta rám hozni a frászt, még csak félelmetes se volt. Ami nem kis szó nála. Ha ő ilyen rendes, akkor én is odatehetem magam. Mellesleg, ha tényleg összeveszünk, akkor nem lenne baj, ha legalább Bernardo és Edward a közelben lenne, nem pedig valahol a kórházban.

Valami bevillant.

– Mióta vagy a városban?

– Nem túl régóta.

– De a rendőröket láttad?

– Azt végignéztem, ahogy Edward elment a mentővel és utánuk Bernardo Donnával azzal a bérelt kocsival. Miért vannak úgy rákattanva a rendőrök az embereidre? – fürkészte az arcomat.

Erre már felgyorsult a szívem, lassítottam a lélegzetemet, ki-be. Halandó emberként Olaf ezt nyilván nem szúrta volna ki, de már vérállat volt, biztosan kiszagolta, hogy erőlködnöm kell, hogy nyugodt maradjak. Az istenért, épp most hozta a tudomásomra, hogy gondosan kivárta, míg minden emberem eltűnik a színről. Na, ezt a vigyorát már nem villogtatta volna Becca előtt. Ez a mosoly az a bizonyos vetkőztetős vigyor volt, ahogy épp elképzeli, mihez is kezdene veled pucéran.

– Vagyis végignézted, ahogy Peter megsebesült, és nem tettél semmit.

– A támadást nem láttam – hervadt le a vigyora –, különben segítettem volna.

Átfutott az agyamon, hogy mégis mit tett volna, ha ott van, és kicsit sajnáltam is, hogy nem avatkozott be. De persze örültem is neki, mert így legfeljebb Peter kerül bajba Dixie vádjai miatt, de úgy az esetleges vádemelésnél sokkal vészesebb dolgok miatt főhetne a fejünk. Bár ha belegondolok, még soha nem láttam őt nőt bántani. Jó, gonosztevőknél nem tett nemi különbséget, de ártatlanokkal még soha nem volt agresszív. Edward egyszer láthatta, hogy intézett el egy szerencsétlen csajt, azóta sem heverte ki. De azt persze egy másik országban művelte Otto, pontosabban az ő Superman-énje, vagyis nem Otto Jeffries, hanem Olaf. Otto Jeffries ugyanis tisztes szövetségi rendőrbíró, még csak interpolos nyilvántartásba se került soha. Teljesen tiszta személyisége volt, és fel nem foghattam, miért kapott a katonaságtól vagy az államtól egy makulátlan, új arcot és nevet, miközben ocsmány ganéjságokat követett el. Jó, akadnak, akik ugyanezt gondolják Edwardról, alias Ted Forresterről is, csakhogy Edward a legjobb barátom, Olaf viszont a lehetséges csaját, vagyis a sorozatgyilkos énjének a legújabb prédáját látja bennem. Vagyis legutóbb még ilyesmit mondott.

– De azt azért kivártad, hogy mindenki elhúzzon a kórházba.

– Úgy éreztem, a legjobb lenne, ha először kettesben beszélhetnénk – mondta nagyon is komoly képpel. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy akkor ez most jó vagy rossz.

– És kiokoskodtad, melyik szobába tartok, hogy elébünk kerülhess, és ne halljam, hogy követsz.

– Pontosan – bólintott még mindig komolyan.

– Gyors vagy.

A fejét lehajtva vágta zsebre a bókot, még ha én nem is annak szántam. Ha nem igyekeztem volna nem piszkálni, és tartani magam a kulturált viselkedéshez, akkor tettem volna egy kurta megjegyzést, hogy remek szatír lenne, de visszafogtam magamat. Ha ő nem kekeckedik velem, én se vele, előbb-utóbb úgyis bepöccen valamelyikünk, és akkor majd borul a bili. Csak szeretnék akkor nem kettesben lenni vele lehetőleg. Vagy mégis. Bár… attól függ, hogy épp meg akarom-e majd ölni, esetleg ő akar-e megölni engem. Mert az elsőhöz nem kérek tanúkat, köszönöm. A második esetre viszont jól jön majd a segítség.

– Még mindig nem találkoztam rajtad kívül más nővel, akit nem zavar a csend.

Most esett le, hogy azt hiszi, szép csendben álldigálok, és várom, hogy Becca elkészüljön. Pedig igazából azt nem tudtam soha, hogy mi olyat mondhatok Olafnak, amivel nem haragítom magamra.

– Igyekszem csak akkor beszélni, ha van mondanivalóm.

– Ez férfinál és nőnél egyaránt csodálatra méltó vonás.

Volt idő, amikor a férfiakat kihagyta volna a mondatból.

– Egyetértek – bólintottam, majd sietve hozzáfűztem: – Tudod, hogy sebesült meg Peter? Vagy elmondjam?

– A portán azt mondta a fickó, hogy rátámadott egy nőre, aki védekezés közben megszúrta – felelte közönyösen, mintha ő jelen sem lenne. Igazából mit sem változott az energiája, hiába fertőződött meg likantrópiával, éreznem illett volna a belső szörnyetegét vagy legalábbis valami kis extra energiát, de semmi. A pajzsa tökéletes volt, egyetlen rés nélkül. Nem sok vérállattal hozott eddig össze az élet, aki ilyesmire képes lett volna. Közben meg nem is olyan régi téma nála ez a véroroszlánság, alig két éve érte a támadás. Lenyűgöző volt. De inkább nem tettem rá megjegyzést, mert lehet, hogy kiakadt volna. Inkább olyasmire tereltem a szót, amin én akadtam ki.

– Egy fenét támadott rá bárkire is. Csak el akarta távolítani valahonnan, és igyekezett közben nem kárt tenni benne. Bezzeg a nő nem szégyenlősködött és finomkodott, ő bántotta.

– De miért akarta bárhonnan is eltávolítani?

Tényleg utáltam volna ezt a témát pont vele kitárgyalni, ugyanakkor Donna mellett Olaf volt a másik, akinek ugyanezt a hazugságot már elsütöttük. Donnának azért, hogy amíg nem tudja elhinni, hogy nincs közöttünk semmi, legalább ne szakítson Edwarddal. Olafnak azért, hogy Edward miatt, mármint amiatt, hogy a csaja vagyok, ne bántson engem. Tőle jobban tartott, mint tőlem. Edward ezért körbehugyozott engem, mint a saját birtokát, jól elhelyezett megjegyzésekkel, gesztusokkal, félmozdulatokkal érzékeltette vele, hogy ha nem akar bajt magának, akkor tartsa tiszteletben, hogy én az övé vagyok. Néha sajnos mások is ott voltak közben, ami nem lendített a többi zsaru előtti renoménkon, Edward azonban fontosabbnak érezte Olafot elriasztani tőlem. Ezzel valahogy nem tudtam vitatkozni, és akkor most kénytelen leszek feltárni előtte az igazságot. Félig-meddig.

Mire végeztem a sztorival, határozottan felhúzta magát, halványan meglegyintett az energiája forrósága. Isteni volt az önuralma, de tényleg, fejet hajtottam előtte. Ha nem tudtam volna, hogy micsoda, talán még előttem is rejtve tudta volna tartani a valós kilétét, még engem is megvezetett volna. Tény, hogy koncentrált a pajzsára, és én meg sem kíséreltem előszólítani a szörnyetegét, de akkor is.

– És ez a nő miért akarná épp a kisgyereknek elmondani?

– Úgy tűnik, rendszeresen megcsalja őt a férje. Régóta. Kötelességtudatból nem vált el tőle, de azt nem akarja, hogy Donna ugyanezt a hibát elkövesse.

– Te vagy Edward egyetlen gyengéje. Még egyszer nem bukik el.

– Én azért megértem, hogy Dixie, a szóban forgó nő, miért nem tudja ezt elhinni.

– Mert az ő férje becstelen.

– Úgy fest.

– Jól forgatja a kést? Ez a nő.

– Legjobb tudomásom szerint nincs köze hozzá.

– Akkor meg hogy tudta egy tollal eltalálni Peter verőerét? A legtöbb kiképzett katona se lenne rá képes.

– Szerintem csak mázlija volt. Peternek meg pechje.

– Olyan nincs, hogy valaki ekkora mázlista.

– Ötletszerűen kapott le egy töltőtollat az egyik asztalról.

– Elég ritkán lát az ember már töltőtollat.

– Csak magamat ismételhetem. Mázli, pech. És akkor még ráadásul bele is tört a toll hegye. A többit meg tudod.

– Ha Peter nem éli túl, akkor a nő sem.

– Tudod, alapvetően ezt elég hátborzongató megjegyzésnek értékelném, de kivételesen egy platformon vagyunk.

– Segítesz, ha sor kerül rá?

– Nem, ismerem Dixie-t. Képtelen lennék végignézni, amit te ilyenkor művelsz.

– Mit számít az, hogy ismered? – kérdezte, ami jó jel, mert legalább kimondta, amit nem ért, rákérdezett, nem csak hümmögött. Értékeltem, hogy végre kérdezni mer, és érdekli a véleményem.

– Neked nem nehezebb olyasvalakit bántani, akit ismersz?

– Nem igazán.

Egymásra meredtünk.

– Van benned egyáltalán bárki iránt együttérzés?

– Nem hinném, bár csak azt tudhatom, hogy én mit érzek, és lehet, hogy amit érzek, az már maga az együttérzés. Nincs összehasonlítási alapom. Szóval válaszolj a kérdésemre. Miért rosszabb neked azt bántani, akit ismersz?

Próbáltam értelmesen összeszedni a gondolataimat:

– Dixie elviselhetetlen, és valószínűleg orvosi értelemben is bolond, ez a megcsaláskérdés totál elvette az eszét, ugyanakkor gyerekei vannak. És a férje mocsokul bánik vele. Ki nem állhatom Dixie-t, de mégis létező, valóságos ember a szememben, akinek bonyolult az élete, gondolatai, gondjai vannak, amelyeknek egy részét még ismerem is. Ezért sokkal nehezebben venném rá magamat, hogy kárt tegyek benne, pláne, hogy megöljem, amikor pontosan tudom, miből áll az az élet, amelyet elvennék tőle. Érthető ez így?

– Érteni értem. De nekem egészen mást jelent az, ha részletekben rálátok valaki életére.

– Mert? – kérdeztem, mert még soha nem beszélt ennyit magáról, és akaratlanul is felkeltette az érdeklődésemet. Persze Becca kezdett túlságosan sokáig elmaradni, lassan nem értettem, mi tart ennyi ideig egy átöltözésben, amikor még csak nem is kamasz a csajszi.

– Minél jobban ismerek valakit, annál könnyebben találom meg, mivel okozhatok neki szenvedést. Akár testileg, akár lelkileg. Általában a személyes apróságok segítségével sikerül a leghatékonyabban kicsikarni bárkiből az infót.

– Mondjuk, kihallgatás közben?

– Olyankor is, igen.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy folytassam-e a kérdezősködést. Eddig kényelmesen megmaradtunk elméleti szinten, érdekes és tanulságos volt, és mégsem kellemetlen, ahogy eddig Olaffal minden szóváltásom. Frissítően újszerű élmény.

– Van, hogy idegenekkel kielégítőbb a dolog, már ha csak vérre és kínra vágyom. Máskor meg a hosszas vadászat adja meg az élvezetet. Mert olyankor pontosan kiismerem magam az arckifejezéseiken, a mozdulataikon, pontosabban érzékelem a rettegést és a fájdalmat az arcokon, mint idegeneknél.

– Na, helyben vagyunk – sóhajtottam.

– Hogy érted? – nézett meghökkenten.

– Eddig kellemesen dumálgattunk, és akkor egyszerre csak átfordulsz a régi Hannibal Lecter-énedbe, és rám zúdítod a borzalmaidat.

– Tisztában vagy vele, ki és mi vagyok, Anita. A kezdetektől fogva nem volt ez titok előtted, soha egy pillanatig sem játszottam meg magam. Nem lepleztem a valós énemet. Azért ez nagy különbség.

– Csak azért nem titkoltad, mert tudtad, hogy Edward már jó előre kiokosított rólad.

– Szerintem akkor sem titkoltam volna, ha ő nem avat be. Annyira feldühített, hogy a nyakunkra hozott egy némbert, amikor hármasban Bernardóval is bőven elegek lettünk volna ahhoz az ügyhöz. Azt gondoltam, hogy mi a fenét tudna nekünk egy nő mutatni.

– Emlékszem.

Mosolyogva rázta meg a fejét, mint aki maga is felidézi magában az esetet. Furcsa volt ennyire… emberinek látni. És nem úgy értem, hogy közben meg véroroszlán meg a többi. Olaf világéletében gyűlölte a nőket, és ez embertelenné tette a viselkedését, féktelen dühében bármire képes volt egy nővel. És most itt álltunk békésen egy szálloda folyosóján, és totálisan emberi beszélgetést folytattunk.

– Attól a perctől akartalak, hogy először megláttalak – mondta.

Meg sem próbáltam leplezni a meglepetésemet.

– Akkor alaposan megvezettél. Azt hittem, nálad nagyobb nőgyűlölőt még életedben nem láttam, és ki nem állhatsz, mert nő létemre úgy akarok viselkedni, mint egy pasi.

– És ez így is volt, de azért még inkább gyűlöltelek, mert annyira vágytam rád, viszont tudtam, hogy Edward végez velem, ha bármit teszek.

Csak álltunk, és néztük egymást. Gyötrődtem, hogy folytassam-e a kérdezősködést, mert tényleg felkeltette az érdeklődésemet, vagy menjek Becca után, hogy mégis mi van már. A legtöbben nem bírták volna csendben kivárni, míg döntésre jutok, és mindenáron beszéltetni akartak volna, de Olaf kivárta mindennek az idejét. Ha hallgatni akartam, felőle hallgathattam. Így a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt, mert ő kapott egy nőt, aki nem akarja feltétlenül folyamatosan jártatni a száját, én meg időt, hogy alaposan átgondoljam, mit tegyek.

– Volna még mit kérdeznem, de mehetek Beccáért is, hogy mit vacakol már annyit. Mit szeretnél?

– Kérdezz nyugodtan.

– Ezek szerint csakis Edward fenyegetése miatt nem öltél meg akkor?

– Igen.

– És most?

– Olvastam Sherlock Holmest.

Elég váratlanul ért ez a hirtelen váltás, de aztán leesett, hogy egy régebbi beszélgetésünkre utal vissza. Egyszer volt egy mellékes megjegyzésem, amit ezek szerint ő rendesen a szívére vett.

– És hogy tetszenek a sztorik?

– Nagyon. Különösen bírom, ahogy Sherlock a nőkhöz viszonyul.

– Azt gondoltam, hogy be fog jönni. Abban már kevésbé voltam biztos, hogy maguk a történetek bejönnek-e.

– Nekem te vagy a nő, Anita. Még soha senki mással nem találkoztam, aki miatt képes lennék változtatni a vágyaimon és késztetéseimen, akit nem akarnék bántani.

– Ez hízelgő – mondtam, és komolyan is gondoltam. Örültem bárminek, ami miatt Olaf nem fog elrabolni, megerőszakolni és halálra kínozni. Mert Edward elbeszélése alapján meggyőződésem volt, hogy az ő értelmezésében egy „randi” ezt jelenti.

– Volt idő, amikor ezzel bedühítettelek volna. És megijesztelek.

– Fejlődik a személyiségem – próbáltam viccesen elütni, de komolyan vette, mert azt válaszolta:

– Az enyém is.

– Ezt nagyra értékelem, de most már tényleg megnézem Beccát. Már rég el kellett volna készülnie.

– Te vagy az én Irene Adlerem – mondta halál komoly képpel.

– És akkor én meg szólítsalak Sherlocknak?

– Azt bírnám. A párok amúgy is mindenféle beceneveket aggatnak egymásra.

Ügyeltem, hogy ne lássa a képemet. Szerencsére épp elkezdtem babrálni a kártyakulccsal. És mire felnéztem, reméltem, hogy rendeződtek a vonásaim.

– És Sherlock legyen inkább, vagy Holmes? – próbáltam vicceskedve elütni a dolgot.

– Bármelyik megfelel. Te melyiket választod? Az Irene-t vagy az Adlert?

– Kapok egy kis gondolkodási időt? – nyitottam ki az ajtót.

– Természetesen. Itt várok kint, ha esetleg a gyermek nem készült még el.

– Köszi.

Ügyeltem, hogy egy pillanatra se fordítsak neki hátat és tévesszem szem elől, ahogy beléptem a szobába. Gyorsan becsuktam az ajtót, és a biztonsági reteszt is zártam, ahogy az önvédelmi brosúrák tanácsolják. Azért azzal teljességgel tisztában voltam, hogy Olafot ugyan nem tartaná vissza egy ilyen szállodai retesz, ha mindenáron be akar jönni. Azt akarja, hogy becézgessük egymást, az eszem megáll! Szentséges atya-gatya, mi a fenét kezdjek egy kézhez szoktatott, megszelídített sorozatgyilkossal? Passzoltam a kérdést. Inkább Beccára koncentráltam, az legyen az első. Egy tizenegy éves kislánnyal mégiscsak könnyebb, nem? Jó, jó, akiknek ekkora srácaik vannak, most nyugodtan röhögjenek körbe.