20.

Az autópálya közben olyan mélyre ereszkedett, hogy az újra feltünedező fáktól nem lehetett már a távolba látni, viszont az óceán közvetlenül a leállósáv mentén nyaldosta a mangrove- meg a többi ismeretlen fák gyökereit. Eléggé zavart, hogy nem ismerem ezeket a növényeket, szereznem kell egy növényhatározót, hogy a nevükön tudjam nevezni, amit látok, mert időközben kiszakadtunk egymás tekintetéből, és megint a tájat csodáltuk.

– Nem is meséltétek, mennyire gyönyörű itt – szólaltam meg végül, ahogy felhajtottunk a szigeteket összekötő hidak egyikére. Elméletben tisztában voltam vele, hogy a Keys tulajdonképpen szigetek sora, arra azonban nem számítottam, hogy ez ennyire látszik is. Gondolom, valami olyasmit hittem, hogy ahhoz túl nagyok, hogy ezt érzékeljük, vagy egyszerűen csak még soha nem jártam olyan helyen, ahol ennyire mindenütt ott van az óceán.

– Azt gondoltuk, hogy sokkal viccesebb lesz, ha a saját szemeddel látod, ha már egyszer úgyis itt van ez az esküvő – csókolta meg a kezem fejét Micah.

– Látod, alig érkeztünk meg, máris kikapcsoltál – bólogatott hátul Nathaniel.

Hátrafordultam, hogy lássam is a mosolyt, ne csak a hangjában halljam. Megérte forogni. A szemét kitakarta a nagy napszemüveg, így még jobban érvényesült a széles mosoly, pedig a rövidebb hajtincsei is elszabadultak a copfjából, ott rendezetlenkedtek az arcában. A ragyogó napfényben egészen vörösnek látszott az egyébként kissé sötétebb, padlizsánlilább tónusa. Kényszerítettem magam, hogy ne egyből azon görcsöljek, hogy miért is rövidebb a haja, hanem csak élvezzem a szépségét és a pillanatot. Miért nem tudom végre elengedni ezt a sztorit?!

A füle mögé tűrte a haját. Megérezte az érzéseimet, belekukkantott a gondolataimba. Alapvetően igyekeztünk kizárni egymást a fejünkből, de ő volt az én moitié bête-em, a hívóleopárdom, az állati felem, ezért a szerelemnél is szorosabb kapcsolatban óhatatlanul átszivárgott néha ez meg az. Éreztem a szomorúságát, amely nem azért kapta el, mert ennyire kurta volt a haja, hanem mert engem ennyire elszomorított.

– Sajnálom, hogy ennyire zavar – mondtam.

– Imádom, hogy tudom, mit érzel, Anita – simogatta meg az arcomat. – Ezért soha ne kérj bocsánatot.

– Nekünk pedig fogalmunk se volt arról, mit gondolsz, csakis a szomorúságot éreztük – közölte megvetően Rodina. Küszködött a haragja ellen.

– Én viszont semmit sem érzek abból, amit ti – néztem rá.

– Nem, mivel mi csak a Menyasszonyaid vagyunk. Mi érezzük a te érzéseidet, vágyaidat, szükségleteidet, te azonban mit sem tudsz a mi belső viharainkról.

– Pontosan. Ezért kénytelenek vagyunk normális emberekként megpróbálni kiismerni a másikat, és rákérdezni egymás gondolataira.

A kocsi lassított. Előrefordultam, azt gondoltam, megérkeztünk, és meg is fogunk állni, de csak egy hirtelen támadt dugóban araszoltunk. Lestem hát a balesetet vagy az útakadályt, amely lelassított bennünket.

– Itt van a Keys szarvasrezervátuma – válaszolt kérdés nélkül is Bernardo. – Ezen a szakaszon nagyon lassan kell hajtani, különben jön a bírság.

– Mert? Mi van az itteni szarvasokkal?

– Ez egy más faj, vagy alfaj.

– Egészen aprók – mondta Nathaniel.

– Mennyire?

– Jobbra nézz – mondta Micah.

Néztem, amerre mutatott: két szarvas állt az út mentén. Nathaniel nem túlzott, a szokásos szarvasokhoz képest tényleg nagyon kicsinek látszottak, német juhásznál nem lehettek nagyobbak, kábé feleakkorák, mint, mondjuk, a fehérfarkú szarvas. Ahogy elhaladtunk mellettük, nem bírtam levenni róluk a szemem. Nagy, fekete szemekkel lesték a forgalmat, hegyezték a fülüket.

– Milyen édesek.

– Túl kicsik, alig van rajtuk hús – morogta Rodina.

– Szándékosan trollkodsz bele az élménybe? – kérdezte tőle Nathaniel.

– Ez az igazság, nem?

– Ha nem tudsz semmi kellemeset mondani, inkább hallgass – kérte Nathaniel.

A csajt láthatóan meglepte, hogy ilyeneket mond neki, talán félreértette a korábbi kedveskedését. Mondjuk, azt egy kicsit én is mintha félreértettem volna, de most Nathaniel tartása és az egész viselkedése is egyértelműen azt sugallta, hogy az előbb csak könnyedén flörtölt vele, hogy ne érezze magát olyan elhanyagoltnak. Pontosabban régen talán ezért csinálta, de az évek során, hogy a Bűnös vágyakban annyit kellett minden szándék nélkül kedveskednie másoknak, egészen automatikussá vált már ez nála, bele sem gondolt, hogy épp mit csinál. Hogy a másikban ez talán reményeket, téves elképzeléseket éleszt az érzelmeivel kapcsolatban. Hát Rodina most megtanulhatta, hogy Nathanielnek ez az egész semmit sem jelent, maximum elszórakozik kicsit.

– Ez a legelső közös nyaralásunk hármasban. Tudom, hogy még gyászban vagytok a testvéretek miatt, és elhihetitek, hogy pontosan tudom, mit jelent elveszíteni egy testvért, de ha belerondítotok Anita boldogságába, akkor kénytelenek leszünk hazaküldeni benneteket, és másokat kérni helyettetek, akik zavartalanul végzik a munkájukat – mondta a szemébe Nathaniel.

Rodina egy hosszú pillanatig szabályosan tátott szájjal bámult rá – sokan belefutnak ugyanebbe a hibába, alábecsülik Nathanielt, és csak a csinos, kacér fiúcskát látják benne, aki vetkőzik a színpadon, és sikerült kifeküdnie magának a helyi táplálékláncban a legfelsőbb szintet.

– El tudom végezni a munkámat – csukta be végül a száját a csaj. Az arca közönyös semmitmondásba fordult, ahogy csak a nagy öregek tudják.

– Szuper – biccentett Nathaniel, majd széles mosollyal fordult vissza hozzám. – Hazafelé a rezervátumon át mentünk a reptérre, és még több szarvast láttunk. Egészen közel merészkedtek a kocsihoz, kaját koldultak.

– De több helyen is ki van írva, hogy tilos őket etetni – emlékeztette Micah.

– Ők meg szinte bedugták a fejecskéjüket a kocsi ablakán, hogy akkor mi lesz, mit kapnak – mesélte Nathaniel ragyogó arccal.

– Jaj, de szeretnék én is még többet látni – sóhajtottam.

– Visszajövünk ide – bólintott Micah. – Arra persze semmi garancia, hogy látunk is szarvast.

– Persze, és különben is, máris láttam kettőt.

Újabb kiírás jelezte, hogy kiértünk a rezervátum területéről, megint nem kellett harminccal cammognunk. Azt nem tudom, hogy mennyivel mehettünk, mert teljesen belemerültem a tájba és a szerelmeimbe, de ez megint a normál autópályatempó lett. Nicky tarkója rezzenetlenül magasodott előttem az anyósülésen. Olyan bizarr érzés volt, hogy ő is itt van, és ebből az egészből kimarad, mert amikor dolgozik, márpedig most dolgozott, akkor nincsenek érzelmek, csak a koncentrálás van. Azt hiszem, azért foglalkoztatott ez most ennyire, mert Micah-val és Nathaniellel ellazultunk, teljesen egymásra hangolódtunk, és élveztük egymás társaságát, miközben ő is itt ült tőlem karnyújtásnyira, és vele meg semmi.

Megsimogattam a tarkóját, ahol a frissen lenyírt haja szabadon hagyta a bőrt. Mosolyogva fordult hátra hozzám.

– Nincs semmi baj, Anita, nem érzem elhanyagolva magam.

– Az jó, de nem árt néha megbizonyosodnom erről.

– Na, ezért nem érzem magam elhanyagolva – mosolygott még szélesebben.

Ha közelebb lett volna, azt hiszem, meg akartam volna most csókolni. Mondjuk, épp szolgálatban van, szóval nem is biztos, hogy hagyta volna, és hát elég lankasztó élmény, ha a szerelmed elhajt, amikor te smacizni akarnál.

– Nem ártana kisütni valami fedősztorit a dupla R-nek – hívta fel a figyelmemet.

– De igyekezzetek, mert tíz perc múlva a kikötőben vagyunk, és akkor fel kell szállnotok a hajóra – mondta Bernardo.

Én az igazságra szavaztam, de leszavaztak. Gyakran vádoltak bennünket Jean-Claude-dal, hogy diktatúrát építünk. Nekünk ez meg sem fordult a fejünkben, pedig alkalomadtán határozottan szívesen gyakorolnék némi önkényt.