49.

Meggyőződésem volt, hogy a kis közjáték után jó messzire elhajtanak bennünket az ügy közeléből, de a dolog itt nem így működött. Miután Rankin magához tért, Tyburn ellentmondást nem tűrően elparancsolta a kórházba, hogy vizsgáltassa ki magát. És ahogy a nyomozó végre hallótávolságon kívül került, a kapitány szívélyesre váltott, máris az erősítést látta bennünk. Kezdett az a sanda gyanúm támadni, hogy valójában nem annyira a Rankin egészsége feletti aggodalmában küldte el az emberét a kórházba, hanem hogy végre megszabaduljon tőle. És nem volt egyedül a helyiek között, akik nem bánták, hogy egy nyomozóval kevesebben vagyunk.

Dalton nyomozó jelent meg Nathaniel és Micah társaságában, a nyomukban Ru és Rodina, mögöttük pedig az elmaradhatatlan Nicky és Bram. A nyomozó sápadt volt, de határozott, egyenesen a kapitányához lépett.

– Beszélhetnénk négyszemközt, uram?

– Jól van, nyomozó? – nézett rá meghökkenten Tyburn.

– Pillanatnyilag igen, de nem tudhatom, meddig tart ez az állapot, ezért szeretném mielőbb megejteni ezt a beszélgetést, ha lehetséges.

A kapitánynak a helyzetre való tekintettel illett volna felhoznia, hogy épp gyilkossági ügyben nyomoznánk, nem várhatna-e a beszélgetés, de ő nem tette. Odaintett egy másik civil ruhást.

– Lin, kerítse elő Foltos Ló rendőrbírót, és vigye a négy szövetségi kollégát a helyszínre – utasította.

Linnek egyenes, fekete haja és barna szeme volt, és valahogy az arccsontja domborodásából volt egy olyan érzésem, hogy a Lin inkább lesz a vezetékneve. Ránk nézett, majd vissza a főnökére.

– Milyen helyszínre, uram? – kérdezte, és a hangsúlyból egyértelműen kiérződött, mire gondol: Nem akarhatja, hogy ezeket az idegeneket, akik épp péppé verték az egyik kollégánkat, a mi gyilkossági helyszínünkre vigyem!

– A bűnügy helyszínére, Lin. Szerencsére csak ez az egy van.

– A legnagyobb tisztelettel, uram… – kezdte Lin.

– Vigye őket a hullához, Lin – szakította félbe Tyburn.

– Kapitány…

– Most rögtön, nyomozó! – jött az ingerült kiáltás.

Lin nem rezzent össze, nem tisztelgett, bár a karja rándult, mint aki majdnem megteszi. Tyburnre, majd Daltonra nézett.

– Tudják, hol érhetem el Ló rendőrbírót?

Felkacagtam, aztán gyorsan köhögési rohammal álcáztam.

– Foltos Ló rendőrbíró – javította ki Edward.

– Mi volt ebben annyira vicces? – húzta össze Olaf a szemét.

Én csak ráztam a fejemet, mert egyelőre nem bíztam a hangomban. Ugyan ágyba soha nem bújtam Bernardóval, egyszer azonban véletlen megláttam meztelenül, így tudtam, micsoda hatalmas szerszáma van. Hirtelen fel nem foghattam, hogy nem jutott még eszembe ennek megfelelően megkurtítani legalábbis a gondolataimban a nevét, amikor pedig a fizikai sajátosságai okán nagyon is passzol rá ez a Ló elnevezés. Vagy inkább csődör.

Edward felhívta Bernardót, én pedig egy szóra csatlakoztam Micah-hoz és Nathanielhez, akik a többi emberünkkel várakoztak kissé elszakadva a csoportunktól. Elég komoran meredtek maguk elé, így nekem is gyorsan elszállt a nevetős kedvem.

– Nagyon durva volt?

– Szegény csaj azt hitte, szerelmes Rankinbe – mondta halkan Micah.

– Valahogy teljesen átmosta az agyát – bólogatott Nathaniel –, ahogy az enyémet is próbálta.

Megfogtam a szabad kezét, mert a másikat már Micah babusgatta.

– Most mintha már nem lenne a hatása alatt – mondtam.

– Átmenetileg – ingatta a fejét Ru. – Félő, hogy mi lesz, ha már nem leszünk a közelében, hogy az érintésünkkel semlegesítsük Rankin erejét.

– Nem foghatjuk mostantól mindörökké a kezét – jegyezte meg Rodina.

– Hát nem – szögezte le Nathaniel.

– Kinek a kezét kellene örökké fogni? – kérdezte Olaf. Összerezzentem. Nem éreztem, hogy a közelünkbe jött volna. Nagyon óvatlan kezdek lenni, most persze nem volt tétje a figyelmetlenségemnek, de akkor sem feledkezhetem meg ilyen szinten a külvilágról.

– Miről sutyorogtak olyan titokzatosan? – hajolt fölém Olaf, és megcsapott a szörnyetege melege.

Elhátráltam, közelebb húzódtam az enyéimhez. Ez kissé háttérbe szorította az energiáját, bár a sötétben borostyánszem villant, az oroszlánom felriadt, és szimatolva felszegte a fejét a levegőbe.

– Majd Ted beavat – intettem magunkhoz Edwardot, aki félre is húzódott Olaffal a folyosón, és tájékoztatta a részletekről.

Bernardo hosszú léptekkel érkezett. Csak lestem a reakciókat, majdnem az összes nő, de néhány pasi is úgy követte a pillantásával, mint aki még soha nem látott ilyen magas, karcsú, sötét istent. A zsaruk közül néhányan gyanakodva méregették, hogy balhé esetén mennyire kell tartaniuk tőle. Bernardo magas és izmos volt, lendületes léptekkel haladt, mint egy férfimodell a kifutón vagy mint az atléták. Erőteljesen, akár egy dögös ragadozó. Ez fogalmazódott meg bennem, még ha a körülöttem csoportosuló pasik mindegyike ténylegesen ragadozó volt is egy másik alakjában.

– Magyarázd már el még egyszer, hogy miért nem feküdtél össze vele soha – súgta a fülembe Nathaniel.

– Pont ugyanez fogalmazódott meg bennem is – tette hátulról a vállamra az állát Ru.

– Ti nem láttátok a sok nővel a medencénél – mondta Rodina. – Ha láttátok volna, értenétek.

Megfeledkeztünk Olafról, akinek újabban természetfelettien jó hallása lett. Ő azonban nem feledkezett meg rólunk.

– Anitának nem az tetszik, ami a legtöbb nőnek – suttogta most felénk.

Nem is tudom, mit mondhattam volna erre, hiszen volt benne igazság. Ha nekem is átlagos ízlésem lenne, akkor az első alkalommal lefeküdtem volna Bernardóval. De az idő nem gerjesztett bennem vágyakat iránta. Kollégák voltunk, harcostársak, talán haverok is, de szeretők nem leszünk soha. Ahogy így elnéztem, átfutott az agyamon némi bánkódó kíváncsiság, hogy tényleg olyan jó-e, mint amilyennek látszik, de alapvetően örültem, hogy leperegtünk egymásról. Szánalmas mértékben falta a nőket mindig is, márpedig amikor megismerkedtünk, én még monogám, átlagos amerikai háziboldogságra áhítozó nőci voltam. Kolosszális katasztrófába torkollottunk volna, ami tönkrevágja a munkakapcsolatunkat is. Ezerszer jobb kollégának és havernak lenni vele.

Lin az orrára biggyesztette a napszemüvegét, indult a kijárat felé.

És akkor bevillant valami: Rankin nyilvánvalóan ugyanabba a kórházba kerül, ahol Donna és Peter van.

Megkértem a dupla R-t, hogy induljanak, és gondoskodjanak róla, hogy velük is minden okés legyen. Nicky és Bram pedig Nathaniellel és Micah-val maradt.

Alapvetően elvből nem csókolózom a pasijaimmal zsaruk társaságában, de ha most korábban nem lettek volna mellettem, akkor Rankin megboríthatott volna. Szemétségnek éreztem volna ezek után szimpla öleléssel hátrahagyni őket. Ezért hát egymás után magamhoz vontam, és megcsókoltam mindkettőt. Következett volna Nicky, de halványan megrázta a fejét. Végül Rúra pillantottam, aki reménykedőn mosolygott. Az arcára akartam egy puszit adni, de belefordult a mozdulatomba, és találkozott az ajkunk. Jean-Claude íze még ott derengett a száján, mint a korábban kortyolt finom boré. Lecsókoltam róla ezt az ízt, és hirtelen belém hasított a hiánya.

– Indulunk, Anita – kurjantott értem Edward. Váratlanul ért az éles hang, kissé kábán toltam el magamtól a boldogan szédelgő Rút. Aztán kocogtam a többiek után, utol kellett érnem a hosszúlábúakat. Aztán már tudtam velük tartani a lépést, megszoktam, hogy mindig nálam magasabbak társaságában caplatok.

– Hova tartunk? – érdeklődött Bernardo.

– Helyszínelni – felelte Edward.

– Ezt hogy sikerült megcsípni?

– Rankin belekötött Ottóba – jött Edward magyarázata.

– Mire ő lenullázta – zártam le a sztorit.

Bernardo úgy pislogott, mintha azt várná, hogy elröhögjük magunkat, hogy csak vicc volt. Mivel ez nem történt meg, kénytelen volt rákérdezni:

– És erre ők meghívnak a nyomozásukba?

– Igen – vágta rá kórusban Edward és Olaf.

– Hát úgy tűnik – bólogattam én is.

– Örülök, hogy nem csak én nem értem a szitut – jegyezte meg Lin. – Ha a kapitányom utasít, hogy a helyszínre vigyem magukat, én odaviszem, de attól még nem tapsikolok.

– Hát nem – mértem végig.

– Nem kell rajonganom magukért.

– Hát nem – vonta meg a vállát Edward.

Lin csak kapkodta a fejét, hogy vajon ugratjuk-e. Mi meg ártatlanul pislogtunk rá. Én legalábbis.

– Időtlen idők óta társak vagyunk – adta meg neki a magyarázatot Edward.

– Az ember a társával összenő – bólogatott Lin. – Olyan lesz, mint egy férj, a végén már kimondja az ember gondolatait.

– Állítólag a házastársak hasonlítani is kezdenek egymásra – szúrta közbe Bernardo.

Összevillant Edwarddal a tekintetünk.

– Sokszor elmerengek, milyen lennék szőkében – biccentettem.

– Talán egy kicsit magasabb – mosolygott Edward.

Visszamosolyogtam rá, és Lin mögött kiléptünk az okostelefonok vakító vakuáradatába. Mák, hogy volt napszemüvegünk.