44.

Donna maradt Peterrel, mindenki más húzott vissza a szállodába. Szívem szerint Nathanielt és Micah-t Brammel ott parkoltattam volna a kórházban, hogy vigyázzon rájuk, de nem hagyták lepattintani magukat.

– Ez nem bűnügy, Anita – érvelt Micah –, nem szabadulhatsz tőlünk olyan könnyen.

– És én sokkal jobban ismerem Dennyt, mint ti. Segíteni fogok megtalálni – közölte Nathaniel.

– Én egyáltalán nem ismerem – vonta meg a vállát Ru –, de az állati alakunkban bármelyikünk követheti a nyomát.

– És én egyszer egy ügyben már csináltam is ilyet neked – bólogatott Nathaniel.

– Az egy speciális eset volt – tiltakoztam.

– Ennél speciálisabb? – nézett rám Micah.

– Induljunk, majd a kocsiban megvitatjátok – terelt be bennünket a bérelt kocsiba Edward, mi pedig tényleg folytattuk.

– Nem akarom, hogy Nathaniel megint Rankin közelébe kerüljön.

– Akkor ezt kellett volna mondanod, ahelyett, hogy azzal jössz, hogy szeretnéd, ha Donna és Peter mellett lennék – morgott Nathaniel.

– Ott a pont. Szóval jobban szeretném, ha Donnáékkal maradnál a kórházban, hogy a lehető legtávolabb legyél Rankintől.

– Ki az a Rankin? – szólt közbe Edward, és csak most esett le, hogy ő már bejött a kórházba, amikor a nyomozó felbukkant a szállodában.

Nem volt nagy ügy elmondani, hogy Terry Rankin nyomozó vezeti a Bettina eltűnése miatti nyomozást. Azt már nehezebb volt szavakba önteni, miért meggyőződésünk, hogy nem halandó ember, vagy legalábbis nem egyszerű ember. Nem egy sima vanília- vagy puncsfagyi, legalább sztracsatella vagy oreós banán.

– És azt meg tudod mondani, honnan tudod, hogy nem ember?

– Bírom, hogy neked elég, ha azt mondjuk, nem az, és elfogadod – jegyezte meg Nathaniel.

– Ne vedd magadra, Nathaniel, de azért fogadtam el, mert Anita mondta. Attól még a srácoknak te vagy Nathaniel bácsi, de én Anitának hiszek.

– Tudom, persze, de akkor is klassz, hogy ennyire feltétlenül. Nem kérdőjelezed meg.

– Hát hogyne. Alaposan kiérdemelte már a bizalmamat.

– Köszi, Edward – mosolyogtam rá.

Edward már a homlokát ráncolta, én pedig ennyiből is levettem, hogy elege van a nyáladzásból. Mára már bőven kijutott neki az érzelmi életből, most már ragaszkodott volna a témához.

– Akkor hogy van ez a nyomozóval? Miből vetted le, hogy nem ember?

Odatettem magam, de persze a misztikus témákban általában elég bután hangzik a magyarázkodás, annyira a megérzésekről szól minden.

– Ha azt mondanám, hogy ha te is érezted volna, értenéd, az elég érthető magyarázat?

– Mert ha ott lettem volna, éreztem volna?

Ezt végig kellett gondolnom, kérdőn néztem a pasijaimra. De ők csak a vállukat vonogatták, ez az én terepem volt, az én döntésem.

– Te vagy vele a legtöbbet – mondta ki Micah –, te tudod, érzett volna-e bármit is.

– Még én sem éreztem soha semmi ehhez hasonlót – mondtam.

– Nem az a kérdés, hogy Edward vágta volna-e, mit művel Rankin, hanem hogy érzett volna-e bármit belőle.

– Nem tudom. Edward nem totál vak és süket a pszichés jelenségekre, de azért nem is nagy tehetség.

– Mostantól hívjon mindenki megint Tednek. Mindjárt a szállodához érünk.

– Oké, Ted.

– Az utóbbi időben többet hívlak Tednek, mint Edwardnak, szóval menni fog – mosolygott Nathaniel.

Erre Edward szívből, szélesen rámosolygott.

– Ha eddig nem mondtam volna, Nathaniel, mélységesen hálás vagyok azért, amit az esküvőnkért és Donnáért tettél.

– Örömömre szolgált. Bár nekünk is tengerparti esküvőnk lehetne!

– Ha tényleg azt szeretnéd, lehet – nézett rá Micah.

– Előbb éljem túl, ahogy gyöngyös flip-flopban és hosszú estélyiben végigvonulok a homokon, utána beszéljünk róla – kértem általános derültséget okozva a kocsiban. Közben vissza is értünk a szállodához, amely körül annyi rendőrkocsi parkolt, mintha valami óriás ideborította volna a játszódobozát. Nem mintha lett volna bármi játékos abban, ha a rendőrök ilyen tömegben bukkannak fel valahol.

Rankin a parkolóban ácsorgott. Mintha a tömeget kémlelte volna, mint aki vár valakit, aki csak nem érkezik meg. Megmutattuk Edwardnak.

– Hasonlít a pasijaidra.

– Hogy érted?

– Nem túl magas, karcsú és izmos, amolyan nőiesen jóképű. Nem annyira dögös, mint általában a pasijaid, de nem rína ki közülük.

– Most, hogy mondod, tényleg – mértem végig friss szemmel a nyomozót –, de nem indít be.

– Engem igen – közölte Nathaniel.

– Szerintem eddig még soha nem tettél megjegyzést más pasikról előttem – nézett rá Micah.

– Hasonlít rád.

Még alaposabban megnéztem magamnak a pasit, volt rá alkalmam, mert míg mi parkolóhelyet kerestünk a nagy nyüzsiben, ő egyre csak várakozott. Próbáltam meglátni, amiről Nathaniel beszélt. A haja túlságosan is rövid volt és túl sötét, nem elég göndör. Karcsú volt valóban, a felépítése valamennyire tényleg hasonlított a Micah-éhoz, de a felsőteste sokkal hosszabb, és ettől nekem máris nem hasonlítottak annyira. Az arcukat nem is próbáltam összemérni, mert Rankinnek ott esélye sem volt, legalábbis az én szememben.

– Én nem látom.

– Lehet némi felszínes hasonlóság – vonta meg a vállát Micah.

– Tényleg csak én látom, hogy mennyire olyan, mint Micah? – nézett körbe Nathaniel.

– Igen – vágta rá kórusban Ru és Rodina.

– Edward jól fogalmazott: tartozhatna közénk, de attól még szerintem sem hasonlít Micah-ra – ingatta a fejét Nicky.

Nathaniel a nyomozót nézte, pontosabban nem egyszerűen nézte, hanem bámulta… vágyakozón. Epekedett utána, legalábbis a nagyanyám így mondta volna. Megérintettem a vállát, meg sem rezzent. Akkor megmarkoltam, és alaposan megráztam. Erre hosszan pislantott, és rám nézett.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Azt hiszem – ráncolta a homlokát.

Két kezem közé fogtam az arcát, centikről néztem bele a lila szemébe. Mosolyogva megcsókolt, de szokatlan módon hamar el is húzódott. Máskor mindig ő nyújtja a pillanatot, ő az érzelgősebb, bújósabb. A pillantása lesiklott rólam, és valahová a távolba meredt. Fordultam arra, amerre nézett, de nem láttam senkit és semmit, annyira nagy volt a tömeg. Mindenki jött-ment, hirtelen rengeteg rendőr bukkant elő mindenfelől. Túlságosan is sokan voltak egyetlen nő eltűnéséhez. De még ahhoz is, ha kettőnek veszett nyoma.

– Jó sok itt a rendőr – mondta ki hangosan a gondolatomat Rodina.

– Túlságosan is sok – bólintott Edward. – És még egy FDLE kocsit is látok.

– Mi az az FDLE? – kérdezte Ru.

– Florida állami bűnmegelőzésiek. Van itt helyi irodájuk, de ha kiszálltak, az azt jelenti, hogy a helyieknek erősítés kellett.

– Találtak esetleg valamit? – szaladt ki Micah száján.

– Ha igen, hát nem lehet jó – morogtam.

Nathaniel megrázta a fejét, aztán az egész testét, mint amikor egy kutya rázza le magáról a vizet, de mégis, mit rázhatott le magáról? Nem láttam semmit. Mély lélegzeteket vett, lassan, egyenletesen fújta ki.

– Jól vagy? – mérte végig Ru.

– Nem – felelte. – Csak arra gondoltam, amit Anita mondott. Hogy a zsaruk azért vannak itt, mert valami rémeset találtak, és akkor lehet, hogy Denny vagy a másik lány halott. És csak ez a gondolat, Denny, hogy mennyire bírom a csajt, és hogy esetleg már halott, csak ez tisztítja ki a gondolataimat.

– Mitől? – meredt rá Edward.

– Rankintől.

– Hogy érted ezt?

– Ahogy megpillantottam, csakis arra tudtam gondolni, hogy a közelébe kerüljek. Emlékszem, ahogy mondta, hogy jobb volna, ha elmondanám neki, mit tettem a nővel, és teljesen elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy elmondjam neki.

– Mert tettél valamit Bettina Gonzalesszel? – kérdezte meg Edward, ami nagy szerencse, mert szerintem nekem nem lett volna erőm hozzá.

– Nem – felelte rá Nathaniel, és sütött róla, hogy már a feltételezés is tiszta abszurdum, és mégis a homlokát ráncolta, és a tekintete Rankint kereste a tömegben. – Nem, esküszöm, egy ujjal sem értem hozzá, de ő mégis azt gondolja, hogy igen. Vagyis pontosabban… azt akarja, hogy azt mondjam, igen. Azt akarja, hogy valaki azt állítsa, hogy tett a nővel valamit, és olyan érzéseket kelt benned, hogy bevalld és kimondd még azt is, amit soha nem tettél meg.

– És te is érzed a késztetést, hogy vallomást tegyél? – fürkészte Bram Micah-t.

– Azt nem, de azt éreztem, hogy nem akarok eljönni. Már az ajtónál voltam, és akkor Rankin mondott valamit, arra nem is emlékszem, hogy mit, csak hogy végül nem nyitottam ki az ajtót. Nem tudtam eljönni. Többször is megesett, de arra nem emlékszem, hogy mivel tartott vissza. Hogy mit mondott.

– Nekem meg ezerféleképpen tette fel ugyanazt a kérdést, hogy mit tettem Bettinával – mondta Nathaniel. – Hogy hol van. Emlékszem, hogy miket mondott, de nem amiatt nem jöttem el. Arra gondoltam, hogy be kéne fognom a számat, és elhúznom innen, de akkor lágyan végigsimította a karomat, vagy a teste ért a hátamhoz, és máris nem akartam elhallgatni és eljönni.

– Szóval hozzád ért? Simogatott a kihallgatás során? – meredtem rá.

– Nem, nem volt semmi egyértelmű. Mondjuk, egy pillanatra hozzám ért, ahogy elhaladt mögöttem. Néhányszor meglapogatta a hátamat, megpaskolta a karomat, ilyesmi. Egészen apró érintések voltak.

– Én csak annyit láttam, hogy barátian megérinti alkalomadtán Nathaniel karját, mintha a haverja lenne. Semmi túlfűtöttség vagy illetlenség nem volt benne.

– Csak a hatásában – suttogta Nathaniel.

– Akkor nem engedhetünk a közelébe – jelentettem ki.

– Ezt eddig miért nem említetted? – kérdezte Edward.

– Akkor jutott csak az eszembe, amikor az előbb megláttam, és azt kezdtétek beszélni, hogy túl sok itt a rendőr, és erről eszembe jutott Denny. Mármint nem szeretném, ha bármi történt volna Bettinával, de őt nem ismerem. Denny viszont a barátom. És a gondolat, hogy valami rossz történhetett vele, kitisztította az agyamból Rankin hatását.

– Veled is volt valami, Callahan? – fordult Micah-hoz Edward.

– Nem. Már közben tudatában voltam, hogy csinál velem valamit. Tudtam, hogy játszik velünk. Aztán Anita bejelentkezett, és ez kellőképpen megerősítette az akaratomat, hogy végre kisétáljak onnan, és hozzam Nathanielt is magammal.

– Meg kellett markolnod a karomat, és kirángatni onnan, igaz?

Micah Nathaniel tarkójára tette a kezét, becsúsztatta a haja alá, ahogy régebben, még amikor egészen hosszú volt ez a haj. Az arcához húzta az arcát.

– Azt hittem, csak ideges vagy. Amiért kérdezgetnek.

Nathaniel Micah homlokának támasztotta a homlokát.

– Ideges is voltam, de nem ezért nem akartam eljönni. Az érintésed segített, és amikor a többiek is hozzám értek, még jobb lett. Olyan, mintha Rankin az érintése ígéretével kötne meg, ami egészen valóságos, annyira, hogy a valós érintés tudja csak lenullázni. Van ennek értelme?

– Van – bólintottam.

– Igen – mondta Micah is.

– Csak Anita és Micah érintése segít, vagy bárkié, csak valóságos legyen? – kérdezte Edward.

– Nem is tudom – hunyta le a szemét Nathaniel, és bújt Micah-hoz.

Nicky Nathaniel karjára tette a kezét.

– Jobb?

– Nem tudom. Furcsán érzem magam.

– Azt mondod, hogy ha senki sem ér hozzád, Rankin egyből be tudna csábítani magához, és te olyanokat is bevallanál, amiket el sem követtél? – meresztett nagy szemeket Edward.

Nathaniel kinyitotta a szemét, és kissé elhúzódott Micah-tól, hogy Edwardra nézhessen.

– Nem is tudom.

– De elképzelhető?

Nathaniel bólintott.

– Vérállat vagy. És benneteket nehezebb megbűvölni, mint bennünket, egyszerű halandókat.

– Vagyis felmerül a kérdés, hogy Rankin hány embert vett már rá olyan bűnök bevállalására, amelyet nem követtek el – összegeztem.

– Mibe, hogy százszázalékos az eredményessége – bólogatott Edward.

– Nincs olyan eredményesség.

– Mit jelent az eredményesség? – kérdezte Ru.

– Hogy hány ügyet tudsz eredménnyel lezárni. Vagyis találod meg a tettest.

– Vagyis hány embert tudsz elítéltetni?

– Az elítéltetést az ügyvédek intézik – ingattuk a fejünket Edwarddal. – A mi számunkra az eredményesség annyit tesz, hogy átadjuk nekik a tettest. Ami utána történik, már nem befolyásolja a zsaru eredményességét.

– Szóval ha egy rendőr valami zavaros ügyet ad át az ügyvédeknek, ahol valaki ugyan vallomást tett, de a bíróság előtt már képtelenség bizonyítani a bűnösségét, az a rendőr szempontjából mindegy? Ő mindenképpen megkapja a pontokat? – ámult Ru.

– Nagyjából.

– Igen – bólintott rá Edward.

– Ha híre megy, hogy folyton vacak ügyeket adsz le, amelyek darabokra hullanak, egy idő után nem tesz jót a karrierednek, de ha ennyire nem nagyolod el, akkor nem érhet baj – magyaráztam.

– Ha Micah nem lett volna mellettem, és nem támogat, akkor szerintem bármit bevallottam volna, amit a nyomozó akart – mondta Nathaniel.

– Ide a rozsdást, hogy Rankin folyamatosan használja a bűbáját – morogta Edward.

– Szerinted tényleg képes százszázalékos eredményességet összehozni?

Edward biccentett.

– Ha valóban ennyire a tökéletesre hajt, azt felhasználhatjuk ellene.

– Hogy? – kérdezte Ru.

– Az olyan, mintha az egyetemen, végig az öt év során, mindig mindenből csak ötöseid lennének. Senki sem lehet ennyire tökéletes, csakis csalással tudsz ilyet elérni.

– Azt vágom – bólintott Rodina –, de azt sokkal egyszerűbb bebizonyítani, ha valaki teszteken és dolgozatokban csal.

– Indokolatlan mágikus befolyásolásnak minősülhet, vagy ha bárki az életét vesztette miatta, akkor akár mágiával való visszaélésnek. Floridában ugyanis kiszabható halálos ítélet.

– És minden államban halálos ítélettel sújtják a mágiával való visszaélést? – kérdezte Ru.

Egyszerre vágtuk rá nagy kórusban az igent.

– Ha viszont olyan államban követi el, ahol nincs halálos ítélet, akkor talán nem visszaéléssel vádolják, kivégzés pedig csak azért jár.

– És ez nem olyan, mint általában a halálos ítéletek, nem kerülsz évekre a halálsorra – magyarázta Micah is. – Már-már alkotmányellenesen gyors a bírósági szakasz, pillanatok alatt megszületik az ítélet, aztán kiadják a végrehajtási parancsot, és általában legfeljebb egy hét alatt végre is hajtják.

– Eddig ez még eszembe sem jutott, de alapvetően te inkább az Anitáéval és Tedével ellenérdekű oldalon dolgozol – mondta Ru.

– Próbáltam már likantrópokat kimenteni a rendszerből, de ha egyszer vád alá kerülnek, nem sok esélyük marad.

– Tehát Nathaniel a közelébe sem kerülhet Rankinnek – szögeztem le ikszedik alkalommal.

Ebben egyetértettünk.

Végül egyenruhás rendőr lépett a kocsinkhoz, behajolt az ablakon, és mi Edwarddal megvillantottuk a jelvényünket.

– Nem úgy van, hogy a természetfelettieket csak akkor hívják, ha tisztázódik, hogy nem ember csinálta? – jegyezte meg a közeg.

– Miből feltételezik egyáltalán, hogy nem ember volt? – vágtam a közepébe.

– Egy ember csak foggal és körömmel nem tud ilyet – ingatta a fejét, a szeme a távolba meredt, mint aki látni véli a borzalmakat.

– Ennyire rémes? – kérdezte Edward.

– Ilyet még életemben nem láttam, pedig láttam én már mindenfélét.

– Melyik eltűnt nő? Lehet már tudni? – kérdeztem, és közben imádkoztam, hogy csak ne Denny legyen. Bírtam a csajt, és ha arra gondoltam, hogy olyan halált halhatott, amitől egy rutinos rendőr is kiborul, hát… nem kívántam neki ilyen halált.

– A haja sötét, szóval nagy valószínűséggel az elsőként eltűnt lány az, bár tudják, hogy megy ez. Amíg az ujjlenyomat és a fogászati jelentés nincs meg, nem lehetünk biztosak semmiben.

Kicsit engedett a gyomromban a szorítás, aztán rögtön bevillant: hogy merészelek megkönnyebbülni, mikor Bettina Gonzales az? Annak örültem, hogy nagy eséllyel nem Denny az, de annak nem örülhettem, hogy talán Bettina. Különösebben nem lopta be magát a szívembe, de attól még elég kedves lánynak tűnt. A pasiféltés meg a kicsinyesség még nem elég ok, hogy valaki ilyen véget érdemeljen. Egyelőre nem láttam a hullát, de az a kevés, amit megtudtunk, elég volt, hogy tudjam, senkinek sem lenne szabad így végeznie.

– Jön Rankin – súgta Micah.

– Lerakjuk a kocsit, és segítünk megtalálni a másik eltűnt nőt – közölte Edward.

Az egyenruhás biccentett, félreállt, és mutatta, merre menjünk. Indultunk is volna tovább, de Rankin szó szerint két kézzel csapott le a bérelt kocsink motorházára. Ha nem akartunk keresztülgázolni rajta, kénytelenek voltunk megállni. Még a kocsiból is éreztem a vibráló dühét, ahogy az egyenruhásra támadt.

– Mit áll velük szóba? Mit mondott nekik? – mászott bele a nálánál vagy tizenöt centivel magasabb kollégája képébe. Alapvetően röhejes lett volna, és mégsem, mert az egyenruhás szerencsétlenül elhátrált előle. Talán a felettese haragja félemlítette meg, talán a harag felettessége.

– Rendőrbírók, a természetfelettiektől jöttek.

– De csak ketten közülük. A többiek gyanúsítottak a nők eltűnésében és meggyilkolásában – ordított tovább Rankin, és közben szinte belemászott a másik arcába.

– Magára fogja vonni a figyelmet – suttogta Micah.

Edward kinyitotta a kocsi ajtaját, mire Rankin kénytelen volt felénk fordulni, hiszen a hátában nem kifejezetten baráti elemek, vagyis mi, mozgolódni kezdtünk. Lehettünk volna barátiak is, hiszen kollégák voltunk a törvény erejében, de ő nem akart barátkozni. Úgy fordult meg, hogy egyből lássuk, akár verekedni is képes. Sőt, verekedni akar. Mi a franc ütött belé? Hisztérikák nem jutnak fel a nyomozói polcig.

Rankin most Edwarddal kezdett üvöltözni, próbálta őt is meghátrálásra bírni, ahogy az előbb az alárendeltjét. Edward azonban csak állt előtte, hagyta, hadd tomboljon. Ilyen kiborulást még soha egyetlen rendőr sem produkált nyílt színen, legalábbis a nyomozás ennyire korai stádiumában. Az én praxisomban. Van, hogy később elviselhetetlenségig fokozódik a nyomás, de ebben az ügyben még nem merültünk el annyira, hogy jogos és érthető lenne a tombolás.

– A sajtó is itt van – hajolt át hozzám Bram.

– Meg okostelefonok mindenütt – fűzte hozzá Nathaniel.

– És ország-világ hallhatja, ahogy a főnyomozó bennünket vádol gyilkossággal és emberrablással – bólogatott Micah.

Ezt Edward is összerakta, mert lassan és óvatosan, negédes mosollyal lendült üzembe, hogy a szokásos kedélyes módján lecsitítsa az ügyeletes hibbantat. Arról azért gondoskodott, hogy bizonyos szavait a távolabb állók is hallják.

– Nyugalom, cimbora. Nem kell a hiszti, meg a hamis és alaptalan vádaskodás, oké?

– Nem hisztizek – vett vissza Rankin egyből a hangerőből.

– Akkor ne másszon az arcomba, cimbora – srófolt vissza Edward is.

Rankin közelebb lépett hozzá, de már nem agresszíven, innen a közelből legalábbis nem annak látszott, még ha távolabbról talán más benyomást keltett is. Bedugta a fejét a nyitott ajtón, szó szerint félretolva a meghökkent Edwardot. Hogy jutott át rajta? Edwardon, a gyilkos erőn, mert elvileg ugye az.

– Nathaniel, maga szeretne vallomást tenni – duruzsolta most halkan, szédítőn. – Szeretné elmondani mindenkinek, hogy maga bántotta azt a szegény lányt, ugye?

– Mi a fenét művel, Rankin? – csatoltam ki az övemet, és lendültem felé.

– Igen – lehelte Nathaniel teljesen ismeretlen hangon. – Igen, el akarom mondani mindenkinek, hogy én bántottam – bámult Rankinre, mintha rajta kívül nem létezne más a földön.

Micah megérintette a karját, de semmi. Nicky úgy helyezkedett, hogy Nathaniel és a nyomozó ne láthassa egymást. Nem láttam, hogy ez változtatott-e bármin, mert engem is kitakart, ráadásul Rankin felé lendültem éppen.

– Félre innen – mormolta a nyomozó arcába oldalról Edward –, vagy én pakolom odébb.

– Jöjjön velem, Nathaniel. Mondja el mindenkinek, hogy maga bántotta. Mesélje el, hogy leopárdalakot öltött, és úgy végzett a lánnyal – duruzsolta már egészen halkan, hogy rajtunk kívül más nem hallotta. Még a korábban barátságos egyenruhás sem.

– Én bántottam… – mondta Nathaniel.

– A szemkontaktusnak nincs jelentősége – mondta Nicky.

Átkapaszkodtam a vezetőülésre, és a mellénél fogva toltam hátra Rankint, ki a kocsiból. Megmarkolta a kezemet, belenézett a szemembe. Minden lelassult, a világ összeszűkült, és már csakis a szemeit láttam, fekete tócsákként folytak szét a látóteremben, vagy inkább mint az ezernyi csillaggal ragyogó, fekete éjszakai égbolt. Ennyi elég volt, a tekintetével és az érintésével megbűvölt.